A Korea Times az elmúlt hónapokban hétről hétre közöl cikksorozatot az örökbefogadás témakörében. Az írások többségét Lee Kyung-eun (jogtudományi doktor) a Human Rights Beyond Borders igazgatója, a "The Children-selling Country" koreai nyelvű könyv és a "The Global Orphan Adoption System; South Korea's Impact on Its Origin and Development" angol nyelvű könyv szerzője jegyzi. Hogy a téma a jelenben is aktuális, ill. hogy megnyugtató megoldás még nem született, azt jól mutatja, hogy most a 25. résznél tart a sorozat. Nyilvánvaló, hogy amennyiben ez a súlyos kérdés megoldódni látszana, nem lenne szükség újabb és újabb posztokra.
Megoldásról szó sincs, ahogy erre a hölgy cikke rá is mutat: "Annak ellenére, hogy a minisztérium nyilvánosan támogatta az örökbefogadók származásának felkutatását, a minisztérium nem hajtott végre olyan érdemi változtatásokat, amelyek biztosítanák az örökbefogadók jogát ahhoz, hogy hozzáférjenek valódi identitásukhoz és származásukhoz." Egyúttal az is elég valószínű, hogy a lap okkal ad helyet a cikksorozatnak: az olvasók, a társadalom figyelmét, a témában való - divatos szóval - érzékenyítését szükségesnek találják; a szerkesztőség, úgy tűnik, egyetért Lee Kyung-eun kérdésével: "Mi, koreaiak valóban hiszünk az ilyen fantáziákban, vagy kétségbeesetten elfordítjuk a tekintetünket, és befogjuk a fülünket az igazság előtt?"
Miért tartom érdemesnek a Korea Times posztjára felhívni a figyelmet? Az egyik ok az örökbefogadásnak a koreai drámákban és filmekben való képmutató, de minimum leegyszerűsítő módú megjelenése, vagyis a média felelősségének hangsúlyozása, a másik pedig, hogy bár a véleményem a kérdésben évek óta változatlan, és ezt korábbi posztjaimban meg is fogalmaztam, sokan azt gondolhatják, a bennem kialakult kép a távolság miatt torzult, nem a valóságot tükrözi. Ám a Korea Times-ban napvilágot látott írás koreai szakembertől származik, ami nyomatékot ad e témában született régebbi posztjaimnak.
Az itt élő és Korea iránt érdeklődő, többnyire elfogult olvasó azt gondolhatja, miért kell nekem a Föld túlsó felén lévő Dél-Korea társadalmi kérdéseivel foglalkozni, ott vannak a megfelelő - valóban megfelelő? - fórumok helyben, amelyek erre hivatottak. Csakhogy ami ebben a fájdalmas és megoldatlan kérdésben tapasztalható, az általános következtetések levonását is lehetővé teszi, természetesen elsősorban számunkra. Jelen esetben rávilágít, hogy a gyanútlan európai néző, ahogy azt Lee Kyung-eun is megfogalmazza, klisék által félrevezetett, azaz tévedésben van, amikor abban a hitben ringatja magát, hogy csupán ezeknek a doramáknak a megnézésével igaz képet kap az általa idealizált koreaiakról.
Az olasz maffiózóként felnőtt Vincenzo (Song Joong-ki) láttán - aki oly könnyedséggel és oly gyorsan helyezkedik bele a kicsiny gyermekként elhagyott koreai létbe, hogy aztán, mellesleg megszerezze a másfél tonnányi aranyat, megoldja a szegény, helyben balfácánkodó koreaiak helyett a társadalmi problémákat, igaz, sokszor olyan eszközökkel, amelyekhez nem szükséges a folyékony koreai beszéd, természetesen szöuli dialektusban - valószínűleg el kellene tűnődnöm, hogy azok a tengerentúlra örökbeadottak mekkora lúzerek voltak, akik visszatántorogva Dél-Koreába évek alatt sem tudtak valamiféle egzisztenciát teremteni maguknak.
Vagy csak nem látták, hogy csinálja ezt Song Joong-ki?
A bezárkózott országban a katolicizmus ijesztően idegen volt, az uralkodó pedig, mint idegen hatást elutasította. Ám ennél fontosabb volt a katolicizmus - az országban elsőként megjelenő keresztény irányzat - tiltása amiatt, hogy egészen más alapokra helyezte volna a társadalmat, mint a konfuciánus eszmerendszer. A Csoszon-korszakbeli neokonfucianizmus hívei foggal-körömmel ragaszkodtak a tekintélyelvű hierarchiához, a konfuciánus filozófiát pedig az ország elsődleges hitrendszereként kezelték. A katolicizmus meggyőződésük szerint fenyegette azt a merev hierarchiát, amiről úgy tartották, hogy elengedhetetlen kerete a Csoszon királyságnak, meg persze az uralkodó osztály, a jangbanok hatalmának megőrzését. Az első koreai katolikusok kis falvakat hoztak létre katolikussá vált jangbanok vezetésével, akik az eredendően alsóbb osztálybelieket egyenrangúként kezelték. Ez abban a korban a többség számára nyilvánvalóan felháborító és elfogadhatatlan volt. Hogy kik voltak ezek az első katolikusok? Meglepőnek tűnik, de mégsem az: olyan nemesi családok fiai, akik Kínában utazgatva találkoztak kínai nyelvre lefordított katolikus írásokkal. A legelső közülük Yi Su-gwang volt, ő az olasz pap, Matteo Ricci könyveit vitte el Csoszonba.
Bárki, aki egy vagy több, nagyjából hiteles szaguk, de akár a fúziós szaguk valamelyikét megnézi, nem tudja nem észrevenni az azokban megjelenő egyik legszembetűnőbb vonást, miszerint származási alapon meghatározott és szinte példátlan az attól való eltérés - a társadalmi osztályok közötti átjárhatóság. Európában közismert az indiai kasztrendszer, de sokkal kevésbé szembesülünk azzal, hogy ugyanez, valamelyest más formában ugyan, de meghatározó volt a történelmi Koreában is. A szagukok nem rejtik el, de természetesen nem is emelik ezt ki, s ha a főhős történetében a konfliktus részben ennek a kasztrendszernek következménye is, ennek direkt módon való megfogalmazása nem történik meg. Sőt, éppen hogy arra alapozzák a történeteket, hogy milyen módon lépte át a főszereplő azt a társadalmi osztályt, amelyben született. Akár a nálunk sokak koreai érdeklődését elindító sorozatok is jól példázzák ezt.
The Book of Fish - a két főszereplő
Ezek történetek épp azért váltak olyan kedveltté, mert ezt a kőbe, azaz az emberi agyakba elültetett szabályt erősítik a nagyon ritka kivételekkel. Jang-geum, a bűnös lánya, aki saját tehetségének és kitartásának eredményeként nő létére a király orvosává lett; Dong-ji, aki a mélyen megvetett mészáros-kasztból, ráadásul apja és bátyja lázadása miatt maga is halállal büntetendő gyermekként a királyi palotába kerülve futkos a palotában, s felszabadultan váltja meg ott a világot, mintha az amúgy pontosan tudott merev szabályok nem is léteznének, hogy azután a király legkedveltebb ágyasává - majdnem királynévá - emelkedve kilépjen a konfuciánus alapokra helyezett hierarchiából - mindkét történet látványosan hány fittyet a valóságnak. A néző, legyen az koreai vagy éppen a nyugati világban élő, ilyenkor meghatottan tapsol: lám, milyen nemes volt a szép koreai világ. Pedig, nem. Ha hinni lehet egyes állításoknak, meg persze, ha elfogadjuk azon szagukok igazságát, amelyek valamilyen korábban élt valós személy történetét éneklik meg, egyszer-egyszer némelyik király magas tisztséget adományozott alacsony osztály, kiemelkedő teljesítményt nyújtó tagjának, ám azt az összes frakció óriási tiltakozása és felháborodása kísérte.
Érthető tehát, hogy a katolicizmus milyen fenyegetés lehetett a Csoszon-korban. Ehhez még szükséges hozzátenni - ez az, amiben Korea egyedülálló a világon -, hogy a katolikus hit Koreába nem misszionáriusok által jutott el, ezért a katolikus egyház saját hierarchiája kezdetben nem érvényesült, így a katolikussá válók a krisztusi tanításokból építkeztek, ami jóval ijesztőbb lehetett az események szemlélői, a hatalom birtoklói számára, mint a katolikus egyház saját, évszázadok alatt jól kikristályosodott rendjének meghonosítása lett volna, hiszen így ellenőrizhetetlen módon terjedt a "métely". A szeretet és az egyén önnön jósága alapján egyforma megbecsülésben részesülő cshonmin (kitaszítottak rétege) tagja és egy jangban (nemes) azonos értékű lenne? Ez elfogadhatatlan. És emellett eltörpül az a vád, miszerint a katolikusok üldözésének oka, hogy nem tartják az ősi szertartásokat.
Ennek következményeként a 19. századi Korea történetében a katolikusok közül sokan váltak mártírrá. Még 1866-ban is üldözték őket, országszerte 8000-et öltek meg közülük.
A katolicizmus végül jóval később vált elfogadottá, s ebben állítólag szerepe van annak is, hogy a katolikus egyház vállalta a szinkretizmust.
Érdemes eltűnődni, milyen kevés olyan sorozat és film készül Dél-Koreában, amely egyáltalán szót ejt az ott élő keresztényekről, legyen az katolikus vagy protestáns. Elenyésző. A 18. században a katolicizmust betiltó Jongdzso király alakja mostanáig nem kevesebb, mint 15 szagukban jelenik meg, a sorozatkedvelők már kívülről fújják, hogy ez a nagyon emberséges uralkodó volt az, aki a saját fiát, Szado herceget egy rizsládába záratta vélt összeesküvés miatt, a fiatal trónörökös pedig nyolc nap után persze éhen is halt a ládába zárva. Bár szerintem inkább szomjan. De Jongdzso királynak valóban voltak említésre méltó pozitív cselekedetei, mint pl. az oktatás, a kereskedelem fellendítése, s ő volt az, aki már ifjan látta, milyen káros az ország számára a hatalomért bármire képes noron és szoron frakció szüntelen viaskodása. De arról nem esik szó, hogy a lelkek emelkedését szolgálni képes katolicizmust, mint ördögi gyakorlatot 1758-ban betiltotta.
Pedig az országban, a legutóbbi felmérések szerint is 15% körül van a magukat katolikusnak vallók aránya, miközben a protestánsok - a protestantizmus a 19. század végén, elsősorban amerikai misszionáriusok révén terjedt el - 19%-kal képviseltetik magukat, míg a vallástalanok és ateisták aránya 52%.
A katolicizmus térhódítása engem leginkább abból a szempontból érdekel, mennyire jellemezte, ill. jellemzi a krisztusi szeretet a népességet. Nem szándékozom belekotorni abba a nehéz kérdésbe, hogy bármerre a világban akár a magukat katolikusnak, akár protestánsnak vallókban rezeg-e valódi szeretet, ahogy azt sem lehet megválaszolni, csak bennük él-e Krisztus tanítása, megvan-e, és milyen mértékben van meg ez a szellem a nem keresztény emberekben: ezek a kérdések természetesen megválaszolhatatlanok.
A katolikus hit terjedésének szokatlan formája azonban azt jelzi, a Csoszon-korban jelen voltak a társadalomban azok, akik belső igény alapján keresték a vitatható értékű neokonfuciánus filozófia helyett azt a kapaszkodót, amely az emberi lét magasabb rendű megélését teszi lehetővé: a szeretet általi emelkedést. Úgy vélem, a jelenben is vannak számosan, akik számára ez a meghatározó, s nem elsősorban azok, akik pl. a szórakoztatóiparban tevékenykedve előszeretettel viselnek keresztet a nyakukban.
The Book of Fish - a fiatal halászt játszó színész és a rendező
A poszt megírásának apropóját az idei Koreai Filmfesztivál egyik filmje adta. A "The Book of Fish" című vadonatúj, 2021-ben bemutatott alkotás egyik főszereplője Csong Jakcson , aki az előbbiekben említett Jongdzso király unokája, Szado herceg fia, Csongdzso néven uralkodó király idején fejtette ki tevékenységét. A pasas családja többszörösen érintett volt a koreai katolikusság létrejöttében. Legidősebb bátyja annak a Yi Bjeoknak a nővérét vette feleségül, akinek vezető szerepe volt az első koreai római katolikus közösség megalapításában. Az egyik öccse, Csong Jakcsong az első katolikus közösség vezetője lett. A legfiatalabb fiú, Jagjong korának egyik legnagyobb koreai gondolkodója volt, nagy hatású művei filozófiáról, tudományról, kormányzati elméletekről szóltak, közeli bizalmasa volt a királynak, s nem mellékesen egy kicsit talán katolikus volt. Ám a katolikus vallást élete első felében elutasította: egyik megbízatása épp az volt, hogy rábírja valamelyik tartományban az ott élő katolikusokat a hitüktől való eltávolodásra és az ősi szertartások végrehajtására - hiába. A király halála után, utódja, a gyermek Szundzso király helyett uralkodó régens királynénak, vagyis Jongdzso király özvegyének egyik első dolga volt támadást indítani a katolikusok ellen. Ennek esett áldozatul Csong Jakcsong, s bár róla - Jakcsonról - azt derítették ki, hogy nem katolikus hívő - legalábbis nem sikerült rábizonyítani hogy az -, biztos, ami biztos, a harmadik fiúval, a tudós Jagjonggal együtt száműzetésbe küldték. A legfiatalabb testvér, a tudós férfiú egyébként több koreai sorozatban megjelenik, köztük a Sungkyunkwan Scandal címűben is, a rokonszenves, nyugati kultúrában jártas tanár alakjában. És akkor még nem szóltunk a család nőtagjainak a katolikusság kezdeteihez való kapcsolódásáról.
Csong Jakcson száműzetése idejének java részét a Hükszan szigeten töltötte - a film életének erről az időszakáról szól. A tudós a szigeten találkozik a fiatal halásszal, aki egy jangban ágyasától született, azaz a gazdag nemesi család által el nem ismert legény, ám apja elismerését szorgalmas tanulással kiérdemelni vágyik. Némi huzavona után - a halászlegény idegenkedik a nyugati kultúrával megfertőzött tudóstól - egyezség születik kettőjük között. A tudós a kunfuciánus filozófiát tanítja a halásznak, az pedig cserébe a halakkal kapcsolatos fantasztikus tudását osztja meg a tudóssal, aki végül ebből egy remek, korában példátlan szakkönyvet kanyarít. Az ő katolikussága ugyan vita tárgya, ám a film mégis képet ad a katolicizmussal kapcsolatban a 18. század elején uralkodó vélekedésről.
A film több vonatkozásban is élmény volt. A látvány elragadó annak ellenére, sőt, talán annak köszönhetően, hogy fekete-fehér filmet látunk: a sziget és körülötte a tenger csodaszép keretbe foglalja a történetet. A valamelyest nyitott gondolkodású tudós és vele szemben a konzervatív halász kettőse végig megmaradt a könnyű befogadhatóság szintjén. A súlyosabb jeleneteket jó érzékkel oldják a könnyedebb, humorral meghintett jelenetek. Nem ok nélkül jó ez a film, hiszen rendezője az a Lee Joon-ik - nem tudom a névátírást -, akinek több figyelmreméltó munkáját láthattuk, amelyek közül feltétlenül ki kell emelni a "The King and the Clown" című nagyszerű alkotást.
A film trailere:
Mindenesetre érdekes lenne tudni, hogy abban az országban, amely a világon a negyedik legtöbb szentté avatottal büszkélkedhet, hányan vannak azok, akik a konfuciánus maradványok még ma is kínzó korlátaitól szenvednek; az anyag ereje dacára emelkedni képesek. Ezután pedig el lehet tűnődni, nálunk vagy bárhol a világban - katolikusok és nem katolikusok - hányan képesek emelkedni a média által folyamatosan sulykolt, anyag által a mélybe húzni igyekvő szándék ellenére. Bízzunk benne, hogy egyre többen.
Egy jobb sorsra érdemes koreai rendező, Hwang Dong-Hyuk neve egy csapásra ismertté vált a Squid Game c. sorozat által. Ezt nézi manapság boldog-boldogtalan a világ számtalan országában. Bár a történet a társadalom sötét mélyét mutatja, a nézők nem ezzel akarnak szembesülni.
A rendező 2007-ben nagyszerűt alkotott a My Father c. filmmel, amelyben megmutatta, milyen életre szóló hiányt okoz a biológiai szülők nélkül felnőtt emberben a család utáni vágy, ill. milyen óriási szüksége van akár egy gyilkosnak is arra a hitre, hogy van valaki, aki szereti őt.
Ugyanez a rendező a 2011-es Silenced c. filmben szembesítette a koreai társadalmat az állami gondozásban élő gyermekek borzasztó kiszolgáltatottságával, az ellenük elkövetett bűnökkel, amelynek eredményeként komoly változásokat foganatosítottak ezeknek a gyermekeknek a védelmében.
Mindkét film olyan társadalmi problémát boncolgatott, amely elől a koreaiak kitartóan csukták be szemüket és fülüket, tehát nyugodtan mondhatjuk, Hwang Dong-Hyuk nem keveset tett honfitársaiért.
Hajlandó vagyok elhinni, hogy a Squid Game (오징어 게임) ötlete is ilyen szándékkal fogant meg a rendező-író fejében. Ám kieresztette a (kalmár)szellemet a palackból, s mint már oly sokszor történt, a mű önálló életre kelve nem elgondolkodtat, hanem kiszolgál olyan ösztönöket, amelyeket nem lenne szabad. A brutalitást védett helyről, kényelmes fotelben ülve sokan nézik élvezettel, csakhogy ehhez egyetlen jóérzésű embernek sem volna szabad asszisztálni. Ugye senki nem akarja elhitetni magával, hogy a Squid Game a világ számos pontján, emberek millióiban az aha-élményt ébreszti, s majd külön-külön vagy együtt fognak tenni azért, hogy ilyen senkivel, soha ne történhessen?
Amennyiben valaki azt hiszi, hogy ez fog történni, rendkívül naiv, vagy inkább idióta.
Nem. A nézők - tisztelet az esetleg előforduló kevés kivételnek - ennek a sorozatnak a bámulásával saját alantas ösztöneiket élik ki.
A sorozat pedig nem az élet szép és értékes oldala felé irányítja az elkeseredetteket, hanem lehetőséget ad sokaknak a mégmélyebbresüllyedésre.
Szívesen sajnálnám a rendezőt. Két korábbi alkotása fényében elhiszem, hogy a Squid Game ötlete jobbító szándékból született, de időben észbe kellett volna kapnia, hogy rossz kezekbe adta azt, amivel használni akart, tehát nem tudom sajnálni. És nem sajnálom a színészeket sem, akik nevüket adták ehhez, köztük például a "vendégszerepet" vállaló Gong Yoo-t, aki 2011-ben, a Silenced c. film főszereplőjeként és magánemberként még a tiszta oldalon állt. Mindenki magáért felel. A közreműködő is, a néző is. De ki felel azokért a gyermekekért, akik a sorozatban látott "játékokat" másolva iskolatársaikat bántalmazzák, s akik számára az ilyen "játékok" mintául fognak szolgálni: az agresszió elfogadható?
Lassan kételkedni kell abban, hogy a koreai szórakoztatóiparban maradt akár egy szemernyi tiszta szándék. A hallyu részeként hatalmas népszerűséget szerző sorozatok bejárják a világot, s mögöttük már nincs más, mint a lelkiismeretlen kalmárszellem.
Dél-Korea pedig, a sokak által csodált gazdasági siker országa, sosem látott erkölcsi mélyre süllyed.
Egy különleges filmet ajánlok most magyar felirattal az olvasók figyelmébe. A cím mint egy levél élén a megszólítás. Yang Yong-hi, az előző posztomban ismertetett Hazánk (Our Homeland) című játékfilm rendezője a film elkészítését megelőzően két dokumentumfilmet rendezett. A hölgy egy zainicsi-család tagja, szülei 1971-ben "hazaküldték" három fiukat - a legfiatalabb csupán 14 éves volt akkor - Észak-Koreába. Az 1959-ben induló és a 80-as évek végéig tartó "Hazatérési projekt" keretében több mint 90 ezer Japánban élő koreai - zainicsi - települt át a jobb élet reményében, bízva az északiak ígéreteiben, naiv tiszteletet érezve Kim Ir Szen iránt.
Az alábbi fotó elmosódott, de valahogy épp a gyenge képminőség fejezi ki szerintem a leginkább a történetet.
A Kedves Phenjan a rendezőnő családjának történetét tárja elénk a szüleivel, főként apjával folytatott beszélgetések segítségével. Ennek keretében szinte az összes, a zainicsi-létben óhatatlanul felmerülő probléma terítékre kerül.
Az Oszakában, a szülők lakóhelyén készült felvételek, a régi fotók, és persze az észak-koreai családlátogatás során készített felvételek rendkívül érdekesek és informatívak. Az utóbbiak esetében olyan jelenetek tanúi lehetünk, amelyekre más módon nincs lehetőségünk.
Észak-Koreáról, az ott élők életéről keveset tudunk. Bár a média gyakorta ad hírt, bizonyosan nem tudható, mi az igazság. Az Észak-Koreában élő fiúk, akik persze már felnőtt családapák, lakásaiba kapunk betekintést, phenjani utcai életképek adnak többé-kevésbé hű képet az ottani életről. Azért csak többé-kevésbé, mert az apa kommunista rezsimhez való aktív cselekedetekben megnyilvánuló hűsége nyilvánvalóan aránylag jó helyzetet biztosított fiainak. A "hazatérők" kis része maradhatott Phenjanban, a többségnek tudomásul kellett vennie, hogy oda költözik, ahová irányítják, az esetek nagy részében vidéki városokba, falura, ahol az ínség még nagyobb volt, az élet még nehezebb, mint a fővárosban. Azt továbbra sem tudhatjuk, az utóbbiak milyen körülmények között élnek.
Tehát kivételezettnek mondható helyzetek szemlélői vagyunk: fővárosi otthonok, a férfiak számára elfogadható munka - nem elviselhetetlen körülmények között végzendő gyári vagy földműves-munka -, sőt, még pianínó is!, amelyen a zenei tehetségű unoka gyakorolhat. Ám azért ez a privilégizált helyzet sem korlátok nélküli: a mindennapokban és az életcélok elérésében is korlátozott. A családok nagyon rászorulnak a Japánból érkező javakra. A három fivér egyike, aki nagy zenerajongó volt, zenei vágyát nem bontakoztathatta ki. Egyedüli reménye az lehet, hogy fia eléri azt, amiről ő csak álmodott.
A film rávilágít arra, hogy a családon belül nem egységes a világnézet, s ez a mikrokörnyezet egyben jól mutatja a zainicsik körében egészében meglévő különbözőségeket, az ebből fakadó konfiktusokat. A rendezőnő narrációjában félreérthetetlenül megfogalmazza szüleiétől alapjaiban különböző véleményét, ám az apával folytatott beszélgetésben, apja iránti tisztelete okából végig a kérdező szerepét tölti be. A kérdések és az azokra adott válaszok azonban meglehetősen pontos képet adnak még arról is, vajon a szülők hogy döntöttek volna, ha tisztában vannak azzal, milyen élet vár fiaikra.
Az utolsó húsz percben nagyon személyes beszélgetés zajlik a nagybeteg apa és lánya között. Többnyire a lány beszél, a feltett kérdésekre az idős beteg legtöbbször csak igennel és nemmel képes válaszolni. Nem könnyű része ez a filmnek, a néző úgy érezheti, olyasmit lát, ami csak rájuk, kettőjükre tartozik. De mégis része ez is az egésznek, hiszen Yang Yong-hi apja iránti szeretetére világít rá - a nézetkülönbségek dacára. Fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy a világnak azon a részén a szülők iránti köteles tisztelet jegyében még ma is az a jellemző, hogy a gyermek lemond saját elgondolásairól, és a szülők által elvárt módon éli az életét. Ennek ismeretében értékelendő az apa engedékeny hozzáállása több kérdésben.
A rendezőnő másik dokumentumfilmje, amelyben unokahúgára fókuszál, sajnos egyelőre megszerezhetetlen, de a trailerét ideteszem. A film címe magáért beszél: Sona, the Other Myself
Yang Yong-hi 2006-ig, a Kedves Phenjan c. filmje miatti kitiltásáig négy alkalommal tett látogatást Észak-Koreában. Azóta csak az aggódás maradt számára testvérei és azok családja miatt. Ám, ahogy az Our Homelandben bátyja tanácsolta, éli az életét, szabadon dönt a saját sorsáról.
Két régi, 2011-es cikket ajánlok elolvasásra. Az egyik a Korea Times-ban, a másik a Korea Heraldban jelent meg.
Érdekes momentum, hogy épp a napokban járta be a hír a nemzetközi sajtót, miszerint öten - négy etnikai koreai és egyikük japán felesége - akik az Észak-Koreába "hazatérők" közé tartoztak, majd sikeresen visszatértek Japánba, pert indítanak Észak-Korea és vezetője, Kim Dzsongun ellen. A felperesek tisztában vannak azzal, hogy a per nyerteseiként anyagi kártérítésre nemigen számíthatnak, de nem is ez a legfontosabb számukra. Két cikket érdemes elolvasni a témában itt és itt.
Egy film, amit azoknak ajánlok, akik jobban szeretnék érteni a múltkori posztom főszereplőit, a Japánban élő koreaiakat, közülük is főként azokat, akik évtizedekkel ezelőtt úgy vélték, hogy Észak-Koreához kell kapcsolódniuk.
A Hazánk (Our Homeland; かぞくのくに, Kazoku no kuni) című 2012-ben bemutatott japán dráma forgatókönyvét írta, a filmet rendezte Yang Yong-hi, Japánban élő második generációs zainicsi. A rendezőnő alkotásában saját családjának megrázó történetét vette alapul, tehát, amit látunk, az a szomorú valóság, hiteles kép. A benne megismerhető karakterek hűen és művészi módon mutatják be mindazt, amit előző posztomban szikár tényekként leírtam. A 25 év után rövid időre, agytumor kezelésére Japánba visszatérő férfi - tizenhat éves korában küldte el Észak-Koreába kommunista nézetekkel azonosuló apja -, a kis család tagjai, az apával és a Cshongnjon vezetőjével elkeseredetten vitatkozó nagybácsi, a férfi régi barátai - mind, mind életteli karakter. Sőt, a férfi kísérőjeként érkező északi elvtárs is.
Bár a rendező koreai etnikumú hölgy, a film véleményem szerint inkább tükrözi a japán mentalitást, mint a koreait. Ez külön érdekessége az alkotásnak, mert annak bizonyítéka, hogy a Japánban élő koreai diaszpórára - természetesen - nagyon is hat a közeg, amiben élnek, szinte észrevétlenül alakítja őket, akár akarják, akár nem. A japán hatás legjobban az anya és a régi barátnő karakterében érhető tetten. Közülük is inkább az anya az, aki - legalábbis szerintem - nem a koreai anyák jellemzőit mutatja: nem ágál, nem kiabál, hanem némán viseli el a helyzetet. Őt látva felrémlik bennem A kopár szigetbeli anya, aki csak egyetlen alkalommal, gyermeke elvesztésekor lép ki a hallgatásból. Ilyen magába fojtott, néma szenvedést a koreaiaknál nem láttam.
Mint látni fogjuk, a fiát negyedszázaddal korábban útnak indító apa reményei nem váltak be, de ezt ő maga nem jelzi. A dühödt tiltakozó nem ő, hanem az öccse. Az apa hallgat. Sokáig csak találgatni lehet, hogyan érez.
Aki viszont a búcsúzás előtt megszólal, az az Észak-Koreába visszatérő férfi: indulása előtt nagy meggyőzőerővel beszél húgának, s ezzel a legnagyobb ajándékot adja neki. Hogy a húga lelkében megfogantak a testvér szavai, azt a film utolsó képsora jelzi. Meglátásom szerint az ajándék minden nézőnek is megfontolandó, megfogadásra érdemes. Amit a férfi elmond, megrendítő, mert jelzi, hogy százszor, ezerszer végiggondolta saját életét, lehetőségeit, hiú reményeit. Tudja, hogy számára egy út van, visszatérni északra, de tudja, hogy hiba volt, amikor az ő sorsáról mások döntöttek.
A helyzetet megadóan elfogadó beteg férfi, Sung-ho szerepében a hazájában rendkívül sokat foglalkoztatott Arata Iura látható. A színész megérdemelten kapta a legjobb férfi mellékszereplő díját. A testvéri szeretet az egymástól negyedszázadon át távol töltött idő ellenére ugyanolyan erős a férfiban, mint a húgában. Rie szerepében Ando Sakurát látjuk, aki számtalan díj tulajdonosaként ezért az alakításért elnyerte a legjobb színésznő díját.
Vannak igazán erős jelenetek. Számomra az egyik csúcs az észak-koreai őr öltönyös jelenete. A szerepet a nemcsak színészként, hanem rendezőként, forgatókönyvíróként is ismert dél-koreai Yang Ik-june játssza.
A Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon elnyerte a CICAE Panorama film díját, ezt követően a 85. Oscar-díj Idegennyelvű Film szekciójában képviselte volna Japánt, de végül a film nem került be a szűkített listába.
A rendezőnő, Yang Yong-hi több alkalommal járt Észak-Koreában, de első dokumentumfilmje, a Kedves Phenjan (Dear Pyongyang; 2005) bemutatója után hivatalosan kitiltották onnan.
A zainicsi (在日) a Japánban élő koreaiak megnevezése. Csak egy szó, de a történet szövevényes és akikre vonatkozik, azok élete igen nehéz.
Fontosnak tartom azonnal jelezni, hogy a téma olyan bonyodalmasnak bizonyult, aminek eredménye egy igencsak terjedelmes poszt lett. Felszabdalni nem szerettem volna, de olvasóimat arra kérem, tartsanak ki vagy akár két részletben olvassák el, mert érdemes elolvasni, s nem a posztoló, hanem a történet miatt.
A zainicsi egy összefoglaló név a Japánban élő, állandó tartózkodási engedéllyel rendelkező, de nem japán állampolgárságú koreaiakra használatos, bár olykor a honosítással vagy születéssel japán állampolgárságot megszerző koreaiakra is használják.
A zainicsi szót két kifejezéssel szokás megtoldani. Az egyik a csószendzsin (japánul: 在日朝鮮人; koreaiul: 재일조선인, cseil csoszonin), ők azok a koreaiak, akik érzelmi alapon a KNDK-hoz tartozónak, ill. a kankokudzsin (japánul: 在日韓国人; koreaiul: 재일한국인, cseil hangugin), akik pedig a Koreai Köztársasághoz tartozónak érzik/érezték magukat.
Dél-Korea történelmi tárgyú filmsorozatai szinte utolérhetetlenül szépnek láttatják a múltat annak ellenére, hogy a Csoszon kort feldolgozó történetek mindegyikében megmutatják azt is, hogy szüntelen belső viszályok bomlasztották a királyságot. A frakcióharcok a politikai és gazdasági hatalomért folytak, de bármelyik frakció került is ki győztesen, a köznép számára egyik sem hozott örömöt, mert nemcsak a királyi kincstár gazdagodott az adókból, hanem a jangbanok (nemesek) és a csunginok (középréteg) közigazgatásban tevékenykedő része is. A 19. században, többek között a magas adók következményeként elég jelentős elvándorlás vette kezdetét. Ebben az időben húzódtak tízezrek példának okáért azokra a területekre, amelyekben élve a 20. században aztán újabb drámai helyzetbe sodródtak: így jött létre a harmadik Korea, és ennek következményeként ismerjük a koryo-saram kifejezést azokra a koreai emberekre vonatkoztatva, akiket a 2. világháborút közvetlenül megelőző években Sztálin szerint megbízhatatlanok lévén vonatokra rakva Közép-Ázsiába telepítettek át a semmi közepére.Már a 19. szd. végefelé, a koreai kikötők megnyitását követően voltak, akik Japánba vándoroltak ki, de számuk csekély volt, legalábbis a 2. világháború utolsó éveihez viszonyítva.
Korea 1910-ben bekövetkezett Japán általi annektálása felerősítette a folyamatot. 1910 körül mintegy 40 ezer koreai tanult vagy dolgozott - elsősorban a mezőgazdaságban, az építőiparban és a bányászatban - Japánban, ahol munkaerőhiány volt. Ők önként, a jobb iskolák vagy ígéretesebb munkalehetőségek miatt érkeztek főként Kjongszangból, Csollából és Csedzsu szigetéről. A koreai munkások általában a japánokénál jóval alacsonyabb bérért dolgoztak, s a japánoktól elkülönítve, gettókban laktak.
Itt kell megemlékeznem a Japánban élő koreaiakat érő tragédiák legsötétebb időszakáról. 1923. szeptember elsején pusztított Japán történetének legtöbb halálos áldozatot követelő földrengése. A kantói földrengés szinte egész Tokiót és Jokohamát a földdel tette egyenlővé, nyomában tűzvész támadt és szökőár csapott le. Az áldozatok számát 105 és 145 ezer közöttire becsülik. "A földrengést követően szinte azonnal terjedni kezdett a pletyka, hogy a szigetországban élő külföldiek, elsősorban a koreaiak (Korea 1910-től japán megszállás alatt állt), a kaotikus állapotokat kihasználva a hatalom átvételére készülnek, szándékos gyújtogatással, fosztogatással, illetve a kutak megmérgezésével súlyosbítják a helyzetet. Szeptember 5-én ugyan a miniszterelnök kiadott egy közleményt, mely szerint ezek a híresztelések minden alapot nélkülöznek, szeptember 8-án pedig Tokióban elrendelték a statáriumot, valamint a hatóságok menedékhelyet nyújtottak több ezer koreainak, a tömeges leszámolásokat ezzel azonban már nem tudták megakadályozni." A japánok válogatás nélkül meggyilkoltak becslések szerint 6-8000 Japánban élő koreait, valamint több száz kínait és japánt, akiket koreaiaknak néztek - méghozzá a rendőrség közvetett és közvetlen közreműködésével. Utóbb az elkövetők egy részét letartóztatták, de bíróság elé csak kevesen kerültek, akiket pedig végül elítéltek, azokat hamar szabadlábra helyezték.
A 30-as években koreai családok kezdtek megtelepedni Japánban, az évtized közepére az ott tartózkodó koreaiak harmada már ott született. Ezekben az években a korábbi 40 ezer fő megtízszereződött.
1939-től a helyzet alapvetően változott, az addigi önkéntesség helyébe a kényszer lépett: a háborús munkaerőhiány következtében a háború végéig a japán kormány 700-800 ezer koreait vitt dolgozni Japánba, több mint 200 ezer koreai férfit sorozott be a japán hadseregbe. 1945-re a koreaiak száma megközelítette a 2 milliót. Közülük mintegy 239 ezer ember szenvedett háborús sérüléseket, vagy halt meg. A hirosimai atombomba-robbanásnak 30 ezer koreai áldozata volt.
1-1,4 millióra tehető azok száma, akik Japán vereségét követően visszatértek Koreába, kb. 600 ezren maradtak Japánban, ők lettek azok, akiket azóta zainicsi (Japánban lakó) néven említenek. A maradás okai többfélék. Voltak, akik addigra sikereket értek el az üzleti életben, kihasználták a megnyíló gazdasági lehetőségeket, vagy féltek a gazdaságilag és politikailag bizonytalan koreai helyzetben hazatérni. Sőt, a hazatérők között voltak olyanok, akik látva a rossz viszonyokat, visszatértek Japánba.
1949-ből való zainicsi igazolvány
A háború végéig a Japánban élő koreaiak ugyan szenvedtek a megkülönböztetéstől, de japán állampolgárok voltak. 1947-ben az Idegennyilvántartási Törvény idegen státuszba helyezte őket, majd 1950-ben a japán anyákkal rendelkező zainicsi gyerekeket is megfosztotta japán állampolgárságuktól. Egyedül a japán apák zainicsi gyermekei őrizhették meg állampolgárságukat. 1952-ben a volt gyarmati alattvalókat, köztük a többség koreai volt, hontalanként határozták meg. 1955-től a törvény előírta, hogy ujjlenyomatot kell adniuk a regisztrált külföldi ott tartózkodóknak. Az ujjlenyomat-adást a zainicsik ellenállása, polgári engedetlenségi akciói nyomán 1993-ban eltörölték. A zainicsiket a japán alkotmány ezután a nem állampolgároknak biztosított jogoktól is megfosztotta. Csak a könnyebb megértés kedvéért teszem ide: Magyarország Alaptörvénye XXIX. cikk (1) A Magyarországon élő nemzetiségek államalkotó tényezők. Minden, valamely nemzetiséghez tartozó magyar állampolgárnak joga van önazonossága szabad vállalásához és megőrzéséhez. A Magyarországon élő nemzetiségeknek joguk van az anyanyelvhasználathoz, a saját nyelven való egyéni és közösségi névhasználathoz, saját kultúrájuk ápolásához és az anyanyelvű oktatáshoz.
Tehát a politika a Japánban élő koreaiakat abba a helyzetbe sodorta, hogy már nem lehettek egyszerüen csak koreaiak, dönteniük kellett. Sokan voltak köztük, akik az 50-es évekre már úgy-ahogy megvetették a lábukat Japánban, másokat az akkor Dél-Koreánál jobb gazdasági helyzetben lévő Észak-Korea szép ígértei ámítottak. A 60-as évek második felétől pedig újabb lehetőség nyílt: elfogadni a dél-koreai állampolgárságot, s ezzel változtatni státuszukon Japánban.
"A rendőrség bezárja az Aichi prefektúrában található Moriyama Chōsen Akadémiát (Chūbu Nihon Shinbun, 1950. december 21.). Több mint egy évvel azután, hogy 1949. október 19 -én kihirdették a Koreai Etnikai Iskolák bezárására vonatkozó második parancsot, az etnikai oktatás visszaszorítása országszerte folytatódott."
Hogy milyen volt az élete a Japánban élő koreai családoknak, azt megtudjuk a második generációs, 1950-ben született Kang Sangjung (japán neve Nagano Tetsuo) 2004-ben megjelent önéletrajzának elejét tartalmazó részéből. Nemcsak kumamotói gyermekéveiben tapasztaltakat írja le, hanem szülei, nagybátyja és "bácsikája" - a nem rokon családi barát - korábbi megpróbáltatásait, sőt, azok hatását az említett emberek egész életére. Részletes képet ad, nem szépítve semmit. A szerző, aki a Tokiói Egyetem professzora, messziről indult, apja egy szegény család legidősebb gyermekeként tizenöt éves korában ment Japánba, s tudott ugyan japánul írni-olvasni, de a vezetői engedély megszerzése így is nagy erőfeszítést igényelt. Édesanyja írástudatlan, a japán nyelvet nem ismerő fiatal lány volt amikor útnak indult Busan közeli lakóhelyéről, hogy meglátogassa Japánban élő vőlegényét. A család Japánban szemét- és fémgyűjtő vállalkozásból tartotta fenn magát. Amikor mód lett volna visszatérni a Koreai-félszigetre, azaz Észak-Koreába, feltehetőleg két ok miatt nem tették meg: a nagybácsi, mint meggyőződéses antikommunista óvta őket ettől, ill. az apa számára családjának délen lévő sírjait elhagyni árulás lett volna.
Szemétguberálás egy nyomornegyedben a 60-as években
Megjegyzendő, hogy a szemétgyűjtés munkáját azért végezte sok zainicsi, mert ezzel a japánok nem szívesen piszkolták be a kezüket.
Az nem kétséges, a fenti példa is mutatja, hogy zainicsiként Japánban élni egyenlő volt a diszkriminizációval, ám a többség, érezve a szülőföldhöz való tartozást - ne felejtsük el, hogy a zainicsik kb. 95%-a Korea déli tartományaiból származott -, a maradást választotta. Azok is így döntöttek, akik a szegénység és megkülönböztetés mellett azért ragaszkodtak Japánhoz, mert addigra közvetlen családjuk is ott élt, akiktől nem akartak elszakadni. Akik az északi ígéretek csábításának nem tudtak ellenállni, vagy mindenképpen Koreában - ha nem is eredeti élőhelyükön - szerettek volna a továbbiakban élni, a hazatérés mellett döntöttek.
Hogyan zajlott a hazatérés Észak-Koreába, s mi várta őket ott? Az 1955-ben megalakult Észak-Korea által támogatott Cshongnjon érdekképviselet, amely iskolák létrehozását és zainicsik vállalkozásait is finanszírozta, szervezte a zainicsik hazatelepülését Észak-Koreába. Ennek eredményeként 1959. december 14. és 1984. január 1. között több mint 90 ezer koreai repatriálása történt meg, pontosabban 87 ezer koreaié és 6750 japán állampolgár - etnikai koreaiak feleségeié és gyermekeié. A folyamatot 1965-ben megzavarta a Dél-Korea és Japán közötti diplomáciai kapcsolat rendeződése, amely lehetővé tette, hogy a hontalan zainicsik dél-koreai állampolgárságot kapjanak. Az északra visszatérő koreaiakat fényes jövővel kecsegtették, de ami várta őket, egészen más volt. A tokiói, kobei és oszakai zainicsi-gettók utcáin fel-alá gördülő, megafonnal felszerelt autók ingyenes orvosi ellátást, garantált foglalkoztatást és jólétet ígértek, a zainicsik többsége pedig többek között Korea annektálása után kialakuló japán-ellenes koreai ellenállásban betöltött - ha betöltötte egyáltalán - szerepéért a Kim Ilsung (Kim Ir Szen) nevével fémjelzett északiakban jobban bízott, mint az Egyesült Államok által támogatott, Rhee Syngman által vezetett Koreai Köztársaságban.
Az első útrakelők indulása Észak-Koreába
A hazatérést a Nemzetközi Vöröskereszt felügyelte, ők kérték fel a Szovjetuniót szállítóhajók biztosítására. A hazatérők fejenként 60 kg-ot kitevő csomaggal utazhattak. Megérkezésükkor ideológiai és történelmi előadásokban nem volt hiány, azt követően azonban csoportokba osztották őket foglalkozásuk, koruk, képességeik, ideológiai hátterük, stb. alapján. Egy kiválasztott kisebb csoport a fővárosba került, a többség az ország különböző városaiba, falvakba; bányákban, kolhozokban, gyárakban kaptak munkát. A magukkal vitt értéktárgyakat hamar felélték, élelmezésükre fordították. Hiányoztak nekik hátrahagyott családtagjaik, Japánba küldött leveleiket cenzúrázták. A hazatérők legfőbb érzése a megérkezést követően tapasztalt szegénység láttán a kiábrándultság volt. Hogy a hangzatosan humanitárius projekt hátterében milyen politikai számítások húzódtak meg japán és észak-koreai részről, azt Tessa Morris-Suzuki történész, az Ausztrál Nemzeti Egyetem professzora Az elfelejtett japánok Észak-Koreában c. munkájának Japán állampolgárok "hazatelepítése" Észak-Koreába és Az emberek szabad mozgása, ill. A "japán feleségek" sorsa fejezeteiben nagyszerűen - és keményen fogalmazva - írja le. Én itt csak annyit mondok, hogy a japán fél megszabadult sok szegénysorban élő, kommunistagyanúsnak vélt koreaitól, az észak-koreaiak pedig munkaerőt nyertek befogadásukkal, mellesleg politikai tőkét kovácsoltak vele. Bevallom, tátott szájjal olvastam az írást. Feltétlenül meg kell jegyeznem, hogy a japánok értesültek a Japánban élők leveleinek tartalmából az északi állapotokról, ám sem a japán kormány, sem a Nemzetközi Vöröskereszt, sem pedig a Cshongnjon nem állította meg a repatriálást, nem figyelmeztették az arra jelentezőket, hogy mi vár rájuk. Mellesleg az USA a kezdeti tétovázást követően szintén áldását adta a projektre.
Mi várt rájuk a szegénységen túl? Ezt megint csak Tessa Morris-Suzuki egyik írása világítja meg. "A nemrég észak-koreai határon átcsúszott egykori 'visszatérők' tanúvallomása emlékeztet arra a sokkra, amelyet az érkezéskor éreztek, és felismerték annak az országnak a kétségbeesett szegénységét, amelybe érkeztek. A helyzetük néhány évvel a 'hazatelepülés' kezdete után tovább romlott, amikor az észak-koreai kormány egyre nagyobb gyanakvással és előítélettel kezdett tekinteni a Japánból érkező 'hazatérőkre'. Ezreket küldtek munkatáborokba. Ezek közül sokakról soha többé nem hallottak."
A történészasszony előtt mélyen meghajlok. Írásaiban nem habozik kutatásai eredményét kimondani, megnevezni a felelősöket - tetteseket és tettestársakat egy olyan bűnben, amit évtizedeken át elhallgattak, miközben tízezrek szenvedtek miatta.
A 70-es évekig Cshongnjon élvezte a zainicsik többségének támogatását, onnan kezdve azonban népszerűbbé vált a dél-koreai irányultságú Mindan névre hallgató zainicsi érdekképviseleti szervezet, ill. a zainicsik túlnyomó része elfogadta a dél-koreai állampolgárságot és az azzal járó egészségügyi és szociális ellátás lehetőségét. A döntésben szerepet játszott, hogy 2002-ben Észak-Korea elismerte hogy elrabolt japán állampolgárokat, ami a japánok felháborodását, ennek nyomán a zainicsi-ellenességet hozta magával. Ennek ellenére a két szervezet léte a zainicsik megosztottságát eredményezte, csak a támogatottság aránya változott, de a széthúzás jelen volt. A két szervezet tükrözte a félsziget megosztottságát, az ideológiai és politikai különbségeket. Észak és dél a zainicsiket használta fel politikai előnyszerzésre.
Emellett a zainicsik megosztottságát növelte, sokszor családon belüli konfliktusokat is okozva az a vágy, hogy egy nem megosztott, újra eggyé váló Koreába lehessen egyszer hazatérni. Ennek következménye, hogy a Japánban maradók nagy része nem ment el Észak-Koreába, nem fogadta el a dél-koreai állampolgárságot sem, hanem hontalanként élt és él továbbra is zainicsiként. Az ő szemükben minden más megoldás árulás. Ennek a gondolatnak jegyében választották olyan kevesen a japán állampolgárságért való folyamodást, hiszen szemükben az egyenlő lett volna a hazaárulással. 1952-ben mindössze 233, a további 50-es és 60-as években évente 2-3000 koreai szánta el magát, hogy jogilag japánná válik. Az állampolgárság feltétele a japán név elfogadása, a háztartás nyilvántartásba vétele japán gyakorlatának (koseki) betartása, s mindezek nem garanciák a megkülönböztetéstől való védelemre.
A zainicsi-létnek feltűnően nagy irodalma van a koryo-saramhoz ill. a kínai koreaiak életének vizsgálatához képest. Úgy vélem, ennek több oka is van: Oroszország és Kína nem tartozik azon országok közé, amelyek korlátozás nélkül tűrnék akár az ilyen, nyilvánvalóan nem beavatkozó vizsgálódást, de oka az is, hogy Kínában és Oroszországban a diaszpórában élő koreaiak már a diktatúra - proletárdiktatúra - évtizedeiben megadóan elfogadták helyzetüket, s ezt annyira magukévá is tették, hogy fel sem merül bennük a tiltakozás. Persze hozzá kell tenni azt is, hogy mindkét országban állampolgárokként éltek, az más kérdés, hogy a többségi nemzethez hasonlóan kevés, és inkább látszatjogokkal, mint a jogok által biztosított valóságos lehetőségekkel. A Japánban élő koreaiak helyzete ezektől több ponton különbözik. Japán a jelenben, demokratikus államként nem engedheti meg magának, hogy nemlétezőként kezelje a tényt, miszerint vaj van a fején, és az bizony ottan olvadozik. Mivel a két óriási országban számos nemzeti kisebbség van jelen, a koreaiak helyzete nem egyedi, míg Japánban az eredendően ott élő - az ainu és az okinawai nemzetiségű lakosokat - ilyen és olyan módon már rég beolvasztották a japánságba, így tehát az etnikai homogenitás vágyától hajtott Japán szemét érthető módon szúrja a koreai, míg érdekes módon kevésbé zavarja a mára már legnagyobb népességű kisebbség, a kínai. Kínában és Oroszországban többé-kevésbé nyugvóponton van a koreaiak helyzete, ha nem is feltétlenül van megelégedve a többség vagy a kisebbség, Japánban azonban a zainicsik helyzete máig megoldatlan.
Létezik a japán kormány által megalkotott multikulturális együttélési koncepció, ám abban a hatalom birtokosai a "japán" és "nem japán" kifejezések használatával élnek, ez pedig egyik jele annak, hogy a közösség érzése még erősen hiányzik. Mivel a japán történelemkönyvek nem adnak teljes képet Japán 20. századi agressziós tevékenységeiről, benne Korea megszállásának egészéről, a japánok ismeretei hiányosak. Meglepő talán, hogy ebben változást hozott a hallyu részeként Japánban is megjelenő sok koreai médiatermék, mert ezek láttán a japánok más módon kezdtek viszonyulni a koreaiakhoz, így természetesen a zainicsikhez is, mint tették ezt az előzőkben. Változásokat indított az 1988-as szöuli olimpia és a 2002-es közösen megrendezett labdarúgó világbajnokság is.
Legalább három következtetést lehet levonni egy negyvenes éveiben járó, japán iskolában tanító zainicsi alábbi szövegéből: "Furcsa kép, hogy hozzám hasonló (etnikai kisebbségi származású személy) egy japán iskolában tanít, amely még mindig érvényesíti a faji és etnikai homogenitás gondolatát tanítási tananyagában. 2014 óta (amikor a történelmi revizionista nézet nagyobb befolyást gyakorolt az oktatási anyagokra), a prefektusi nevelőtestület nyomása még nagyobb lett. De nagyon szerencsés vagyok […]: kollégáim támogatnak […] az iskolai ünnepségeken, általában egy parkolóba vagyok kinevezve, hogy vezessem a látogatók autóit, így nem kell elénekelnem a japán himnuszt."
Nyomasztó lehet kisebbségiként ott élni, ahol a hivatalos álláspont, a faji és etnikai homogenitás vágya a tankönyvekben megjelenik, de az sem túl rózsás, bár részben érthető, hogy a kisebbségi létben élve a himnuszt nem szívesen énekli egy nyilvánvalóan második, netán harmadik generációs zainicsi, akinek tehát Japán a szülőföldje. Biztató azonban, hogy a japán átlagemberek képesek az előbbiekben írtak érzékelésére és tetteikkel igyekeznek tompítani a dolgot.
A sok, neten fellelhető írás, köztük az igen komoly, elismert szakértők által írt tanulmányok szinte kivétel nélkül megegyeznek abban, hogy a zainicsik jelene sokrétűbb és bonyodalmasabb, mint a múltjuk.
Vannak zainicsi-létről készült filmek, néha derűsek, de többnyire súlyosak.
Amit biztosan lehet tudni...
A újabb és újabb zainicsi-generációk számára egyre kisebb a jelentősége annak, hogy eredendően nem tartoznak a többségi nemzethez.
A fiatalok nagy része számára már alig van jelentősége a zainicsi múltnak. Ez tettenérhető például a párválasztás kérdésében is, ugyanakkor vannak szép számmal olyan harmadik és negyedik generációba tartozók is, akik őrzik a hagyományokat. Ők megmaradtak hontalannak, viselik koreai nevüket. Mivel a név sok esetben hátrányt jelent, akadnak olyanok, akik például egyetemi felvételkor a japán nevüket használják, ami bizonyos esetekben újabb bonyodalmak okozója.
Park Ryoungsong középiskolás diák, aki sejthetően a Cshongnjon által működtetett iskola tanulója. A cikk erről nem tájékoztat, ám a szövegből és a tanteremben készült fotón látható két Kim képe elárulja. A fiú óvodás korában a saját bőrén tapasztalta a megkülönböztetést, amikor a neve és származása hallatán egyik társa szüleit idézte: "Anyám és apám azt mondták, hogy ez az az ország, ahol rossz emberek élnek." A fiú apja arra biztatja gyermekét, hogy rejtse el zainicsi mivoltát, de ő ezt nem szereti. Ökölvívó edzésekre jár, együtt edz japán gyerekekkel. Koránál nagyobb bölcsességről tesz tanúbizonyságot, amikor azt mondja: "Az én filozófiám az, hogy a ringen kívül fel kell építenem a barátságot."
Zainicsi gyerekek az iskolában
A Cshongnjon által működő iskolákról és egyetemről a neten egymástól eltérő információk találhatók. Nem sikerült megállapítanom, melyik az igaz. Több helyütt azt írják, az észak-koreai anyagi támogatás elapadóban, ezért az oktatási intézmények halódnak. Másutt ennek ellentétje olvasható, és egyúttal az is, hogy a japán kormány 2010-es ingyenes tandíjpolitikája kizárja ezeket az iskolákat. Az indoklás szerint nem jogosultak támogatásra amiatt, hogy ezek az intézmények támogatják a KNDK-t. Ryom Munsong, a Cshongnjon által létrehozott Korea Egyetem docense vitázik az indoklással. Szerinte a zainicsik számára ez az egyetlen lehetőség, hogy koreai oktatást kapjanak, s nemzeti identitásukat megőrizzék, ill. átadják a zainicsi fiataloknak, hiszen ezt a japán iskolákban nem kapják meg. Amennyiben az utóbbi az igaz, a japán oktatáspolitika álláspontja elég rövidlátó, ugyanis így épp azt erősíti, amit gyengíteni szeretne: a nemzeti identitásukhoz ragaszkodó zainicsi fiatalok közeledni fognak Észak-Koreához. Jól példázza ezt az egyik egyetemista lány, aki a harmadévesek egyikeként egy hónapos észak-koreai tanulmányútján feltette társaival együtt a kérdést, miért raboltak el japánokat 1977 és 1983 között. "Nem igazán emlékszem, hogyan válaszoltak nekünk, de azt mondták, hogy az atomfegyvereket nem használják, és hogy a KNDK nemzeti költségvetésének négy fő tétele közül az egyik a zainichi koreaiaknak szánt pénz. Amikor ezt hallottam, úgy éreztem, dédelgetnek bennünket."
A Cshongnjon-féle középiskolát elvégzőknek daikent - vizsgát - kell letennük ahhoz, hogy állami egyetemre felvételizzenek, ugyanis a japán Oktatási Minisztérium szerint nem hagyhatják jóvá ezeknek az iskoláknak a tantervét.
Akik nem rendelkeznek állampolgársággal, és az országból elutazni csak ideiglenes útiokmányokkal tudnak, szilárdan kitartanak amellett, hogy változtatni csak akkor akarnak, ha Korea egyesülése megtörténik. Ők a chosen-sekik. A csoport mintegy 30 ezer főt számlál, szinte kivétel nélkül a Cshongnjon érdekképviselet tagjai. Ők vannak kitéve a legnagyobb diszkriminációnak, ami az elhelyezkedésen túl olyan szinten is megjelenik, hogy véradóközpontban elutasítják a jelentkezését mondván, nincs szükségük zainicsi-vérre.
A képen a színes, szebbnél szebb hanbokot viselő hölgyek társaságában Kwon Haehyo, sokak által nagyszerű alakításairól ismert koreai színész látható, aki aktivistája az Egyesítsd Népünket Mozgalomnak és aktív résztvevője számos más, politikai és társadalmi igazságért indított ügynek.
A Yakiniku Dragon egy zainicsi család történetét mutatja be. A színmű alapján készült japán filmváltozatban zainicsi? vagy japán? és dél-koreai színészek egyaránt szerepelnek. A színdarab írója egyben a film forgatókönyvének írója és rendezője Chong Wishing, maga is zainicsi.
A zainicsik - függetlenül attól, hogy északkal vagy déllel szimpatizálnak, gyakran szenvednek el mikroagressziót, azaz olyan kijelentéseket, kérdéseket, amelyeket ugyan nem ártó szándékkal mondanak, de előítéletet tartalmaznak. Bár még vitatott, hogy az ilyesmi veszélyesnek tekinthető-e, ám józan mérlegeléssel megállapítható, hogy rossz hatású lehet annak, akinek szokásává válik az ilyenek megfogalmazása, mert észrevétlenül erősítheti benne a megkülönböztető érzést, de árthat az elszenvedőnek is, "sok kicsi sokra megy" alapon növelheti a kisebbségi lét keserűségét és a kiszolgáltatottság érzését.
Ezeknek ellenére nem állítható, hogy az 50-es és 60-as évekhez viszonyítva ne történt volna javulás. "A zainichi politikai aktivizmus több mint egy évtizede után a helyi hatóságok a nyolcvanas évek elejére koreai állampolgárokat kezdtek alkalmazni közalkalmazotti pozíciókba. A nyolcvanas évek közepére az etnikai koreaiak aránya az orvosi és tudományos területeken kétszer annyi volt, mint a japán népességé. 1985 -ben a japán állampolgársági törvények felülvizsgálata megszüntette az állampolgárság patrilineális [apai ági] származását. 1987-ben lehetővé vált, hogy a honosított koreaiak megtartsák etnikai koreai nevüket. 1991-re, az állandó lakóhelyi státuszt szinte az egész zainichi lakosság megkapta. 1993-ra megszüntették a kényszerített ujjlenyomat-vételi gyakorlatot az állandó lakosok idegen regisztrációja során. Az etnikai japánok és etnikai koreaiak közötti oktatási és foglalkoztatási szakadékok jelentősen csökkentek az 1980-as évekre."
"... a diszkriminációval szembeni belső mozgósított ellenállás külső események támogatásával járt együtt. Az Emberi Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának és az ENSZ menekültügyi egyezményének japán ratifikálása az 1980-as évek elején megkövetelte, hogy Japán állandó lakóhelyet biztosítson a dél-koreai állampolgársággal nem rendelkező zainichi koreaiaknak."
Kim Taeyoung interjúkon alapuló vizsgálata azonban azt bizonyítja, hogy az ellentmondásos identitás, a társadalmi marginalizáció erősen befolyásolja a Japánban élő etnikai koreaiak mentális egészségét. A világon Japánban a legmagasabb az öngyilkosságok száma, de közöttük is a szomorú első helyen állnak a zainicsik, megelőzve nemcsak a japánokat, hanem a Japánban élő egyéb etnikai csoport tagjait, s ez sok mindent elárul. A kötet 2022-ben fog megjelenni.
Vannak olyan zainicsik, akik erős lélekkel felvértezve, tehetségüket annak érdekében vetik latba, hogy vigaszt adjanak idegenben élő embereknek. Ilyen például Park Soon-a, aki Japánban született, a hagyományos koreai hangszeren, a gajagümön (vagy kajagüm) való játékot éveken át tanulta Észak-Koreában, majd szakmai pályafutása miatt a dél-koreai állampolgárság felvétele mellett döntött. Története érdekes és megható, ajánlom elolvasásra.
És akkor itt van egy USA-ban élő japán lány története, aki 12 éves korában, nagyapja halálos ágyánál megtudja, hogy koreai. A fiatal nő mára már lehetőségeikhez mérten segítője társaival együtt a zainicsiknak.
A 2003-ban még 471 756 zainicsi száma 2012-re 377 350-re csökkent. Ennek magyarázata, hogy egyre többen választják a japán állampolgárságot. Növekszik a zainicsik és a japánok közötti házasságok száma is. Hosszú távon tehát meg fog történni az asszimilálódás.
Végezetül feltehetjük a kérdést. Milyen érzés zainicsinek lenni? A válasz talán az, amit Kang Sangjung fogalmazott meg. Rendkívül ambivalens érzés. "A zainichiben összetett érzelem van. A fiatalabb generáció egy része arról beszél, hogy két érzés van bennük - az ország, amelyet a világon a legjobban szeretnek Japán, és amit a legkevésbé szeretnek, az a Koreai-félsziget. Ugyanakkor a világ legkedveltebb országa számukra a Koreai-félsziget, és amit a legkevésbé szeretnek, Japán. Furcsa kifejeződése ez az érzéseknek, de hasonló érzéseket találok magamban is - Japán egyszerre a kedvenc országom, amit szeretnem kell, és ugyanakkor az ország, amit a legkevésbé kedvelek; a Koreai-félsziget is az a hely, amelyet a legkevésbé szeretek, és amelyet bizonyos módon szeretnem kell. Vajon miért létezik ez a jelenség?"
Egyik korábbi posztomban, amelyben a koreai apróságok örökbefogadásáról írtam, már futólag említettem Adam Crapsert, koreai édesanyjától kapott nevén Shin Seong-hyeokot. Az ő, és társai története tökéletes és szomorúan tanulságos példája annak, hogy az örökbefogadás, karöltve az amerikaiak, felelősséget nem vállaló gyakorlatával, milyen tragikus következményeket okozhat.
A gyermek Adam Crapser
Az USA az, amely a legtöbb koreai "árvát" fogadta be, s ez még a jelenre is igaz. Ám a befogadás, örökbefogadás nem ad biztonságot ezeknek az ott felnőtt gyermekeknek. Az ország álláspontja igencsak sajátos: kellenek a gyerekek, persze. De ha a felserdülő, felnőtté váló gyermek nem viseli megfelelően magát, akkor az ország mossa kezeit, legalábbis így volt ez 2001-ig. A koreai gyermekek befogadása a koreai háború után, az ötvenes évek közepén indult, a keresztény-amerikai segítségnyújtási szándék volt az elindítója. Nem vitatom, hogy sokan valóban segíteni akartak, felelősséggel döntöttek. Természetesen szerepet játszott az a tény is, hogy a háború során, ill. a későbbiekben ott állomásozó, látszólag Dél-Koreát védelmező US Army katonái ráérő idejükben előszeretettel kerültek szoros kapcsolatba helyi nőkkel. Az ennek következményeként megszülető babák, a GI csecsemők ritka esetektől eltekintve az anyákra maradtak, az apák annak rendje és módja szerint visszatértek az Egyesült Államokba. Ezek a gyermekek többszörös hátránnyal indultak az életnek: a konfuciánus alapokon nyugvó társadalom ab ovo elutasította őket, édesanyjukat kiközösítette, egyszülős családként a megélhetés rendkívül rögös volt. Amikor megszületett az amerikai, nagylelkűnek látszó kezdeményezés, abban nyilván némi bűntudat is volt, hiszen Koreában nagyrészt amerikai honfitársak hagyták sorsukra gyermekeiket. Persze kellett az emberbaráti szósz, mert az jobban hangzik, "hadiárvák" ők. Nem szabad figyelmen kívül hagyni ezt a tényezőt, mert Adam és társai azt szenvedték meg, hogy nem amerikai állampolgárok gyermekeiként, hanem örökbefogadható árvákként határozták meg őket. Nagyon nem mindegy, mint látni fogjuk.
Az USA 2001-ig azt a káros jogi gyakorlatot folytatta, hogy a nemzetközi örökbefogadások ügymenetének nem volt automatikus része az amerikai állampolgárság megadása. Az örökbefogadásról az USA szövetségi államainak bíróságai döntenek, a honosítási és bevándorlási eljárásokban viszont a szövetségi kormány, vagyis a két eljárás egymástól elkülönül. Azaz ez volt a rendszer 2001-ig. Az azóta befogadottak, ill. az akkor még kiskorúak esetében már az állampolgárság megadása automatikusan megtörténik. Addig az állampolgárság megadását az örökbefogadó szülőknek kellett kérvényeznie. Ha ezt elmulasztották, akkor a gyermek nem rendelkezett az állampolgársággal és az azzal együtt járó jogokkal. Az USA-ban hozzávetőlegesen 30 ezer olyan befogadott él, aki nem amerikai állampolgár, kétharmaduk koreai örökbefogadott. Becslések szerint az elmúlt 60 év alatt az USA-ban hozzávetőlegesen 112 ezer koreai gyermeket fogadtak örökbe, ami azt jelenti, hogy közel 20%-uk nem kapta meg az amerikai állampolgárságot, s ezzel ki vannak téve a kitoloncolás potenciális veszélyének. A legnagyobb veszély természetesen a kitoloncolás, de azok sincsenek jó helyzetben, akik útlevelet igényelnek, mert utazni szeretnének, bankszámlát nyitnának, jogosítványt szeretnének, vagy szociális, ill. hallgatói segítségért folyamodnának. Sokan pedig csak ekkor szembesülnek vele, hogy nem amerikai állampolgárok, gyakran az örökbefogadó szülők sincsenek tisztában a helyzettel. A dél-koreai törvények lehetővé teszik a kitoloncolást, azaz a Dél-Koreába való visszaküldést, ugyanis az örökbefogadott, és a befogadó országban állampolgárságot nem szerzetteknek megmarad a koreai állampolgársága. Nem hontalanok, hanem koreai állampolgárok.
S hogy miért papírárvák azok a dél-koreai gyermekek, akik a szabadság hazájába kerülnek? A magyarázat egyszerű. Mind a befogadó, mind az örökbeadó ország törvényei szerint csak árvákat fogadhatnak be, ill. adhatnak nemzetközi örökbefogadásra. Hogy a törvénynek megfeleljenek, a koreai állami nyilvántartásokat évtizedek óta következetesen meghamisítják, a gyermek születési adatait, időpontját, szülei nevét, a gyermek saját nevét, stb. megváltoztatják. Ennek fájdalmas következménye, hogy az a nem kevés örökbeadott, aki szerető családban nő fel, de egyszer csak felmerül benne az igény eredeti szülei felkutatására, gyökerei megismerésére, az esetek többségében zsákutcába jut. Papíron árvák, a valóságban az örökbefogadottaknak több mint háromnegyedének élt az örökbeadáskor a szülőanyja.
Adam Crapser és nővére
Adam történetét egy videó is rögzíti, amelyet itt lehet megnézni-meghallgatni.
Őt és nővérét egy Michiganben élő házaspár fogadta örökbe. A gyerekeknek már velük sem volt főnyeremény az élete, a fizikai bántalmazás természetes része volt életüknek. Hét évvel később a házaspár elhagyta az akkor 10 éves Adamet és húgát. Ezt követően Thomas és Dolly Crapser mellett kötöttek ki, akik előző "szüleikhez" hasonlóan erőszakosak voltak, de még ennél is messzebb mentek: a házaspárt 1991-ben letartóztatták gyermekbántalmazás, szexuális bántalmazás és nemi erőszak vádjával, majd 1992-ben állítások szerint el is ítélték őket. Még mindezeket megelőzően Adamet ezek a jóravaló emberek egy vita után kidobták házukból, ám a kamasz visszalopakodott, hogy magához vegye két értéktárgyát, egy koreai nyelvű Bibliát és a koreai árvaházból magával hozott plüss kutyát. Az ügynek folytatása lett, elítélték lőfegyver jogtalan birtoklása és bántalmazás miatt. Néhány évvel később a fiatalember, aki addigi életében alig kapott mást, mint bántást, saját elhatározásából változtatott az életén, fodrász-, ill. kárpitosműhelyt nyitott, megnősült, leánygyermekek édesapja lett. Jogi státusza rendezésére a magát amerikainak érző férfi zöldkártyáért folyamodott. A kérelem magával hozta a háttér ellenőrzését, s onnan már csak egy lépés volt a bevándorlási hivatal 2015-ben megérkező határozata a kitoloncolásról. Adam kiutasítható volt, mert 2001-ben már nagykorú volt. Nyolc év múlva térhet vissza családjához az Egyesült Államokba.
Van itt a közvetlen közelemben, mondhatnám, hogy egészen közel hozzám egy kétéves, merész, talpraesett, önállósági törekvésekkel bőven ellátott kislány, aki a bölcsődében már egy hét után magabiztosan és derűsen tevékenykedett. De ez a jóféle az egyhetes nyaralás után, amikor a bölcsődében apa puszit kért búcsúzás előtt, pityeregve kapaszkodott annak nyakába, mert ha csak pár percre is, de megrémítette és elbizonytalanította a tudat, hogy az egyetlen biztos kapaszkodó, a szülei nélkül marad.
Ritkán gondolunk bele, mekkora erő fejlődésünkben a szülői háttér, s milyen elveszettek lettünk volna nélküle. Most érdemes belegondolni. Milyen súly nehezedik azokra a koreai kicsikre, akik gondozójuktól szeretet helyett bántások sorát szenvedik el. Hogyan hihetjük, hogy ezektől a gyerekektől elvárható a szabályszerű viselkedés? Hiszen még a szerető örökbefogadó család sem feltétlenül elég azoknak, akik a tükörbe nézve minden nap szembesülnek különbözőségükkel, s ezt az esetek jelentős részében iskolai társaik vagy a környezetükben élő felnőttek is erősítik megjegyzéseikkel: idegen vagy, vágott a szemed, fekete a hajad. Az a gyermek, aki ezeket tapasztalja gyermekkorában, az amúgy is lázadó kamaszkorba érve garantáltan szembekerül környezetével, s ezt egyetlen pillanatra sem lehet felróni neki. Ahogy azon sem lehet csodálkozni, hogy akinek semmije sincs, minden módon megpróbálja visszaszerezni azt a két tárgyat, ami az övé. Álmában előjön a múlt, az anyai ölelés, s ehhez kapcsolja azt a szánalmasan kevés dolgot, ami erre emlékezteti.
Adam Crapser - már Dél-Koreában
Az amerikai bevándorlási törvény sejtésem szerint nem különbözik más országokétól. Elfogadható, hogy egy nagykorú bevándorlót azzal a feltétellel engednek be, hogy a fogadó ország törvényeit betartják, ellenkező esetben kiutasíthatók. Egészen más a helyzet azonban akkor, ha kiskorúról van szó. Az örökbefogadott gyermek a nemzeti határokat átlépve kiszolgáltatott, valójában még kiszolgáltatottabb, mint a nemzeti határokon belül. Így a befogadó ország tartozik felelősséggel a sorsáért. Az 1967-ben létrehozott, a gyermekek örökbefogadásáról szóló európai egyezmény kifejezetten előírja, hogy "(ha) az örökbefogadott gyermeknek (…) nem ugyanaz az állampolgársága, mint az örökbefogadónak (…), amelynek (országa) örökbefogadója (i) állampolgárok, meg kell könnyíteniük a gyermek állampolgárságának megszerzését."
A különbségtétel szükségessége nagyon könnyen átlátható, méghozzá gyakorlati oldalról szemlélve a helyzetet. Egy gyermeket örökbefogadnak a hazájától távoli ország állampolgárai. Az esetek többségében a gyermek olyan kicsi, hogy még az anyanyelvén sem beszél, ha igen, akkor is olyan kevéssé, hogy hamarosan már semmire nem emlékszik. Nem tudom, van-e olyan emelkedett örökbefogadó szülő, aki szorgalmazza hogy a gyermek megtanulja anyanyelvét, de erősen kétlem. Amennyiben szerencsétlenül alakul a gyermek sorsa, és vét az őt befogadó ország törvényei ellen, és ezért kitoloncolják, visszakerül az eredeti hazájába, ahol úgy kellene megvetnie a lábát, hogy sem a nyelvet nem tudja, sem az ország kultúráját nem ismeri, mellesleg anyagi háttérrel sem rendelkezik. Nyelvtudás híján, még ha van is valamilyen szakértelme, képtelen munkához jutni. Milyen más ez, mint a nagykorúként befogadott, majd kitoloncolt emberek esetében!
Adam egész életében azt hallotta, hogy felejtse el Koreát, ő amerikai. Ebben a tudatban nőtt fel, majd az ország, amit hazájának tekintett, azt mondta, le is út, fel is út, nem kellesz. Dél-Koreába visszakerülve a semmiben lebegve érezhette magát, miközben a feleségétől és gyermekeitől elszakították. Adam küzd azért, hogy együtt lehessen családjával, pereli a dél-koreai államot és a legismertebb, de erősen vitathatóan tisztességes Holt ügynökséget, amely élen járt a koreai gyermekek örökbeadásának üzletté alakításában. Neki van miért küzdeni.
Az USA cinikus, de minimum fonák hozzáállását jelzi az is, hogy az amerikai állampolgársággal nem rendelkező örökbefogadottak - számosan a kiutasítottak közül is - szolgálatot teljesítettek az amerikai hadseregben. Ez történt példának okáért a tízéves korában az USA-ba került Monte Haines-szel, aki zsebében húsz dollárral, kitoloncolása után egy hétig egy szöuli híd alatt húzta meg magát. Soha nem térhet vissza, még dél-koreai útlevéllel sem az Egyesült Államokba.
Van, azaz volt azonban olyan, akinek még ennyi sem jutott. Phillip Clay sorsa Adaménél jóval tragikusabb. 1983-ban érkezett Philadelphiába, 8 éves volt, amikor örökbefogadó szüleit megismerte, amerikai állampolgárságot szülei nem igényeltek számára. Ahogy felnőtt lett, hiányzott az irányítás, az illegális drogok, börtönök és mentálhigiénés központok körforgásába került.
Phillip Clay
Így 2012-ben az USA bevándorlási hivatala teljes nyugalommal toloncolta ki. Phillip visszakerült oda, ahonnan elvitték: Szöulba. Egy ott működő, visszatért örökbefogadottak közösségében volt egy ideig, de ott nem maradhatott, viszont elmennie se volt hová. Küzdött a koreai nyelvtudás megszerzésével, próbált kapcsolatokat találni. 2017. május 21-én, egy sötét éjszakán Ilsan városának egyik épületében felment lifttel a 14. emeletre, majd a mélybe vetette magát. Halálát hallva nemcsak a koreai örökbefogadottak, hanem - becsületükre mondva - amerikaiak is felháborodtak.
Szögezzük le, hogy bár tagadhatatlan a példaként felhozott örökbefogadottak esetében a törvénnyel való összeütközés, de ez egyenes következménye annak, hogy a befogadó ország nem volt képes a valódi befogadásra, a fiatalok ennek következményeként gyökértelenek maradtak. Azok az emberek pedig, akik azt vállalták, hogy szüleik helyett szüleik lesznek, rútul cserbenhagyták őket, sőt egyes esetekben egész egyszerűen bűnt követtek el ellenük. A befogadó ország pedig még akkor sem védte meg őket, amikor ezekre a mulasztásokra, bűnökre fény derült. A gyermek védtelen, a zilált körülmények között felnőtt ember felelős persze önmagáért, de vajon lehet-e csodálkozni, ha ilyen körülmények között nem képes önerejéből megvetni a lábát egy alapvetően elutasító közegben? Egyikük sem súlyos bűncselekmények elkövetője volt. Ám ha így lett volna, akkor is elgondolkodtató, mennyiben felelős érte az elkövető, és mekkora a felelőssége a környezetében élőknek, akik szeretetet és gondoskodást ígértek, ill. mekkora felelőssége van az országnak, amely a törvényeivel nem biztosította a védelmét a kiszolgáltatott helyzetben lévő gyermekeknek, fiataloknak.
Az anyaggyűjtést követően letettem a poszt megírásáról arra gondolva, talán senkit sem izgat hazánkban ez a kérdés. Kicsivel később azonban a Move to Heaven című koreai sorozat egyik epizódját látva épp Phillip Clay esetéhez megszólalásig hasonló történetbe botlottam. Úgy gondoltam, ez egy jel, amit nem hagyhatok figyelmen kívül. Remélem, lesznek olvasói a posztnak, és lesznek közöttük olyanok, akiket továbbgondolásra késztet írásom, sőt, felébred bennük a kíváncsiság, és olvasgatni fognak a felhasznált irodalmakban is. Érdekesek és megrázók, némelyik sokkal-sokkal érdekesebb, mint a posztom.
Például ez, amely Shawyn Lee a Minnesotai Egyetem - Duluth - Szociális Munka Tanszék adjunktusának munkája:
Közel kilenc év telt el hazatérő dél -koreai utazásom óta. Ez idő alatt folyamatosan küzdöttem azzal a ténnyel, hogy etnikai és kulturális örökségemet ellopták tőlem. Az Egyesült Államokba kerültem, és beolvadtam az amerikai kultúrába, értékekbe és identitásba. A bőröm kivételével minden szempontból fehér lettem. Soha nem volt saját nyelvem. Ehelyett az általam kifejlesztett „anyanyelv” egy olyan nyugati nemzet gyarmati szavaival volt tele, amely több százezer gyermeket exportált saját pénzügyi és politikai haszonszerzése érdekében.
November óta egyre nő a feszültség Kína és Dél-Korea, méghozzá nem a két kormányzat, hanem a két ország állampolgárainak egy része között. A legutóbbi események azonban akár a hivatalos diplomáciában is súrlódásokhoz vezethetnek. Ahogy már múltkor írtam - a mellesleg korábban is létező, de nem nyílt ellenérzést - a kimcshi körüli viszály hozta a felszínre.
Kim Hong-do, a 18. században élt festőzseni alkotása
Azóta már újabb kérdések is napirendre kerültek, mint például a koreai hagyományos viselet, a hanbok kérdése. A kínai közösségi oldalakon hosszú hetek óta folyik a polémia azt taglalva, hogy a hanbok a kínai tradicionális viseletben is megtalálható-e, avagy abból fejlődött-e ki.
A hozzászólások természetesen nem a viselettörténet szakértőitől érkeznek, így se pro, se kontra nem elég meggyőzőek az érvelések, viszont erősen borzolják a kedélyeket.
Ugyanezek a körök a phanszorit, a koreai népi operát is a kínai kultúra részének szeretnék tekinteni, amely ugyan, mint a kimcshi, már hosszú idővel ezelőtt felkerült az UNESCO emberi kulturális örökségének listájára, tehát a kínaiaknak nincs mit keresniük arrafelé, de azért rendületlenül nyomják.
A koreai kulturális minisztérium, hogy elejét vegye a hasonló esetek jövőbeli ismétlődésének, az eddiginél is fokozottabb hangsúlyt helyez a koreai kulturális javak világban való megismertetésére.
12. szd-i koreai teáscsésze
Néhány héttel ezelőtt a hivatalosnak nevezhető koreai fél azzal kívánt békésen, de elszántan tiltakozni, hogy a világ különböző országaiban működő kulturális központok felkérték a kurzusaikon résztvevő helyieket, készítsenek színes papírhanbokokat, azoknak fotóit a közösségi oldalon megosztva fejezzék ki szolidaritásukat a koreaiakkal.
Az ellenérzések a múltban gyökereznek, de könnyen elképzelhető, hogy azon és a fent leírtakon felül még további tényező is hozzájárul a mostani reagáláshoz. Tudniillik például az USÁ-ban gyakorta érik inzultusok az ott élő koreaiakat azon egyszerű okból, hogy ázsiaiak. A nagyszerű Egyesült Államokban az egyszerű honpolgár ugyanis nem tud különbséget tenni a kínai és a koreai arcok között, ezért a Vuhanból - ki tudja hogyan - kiszabadult covid miatt minden ázsiai embert, így a koreaiakat is nyugodt lélekkel kínainak nézi és utálja. Emiatt az ott élő koreaiak tiltakoztak, segítséget is kértek, de nyilván hergelően hat ez odahaza is.
Mint a Korea Times hírül adta, a koreaiak közül sokan annyira sérelmesnek találják a koreai nemzeti hagyományok kínai oldalról érkező vitatását, hogy a több mint tíz éve útjára indított, Gangwon tartományba tervezett Chinatown, azaz kínai témájú nagyszabású turisztikai komplexum ellen indított petíciót nem egészen egy hónap leforgása alatt több mint 660 ezer koreai állampolgár írta alá, akik nem értik, miért kell "az országnak kínai kulturális élményeket nyújtani a turistáknak, vagy miért kellene Koreában 'egy kis Kínának' lennie." Mivel törvényben rögzített, hogy a 200 ezret meghaladó petíciókra a koreai kormányzatnak hivatalos választ kell adni, ezért fel van adva a lecke.
A projektre aláírásával már régen áldását adta a koreai fél, ráadásul ez Dél-Koreának nyilvánvalóan üzleti hasznot is jelent. Tudvalevő, hogy Dél-Korea turizmusában a kínai utasok a teljes turizmusnak 40%-át (közel ötmillió főt) teszik ki 2014-es adat szerint - azóta a számok még magasabbak -, tehát az ország nem szívesen mond le egy ilyen tervről.
Ezen a ponton én is csatlakozom gondolatban a koreai tiltakozókhoz. Miért kell?
A Dél-Koreába látogató kínai turisták ne Kínát keressék a szomszédban, hanem csodálják meg mindazt, ami koreai. Mi sem azért utazunk Görögországba, hogy ott magyar pörköltet együnk, hanem például a nagyszerű spanakopitáért, nem is beszélve a minden városban megtekinthető szenzációs ókori szobrokról és egyéb tárgyi emlékekről, avagy mondjuk Epidavrosz múltba vezető szellőjéről.
A koreai kulturális kormányzat láthatóan visszafogott, túlzásoktól mentes, de azért finoman odasóz a kínaiaknak. "Úgy gondolom, hogy ilyen viták a koreai kultúra iránti növekvő globális érdeklődés miatt merülnek fel. A kínai emberek különböző gondolatokat fogalmaznak meg a kimchiről és világszínvonalú örökségünkről, de nem képviselik a kínai kormány hivatalos álláspontját" - mondta el múlt csütörtöki sajtótájékoztatóján Hwang Hee, az alig egy hete kinevezett kulturális miniszter.
Lehet igazság abban, amit a miniszter megfogalmazott. Valljuk be, sokakat irritálhat, a kínaiak között sokan lehetnek olyanok, akik országuk múltja alapján magukat magasabban lévőnek gondolják a koreaiaknál, hiszen a történelem során jelentős ideig volt Csoszon a kínai császárság hűbérese, s ennek eredményeként számos kulturális jellemzőt át is vettek. Csakhogy még akkor is, ha el kell ismerni, hogy néhány - ma már évszázadok óta létező - szokás, módszer gyökere talán kínai, az eltelt idő alatt ezek átformálódtak, a koreaiak saját képükre igazították, fejlesztették, s ezek ebben a formában már hitelesen koreaivá, nemzeti kincsükké váltak.
Valaki egyszer azt mondta lányainak, akik némi fanyalgással állapították meg, hogy sógornőjük milyen ügyesen kezel bizonyos családi dolgokat: Nem irigykedni kell, hanem megtanulni tőle a módszert. Amennyiben a kínaiakat zavarja, hogy a kis Dél-Korea a hallyu kigondolásával és annak sikeres alkalmazásával ilyen eredményes kultúrájának népszerűsítésében, akkor rajta, tegyék ők is ezt. Megjegyzendő, a kínaiaknak nincs oka irigységre, hiszen a világ nemcsak a mindenhová kirajzó és letelepülő kínaiakat látja, hanem folyamatos a kínai kultúra iránti kíváncsiság is.
Ahogy látom, a kínaiak miatt nem kell könnyeinket hullajtani, mert ma már a hallyu egyik terméke, a filmsorozatok gyártása, amely ugyan jövedelmező az ország számára, de vitatható, hogy magas kultúrát jelent-e, követőre talált a kínaiakban: akkora lendülettel állítják elő már ők is a kínai sorozatokat, hogy a korábban csakis a koreai doramák csecsén csüngő magyar koreafanok mára többségükben átnyergeltek a kínaira. Igaz, ezeknek a nézőknek a jelentős része sem az egyik, sem a másik kultúrába nem mélyed túlzottan bele, inkább csak unalmát űzi el szellemi rágógumit alkalmazva, s közben tetszeleg a koreaismeret tévhitében. A koreaiaknak meg nem szükséges aggódniuk, mert azok a nézők, akik valóban Koreára kíváncsiak, továbbra is a doramak között kotorászva kutatják a megnézésre érdemes opuszokat.
15. századi kínai, csirkés csésze, ami pár éve 36 millió dollárért kelt el a Sotheby’s hongkongi árverésén
A magam részéről azt kívánom, hagyják békén egymást, s közvetítse sikerrel mindkét fél kultúrájának igazán értékes elemeit. Várom azt az időt, amikor előtérbe kerülnek azoknak a több száz vagy több ezer éves kelet-ázsiai, eddig nem, vagy csak ritkán látható tárgyi, ill. szellemi értékeknek a megmutatása, amely méltán eredményezhet elismerést.
Addig meg türelmesen várunk és élünk azzal, amit kapunk. Hogy mi is az? A koreai hullám magyar wikis oldalán a kulturális jelenség kritikájában több másik között olvasható az alábbi:"Von Jongdzsin kultúrakutató egyik írásában szarkasztikusan jegyezte meg, hogy a koreai hullám egyetlen aspektusra épül: 'Gyűjtsünk össze mindent, amit el lehet adni!' – ahelyett, hogy a jelenséget az ázsiai régió kulturális egyesítésére, a kultúrák közötti kommunikáció elősegítésére használnák fel."
Kína mindenesetre nem szorul rá, hogy a szomszédoktól cibálja vissza - amennyiben elfogadjuk, hogy egyes szokások onnan eredtek - a csorba csészét, amelyet a szomszéd gondos munkával megszépített, hiszen maradt bőven eredeti szépségében ragyogó, leheletfinom porcelán teáscsésze a kínaiak konyhájában.
Átfutottam a Csoszon-kor uralkodóinak wikis oldalait, és azt kellett látnom, hogy néhány kivétellel sokszorosan feldolgozott a történetük. A legtöbb király alakja 6-8-10, sőt olykor még ennél is több sorozatban jelenik meg. Ezekben persze ritkán lehet számonkérni a történeti hűséget. Viszont az is tagadhatatlan, hogy amennyiben úgy adódik, további bőrök húzhatók le róluk, hiszen mint látjuk, gyakorta jön újabb ötlet, újabb nézőpont, ami további feldolgozást eredményez.
Vannak páran, akik ritkán szerepelnek sorozatokban, pedig uralkodásuk érdemessé tenné őket, vagy uralkodásuk idejében történt tőlük szinte függetlenül olyan, ami sorozat témája lehetne.
Itt van például Hyeonjong (nem tévesztendő össze a korjói Hyeonjong-nal), akinek nevéhez egy igencsak érdekes dolog fűződik. Az ő uralkodásának hetedik évében sikerült a holland Hendrick Hamelnek megszöknie 13 évi kényszerű koreai tartózkodás után.
Hendrik Hamel szobra szülővárosában, Gorinchemben
A hajó, amin Hamel szolgálatot teljesített, épp Japánba tartott, amikor a tájfun miatt hajótörés érte. Társaival Jeju szigetére jutott, ahol fogságba kerültek, majd a király parancsára szabadon engedték őket, de az országot nem hagyhatták el. Megmagyarázták nekik, hogy bele kell törődniük, életük végéig Koreában fognak maradni. Jejuról átmenetileg Szöulba, majd Jeolla tartományba kerültek. Rakományuk menthető részét eladva házakat vehettek maguknak, közben a király rendeletére meghatározott rizsadagban részesültek, ám egyéb vonatkozásban maguknak kellett megteremteniük szükségleteikhez munkával, koldulással az anyagiakat. Soruk annak megfelelően alakult, hogy épp milyen kormányzó állt a tartomány élén: hol büntetésben, verésben, hol barátságos bánásban részesültek. Összegyűjtött pénzükből végül egy koreai segítségével hajót vettek, és egy éjszakán a még életben lévő társak elindultak Japán felé. A viszontagságos út ellenére sikeres volt a szökés. Hamel Japánból hazatérve könyvet írt tapasztalatairól, s ez ismertette meg sok európaival a távoli országot. Ő volt az első európai, aki hírt adott a félszigetről és az ottani királyságról. Számomra meglepő, hogy erről nem készült sorozat, miközben a koreaiak állítólag nagyon szívesen emlékeznek a hajósra.
Hendrik Hamel beszámolója nemcsak kortársai figyelmét keltette fel.
Jack London neve hallatán mifelénk az emberek A vadon szava és a Fehér Agyar c. regényeit említik meg, az alaszkai Klondike-hoz kötődő aranylázat idézik fel, már akinek manapság még egyáltalán ismerős az amerikai író neve.
Jack London egy koreai palotaőr társaságában
Pedig London rendkívül kalandos életében példának okáért többek között Koreában is járt, haditudósítóként elutazott az orosz-japán háború idejében Kelet-Ázsiába. 1904 első felében több hónapot töltött koreai területen és Mandzsúriában. A háború kitörését követően mindenhonnan érkeztek tudósítók, persze Japán felől. A japánok ellenőrzésük alatt akarták tartani a hírek áramlását, ezért az odaérkező tudósítóknak csak egy kis csoportja jutott át Koreába.
A japán katonák fegyveres felvonulását nézi az út két szélén a koreai tömeg (Jack London fotója)
Először a kanadai újságíró, Frederick Arthur Mackenzie és az amerikai fotós, Robert Dunn érkezett. Őket követte Jack London, a San Francisco Examiner megbízásából. Az ő útja többszörösen nehezített volt. Még a japán Moji városában letartóztatták, mivel a japán haditengerészeti támaszpont közelében fotózott. Orosz kémkedés vádjával eljárás indult ellene. Mire visszanyerte szabadságát, a Chemulpóba tartó hajó elindult, így más közlekedési eszköz után kellett néznie. Egy Busan felé igyekvő hajóra szállt, majd onnan egy chemulpóira. Mikor ez utóbbit a japán katonaság elfogta, egy háromfős legénységű vitorlást fogadott fel öt japánnal közösen. Tél lévén rendkívüli hideg, dagályok és viharok nehezítették útjukat, s mire február 16-án megérkeztek Chemulpóba, London megviselt volt, keze, füle, lába fagyokat szenvedett, de mint Mackenzie visszaemlékezéséből kiderül, London nem aggódott, hiszen így eljutott a front közelébe.
Koreai gyerekek - a kép eredeti aláírása szerint koldusgyerekek (Jack London fotója)
A kis társaság felkészült rá, hogy a japán csapatokat követve a harcvonalig menjenek. Eközben komikus események is történtek velük: London, mint kiderült, egy vak lovat vásárolt, Dunn pedig még viccesebb helyzetbe került, amikor 150 dollárját akarta koreai pénzre váltani. Többórás várakozás után meg is kapta a nagyjából 180 cm magas és 18 méter átmérőjű pénzérmékből álló hegyet!
Dunn és a 150 dollárnak megfelelő koreai pénz (a hitetlenkedők kedvéért)
Dunn erről később azt írta: Büszke tulajdonosa lettem a pénznek, ami egész városházának néz ki, és elég ahhoz, hogy egy hajót elsüllyesszek vele.
Csak a könnyebb érthetőség kedvéért: hivatalosan ugyan 1892-ig vertek mun (문) nevű pénzérmét Koreában, de az érme még jóval később is forgalomban volt. Egy won 1000 mun volt. Történelmi sorozatokban gyakorta látni, amint az érmék lyukas közepén zsinórral koszorúba kötött pénzzel fizetnek. Az ilyen pénzfüzér valójában akár fegyvernek is minősülhetett volna, hiszen egy-egy ilyen koszorúban 30-50-100 mun lehetett, ami - valljuk be - nem kicsi súlyt jelent. Elképzelhetjük, mennyi kellett ebből a pénzérméből, ha azt is beszámítjuk, milyen magas volt az amerikai dollár árfolyama.
Végül útnak indultak Phenjan felé. Mackenzie visszaemlékezése szerint bármilyen bonyodalmak érték őket útközben, Jack London mindig bizakodó és mosolygós volt.
A háború elől menekülő koreai család (Jack London fotója)
Kilenc nap után elérték Phenjant, de megérkezett a japán kormány parancsa, ami megtiltotta számukra a továbbhaladást. A többiek visszafordultak, de London megpróbálta folytatni az utat mondván, ez egy parancs a sok közül, amelyet nem szándékozik betartani. Ha minden parancsot végrehajtana, még mindig Tokióban lenne. - mondta. Végül mégis vissza kellett térniük Tokióba, de egy hét múlva London és Mackenzie engedélyt kapott rá, hogy a Jalu folyó partján fekvő Ujiu városkába utazzanak más tudósítók társaságában. Mackenzie lemaradt, London pedig egy idő után belefáradva hogy a japánok beleavatkoztak a hadijelentésekbe, júniusban visszautazott az Egyesült Államokba.
Itt kell megjegyeznem, hogy Korea vonatkozásában hármuk közül a leghíresebb Mackenzie lett, de nem haditudósítói érdemei miatt, még csak nem is az 1908-ban megjelent Tragedy of Korea miatt, amelyben végigveszi azokat az eseményeket, amelyek a Koreai Birodalom bukásához és Korea japánok általi annektálásához vezettek, hanem a Korea's fight for freedom c. 1920-ban napvilágot látott könyve miatt. Abban ugyanis a japán megszállással szemben kibontakozó ellenállásról, a Március 1-i mozgalomról írt. Művében a világ elé tárta, hogy miközben a japánok asszimilációs politikájuk véghezvitele érdekében rabszolgasorba kényszerítették a koreaiakat, ellopták földjeiket, vagyonukat, s szabadságukat, ismertette a japánok által a koreaiakon alkalmazott kínzási módszereket, hangsúlyozta, hogy a Március 1-jei mozgalom „demonstráció volt, nem zavargás.” Híressé vált fotója az Igazak Seregéről, azokról a fiatalokról készült, akik elhivatott hazafiként csatlakoztak az ellenálláshoz. Mackenzie tudniillik 1906-ban újra Koreába utazott, hogy személyesen győződjön meg a japánok koreai cselekedeteiről. 1920. október 26-án megalapította Londonban a Koreai Barátok Ligáját, amelynek nyitóünnepségén brit parlamenti képviselők, a tudományos élet jeles személyiségei, arisztokraták, lelkészek és újságírók vettek részt. Beszédében Mackenzie bírálta japán gyarmatosító politikáját és vázolta a koreai valós helyzetet. A koreai vonatkozású kérdéseken felül még egy könyvéről kell feltétlenül szót ejtenem. 1930-ban kiadta az oroszországi bolsevizmus idején elkövetett vallásüldözésről írt Russian Crucifixion: The Full Story of the Persecution of Religion Under Bolshevism c., 1921 és 1924 között szerzett személyes tapasztalatokon alapuló munkáját.
Jack London Kóbor csillag c. fantáziaregényében, ami talán reinkarnációs regénynek inkább nevezhető, a börtönben sínylődő Darell Standing a 15. fejezetben felidézi egyik korábbi életét, amelynek egy részét Koreában töltötte.
"Tetszhalálba dermedt csillagkóborlásaim egy másik hosszu sorozatában Adam Strang voltam, egy angol ember. Elmult életem ezen időszaka, ahogy körülbelül következtetem, 1550 és 1650 között játszódhatott le. Mint Adam Strang hatalmasan hosszu életkort éltem meg és példátlanul mozgalmas, szines és szélesen ömlő életet, - amint majd látni fogjátok."
Többek állítása szerint a színes, kalandos, ám meglehetősen sok erőszakot tartalmazó regénynek ez a fejezete a legérdekesebb. És itt kapcsolódik a történet Hendrik Hamelhez. Mert a Kóbor csillag 15. fejezetében Adam Strang Hamel társaságában éli át Koreában a 16. század utolsó, ill. a 17. század első éveit. Jack London életútjának kanyarai között a plágiumvádak is megtalálhatók. Ebben az esetben erről persze szó sincs, ám vitán felül áll, hogy regényének ez a része nagyrészt Hamel könyvén alapul. Az is igaz, hogy London a maga történetét valamivel korábbra helyezi, mint Hamellel az a valóságban történt. A holland tengerész 1653 érkezett a félszigetre, majd 1666-ban sikerült társaival megszöknie, de London Hamel sorsának alakulását is a valóságostól eltérően írta meg.
A regénnyel kapcsolatban azért tennék egy megjegyzést. Mikor a neten nézelődtem, a Kóbor csillag után szaglászva, a Moly erről szóló oldalán az egyik kommentelő azon sajnálkozott, hogy csak férfiként megélt életekről olvashatunk a könyvben. A megfogalmazás nagyon ismerős volt, belenéztem hát a Moly A Vörös Oroszlán c. regénynek szentelt oldalába is. Jól emlékeztem, valaki - nem ugyanaz, mint emitt, ugyanezen kesereg. Én pedig nem tehetek mást, mint csatlakozom hozzájuk. Még azt a jó kis magyarázatot sem lehet felhozni, hogy na, persze, a férfi írók számára elképzelhetetlen, hogy valaki valamelyik reinkarnációjában nőként születik le, hiszen az egyik író jelen esetben éppen egy nő, Szepes Mária. Mindenesetre elgondolkodtató, miért nem szól egyikben sem, egyetlen inkarnálódás sem nőről.
A Kóbor csillag nem útikönyv, értéke nem ez, hanem a leírt események, amelyek épp Hamel kötetének köszönhetően nyilvánvalóan hiteles képet adnak az akkori viszonyokról, mindezt - és ez Jack London elbeszélőkészségének eredménye - lebilincselően izgalmas formában. Nem éppen lányregény, de olvastatja magát, nincs mese! Korea partjaira vetődő egyszerű tengerész története ez, aki előbb az arrafelé szokatlan, nagy termetével, erejével kelti fel az ottaniak figyelmét, majd további, nem akármilyen sikereket ér el merészségével, okosságával, egyebekkel. Sőt, még a szerelem is rátalál. Az olvasó pedig betekintést nyer eközben a királyi udvar életébe, ámultan és borzongva figyeli a Korea történelmére oly jellemző frakcióharcokat, összeesküvést, bosszút, amely Adam Strang életének magasba emelkedését, majd bukását kíséri. De talán nem is bukás ez, hiszen a szeretet és a lélek szabadsága mindvégig megmarad.
Jack London egy koreai férfi és két japán katona társaságában a nyári királyi palota előtt. "Diszes kapubejáratát óriási kőkutyák, - mik ugyan inkább valami teknősbékához hasonlitottak, - őrizték." - olvasható a Kóbor csillagban.
Hendrik Hamel könyvét angol nyelven itt lehet elolvasni. Köszönet érte Henny Savenije-nek.
Ezúttal egy jellegzetesen koreai mozifilmre szeretném felhívni a figyelmet. A történet nem különösebben bonyolult, szokás szerint nem is túl vidám, a részletek pedig elég lassan bontakoznak ki.
Nem ma készült, a főszerepet alakító két, általam kedvelt színész még igen ifjú volt, mégis, egyikük sem okozott csalódást. A fiatal lány szerepében a Postman to Heaven mozifilmből és A királyi ház titkai c. sorozatból, ill. még számos további alkotásból ismert Han Hyo-joo látható, aki rendelkezik a fiatal koreai színésznőknek azzal a kellemes szokásával, hogy nem nyafog, nem csicsereg, ez pedig csodaszámba megy arrafelé. És még egy! Ő azon kevesek egyike, akik tudnak szinte csúnyák, időnként pedig igazán szépek lenni, mint például Yoon Eun-hye.
Filmbeli partnere az a Lee Young-hoon, aki filmszínészként az általam már korábban emlegetett No Regret c. mozifilm főszerepével debütált, s ezzel nemcsak a kritikusok díját nyerte el (2006), hanem a film nézői számára is örökre emlékezetes marad.
Bár elsősorban ennek a két színésznek a kedvéért csaptam bele a Ride Away (2008) c. filmbe, ill. a film feliratának fordításába, menet közben meg kellett állapítanom, hogy a történet, a rendezés, a szép képi megjelenítés egészében nagyon megérdemelte, hogy így tizenkét év után szülessen hozzá magyar felirat. A színészi alakítások a koreai filmek esetében mindig, így most is figyelemreméltók, bár jelen esetben elsősorban a már említett két főszereplőt és a lány apját játszó Kim Eung-Soo-t lehet kiemelni, hiszen a film csupán egy maroknyi karaktert vonultat fel. Ráadásként még valami mást is tartogat nézői számára a rendező. Hogy mit, arra a poszt végén térek ki.
Kezdetben kissé szorongtam, ugyanis az asianwikin a kommentelők tétován ugyan, de nem túl derűs véget emlegettek. A tétovaság oka, hogy a film lezárása - ez sem ritka szokása a koreaiaknak - nem egyértelmű, azaz, ki-ki a maga gusztusa, habitusa szerint állíthat elő kedvére való befejezést. Bevallom, én egy derűs véget alkottam a történetnek méghozzá a zárókép alapján.
Itt szeretném megmagyarázni, miért hagytam lefordítatlanul az angol címet. A ride away a maga nemében tökéletes, hiszen ennek a két szónak a jelentése a történetnek több, sőt, talán összes vetületét tartalmazza. Ez az a kivételes eset, amikor a mi szép, magyar nyelvünkön képtelenség lett volna ennél kifejezőbb címet találni.
Az elsőéves egyetemista lány az iskolához közeli antikváriumban felfigyel az ott dolgozó srácra, majd az újabb találkozások érdekében könyveket visz eladni, hogy legközelebbi látogatásakor - lányos zavarában - az egyik általa eladott könyvet vásárolja vissza, jelentős felárral. Barátnője segítségével hamarosan többet is megtud a fiúról. Rájön, hogy a srác biciklivel közlekedik, ezért öccse közreműködésével megtanul biciklizni, hogy így kerüljön közelebb a fiúhoz. Az akció sikerrel jár, s lassan kölcsönös kötődés alakul köztük, miközben nem ismerik egymás életének korábbi, fájdalmas titkait.
A történet kicsit melankolikus, olykor drámai, de mindenképpen érdemes a megtekintésre még annak ellenére is, hogy nem ad nagy társadalmi körképet, csupán egyes szereplők személyes tragédiáiba enged bepillantást, s azon keresztül érinti a társadalom érzékeny pontjainak egy részét, például az alkoholizmust, munkanélküliséget, a házasság kérdését.
Han Hyo-joo meggyőzően alakítja a csonka család tagjai iránti felelősségteljes, de saját életét is alakítani vágyó, kedves lányt, olykor szabályos fogait megmutatva felragyogtatja mosolyát. Lee Young-hoon a mindig kicsit távolba révedő tekintetével, s a lánynál semmivel sem kevésbé kedves mosolyával állítja maga mellé a nézőt, miközben lassanként rájövünk, hogy az általa megformált karakter milyen fájó múlttal terhelt.
Ennél a pontnál meg kell állnom, mert a leírás alapján talán többen rémülten menekülnek azt gondolván, hogy csupán másfél óra jajveszékelés és zokogás az, amire invitálom őket. Pedig nem így van. A filmben ugyan valóban ott lengedez a melankólia, a mű második felében a feltáruló múlt fájdalmas jelenetek szemlélőivé tesznek, ám ennek dacára is van valami kedves bája a történetnek. Ha-jung és Soo-wook között a szerelem a színészeknek és a rendezőnek köszönhetően olyan halkan és finoman bontakozik ki, hogy a nézőben ennek a kedves atmoszférának az emléke marad meg.
És akkor következzen a korábban említett ráadás. A filmet a fentieken felül feltétlenül érdemes még megnézni a világ egyik legremekebb társasjáték-ötletéért. A játékról nem mondok mást, mint hogy nem versengés, hanem valódi, élvezetes játék, amely eközben a résztvevők tudását gyarapítja, s nem utolsósorban az utazás élményét adja, amire a mai, koronás időben úgyis ki vagyunk éhezve. Aki hozzám hasonlóan beleszeret ebbe a társasjátékba, garantáltan szervezni kezdi hadra, azaz játékra fogható ismerőseit. Azután nem marad más hátra, mint megtervezni, hogyan lehet megvalósítani azt, amihez a játék olyan nagy kedvet csinál.
A teljes film magyar felirattal itt nézhető meg, aki pedig a feliratot szeretné, itt találhatja meg.
