Egy film, amit azoknak ajánlok, akik jobban szeretnék érteni a múltkori posztom főszereplőit, a Japánban élő koreaiakat, közülük is főként azokat, akik évtizedekkel ezelőtt úgy vélték, hogy Észak-Koreához kell kapcsolódniuk.

A Hazánk (Our Homeland; かぞくのくに, Kazoku no kuni) című 2012-ben bemutatott japán dráma forgatókönyvét írta, a filmet rendezte Yang Yong-hi, Japánban élő második generációs zainicsi. A rendezőnő alkotásában saját családjának megrázó történetét vette alapul, tehát, amit látunk, az a szomorú valóság, hiteles kép. A benne megismerhető karakterek hűen és művészi módon mutatják be mindazt, amit előző posztomban szikár tényekként leírtam. A 25 év után rövid időre, agytumor kezelésére Japánba visszatérő férfi - tizenhat éves korában küldte el Észak-Koreába kommunista nézetekkel azonosuló apja -, a kis család tagjai, az apával és a Cshongnjon vezetőjével elkeseredetten vitatkozó nagybácsi, a férfi régi barátai - mind, mind életteli karakter. Sőt, a férfi kísérőjeként érkező északi elvtárs is.

Bár a rendező koreai etnikumú hölgy, a film véleményem szerint inkább tükrözi a japán mentalitást, mint a koreait. Ez külön érdekessége az alkotásnak, mert annak bizonyítéka, hogy a Japánban élő koreai diaszpórára - természetesen - nagyon is hat a közeg, amiben élnek, szinte észrevétlenül alakítja őket, akár akarják, akár nem. A japán hatás legjobban az anya és a régi barátnő karakterében érhető tetten. Közülük is inkább az anya az, aki - legalábbis szerintem - nem a koreai anyák jellemzőit mutatja: nem ágál, nem kiabál, hanem némán viseli el a helyzetet. Őt látva felrémlik bennem A kopár szigetbeli anya, aki csak egyetlen alkalommal, gyermeke elvesztésekor lép ki a hallgatásból. Ilyen magába fojtott, néma szenvedést a koreaiaknál nem láttam.

Mint látni fogjuk, a fiát negyedszázaddal korábban útnak indító apa reményei nem váltak be, de ezt ő maga nem jelzi. A dühödt tiltakozó nem ő, hanem az öccse. Az apa hallgat. Sokáig csak találgatni lehet, hogyan érez.

Aki viszont a búcsúzás előtt megszólal, az az Észak-Koreába visszatérő férfi: indulása előtt nagy meggyőzőerővel beszél húgának, s ezzel a legnagyobb ajándékot adja neki. Hogy a húga lelkében megfogantak a testvér szavai, azt a film utolsó képsora jelzi. Meglátásom szerint az ajándék minden nézőnek is megfontolandó, megfogadásra érdemes. Amit a férfi elmond, megrendítő, mert jelzi, hogy százszor, ezerszer végiggondolta saját életét, lehetőségeit, hiú reményeit. Tudja, hogy számára egy út van, visszatérni északra, de tudja, hogy hiba volt, amikor az ő sorsáról mások döntöttek.

A helyzetet megadóan elfogadó beteg férfi, Sung-ho szerepében a hazájában rendkívül sokat foglalkoztatott Arata Iura látható. A színész megérdemelten kapta a legjobb férfi mellékszereplő díját. A testvéri szeretet az egymástól negyedszázadon át távol töltött idő ellenére ugyanolyan erős a férfiban, mint a húgában. Rie szerepében Ando Sakurát látjuk, aki számtalan díj tulajdonosaként ezért az alakításért elnyerte a legjobb színésznő díját.

Vannak igazán erős jelenetek. Számomra az egyik csúcs az észak-koreai őr öltönyös jelenete. A szerepet a nemcsak színészként, hanem rendezőként, forgatókönyvíróként is ismert dél-koreai Yang Ik-june játssza.

A Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon elnyerte a CICAE Panorama film díját, ezt követően a 85. Oscar-díj Idegennyelvű Film szekciójában képviselte volna Japánt, de végül a film nem került be a szűkített listába.

A rendezőnő, Yang Yong-hi több alkalommal járt Észak-Koreában, de első dokumentumfilmje, a Kedves Phenjan (Dear Pyongyang; 2005) bemutatója után hivatalosan kitiltották onnan.

Magyar felirat itt található.