A Korea Times az elmúlt hónapokban hétről hétre közöl cikksorozatot az örökbefogadás témakörében. Az írások többségét Lee Kyung-eun (jogtudományi doktor) a Human Rights Beyond Borders igazgatója, a "The Children-selling Country" koreai nyelvű könyv és a "The Global Orphan Adoption System; South Korea's Impact on Its Origin and Development" angol nyelvű könyv szerzője jegyzi. Hogy a téma a jelenben is aktuális, ill. hogy megnyugtató megoldás még nem született, azt jól mutatja, hogy most a 25. résznél tart a sorozat. Nyilvánvaló, hogy amennyiben ez a súlyos kérdés megoldódni látszana, nem lenne szükség újabb és újabb posztokra.
Megoldásról szó sincs, ahogy erre a hölgy cikke rá is mutat: "Annak ellenére, hogy a minisztérium nyilvánosan támogatta az örökbefogadók származásának felkutatását, a minisztérium nem hajtott végre olyan érdemi változtatásokat, amelyek biztosítanák az örökbefogadók jogát ahhoz, hogy hozzáférjenek valódi identitásukhoz és származásukhoz." Egyúttal az is elég valószínű, hogy a lap okkal ad helyet a cikksorozatnak: az olvasók, a társadalom figyelmét, a témában való - divatos szóval - érzékenyítését szükségesnek találják; a szerkesztőség, úgy tűnik, egyetért Lee Kyung-eun kérdésével: "Mi, koreaiak valóban hiszünk az ilyen fantáziákban, vagy kétségbeesetten elfordítjuk a tekintetünket, és befogjuk a fülünket az igazság előtt?"
A rendkívül érdekes írás itt olvasható.
Miért tartom érdemesnek a Korea Times posztjára felhívni a figyelmet? Az egyik ok az örökbefogadásnak a koreai drámákban és filmekben való képmutató, de minimum leegyszerűsítő módú megjelenése, vagyis a média felelősségének hangsúlyozása, a másik pedig, hogy bár a véleményem a kérdésben évek óta változatlan, és ezt korábbi posztjaimban meg is fogalmaztam, sokan azt gondolhatják, a bennem kialakult kép a távolság miatt torzult, nem a valóságot tükrözi. Ám a Korea Times-ban napvilágot látott írás koreai szakembertől származik, ami nyomatékot ad e témában született régebbi posztjaimnak.
Az itt élő és Korea iránt érdeklődő, többnyire elfogult olvasó azt gondolhatja, miért kell nekem a Föld túlsó felén lévő Dél-Korea társadalmi kérdéseivel foglalkozni, ott vannak a megfelelő - valóban megfelelő? - fórumok helyben, amelyek erre hivatottak. Csakhogy ami ebben a fájdalmas és megoldatlan kérdésben tapasztalható, az általános következtetések levonását is lehetővé teszi, természetesen elsősorban számunkra. Jelen esetben rávilágít, hogy a gyanútlan európai néző, ahogy azt Lee Kyung-eun is megfogalmazza, klisék által félrevezetett, azaz tévedésben van, amikor abban a hitben ringatja magát, hogy csupán ezeknek a doramáknak a megnézésével igaz képet kap az általa idealizált koreaiakról.
Az olasz maffiózóként felnőtt Vincenzo (Song Joong-ki) láttán - aki oly könnyedséggel és oly gyorsan helyezkedik bele a kicsiny gyermekként elhagyott koreai létbe, hogy aztán, mellesleg megszerezze a másfél tonnányi aranyat, megoldja a szegény, helyben balfácánkodó koreaiak helyett a társadalmi problémákat, igaz, sokszor olyan eszközökkel, amelyekhez nem szükséges a folyékony koreai beszéd, természetesen szöuli dialektusban - valószínűleg el kellene tűnődnöm, hogy azok a tengerentúlra örökbeadottak mekkora lúzerek voltak, akik visszatántorogva Dél-Koreába évek alatt sem tudtak valamiféle egzisztenciát teremteni maguknak.
Vagy csak nem látták, hogy csinálja ezt Song Joong-ki?
