A második világháború óta az oroszoké az a Magyarországnál nem sokkal kisebb, Hokkaidótól csak egy köpésre északra, ám a távol-keleti orosz fennhatóságú szárazföldhöz még közelebb elhelyezkedő sziget, amelyre a történelem különböző időszakaiban több országnak is fájt a foga - előbb a mongolok, majd Kína, Japán és Oroszország birtokolta, vagy huzakodott birtoklásáért -, s amelynek őslakói ma már alig lelhetők fel. A sziget neve a mandzsu "fekete" szó módosult változata utal az Amur folyóra, annak torkolatánál található szigetre, amelyről odavetődő európaiak, sőt közelebbi nemzetek képviselői sokáig azt hitték, a szárazföld része, avagy félsziget.
Szahalin. Olyan szép, olyan hívogató, hogy az ember akár azonnal útra kelne.
Valamikor több halászó-vadászó-réntartó népcsoport lakta: az ainuk vagy anjuk délen, középen az uilták vagy ulták (orokszok), északon pedig a nyivhek (giljákok) éldegéltek. Mindhárom népnek megvolt a saját identitása, nyelve, egymástól eltérő volt az öltözete, különböztek a lakóházaik, ám a halász és vadásztechnikák egyes elemeit megosztották egymással, sokan értették egymás nyelvét, nem volt ritka a vegyesházasság. Azután a 16-17. században a Kínában és Mongóliában, ill. Szibéria számos részén élő evenki nép egyes csoportjai is elvetődtek Szahalinra. Bár a kínaiak részéről már a 13. századtól volt rendszeres hatalomgyakorlási, főként adószedési szándék, a 17. században átmenetileg orosz próbálkozások is, ezeket ellensúlyozták a kereskedelmi lehetőségek, ill. az őslakosság a változó helyzetekhez jól alkalmazkodott, s bizonyos esetekben azzal állt ellen, hogy a hegyekbe menekült. Életüket évszázadokon keresztül a saját törvényeik határozták meg. A 18. század végén-19. század elején kezdődött a korábbi rend felborulása, amikor visszatértek az oroszok, valamelyest meggyengült a kínai befolyás, ám agresszíven és kizsákmányoló módszerekkel megjelent a japán.
Alexander Khimushin orosz etnográfus fotós Szibériai utazása során készített az ottani őslakosokról portrésorozatot. Szahalin szigeti uilta kislány
Az ainuk és a nyivhek nyelve a paleoázsiai nyelvek közé sorolódik, mindkét nép halászattal, vadászattal foglalkozott, míg az uilták tundrai rénszarvas-tenyésztő, tunguz népek közé tartozó, altáji nyelvet beszélő nép, az evenkikhez hasonlóan. Egyeznek azonban abban, hogy mint számos szibériai nép, animisták: sámánhitűek.
Nyivh fabálványok
1855-ben megszületett a japán-orosz megállapodás, amely a sziget megosztásáról döntött, majd a szentpétervári szerződésben az oroszoké lett a sziget, cserébe a japánok megkapták a Kuril-szigeteket. Ez elvágta a Hokkaidó felé irányuló déli kereskedelmi útvonalat. Ekkor kezdődött az oroszok beáramlása Szahalinra, először a köztörvényes és politikai száműzöttekkel. Az ő helyzetüket felmérni érkezett oda 1890-ben Csehov. Útijegyzeteiből, onnan küldött leveleiből, rengeteg statisztikai felméréséből készült a magyarul Szahalin címen megjelent kötet. Az alábbi videóban a képek különös érzést keltenek, sokféle gondolatot ébresztenek.
A száműzöttek között többen is voltak, akik az őslakos népek szokásait, életmódját, stb. igyekeztek megismerni, s ebből messzire nyúló zavarok keletkeztek, mert mint kívülállók, nemigen tudták megállapítani, hol végződik az egyik, hol kezdődik a másik etnikai csoport, de többek között ennek következménye, hogy a népeket átkeresztelték, így még máig is érvényes, hogy példának okáért az uiltákat orok vagy oroksz néven tartják számon - ezt magam is tapasztaltam, amikor a neten kerestem anyagot.
1904-ben, az orosz-japán háborút követő portsmouth-i békeszerződésben foglaltak szerint vált megosztottá a sziget: az északi rész orosz fennhatóság alatt maradt, a déli részt a japánok birtokolták Karafuto prefektúra névre elnevezve. A második világháború végén a jaltai konferencián a nagyhatalmak megállapodásaként a győztes oroszé (szovjet) lett teljes egészében, bár mivel a két ország között azóta sem történt meg a békekötés, a japánok továbbra is fenntartják igényüket Szahalinra vagy annak egy részére.
Nyivh férfi
Korábbi posztjaimban már írtam Baráthosi Balogh Benedekről, most megint szólni kell róla. A 20. század első két évtizedében az összes turáni rokonnép végiglátogatási tervének részeként több alkalommal járt Távol-Keleten. Eljutott Szahalinra is, ahol, mint a többi útján, gyűjtéseket is végzett. Bár érik/érték kritikák munkásságát, olyan érdemei vannak, amelyek hatása máig érezhető.
Nyár elején volt alkalmam meghallgatni az Orient Expressz műsorában azt a beszélgetést, amelyet Sántha István keletkutatóval folytattak, akitől az evekikről, s ennek örve alatt kicsit a burjátokról, a kirgizekről és kazahokról (kipcsákok), sőt, az ulcsákról és az ultákról is képet kaptunk. A beszélgetés talán legizgalmasabb és leginkább felemelő momentuma az volt, amikor elmondta, hogy Diószegi Vilmos, Almásy György és főként Baráthosi Balogh Benedek, mint nagy elődök gyűjtéseivel a mai magyar keletkutatók nemcsak további kutatásokat tudnak végezni, hanem adnak, visszaajándékoznak olyan értékeket, amelyek eredeti helyükön már elvesztek. Természetesen itt nem tárgyi emlékek, hanem szóbeli, vagyis szellemi értékek visszaadására kell gondolni, konkrétan például a kirgizek elveszettnek hitt Manasz eposzának 72 sorára. Ilyen módon a mai keletkutatók Baráthosi több mint száz évvel ezelőtti gyűjtésére támaszkodva nem egy esetben hozzájárultak, nem is kevéssel, a közép-ázsiai és az eltűnőfélben levő, de ez ellen küzdő távol-keleti népek nemzeti öntudatának emeléséhez.
Izgalmas, nagyon élvezetes, érdemes végighallgatni.
A Néprajztudományi Intézet Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának évkönyvében napvilágot látott tanulmányból - Sántha és Somfai Kara Dávid közös munkája - megtudhatók Baráthosinak az Amur mentén és Szahalinon végzett gyűjtésének áldásos hatásának további részletei. Itt jegyzem meg, hogy a tanulmány kifejezetten érdekes még a magamforma laikus számára is, de minden olvasó számítson rá, hogy az abból kirajzolódó kép egy szőttes bonyolultságát mutatja azon egyszerű okból, mivel részben az elmúlt évtizedek szahaliniakra hatást gyakorló történelmi eseményei, részben egyéb tényezők sokat tettek ezért.
"Mi is Baráthosi tárgyainak és szövegeinek köszönhetjük, hogy gyors utat találtunk az ulcsa kultúrához. Az ulcsák körében végzett utazásunk végén ajánlatot kaptunk, hogy írjuk meg az ulcsák számára Baráthosi rövid életrajzát egy térképvázlattal, melyen követni lehet, hogy merre járt-utazott a távoli világból érkező kutató. Mindezt egy háromezer fős nép, az ulcsák képviselői kérték tőlünk, akik kivételesen értékesnek találták Baráthosi munkáját. Mikor megtudták, hogy Baráthosi több Amur menti és szahalini népet is felkeresett, furcsa ötlettel álltak elő. Azt ajánlották, hogy ne csak velük, az ulcsákkal foglalkozzunk, hanem a negidálokkal (ötszáz fő) és az orocsokkal (hatszáz fő) is, mert nekik nagyobb szükségük van a kutatók figyelemére, hisz senki se kutatja őket. A negidalok és az orocsok annyira kevesen vannak, és annyira félreeső helyen laknak, hogy kiesnek a kutatások fő sodrából. Teljesen magukra maradtak, nem tartják magukat mások számára érdekesnek. Az ulcsa értelmiség tagjai úgy gondolják, hogy a negidal és orocs nép sokkal veszélyeztetettebb, mint ők. Baráthosi kutatásainak ismertetése révén ők újra a figyelem középpontjába kerülhetnének.
A szavakat tettek követték, és hivatalos meghívást kaptunk 2021 tavaszára egy őslakos táborba állandó előadónak, ahol a negidal nyelv szentpétervári specialistájával, Pevnov professzorral együtt tartunk majd előadásokat."
Mindezt azért kell megemlítenem, hogy érthető legyen Baráthosi tevékenységének értéke. Míg a turanizmus szellemében a magyarság nemzettudatát erősítendő járta be a világ egy részét, fel sem merülhetett benne, hogy amit tesz, azzal hozzájárul az egyetemes szellemi kincs megörökítéséhez, egyes népek nemzeti értékeinek megmentéséhez, mégis ez történt.
A fenti idézetben a népesség számadatai nem Szahalinra, hanem az Amur menti népekre/népcsoportokra
Idősebb ainu férfi
Az ainuk esetében az elfogyás oka az, hogy a második világháború után, a Szahalinra került japánokkal együtt az ainukat is vissza-, vagyis áttelepítették Hokkaidóra, vagy Japán másik szigeteire. Az ainuk a 30-as években, japán nyomás hatására kezdték elfelejteni saját szokásaikat, elhagyták nyelvüket, átvették a japán szokásokat, öltözetüket, végül 1932-ben az összes ainu japán állampolgárságot kapott. A nyivhek és az uilták arra való hivatkozással maradtak ki, hogy az életmódjuk kizárta ebből őket. 1942 augusztusában az összes nyivh és uilta fiatalember behívót kapott, a japán hadsereg tagjai lettek. Közülük kerültek ki azok, akik az 50-es és 60-as években Japánba juthattak azután, hogy szovjet internálótáborokban sínylődtek a háborút követően. A többi nyivh és uilta maradt a már a Szovjetunió részévé vált Szahalinon. A szovjethatalom hamarosan kolhozokba kényszerítette őket. Ennek legfájóbb következményei, hogy felhagytak régi, halászó-vadászó életmódjukkal, és a tiltás miatt nem használhatták nyelvüket a közterületeken és az iskolákban. Utóbbinak szinte egyenes következménye, hogy a gyerekek nem tanulták meg anyanyelvüket, legjobb esetben is csak a köznapi beszéd szintjére jutottak. Esetükben nem beszélhetünk integrálásról, csakis erőszakos asszimilációról. Érthető módon mindkét nép szerepel az Orosz Birodalom Népeinek Vörös Könyvében.
Ainu család. Az ainu férfiak azonnal felismerhetők óriási arcszőrzetükről, a nőkön gyakorta van ajaktetoválás, ami ezen az anyán nem látható.
A számokat annak fényében érdemes nézni, hogy Szahalin népessége jelenleg félmillió fő. A csökkenés pedig szembeötlő, ha azzal hasonlítjuk össze, hogy Baráthosi expedíciójakor még a mostaninál háromszor-négyszer több őslakos település létezett, és persze az ott élő emberek mindegyike beszélte a nyelvet.
Visszatérve Baráthosi ténykedéseire... Az előbb bemutattam, milyen nagyszerű eredményei vannak gyűjtőmunkájának. Könyveit gyakran éri kritika, hogy azok nem tudományos szintű művek. Tény, hogy írásai útleírások, amelyek bővelkednek utazásai során megélt kalandokban, nem tartalmaznak tudományos igényű aprólékosságot, pontosságot, statisztikai adatokat. Csakhogy ezeket a könyveket valószínűleg épp ismeretterjesztésnek szánta, s ennek tökéletesen meg is felelnek. Sőt, a maga módján rendkívül érdekes korrajzot ad az akkori viszonyokról, olvasmányos stílusban, sokszor humorral átszőtt formában. Ennek példázására jöjjön egy történet szahalini tartózkodásából. Meggyőződésem, hogy terjedelmessége ellenére sokatmondó, s eközben élvezetes olvasmány. Az alábbiakat érthetőbbé teszi, ha jelzem, a kaland 1908 nyarán zajlott, amikor Szahalin déli részét már a japánok birtokolták.
"Másnap a Poronai folyó torkolatánál levő Siskába mentünk, melynek környékén nemcsak ajnuk, hanem szachalini tunguzok is laktak. A folyó torkolatánál már a hajóról egy 10 sátorból álló falut láttam. Még a megérkezés napján meglátogattam az orók [uilta] falut. Ajdanunak igaza volt. Én az olcsák Amur menti dialektusát elég jól beszéltem s mikor ezeket az embereket ezen a nyelven megszólítottam, egészen tűrhetően megértettük egymást. Japán szállodámban meglátogatott egy fiatal japán kereskedő, aki a japán kormány részéről az orókok védőjének volt kinevezve. Őszintén mondhatom, hogy ez azt jelentette, hogy ezek az emberek minden szükségletüket ennél az embernél vásárolták be s minden eladni valójukat ennek adták el. Így lett a hivatalból üzlet.
Még nálam szürcsölte a védő úr a cukrozott európai teát, mikor megérkezett az orók falusi bíró. Hajadonfővel, kifogástalan Ferenc József kabátban, a hozzávaló nadrággal, de alul ing helyett halbőr nemzeti kabáttal, lábain pedig halbőr csizmákkal. Az én tiszteletemre öltözött fel így. Jól beszélt oroszul is, úgy hogy tolmácsra nem volt semmi szükségem. Megbeszéltem vele, hogy másnap elmegyek hozzájuk s bevásárlok a múzeum részére. Mikor másnap helyet foglaltunk sátrában, oda tolakodott az orók védnök és követelte, hogy minden adás-vétel rajta keresztül történjék. Kénytelen-kelletlen bele nyugodtam. Most a következő eset állott elő. Én megmondtam kívánságomat németül a diákomnak. A diákom közölte japán nyelven a védőnek, a védő, aki csak ajnu nyelven tudott, továbbította üzenetemet egy ajnu nyelven jól tudó fiatal oróknak s ez továbbította a bírónak anyanyelvén. Így ment oda és így jött vissza minden egyes mondat. Délre járt az idő s még csak három halbőr sátrat s egy-két ruhadarabot tudtam megvenni. A védő úr folytonosan belekötözködött az általam ígért vagy az általunk kért árba s mindenképp igyekezett magát nélkülözhetetlenné tenni. Háromszor is rá szóltam japánul, hogy ne okoskodjék, de úgy tett, mintha nem értene. Ekkor diákomnak szóltam, hogy intse le ezt a frátert. Hosszú diskurzusba keveredtek. Ezalatt én a bíróval előbb oroszul, azután olcsa nyelven megegyeztem az összes kiválasztott darabok vételárára. Mikor azután diákom közölte, hogy a védő úrnak kötelessége és joga az, amit csinál, én is tudtukra adtam, hogy mehetünk. Nagy elszörnyedés a védő és a diákom részéről. Duzzogásukra az én falusi bíróm dühösen kiabálta: 'Hagyjatok békét nekünk, mi két nyelven is tudunk beszélni, nem szorulunk reátok s nem akarjuk, hogy ti dugjátok zsebre a hasznot.'"
Nem tudom megállni, hogy ne mutassam meg az alábbi videót. Bár látszólag a fujifilm újdonságának reklámja, de egészen másról van szó. Egy japán fotós készített néhány nyivhről portrét, és felvételeket a sziget északi, sőt legészakibb részéről, mindebbe belevonva a személyes érzéseit. A múltat ismernünk kell, de talán a jelenben jóvá lehet tenni valamit abból, ami régen történt. Elég lehet hozzá az érdeklődés, a jó szándék és a szeretet.
Végezetül egy pár szó a jelenről. A Szahalin menti partoknál egy 1996-ban megkötött konzorcium alapján olaj- és földgázkitermelés folyik. Egy ideje ez a tevékenység kiváltotta a környezetvédők nemtetszését, de a helyi lakosság sincs elragadtatva. Egyes állítások szerint a munkálatok veszélyt jelentenek a szürke bálnákra, a Steller tengeri sasra és a lazacokra. Az alábbi videó rendkívül megnyugtatónak tűnik, de a nézőben a szinte idillire festett kép gyanakvást kelt, hogy valóban védett-e a sziget élővilága és lakói.
Azt remélem, a leírtak kellően világossá teszik, hogy milyen - félő, visszafordíthatatlan - következménye van a kapzsi, arrogáns betolakodásoknak a mást nem tisztelő, jelen esetben teljesen életképes, saját élőhelyükön, saját, másokat nem sértő törvényeik szerint élő népekre/népcsoportokra, ahogy ezt az elmúlt évszázadokban mások, másutt is elkövették. Életmódjuk erőszakos megváltoztatása, nyelvhasználatuk korlátozása mindaddig árnyékot vet az elkövetőkre, míg emlékezünk az áldozatok történetére.
Eddig tartott az eltűnőben lévő szahalini népek története, vagyis annak csupán vázlata. Igaz, egy ideje a néprajztudósok azon igyekeznek, hogy történetük, kultúrájuk ne tűnjön el nyom nélkül, ill. vannak az érintett népeknek önszerveződései is. Talán nem meglepő, hogy ebben az ainuk járnak az élen. A Japánban élő ainuk nagyjából az utóbbi tíz évben kezdték igazán felismerni, aktívan védeni, elismertetni identitásukat, de mint a fentiek igazolják, ha a körülmények miatt halkabb is a hangjuk, a Kelet-Ázsia legtávolabbi csücskén élő többiek is próbálkoznak. Örömünkre szolgálhat, hogy itt-ott egy kicsit honfitársaink is segíteni tudnak nekik.
A következő posztban az elfelejtettekről fogok szólni.
Felhasznált irodalom:
Forced Labour and Shifting Borders
Becoming Japanese: The Story of the Indigenous Uilta of Sakhalin/Noah Oskow
