Egyik korábbi posztomban, amelyben a koreai apróságok örökbefogadásáról írtam, már futólag említettem Adam Crapsert, koreai édesanyjától kapott nevén Shin Seong-hyeokot. Az ő, és társai története tökéletes és szomorúan tanulságos példája annak, hogy az örökbefogadás, karöltve az amerikaiak, felelősséget nem vállaló gyakorlatával, milyen tragikus következményeket okozhat.
A gyermek Adam Crapser
Az USA az, amely a legtöbb koreai "árvát" fogadta be, s ez még a jelenre is igaz. Ám a befogadás, örökbefogadás nem ad biztonságot ezeknek az ott felnőtt gyermekeknek. Az ország álláspontja igencsak sajátos: kellenek a gyerekek, persze. De ha a felserdülő, felnőtté váló gyermek nem viseli megfelelően magát, akkor az ország mossa kezeit, legalábbis így volt ez 2001-ig. A koreai gyermekek befogadása a koreai háború után, az ötvenes évek közepén indult, a keresztény-amerikai segítségnyújtási szándék volt az elindítója. Nem vitatom, hogy sokan valóban segíteni akartak, felelősséggel döntöttek. Természetesen szerepet játszott az a tény is, hogy a háború során, ill. a későbbiekben ott állomásozó, látszólag Dél-Koreát védelmező US Army katonái ráérő idejükben előszeretettel kerültek szoros kapcsolatba helyi nőkkel. Az ennek következményeként megszülető babák, a GI csecsemők ritka esetektől eltekintve az anyákra maradtak, az apák annak rendje és módja szerint visszatértek az Egyesült Államokba. Ezek a gyermekek többszörös hátránnyal indultak az életnek: a konfuciánus alapokon nyugvó társadalom ab ovo elutasította őket, édesanyjukat kiközösítette, egyszülős családként a megélhetés rendkívül rögös volt. Amikor megszületett az amerikai, nagylelkűnek látszó kezdeményezés, abban nyilván némi bűntudat is volt, hiszen Koreában nagyrészt amerikai honfitársak hagyták sorsukra gyermekeiket. Persze kellett az emberbaráti szósz, mert az jobban hangzik, "hadiárvák" ők. Nem szabad figyelmen kívül hagyni ezt a tényezőt, mert Adam és társai azt szenvedték meg, hogy nem amerikai állampolgárok gyermekeiként, hanem örökbefogadható árvákként határozták meg őket. Nagyon nem mindegy, mint látni fogjuk.
Az USA 2001-ig azt a káros jogi gyakorlatot folytatta, hogy a nemzetközi örökbefogadások ügymenetének nem volt automatikus része az amerikai állampolgárság megadása. Az örökbefogadásról az USA szövetségi államainak bíróságai döntenek, a honosítási és bevándorlási eljárásokban viszont a szövetségi kormány, vagyis a két eljárás egymástól elkülönül. Azaz ez volt a rendszer 2001-ig. Az azóta befogadottak, ill. az akkor még kiskorúak esetében már az állampolgárság megadása automatikusan megtörténik. Addig az állampolgárság megadását az örökbefogadó szülőknek kellett kérvényeznie. Ha ezt elmulasztották, akkor a gyermek nem rendelkezett az állampolgársággal és az azzal együtt járó jogokkal. Az USA-ban hozzávetőlegesen 30 ezer olyan befogadott él, aki nem amerikai állampolgár, kétharmaduk koreai örökbefogadott. Becslések szerint az elmúlt 60 év alatt az USA-ban hozzávetőlegesen 112 ezer koreai gyermeket fogadtak örökbe, ami azt jelenti, hogy közel 20%-uk nem kapta meg az amerikai állampolgárságot, s ezzel ki vannak téve a kitoloncolás potenciális veszélyének. A legnagyobb veszély természetesen a kitoloncolás, de azok sincsenek jó helyzetben, akik útlevelet igényelnek, mert utazni szeretnének, bankszámlát nyitnának, jogosítványt szeretnének, vagy szociális, ill. hallgatói segítségért folyamodnának. Sokan pedig csak ekkor szembesülnek vele, hogy nem amerikai állampolgárok, gyakran az örökbefogadó szülők sincsenek tisztában a helyzettel. A dél-koreai törvények lehetővé teszik a kitoloncolást, azaz a Dél-Koreába való visszaküldést, ugyanis az örökbefogadott, és a befogadó országban állampolgárságot nem szerzetteknek megmarad a koreai állampolgársága. Nem hontalanok, hanem koreai állampolgárok.
S hogy miért papírárvák azok a dél-koreai gyermekek, akik a szabadság hazájába kerülnek? A magyarázat egyszerű. Mind a befogadó, mind az örökbeadó ország törvényei szerint csak árvákat fogadhatnak be, ill. adhatnak nemzetközi örökbefogadásra. Hogy a törvénynek megfeleljenek, a koreai állami nyilvántartásokat évtizedek óta következetesen meghamisítják, a gyermek születési adatait, időpontját, szülei nevét, a gyermek saját nevét, stb. megváltoztatják. Ennek fájdalmas következménye, hogy az a nem kevés örökbeadott, aki szerető családban nő fel, de egyszer csak felmerül benne az igény eredeti szülei felkutatására, gyökerei megismerésére, az esetek többségében zsákutcába jut. Papíron árvák, a valóságban az örökbefogadottaknak több mint háromnegyedének élt az örökbeadáskor a szülőanyja.
Adam Crapser és nővére
Adam történetét egy videó is rögzíti, amelyet itt lehet megnézni-meghallgatni.
Őt és nővérét egy Michiganben élő házaspár fogadta örökbe. A gyerekeknek már velük sem volt főnyeremény az élete, a fizikai bántalmazás természetes része volt életüknek. Hét évvel később a házaspár elhagyta az akkor 10 éves Adamet és húgát. Ezt követően Thomas és Dolly Crapser mellett kötöttek ki, akik előző "szüleikhez" hasonlóan erőszakosak voltak, de még ennél is messzebb mentek: a házaspárt 1991-ben letartóztatták
Van itt a közvetlen közelemben, mondhatnám, hogy egészen közel hozzám egy kétéves, merész, talpraesett, önállósági törekvésekkel bőven ellátott kislány, aki a bölcsődében már egy hét után magabiztosan és derűsen tevékenykedett. De ez a jóféle az egyhetes nyaralás után, amikor a bölcsődében apa puszit kért búcsúzás előtt, pityeregve kapaszkodott annak nyakába, mert ha csak pár percre is, de megrémítette és elbizonytalanította a tudat, hogy az egyetlen biztos kapaszkodó, a szülei nélkül marad.
Ritkán gondolunk bele, mekkora erő fejlődésünkben a szülői háttér, s milyen elveszettek lettünk volna nélküle. Most érdemes belegondolni. Milyen súly nehezedik azokra a koreai kicsikre, akik gondozójuktól szeretet helyett bántások sorát szenvedik el. Hogyan hihetjük, hogy ezektől a gyerekektől elvárható a szabályszerű viselkedés? Hiszen még a szerető örökbefogadó család sem feltétlenül elég azoknak, akik a tükörbe nézve minden nap szembesülnek különbözőségükkel, s ezt az esetek jelentős részében iskolai társaik vagy a környezetükben élő felnőttek is erősítik megjegyzéseikkel: idegen vagy, vágott a szemed, fekete a hajad. Az a gyermek, aki ezeket tapasztalja gyermekkorában, az amúgy is lázadó kamaszkorba érve garantáltan szembekerül környezetével, s ezt egyetlen pillanatra sem lehet felróni neki. Ahogy azon sem lehet csodálkozni, hogy akinek semmije sincs, minden módon megpróbálja visszaszerezni azt a két tárgyat, ami az övé. Álmában előjön a múlt, az anyai ölelés, s ehhez kapcsolja azt a szánalmasan kevés dolgot, ami erre emlékezteti.
Adam Crapser - már Dél-Koreában
Az amerikai bevándorlási törvény sejtésem szerint nem különbözik más országokétól. Elfogadható, hogy egy nagykorú bevándorlót azzal a feltétellel engednek be, hogy a fogadó ország törvényeit betartják, ellenkező esetben kiutasíthatók. Egészen más a helyzet azonban akkor, ha kiskorúról van szó. Az örökbefogadott gyermek a nemzeti határokat átlépve kiszolgáltatott, valójában még kiszolgáltatottabb, mint a nemzeti határokon belül. Így a befogadó ország tartozik felelősséggel a sorsáért. Az 1967-ben létrehozott, a gyermekek örökbefogadásáról szóló európai egyezmény kifejezetten előírja, hogy "(ha) az örökbefogadott gyermeknek (…) nem ugyanaz az állampolgársága, mint az örökbefogadónak (…), amelynek (országa) örökbefogadója (i) állampolgárok, meg kell könnyíteniük a gyermek állampolgárságának megszerzését."
A különbségtétel szükségessége nagyon könnyen átlátható, méghozzá gyakorlati oldalról szemlélve a helyzetet. Egy gyermeket örökbefogadnak a hazájától távoli ország állampolgárai. Az esetek többségében a gyermek olyan kicsi, hogy még az anyanyelvén sem beszél, ha igen, akkor is olyan kevéssé, hogy hamarosan már semmire nem emlékszik. Nem tudom, van-e olyan emelkedett örökbefogadó szülő, aki szorgalmazza hogy a gyermek megtanulja anyanyelvét, de erősen kétlem. Amennyiben szerencsétlenül alakul a gyermek sorsa, és vét az őt befogadó ország törvényei ellen, és ezért kitoloncolják, visszakerül az eredeti hazájába, ahol úgy kellene megvetnie a lábát, hogy sem a nyelvet nem tudja, sem az ország kultúráját nem ismeri, mellesleg anyagi háttérrel sem rendelkezik. Nyelvtudás híján, még ha van is valamilyen szakértelme, képtelen munkához jutni. Milyen más ez, mint a nagykorúként befogadott, majd kitoloncolt emberek esetében!
Adam egész életében azt hallotta, hogy felejtse el Koreát, ő amerikai. Ebben a tudatban nőtt fel, majd az ország, amit hazájának tekintett, azt mondta, le is út, fel is út, nem kellesz. Dél-Koreába visszakerülve a semmiben lebegve érezhette magát, miközben a feleségétől és gyermekeitől elszakították. Adam küzd azért, hogy együtt lehessen családjával, pereli a dél-koreai államot és a legismertebb, de erősen vitathatóan tisztességes Holt ügynökséget, amely élen járt a koreai gyermekek örökbeadásának üzletté alakításában. Neki van miért küzdeni.
Az USA cinikus, de minimum fonák hozzáállását jelzi az is, hogy az amerikai állampolgársággal nem rendelkező örökbefogadottak - számosan a kiutasítottak közül is - szolgálatot teljesítettek az amerikai hadseregben. Ez történt példának okáért a tízéves korában az USA-ba került Monte Haines-szel, aki zsebében húsz dollárral, kitoloncolása után egy hétig egy szöuli híd alatt húzta meg magát. Soha nem térhet vissza, még dél-koreai útlevéllel sem az Egyesült Államokba.
Van, azaz volt azonban olyan, akinek még ennyi sem jutott. Phillip Clay sorsa Adaménél jóval tragikusabb. 1983-ban érkezett Philadelphiába, 8 éves volt, amikor örökbefogadó szüleit megismerte, amerikai állampolgárságot szülei nem igényeltek számára. Ahogy felnőtt lett, hiányzott az irányítás, az illegális drogok, börtönök és mentálhigiénés központok körforgásába került.
Így 2012-ben az USA bevándorlási hivatala teljes nyugalommal toloncolta ki. Phillip visszakerült oda, ahonnan elvitték: Szöulba. Egy ott működő, visszatért örökbefogadottak közösségében volt egy ideig, de ott nem maradhatott, viszont elmennie se volt hová. Küzdött a koreai nyelvtudás megszerzésével, próbált kapcsolatokat találni. 2017. május 21-én, egy sötét éjszakán Ilsan városának egyik épületében felment lifttel a 14. emeletre, majd a mélybe vetette magát. Halálát hallva nemcsak a koreai örökbefogadottak, hanem - becsületükre mondva - amerikaiak is felháborodtak.
Szögezzük le, hogy bár tagadhatatlan a példaként felhozott örökbefogadottak esetében a törvénnyel való összeütközés, de ez egyenes következménye annak, hogy a befogadó ország nem volt képes a valódi befogadásra, a fiatalok ennek következményeként gyökértelenek maradtak. Azok az emberek pedig, akik azt vállalták, hogy szüleik helyett szüleik lesznek, rútul cserbenhagyták őket, sőt egyes esetekben egész egyszerűen bűnt követtek el ellenük. A befogadó ország pedig még akkor sem védte meg őket, amikor ezekre a mulasztásokra, bűnökre fény derült. A gyermek védtelen, a zilált körülmények között felnőtt ember felelős persze önmagáért, de vajon lehet-e csodálkozni, ha ilyen körülmények között nem képes önerejéből megvetni a lábát egy alapvetően elutasító közegben? Egyikük sem súlyos bűncselekmények elkövetője volt. Ám ha így lett volna, akkor is elgondolkodtató, mennyiben felelős érte az elkövető, és mekkora a felelőssége a környezetében élőknek, akik szeretetet és gondoskodást ígértek, ill. mekkora felelőssége van az országnak, amely a törvényeivel nem biztosította a védelmét a kiszolgáltatott helyzetben lévő gyermekeknek, fiataloknak.
Az anyaggyűjtést követően letettem a poszt megírásáról arra gondolva, talán senkit sem izgat hazánkban ez a kérdés. Kicsivel később azonban a Move to Heaven című koreai sorozat egyik epizódját látva épp Phillip Clay esetéhez megszólalásig hasonló történetbe botlottam. Úgy gondoltam, ez egy jel, amit nem hagyhatok figyelmen kívül. Remélem, lesznek olvasói a posztnak, és lesznek közöttük olyanok, akiket továbbgondolásra késztet írásom, sőt, felébred bennük a kíváncsiság, és olvasgatni fognak a felhasznált irodalmakban is. Érdekesek és megrázók, némelyik sokkal-sokkal érdekesebb, mint a posztom.
Például ez, amely Shawyn Lee a Minnesotai Egyetem - Duluth - Szociális Munka Tanszék adjunktusának munkája:
Közel kilenc év telt el hazatérő dél -koreai utazásom óta. Ez idő alatt folyamatosan küzdöttem azzal a ténnyel, hogy etnikai és kulturális örökségemet ellopták tőlem. Az Egyesült Államokba kerültem, és beolvadtam az amerikai kultúrába, értékekbe és identitásba. A bőröm kivételével minden szempontból fehér lettem. Soha nem volt saját nyelvem. Ehelyett az általam kifejlesztett „anyanyelv” egy olyan nyugati nemzet gyarmati szavaival volt tele, amely több százezer gyermeket exportált saját pénzügyi és politikai haszonszerzése érdekében.
Felhasznált irodalom:
A Korea Times nyolc részből álló cikksorozata
1. rész
2. rész
3. rész
4. rész
5. rész
6. rész
7. rész
8. rész
A koreai örökbefogadások szomorú történetének feltárását ez a film indította el
Deported Adoptee's Death Heightens Calls for Citizenship Bill
Finding a way home: The crisis of transnational adoption
Adoptee deported by U.S. to sue South Korea, adoption agency
I’m a South Korean adoptee in America. And I feel more invisible than ever
For many, international adoption isn't just a new family. It's the loss of another life.
Deportation of Korean adoptees from the United States
AP Exclusive: Adoptee Deported by US Sues S. Korea, Agency
First hearing in Holt lawsuit by Korean adoptee deported from US highlights fight for transparency, adoptee rights
Adopted and Deported, Orphaned and Detained: The Case of Adam Crapser and the 20,000 Deportable Korean Adoptees in the U.S.
They grew up as American citizens, then learned that they weren’t
Monte Haines deportation story
As Adoptee In U.S. Awaited Deportation, His Korean Birth Mother Studied English
Adopted from Korea as a child, deported as an adult — Philly man takes his life
Deportation ‘like the death sentence’ to adoptees after a lifetime in the U.S.
