Biztosan vannak, akiket izgat, milyen volt Dél-Korea 45-50 évvel ezelőtt, az 1988-as szöuli olimpia, az itt-ott hallott katonai diktatúra, azaz valamivel azelőtt, hogy demokratizálódása és gazdaságának robbanásszerű fejlődése megkezdődött volna. Sokan hallottak az államcsínnyel hatalomra kerülő, máig megosztó Pak Csonghiról, vagy legalábbis az ellene elkövetett gyilkos merényletről, vagy a cseboloknak nevezett, az azok birtokában lévő, általában eredendően családi óriásvállalatokról, az országot visszavető 1997-es ázsiai gazdasági válságról, az azt követő kilábalásról, amelyben vastagon szerepe volt a Nemzetközi Valutaalap példátlan méretű segélyösszegének. De ha ezek egyike sem, a hallyu ma már mindenütt jelenlévő, az országnak hatalmas bevételt hozó koreai film- és sorozatgyártása és a k-pop igazán sokakhoz eljutott, ha másért nem, a szórakoztatóiparban fájó gyakorisággal megjelenő híre miatt, amikor egy-egy ismert szereplő önkezével vet véget életének. Szóval, az az 1988-ban bemutatott film, amelyet alább ajánlok, ízelítőt kínál azok számára, akiket érdekel az az időszak, amely megelőzte a nagy és látványos nekirugaszkodást. 

A történet indulásakor annyit látunk, hogy a 80-as évek Dél-Koreájában egy fiatal fickó, Csilszu, akit szerencsétlenségére a társadalom peremére sodort az élet, többnek, érdekesebbnek akar látszani annál, amilyen valójában. Mintha egyszerre lenne jelen benne a kishitűség és az alaptalan önhittség. Mindez tetézve a már akkor és azóta is jelenlévő koreai szemlélettel: akkor vagy sikeres, ha iskolázott vagy, jó a családi háttered, s ha még amerikai rokonod is van... na, az már maga a Kánaán. Akkor megszerezhető a magasabb társadalmi szinten élő lány figyelme, aki egy kávézóban dolgozik, mellette angolul tanul, hogy az amerikai katonai bázis valamelyik "nagyorrú" katonájával esetleg módja legyen beszélgetni. 

Csilszu egy véletlen során megismerkedik - ha vannak véletlenek -, egy más módon, de a társadalomból szintén kirekesztett másik férfival, Manszuval. Csilszu valamelyest érdekből és érzékelve, hogy sorsuk hasonló, csatlakozik hozzá, majd közösen keresnek, vállalnak óriásplakát-festő és javító munkákat. Hol találnak, hol nem.
Aztán érkezik egy biztató lehetőség, s nekilátnak a munkának. Csilszu hátterét kezdettől bontakoztatja a rendező, Manszu történetét csak később és lassan ismerhetjük meg. Bármennyire kilátástalannak tűnik mindkét fickó élete, bármilyen elégedetlenek is mindketten, nem lázadnak. Csilszu olyan módon próbál védekezni, hogy minden kapcsolatát hazugságokkal igyekszik megalapozni - ez, ha amúgy a történet egészen más is, eszembe juttatta a 70-es évek elején nagy szenzáció övezte magyar filmet, a Jó estét nyár, jó estét szerelem című alkotást. A hasonlóságot nem kizárólag a valóság meghamisításán igyekvő, s ezzel önmagát a társadalmi ranglétra magasabb fokán mutató és érző férfi okozza, hanem a filmet, különösen az első felét körüllengő baljóslatú hangulat: a néző folyamatosan érzi, hogy ez a felvett magatartás akár személyes tragédiába is torkollhat. 
Manszu súlyos szótlansággal és bezárkózással védi magát, már amennyire, de ez cseppet sem lazít a lebegő feszültségen, ő más személyiség, más módon viseli az élet terhét, de hallgatagsága jól jelzi, hogy nem remélhetünk táncos-dalos folytatást. Családi múltjának megismerése érthetővé teszi viselkedését. 

Mindkettejük élete jellemző koreai sors, a 80-as évekbeli, de az azóta is tettenérhető, régmúltba nyúló társadalmi rögzülések nagy valószínűséggel predesztinálják őket arra, hogy helyzetüket kilátástalannak lássák. De fel sem merül bennük bármilyen tiltakozás. Mégis, egy fárasztó nap végén, fent, egy sokemeletes épület szédítő magasában, szándékuk ellenére valami megváltozik, s az események közepette tehetetlenül sodródnak a végkifejletig. Innen kezdve a film már nem marad meg a  viszonylag békés társadalomrajz és -kritika keretén belül, hanem hamarosan kemény politikai kritikát fogalmaz meg. 

Korea 20. szd.-i története viharos és népessége számára szenvedésekkel teli. A század elejétől a japán megszállás a korábbi, legalábbis látszólagos függetlenség elvesztése, és a koreaiak többségének szegénysége fizikailag és lelkileg is óriási terhet jelentett. A 2. világháborúból alig tápászkodva azonban a nagyhatalmak huzakodása következtében, véres háború formájában beütött Korea kettéválása, amelyet aztán délen hamarosan követtek a katonai diktatúra lelket gúzsba kötő évei, amelynek lezárása a film bemutatójának évében volt, s így a forgatás időszakában már valamelyest lazult a cenzúra. Ez tette lehetővé hogy a film egyáltalán bemutatásra kerülhetett. A filmbeli események közben jól megfigyelhető, hogy akkoriban még nemigen voltak láthatók a gazdasági felemelkedés jelei, amelyek miatt manapság, a világot egyedül az anyagi javak mennyisége alapján értékelő emberek elragadtatott sikongása oly unalmas egyhangúsággal hallható. A film remekül mutatja, milyen volt a szaga és íze az akkori Szöulnak, az események háttere nagyszerű azok számára, akik kíváncsiak a közelmúltra. Vannak már csillogó áruházak, benne mozgólépcsővel, amelyen - remek apró jelzés -, az ilyet közelről nem ismerő Csilszu meg is botlik, van Burger King, kóla, meg persze óriásplakátok, ám a magasban dolgozók számára nincs életbiztosítás, sem biztosítókötél. Az autóforgalom meg sem közelíti a mait, de az autók között a két, tandemen tekerő pasas látványa mutatja helyzetük abszurd mivoltát. Van diszkó, amelyben nem koreai, hanem nyugati dalokra ropják, ahogy a munka közben a zsebrádióból harsogó zene is nyugati: a diszkó jelenetben a London Boys My Love, ill. Rick Astley Never Gonna Give You Up c. száma hallható, mindkettő 1987-ben volt sláger. Dél-Korea csak később jött rá, milyen remek üzlet a saját fiataljaik közül kiválogatott és éveken át idomított lányok-fiúkból összeállított csapatokkal a világ elé állni.

Egyik kedvencem a nyúlfarknyi jelenet, amely tökéletesen szimbolizálja, hogy a társadalom kitaszítottja közömbös a politikai változások ígéreteivel kapcsolatban

Fontosnak tartom megemlíteni, hogy a két férfi életkörülményei, a helyiség, amelyben laknak, nem csupán a negyven évvel ezelőtti, koreai szegényekre, egyik napról a másikra tengődőkre jellemző, hanem tettenérhető ma is. Innen távolról, a koreai sorozatok láttán, tudva, hogy a Koreai Köztársaság a világ ötödik legerősebb gazdasága, azt gondolhatnánk, a szegénység nincs jelen. Ha ezt hisszük, tévedünk.

Szót kell ejteni arról is, ahogy ez a nyitójelenetből látható, hogy akkoriban a polgári védelem gyakorlatokat tartott. Ez ma már nem jellemző, azonban a Polgári Védelmi Hadtestben (ROKCDC , 대한민국 민방위대) a katonai szolgálattól függetlenül a férfiaknak kötelező résztvenni. A személyzet létszáma meghaladja a 3,5 millió főt, számukra előírás évente 10 napos kiképzésen való részvétel. Mindennek szükségességét természetesen az észak-koreai támadás veszélyével indokolják.

Természetesen a történet a Dél-Koreát is elérő modernizáció torz elemeit is reflektorfénybe állítja. Csírájában ott van már a mára egészen profizmusig vitt ártalmas sport, miszerint "a szenzációnál semmi nem fontosabb, kerüljön bármibe" gondolkodás; nem titkolt, hogy a boldogság zálogának akkoriban is az anyagi javakat tekintették, legalábbis a többség. Persze jelen van, ahogy ma is, az ebből fakadó kíméletlen lezárás a magasabb életszínvonalon élőkben, ha valaki lentről próbál befurakodni közéjük. Vagyis, számos olyan tényezőt figyelhetünk meg a rendező, Pak Kvangszu jóvoltából, amelyet jó lenne letenni, de legalább háttérbe tolni. Pak Csilszu és Manszu c. filmjét tartják debütáló alkotásának, s ezzel azonnal óriási elismerést is szerzett, megérdemelten. Az alkotást a koreai filmes újhullám egyik elindítójaként tartják számon.

És a film valóban jó! A kezdetben lassan csordogáló cselekmény ellenére hamar létrejön a nézőben a várakozás feszültsége. A két főszereplő nem plasztikai sebészet által ragyogóra suvickolt arccal, hanem a karakter érzékeny megformálásával járul hozzá az élményhez. An Szongi pályafutását gyerekszínészként kezdte, majd rendkívül termékeny színészként számos díjjal kitüntetett, nemzetközi szinten elismertté vált. Pak Csungun számos film főszerepében mutatta meg tehetségét sokszor, de nem kizárólag akciófilmekben, sőt, egy talán nem érdektelen film rendezése is fűződik nevéhez. Érdemes megemlíteni, hogy a két színész több filmben is szerepelt együtt, feltehetőleg azért, mert az első közös munkájuk igazolta, hogy jól tudnak együtt dolgozni. A fiatal lány szerepében olyan színésznő bontogatja szárnyát, aki azóta az akkori alakítását messze felülmúlva lett elismert filmekben és sorozatokban.

A nézők jogosan ámulnak a két fickó mellett állva a toronyház tetején, a hozzám hasonló tériszonyosok pedig enyhe hideglelést kaphatnak a szédítő magasból nézve a lenti, szöuli forgalmat. A rendező a 80-as évek végi koreaiaknak társadalmi és politikai üzenetet fogalmazott meg filmjében. A mai néző megérti ezt is, de valószínűleg mást is felfedez az alkotásban. Eltűnődhet mindenki, vannak-e a filmnek ránk is érvényes elemei, figyelünk-e az önhibájukon kívül marginalizálódott helyzetbe került embertársainkra, vagy csak akkor csodálkozunk el szomorú sorsukon, ha a szenzációhajhász média felkap egy-egy megrázó esetet, de amikor már többnyire késő.

És nem lehet elmenni szó nélkül a mindenki számára figyelmeztető, szimbolikus utolsó jelenetsor mellett. Fel kell tenni a kérdést, halljuk-e, értjük-e egymást?

Magyar felirat letölthető innen.

Köszönettel tartozom David A. Tizzard Dél-Koreában élő brit úriembernek, aki rendszeresen ad elő két szöuli egyetemen, de ezenfelül gyakorta jelennek meg gondolatébresztő írásai a Korea Times Vélemény rovatában. Tizzard múltkori, kiváló írásával eszembe juttatta a régóta várakoztatott Csilszu és Manszut.

Lassan tíz éve már írtam Jun Dongdzsuról. A poszt végén említettem az életéről készülő Dongju: The Portrait of a Poet c. filmet, amely azóta több alkalommal szemem elé került, ám mindeddig ellenálltam. Most már muszáj volt foglalkoznom vele: lefordítottam a film feliratát.

Jun Dongdzsu élettörténete mutat bizonyos párhuzamokat némelyik költőnk sorsával, de ennek felismerésén túl talán még érdekesebb megismerni közelebbről, azaz a filmet megnézni azért is, mert Korea 20. szd.-i, egyik szenvedésekben bővelkedő, megrázó időszakáról nyújt képet, amely gondolatébresztő és azonosulásra sokkal inkább lehetőséget adó, mint ha tényszerű leírást olvasnánk történelmüknek erről a korszakáról. Jun Dongdzsu szelíd, kissé tétovának tűnő személyisége, mint majd látni fogják a nézők, korántsem nélkülözi a nemzete sorsa iránti aggódást, habár legjobb barátjától és több másik kortársától különbözik a mód, ahogy ezt kifejezi. De kifejezi, hiszen a japán rendőrség nem ok nélkül vallatja. A versekben a líra eszköztárával ott vannak azok a gondolatok, amelyek a japánok számára veszélyesnek, felforgatónak tűnnek. Sőt, a vallatások során egyértelművé válik, hogy az eszmékhez a végsőkig ragaszkodik. Versei megragadják japán iga alatt sínylődő hazája szomorú állapotát, egyúttal a maga ebből fakadó belső konfliktusait is.

Jun Dongdzsu érettségi fotója

A filmben számos valóságos személy kerül említésre vagy jelenik meg. Így körképet kapunk arról, hogy személyisége egy-egy embert milyen út felé terelte: ki az, aki függetlenségi aktivistaként igyekezett élni az ellenállás lehetőségével így vagy úgy, s ki az, aki a - talán - könnyebb utat választva meghajolt az Ázsia egyesítésének szólama mögött birodalmi vágyat dédelgető japánok előtt. És ki maradhatott életben. De ezt majd a filmet megnézők a film végén tudhatják meg.

A teljesség igénye nélkül, következzen néhány fontos személy és egyéb kiegészítés az alkotáshoz.

Jun Dongdzsu részletes életrajzától ezúttal eltekintek, korábbi posztomban elolvasható. A filmben rajta kívül kiemelt szerepet kapott barátja, Szong Mongju, aki, ahogy látni fogjuk, másféle karakter, ennek megfelelően egészen más módon viszonyul a japán megszállás kérdéséhez, ezért nem elégedett meg a költészettel. Kettőjük között rendkívül erős kötődés volt különbözőségük dacára. Három hónap különbséggel születtek, három hét különbséggel haltak meg. Nemcsak barátok voltak, de rokonok is: unokatestvérek. Dongju életének azokat a részeit érintem csupán, amelyekben az összekapcsolódik Mongju útjával. 

Jelenet a filmből - Dongdzsu és Mongju

Míg Jun Dongdzsu csöndes, szemlélődő attitűdjének látható erdeményei mély mondanivalót közvetítő versei, Szong Mongjun már korán mutatkozott az aktív, tennivágyó és tenni akaró személyiség.

Mongju egyébként szintén rendelkezett irodalmi tehetséggel, ám Dongdzsutól eltérően nem félénk, hanem igencsak erős vezetői képességekkel megáldott fiú volt. Fiút mondok, mert ez az adottsága már gyerekkorában megnyilvánult: összeterelte a diákokat színdarabok előadására, az Új Mjongdong c. irodalmi folyóiratot az ő ötletére a filmben ábrázoltnál fiatalabb korukban adták ki. Talán a legjellemzőbb példa egyéniségére, hogy 12 éves korában, amikor felmerült a gondolat, hogy az egyházi iskolát népiskolává alakítsák, kiállt a falu lakói elé és magabiztos beszédet mondott.

Mun Ikwan Dongdzsuról írt emlékiratában azt meséli el, hogy Mongju tanulmányi eredmények tekintetében egész iskoláskorukban az elsők között volt. Mun alsóbbrendűnek érezte magát, mert Dongdzsu mindig egy lépéssel előtte járt. Dongdzsu azonban állítólag az mondta Mongjunak, hogy hozzá képest ő (Dongdzsu) le van maradva. Mindazok után, hogy Jun Dongdzsu versei még 70 évvel megírásuk után is emberek sokaságára hatnak elementáris erővel, elképzelhetjük, hogy milyen tehetséges fiú volt Mongju, ha mellette Dongdzsu kisebbrendűségi komplexussal küzdött. Mongju a Részeg kanál c. novellájával irodalmi versenyt nyert, s bár nem szándékozott írói pályára lépni, átvette a Junhüi Főiskola irodalmi folyóiratának szerkesztését, amelyben két verse is napvilágot látott, és a főiskola irodalmi tanszékének vezetőjeként dolgozott. A folyóratban egyébként Dongdzsu Önarckép a kútban, ill. az Új út c. versei is megjelentek. 

Jun Dongdzsu Előszó c. versének kézirata

Tenniakarását jól példázza, hogy még érettségi előtt elszökött Nankingba (valójában Csunkingba, ahová a város bukása előtt pár nappal áthelyezték a kínai nemzeti kormányt), ahol a Koreai Köztársaság Ideiglenes Kormánya működött, majd beiratkozott a Kínai Köztársaság Központi Katonai Akadémiájára, ahol Csang Kaj-sek elnök támogatásával 100 koreai diák kapott katonai kiképzést. A koreai osztályt azonban 1 év 8 hónap után a japán kormány tiltakozása miatt fel kellett oszlatni. Mongju a KimGu vezette ideiglenes kormány keretében dolgozva megelégelte a kormányon belüli frakcióharcokat, Csinanban I Jung frakciójához csatlakozott. Ekkor került először a japán rendőrség fogságába. Hazaküldték, a rendőrség nyomozást indított ellene, de figyelembevéve, hogy csupán 17 éves, szabadon engedték, azonban ettől kezdve magasrangú nyomozók megfigyelése alá került.

Mongju sikeres felvételi vizsgát tett a Kiotói Birodalmi Egyetem történelem tanszékén, Dongdzsu, akinek vizsgája nem sikerült, a Rikkjo Egyetem Irodalmi Karának Angol irodalom tanszékére került. Addigra már rákényszerültek a japán név felvételére. Mivel 1942 októberétől Dongdzsu a kiotói Doszisza Egyetem angol irodalom tanszékén folytatta tovább tanulmányait, újra együtt voltak Mongjuval. A folyamatos megfigyelés következményeként Szong Mongjut 1943. július 10-én, Jun Dongdzsut pedig július 14-én tartóztatta le a japán birodalmi rendőrség "koreai nacionalista diákcsoport kiotói incidense" címen. 1944 tavaszán állították őket bíróság elé, és mindkettejüket 1944. április 13-án ítélték két év börtönbüntetésre. A büntetés letöltésére Fukuokába szállították őket.

A feliratban rövid értelmezést adtam az előforduló személy-, intézmény- és helységnevekhez, de ott hosszas kifejtésre nincs lehetőség. Így pl. Mjongdong faluról, a két főszereplő családjának lakóhelyéről itt írok.

Mjongdong, az északkelet-kínai Csilin tartomány keleti részén elhelyezkedő Jenbien Koreai Autonóm Prefektúrában elhelyezkedő falu volt. Hogy hogyan, milyen okból keveredtek koreaiak arra a vidékre, s milyen ma az életük, írtam korábban a harmadik Koreáról szóló posztban, akit érdekel a kérdés, ott elolvashatja. Történetük sokat elárul a Csoszon-dinasztia hosszú időszakának utolsó bő száz évéről.

A falu létrejötte remek példa a fentiekre. Jun Dongdzsu családja 1886-ban vándorolt északra, akkori nevén Gando tartományba - ami ma lényegében megegyezik Jenbiennel -, hogy másfél évtized után Mjongdongban telepedjen le. 142 ember, összesen négy család tagjai alapították meg a települést azzal a céllal, hogy ideális falut építsenek és értékes, tehetséges embereket neveljenek. Ilyen falu és iskola alapítása akkoriban a gyarmati Koreában elképzelhetetlen lett volna. Az általuk létrehozott Mjongdong iskola a nemzeti oktatás bölcsője, a függetlenségi mozgalom eszméjét tanította, s itt töltötte gyerekkorát Jun Dongdzsu is. Az 1920-as évekig az iskola a nemzeti oktatási mozgalom igazi központja volt.

Mun Ikwan és Jun Dongdzsu

Dongdzsu és Mongju mellett itt tanult Mun Ikwan, a majdani lelkész, teológus, költő és különböző társadalmi mozgalmak aktivistája, aki 8 éven át vezetője az Ószövetség fordítócsoportjának. Később a két Korea egyesítésén és Dél-Korea demokráciájának kialakításán dolgozott. 1976 és 1993 között öt alkalommal, összesen tíz évet töltött börtönben - a Koreai Köztársaság nagyobb dicsőségére. 1994-ben, 76 éves korában hunyt el.

Barátok - elől középen Mongju, hátul jobbra Dongdzsu

Bár a filmben nem jelenik meg, Dongdzsunak és társainak nincs is kapcsolata vele, csupán a verseskötete miatt említik, érdemes szót ejteni Bekszokról. A háborút megelőzően újságíróként, íróként és fordítóként tevékenykedett. Egyik fordítása során kezdett szembesülni azzal, milyen értékes a koreai nyelv, és hogy őrizheti meg azt a költészet által. Korea függetlenné válása után visszatért észak-koreai szülővárosába, de Észak-Koreában az irodalmi világ bírálta. 1962-ben pásztor lett egy kolhozban. A déliek és a japánok sokáig azt hitték, 1963-ban meghalt, de kiderült hogy 1996-ig élt. A wikipédián ezt írják: Dél-Koreában egy ideig szigorúan betiltották műveinek publikálását, mert észak-koreai költőnek és kommunistának bélyegezték. Azonban 1987 óta, amikor a koreai háború után először bemutattak műveiből (versek és esszék) egy gyűjteményt, a tudósok és kritikusok széles körben újraértékelték. Manapság úgy tekintik, mint aki a koreai szocialista modernizmus új arcát nyitotta meg irodalmi írók csoportjával. 2007-ben a Koreai Költők Szövetsége a tíz legfontosabb modern koreai költő közé sorolta.

Ahogyan a Dongdzsu által annyira csodált versek szerzőjét, Csong Csijongot is, méghozzá ugyanabban az évben. (Jó sokáig fontolgatták.) Ma már az első modern koreai költőként tartják számon, de a 30-as években is a koreai modern költészet új korszakának úttörőjeként ismerte az irodalmárok és az irodalom iránt érdeklődök köre. A japán gyarmati uralomhoz kapcsolódóan csak egy verset írt, azóta is viták folynak, hogy japánbarát-e a vers mondandója. Nem kapott a japánoktól semmilyen címet, nem vett részt semmilyen japánbarát tevékenységben. Ezzel szemben egy idő után visszavonult a versírástól és egészen Korea felszabadulásáig hallgatott. 1945. augusztus 15-én a Csoszon Írók Szövetsége nevű baloldali irodalmi csoport gyermekirodalmi részlegének elnöke lett, de irodalmi tevékenységet nem folytatott. Ahogy a koreai háborút megelőzően a bal- és jobboldal közötti konfliktus egyre intenzívebbé vált, az észak-koreai disszidálás mellett döntött. Amikor kitört a háború, Szöulban maradt. Csakhogy Szöul visszafoglalása után nem volt sehol, nyoma veszett. Sokáig nem lehetett tudni, átszökött vagy az északiak elrabolták. Ellentmondásos hírek láttak napvilágot. Az egyik hír szerint Phenjan egyik börtönében halt meg, a másik hír viszont arról számolt be, hogy Csong átállt az északiak oldalára, ahol addig tevékenykedett, míg a kedves északiak egy szénbányába nem küldték. Azonban egyik, Észak-Koreában tartózkodó fia 2000-ben családegyesítésért folyamodott. Végül létrejött a három fiú közötti találkozó, amelyben a két idősebb igazolta, hogy apjuk egy bombatámadás során halt meg, miközben észak felé tartott idősebb fiához. Az Észak-Koreai Csoszon-Dinasztia Enciklopédiája szerint Csong halálának dátuma 1950. szeptember 25., de a halál okát nem nevezik meg. Versei észak-koreai íróként No Theo (nálunk Roh Tae-woo néven ismert) kormányzásáig nem kerültek be a tankönyvekbe, verseit betiltották. 1988 óta észak-koreai elraboltként tartják számon, verseit levették a betiltott könyvek listájáról. Azóta már több kiadása van költeményeinek, szülővárosában Okcsonban pedig minden évben fesztivált rendeznek emlékére.

Figyelemreméltó Kang Cshodzsong személye is, akinek további sorsáról alig lehet valamit megtudni, holott Jun Dongdzsu barátja volt, sőt halála után verseinek kiadását nagyrészt ő szorgalmazta. Kangról feltehetőleg azért hallgatnak a dél-koreaiak, mert a koreai háború után Észak-Koreába került - egyes állítások szerint az északiak elrabolták - a filmben szintén említett Csong Csijonghoz hasonlóan. Délen Kang a koreai háború után annyira láthatatlanná vált, hogy nevét csak a 80-as években lehetett újra említeni, így azt Jun Dongdzsu ebben az időszakban kiadott versesköteteiben sem tüntették fel.

Jun Dongdzsu versei életében nem jelentek meg, csak halála után, első alkalommal 1946-ban. Hogy akkor nyomtatásba került, az nem kizárólag Kang Cshodzsong érdeme, hanem Dongdzsu öccse, ill. Dzsong Bjonguk is sokat tett érte. Az utóbbi ezzel kapcsolatos ténykedése megható. Dongdzsu verseinek három kézzel írt példányát adta át elfogása előtt, az egyiket Dzsongnak, aki azelőtt, hogy a japánok besorozták volna diákkatonaként, a kéziratot édesanyjára bízta azzal, hogy "olyan értékes, mint az élet, ezért kérem, őrizze meg." 

Jun Dongdzsu és a kéziratot híven megőrző Dzsong Bjonguk

Feltétlenül említést kell tenni a falu és az iskola szellemi vezetőjéről, Kim Jagjonról. Kim tevékenysége sokrétű, ezért itt egyedül a Mjongdonggal és az ottani iskolával kapcsolatos eseményeket ismertetem. A férfi a Kim család hagyományait követve konfuciánus tudósok vezetésével kínai klasszikusokat tanult, s olyan kiemelkedő képességekről tett tanúbizonyságot, hogy 17 éves korára már memorizálta Menciusz műveit. Ám 32 éves korában megelégelte Csoszon tisztviselőinek korrupt életmódját, ezért Gandóba költözött annak szándékával, hogy olyan települést hozzon létre, amelyben nincsenek szegények és gazdagok. Szükséges említést tennem arról, hogy Kim szándéka nem 20. szd.-i sajátosság: a késői Csoszonban, a 18. szd. végén, a kereszténység létrejöttének időszakában a első koreai katolikusok - elsősorban az uralkodó osztály fiatal tagjai - kis falvakat hoztak létre, amelyekben az alsóbb osztálybelieket egyenrangúként kezelték.
Megalapította és onnan kezdve igazgatta a Mjongdong iskolát, a modern oktatás megvalósítása érdekében meghívta igazgatóhelyettesnek Dzsong Dzsemjont, akinek egyedüli feltétele a Biblia tanításának engedélyezése volt. Az engedély megszületett, a továbbiakban közösen fejlesztették az iskolát azzal meggyőződéssel, miszerint a modern nemzeti mozgalom fejlesztésére a kereszténység jobb, mint a konfucianizmus. A koreai nyelv, történelem, természettudomány és tanárképzés mellett a hazaszeretetre és a hitoktatásra helyezték a hangsúlyt a bizalom, remény és szeretet szellemén alapuló nevelést megvalósítva. Létrehozták a Mjongdong Középiskolát és a Mjongdong Leányiskolát. Az utóbbi nagy változást hozott az észak-gandói nők helyzetében és tudatában.
Kim 1909-ben áttért a protestáns hitre, s mivel a falu lakói vezetőjüknek tekintették, egymás után követték.

Határozottan merem állítani, hogy a film sokat ad, érdemes a megnézésre. Rendezője és forgatókönyvírója egyaránt több, nagyszerű alkotást mondhat magáénak, ez az együttműködés méltó folytatása korábbi munkáiknak, és remek színészi alakítások is emelik a mű élményszerűségét. Nem könnyű felállni a végén a monitor elől.

A fordítás a DVDRip verzióhoz készült. A magyar felirat innen tölthető le.

Szokatlan posztot tárok most az olvasók elé. A blog elmúlt tizenegy évében példátlan, hogy a körüljárt témához az anyaggyűjtést nem én, hanem valaki más végezte el. Mivel a blogban igyekszem a jelentős koreai diaszpórákról képet adni, korábban futólag már nézelődtem a dél-amerikai országokban élő koreaiakkal kapcsolatban, de kevés anyagot találtam, s minden jel arra mutatott, hogy arrafelé az utóbbi évtizedekben telepedtek meg koreaiak, elsősorban gazdasági előnyök szerzése érdekében, befektetési céllal. Ez pedig véleményem szerint nem különösebben érdekes az olvasók számára, de számomra sem. Belenyugodtam. Aztán a téma felmerült egy beszélgetés alkalmával, jjagnun pedig, akivel a kérdésről beszélgettünk, nemcsak arra hívta fel a figyelmemet, hogy Dél-Amerikában a koreai közösségek létrejötte ennél árnyaltabb, hanem azonnal nekilátott, s hamarosan egész sorát nyújtotta át nekem az idevágó írásoknak. 

A Brazíliába irányuló koreai bevándorlás több évtizeddel azt megelőzően fogalmazódott meg, mint amikor ténylegesen megérkeztek oda az első bevándorlók. Korea japán megszállásának idején merült fel a kérdés, de csak 1948. augusztus 15., a Koreai Köztársaság megalakulása után tudta Korea előmozdítani a külföldre irányuló, szervezett migrációt. Az első lépést Yoon Eul-soo katolikus atya tette meg azzal, hogy az 1949-ben megnyílt Nemzetközi Missziós Közgyűlés során találkozott a washingtoni brazil nagykövettel, majd hazatérése után egy magazinban tette közzé a hírt az eredményről, a bevándorláshoz szükséges előkészületeket kommentálta. A bevándorlásra alkalmas amerikai kontinens országainak felsorolását követően többek között ezt fogalmazta meg: Brazíliában jelenleg élelemhiány miatt kezdeményezik a mezőgazdasági termelés növelését, ezért üdvözlik népünk bevándorlását. Ekkor azonban felmerül a probléma az ajtónyitás konkrét időpontjával, illetve azzal, hogy mit fognak erről dönteni a hatóságok. De legalább külföldön kellene megkezdeni a diplomáciai tárgyalásokat, kormányunk fokozatos stabilizálódásának megfelelően. [...] Népünk külföldre való bevándorlásában mindenekelőtt fel kell hagynunk azzal a gondolkodásmóddal, hogy túlnépesedési problémánk enyhítésére „szemetes” után kutassunk. Legalább a külföldön élők fejlesztésére kell gondolnunk, és a bevándorlók képzettebb emberek legyenek, mint azok, akik az országban maradnak. Mert ez a probléma az ország és az emberek presztízsét érinti, az ország kapacitásának és kultúrájának előmozdításában. [...] Végül a legfontosabb az lenne, hogy kutassák és megismerjék azt a helyet, ahol alkalmazkodni fognak. Vagyis olyan kedvező helyszín választása, hogy embereink bevándorolhassanak, fennmaradhassanak, fejlődhessenek.

Az atya konkrét tervet készített, ám a koreai háború miatt a terv sokáig csak terv maradt. 

Az 1963. február 12-én érkezett, 103 főből álló Első Mezőgazdasági Bevándorlási Csoportot (17 család, 92 fő és 11 katona, az utóbbiak feladata a teljes folyamat figyelemmel kísérése volt) követték a továbbiak: több mint 50 ezer koreai él jelenleg Braziliában, többségük São Paulóban. Becslések szerint 60%-uk Dél-Korea délkeleti - Gyeongsang tartomány - és északnyugati - Szöul és környéke - régióiból származik.

A bevándorlók első csoportjára emlékeztek a múlt évben, arra a migrációra, amelyet a koreai kormány ösztönzött. Aki olvasta az NSZK-ba küldött koreaiak történetét, nyilván emlékszik rá, hogy a koreai kormány annak reményében szorgalmazta a németeknél a munkavállalást, hogy a munkások nyereségük egy részével hozzájárulnak hazájuk gazdagodásához. A Braziliába kivándorlók esetében ugyanez volt az elgondolás.

A hatvanas évek elején a koreai háború következményeként Dél-Korea elszegényedett ország volt, Brazília ezzel szemben a nemzetközi bevándorlás újranyitásában vett részt, mivel az iparosodáshoz szükség volt munkaerőre. Mindenki jól jár, mondjuk. Az iparosodó, munkáskezekre éhes fogadó ország, az ország, amely elengedi, s így csökkenti a gondoskodást igénylő állampolgárait, akik jó esetben még pénzzel is segítik az otthonmaradókat, akik meg elmennek... hát azok talán szintén jól járnak, csupán a szülőföldjüket veszítik el. Az érkezők általában középosztálybeliek voltak. A szegényebbeknek nem volt anyagi ereje az elinduláshoz, a tehetősebbeknek meg általában okuk sem volt új hazát keresni. Sokan a földhöz jutás ígéretében bíztak, de csalódniuk kellett: a felajánlott föld adottságai nem azok voltak, amit ígértek és nem készültek el az ígért telepek sem. A megoldatlan helyzetért a koreai kormány választ kért a brazil kormánytól, aminek következményeként a brazilok földterületeket kínáltak eladásra, de a koreai bevándorlók tőke híján ezekért nem tudtak fizetni. Eközben rendületlenül érkeztek az újabb hajók az újabb bevándorlókkal. 1964-ben, ebben a megoldatlan helyzetben kötött ki az ötödik, utolsó hivatalos bevándorlócsoport hajója. Még hasonlóan szervezetten érkeztek Paranába, ahonnan azután Santa Maria városba mentek tovább. A továbbiakban, 1972-1980 között nem a brazil és a koreai kormány megállapodása alapján, hanem épp ellenkezőleg, Brazília tiltása ellenére, okmányokkal nem rendelkezők vándoroltak be a jobb élet reményében, 1980-tól napjainkig pedig a São Paulóban letelepedettek által meghívott családtagok érkeztek.

A Santa Maria várost körülvevő területen kezdték meg a gazdálkodást, de a körülmények rendkívül sanyarúak voltak. Rizs- és szójababtermesztésbe fogtak, de sokszoros nehézségekbe ütköztek. Sokan úgy döntöttek, hogy inkább kereskedni fognak. Előbb legtöbben a São Paulo-i Baixada do Glicériót választották, először a magukkal hozott ruhaneműket adták el, utóbb alkalmazottként varrásba fogtak, majd üzlethelyiséget vagy műhelyt béreltek, amelynek egyik helyiségében lakott a család, s vállalkozást indítottak. Glicério a 60-as, 70-es években - mellesleg ma is - az alacsony jövedelműek, kisiparosok és helyi vállalkozások színtere. Az itt létrejött koreai faluban rossz higiéniai körülmények, szegénység, nagy bűnözés és prostitúció volt a jellemző. A koreaiak lakhelyükről eltérő véleményeket fogalmaztak meg: az otthoni háború borzalmait megélők számára nem tűnt szörnyűnek, míg mások a hazai körülményeket sírták vissza. Nem meglepő, hogy akik tehették, idővel vállalkozásaikat átköltöztették Brás kerületbe, de kedvenc lakónegyedük Aclimação lett. A 90-es években aztán a kifinomultabb nőiruha-üzletek São Paulo központjába, Bom Retiróba költöztek tovább, s lakóhelyül is ezt választották. Így tett példának okáért Jung Mo-sung építészmérnök édesapja is. Eleinte a kis tőkeigényű varrással, majd az áruk eladásával próbálkoztak. A korábban hanyatló városrész a koreaiak közreműködésének hála, virágzásnak indult.

Jung Mo-sung a São Paulo-i Metodista Egyetem professzora és író rendkívül érzékletesen fogalmazza meg a szülőföldjükről elvándorolt, diaszpórában élők lelkiállapotát. A bevándorlók térben és időben nem onnan származnak, ahonnan érkeztek, nem is ott élnek, ahová megérkeztek, hanem egy harmadik világban. - mondja ezt a bevándorlók napjának ünnepségén, 2023. június 25-én.

Ő 1966-ban, nyolc éves korában hagyta el Dél-Koreát. A Brazíliába kivándoroltak második csoportjából származik, akik 57 napon át utaztak egy teherhajón, míg Paranguá kikötőjében partra szálltak. Egy kisfiú számára az utazásnak az a 17 napja a legemlékezetesebb, amikor sehol nem volt látható a szárazföld, a végtelen óceán, a bálnák és repülőhalak látványa pedig varázslatként hatott rá.

Meg kell jegyeznem, hogy a hajóút a többség számára korántsem volt olyan érdekes és élvezetes, mint a kisfiú számára. Az őket szállító Tjitjalengka nevű régi, teher- és személyszállító hajón az utasok nagy, zárt, szellőzés nélküli kabinokban voltak elhelyezve, a hajó rázkódott és himbálózott, a tengeribeteg utasok egy-egy nagyobb rázkódáskor egymásra estek, hánytak. A többit az olvasók képzeletére bízom.

Megérkezve aztán Castro városába mentek, egy katonai laktanyában helyezték el őket arra az időre, míg a kolónia telepe el nem készül. Ő hamarosan Ponta Grossába ment egy olasz családhoz, ott az olasz hagyományokkal ismerkedett, közben pedig tanulta a portugál nyelvet. Egy év múlva jutott a család São Paulóba, méghozzá apai döntés alapján olyan környékre, ahol nem laktak koreaiak, mert így - reményeik szerint - gyorsan megtanulhatnak portugálul. A kisfiúnak így nem is igen volt kapcsolata koreaiakkal.

A migránsok túlnyomó részére érvényesek a fentiek, de voltak természetesen kivételek. Élete és családjának sorsa Baek Ok-bin tanárnő elmeséléséből tudható meg a linkre kattintva. A történet gyönyörű és megindító, feltétlenül ajánlom elolvasásra. A hölgy, aki ma már százegy éves - ő a legidősebb koreai bevándorló -, negyvenéves korában, 55 napos tengeri utazást követően az első bevándorlók egyikeként lépett Brazília földjére férjével, lányával és három fiával. Koreában jómódban éltek, távozásuk oka a szabadság hiánya volt.

Egy kis kitérő, hiszen eddig, sőt ezután is dél-koreai bevándorlókról írok, de mint az alábbi videóból megtudható, vannak Brazíliában észak-koreaiak is, akiket a koreai történelem furcsaságai juttattak olyan távol eredeti otthonuktól. Az egyik menne, megnézné szülőföldjét, a másik inkább elfelejtené, neki már Brazília az otthona.

Manapság, amikor a brazil emberek női ruházatról beszélnek, azonnal a koreaiak jutnak eszükbe. Annak ellenére, hogy számos más tevékenységi területen is jelen vannak, a koreaiak a ruhaszektorban váltak ismertté a São Paulo-i lakosok előtt. A Brazíliában gyártott három női divatáruból egy koreai gyártótól származik. A közösség több mint 70%-a pedig a textiliparban tevékenykedik. Becslések szerint Bom Retiróban több mint ezer koreai ruhaüzlet működik, Brásban pedig további nyolcszáz. A legtöbb koreai kereskedő tulajdonában lévő üzleteket zsidó bevándorlóktól vásárolták, akik az 1970-es évek elejéig uralták Bom Retiro kereskedelmét. Mindez persze nem ment konfliktusok nélkül. Bom Retiróban a korábban letelepedett más etnikumúak - pl. zsidók, örmények és arabok - nem nézték jó szemmel a koreaiak érkezését. Ám a dolgos koreaiak, akik közül sokan kezdetben varrásra szerződött alkalmazottak, majd eladók voltak, alacsonyabbra szabott áraikkal jobb helyzetbe kerültek, így lehetőségük volt megvásárolni a műhelyeket és boltokat. A 80-as években a nagy mennyiség, a 90-es években már a minőségi termékek előállítása állt a középpontban. Ennek elérése érdekében több, a divatot diktáló külföldi városba, pl. New Yorkba látogattak el az épp uralkodó trendek megismerése céljából.

Bom Retirónak annyira jellemzője lett a koreai lakosság és kereskedelem, hogy João Doria, aki 2017-től szűk másfél évig töltötte be São Paulo polgármesteri tisztét, felvetette a névváltoztatás kérdését, ám a negatív vélemények meghátrálásra késztették. Így Bom Retiróból nem lett Bom Retiro Little Seoul.

A kivándorlók egy diktatúrából indultak, s megérkezésük után hamarosan egy másik diktatúrában találták magukat: Brazíliában 1964-ben katonai puccs zajlott le, majd a junta hatalmon maradt 1985 márciusáig. Ehhez járultak még a nyelvi nehézségek és az előítéletek. A koreaiak tehát általában nem a jólétbe pottyantak, nehézségekkel kellett szembenézniük, először a nyelvi nehézségekkel, majd kezelniük kellett a kulturális különbségek okozta traumákat, elviselni azt az időszakot, amikor a migránspolitika nemzeti ellenségként kezdett tekinteni a migránsokra. Bár Braziliában a korábban bevándorolt japánok miatt nem volt ismeretlen a vágottszemű, ázsiai arc, az ottaniakat még mindig meglepték ezek a fizikai adottságok. A kulturális különbségek megmutatkoztak a táplálkozás területén is, a tofut visszaadták, mert más volt az íze, mint a sajtnak, a koreaiak egészen más módon ettek, mint a helyi emberek, ami az egyik nép kultúrájában udvarias forma volt, a másiknál épp ellenkezőleg.

Ma a bevándorlók második generációja, a fiatalok kezdenek beilleszkedni, ők azok, akik elősegítik a két kultúra összehangolódását. Az 1988-as szöuli olimpia, a 2002-es labdarúgó világbajnokság és a hallyu, amely 2010-ben elérte Brazíliát is, szintén hozzájárult a befogadó nép és a bevándorlók közeledéséhez.

Bom Retiro nem csupán a koreaiak megélhetésének központja. Ebben a városrészben zajlanak a közösség fő tevékenységei is, éttermek, bárok, vásárok, koreai piacok és élelmiszerboltok sorakoznak. Itt sétálni olyan, mintha Koreában sétálna valaki.
A közösség koreai nyelvű fő médiája is São Paulóban működik: napi- és hetilapok, magazin, két tévécsatorna.

2013-ban, azaz egy évvel később, mint nálunk, São Paulóban is megnyitotta kapuit egy koreai kulturális központ.

A 84 éves Hea Ja Shin Co 2001 óta működteti éttermét Bom Retiróban, a mai napig felügyeli a hagyományos koreai ételek készítését. 2010-ig a vendégek a koreaiak közül kerültek ki, azóta már a brazilok közül is sokan járnak hozzá, méghozzá Brazília különböző vidékeiről. Ehhez hozzájárult, hogy az étterem az első között készített portugál nyelvű étlapot.

A közelmúlt mindezek ellenére nem felhőtlen, a brazil gazdasági helyzet sok vállalkozást lehetetlenné tett, a kínai ruhagyártás és a termelés Ázsiába való áthelyezése hatására voltak számosan - elsősorban a második generáció mobilabb képviselői - akik másba fogtak, de olyanok is, akik visszatértek hazájukba. Így Bom Retiro kereskedelmében a koreai ruházat jövője bizonytalan.

A posztnak lassan a végére érek, de még egy érdekességet szeretnék megosztani. A dél-koreai Daeguban született Jeremias Lyu 15 éve él Brazíliában. Hét éves volt, amikor szüleivel elhagyta szülőföldjét, mert apja engedelmeskedett a misszionáriusi hívásnak. Ma már Jeremias maga is misszionáriusként próbálja segíteni az embereket: dalaival igyekszik megértetni a hallgatókkal, "hogy minden kétséget, tervet, bizonytalanságot és aggodalmat adjunk át Istennek. Emlékezni és felismerni, hogy mindenünk, amink van és vagyunk, Tőle származik." Aki valamelyest járatos a dél-koreaiak valláshoz való viszonyát illetően, ill. tudja, hogy Brazília lényegében katolikus ország, hiszen a népesség 64%-a katolikusnak vallja magát, valószínűleg elámul. Én legalábbis ezt tettem azzal szembesülve, hogy dél-koreaiak viszik a hitet a braziloknak - de ezt nem iróniával mondom, ha úgy tűnik is. Annál is kevésbé, mert bár a srácról szóló írás erre nem tér ki, ezért csak feltételezem, de talán nem rosszul, hogy a hit terjesztése és a hivők lelkigondozása jelen esetben a koreai diaszpórára vonatkozik, amely közösség számára São Paulóban 1965-ben, Santa Mariában pedig 1966-ban megalakult a katolikus egyházközség.

Jung Mo-sung néhány éve agyvérzés következtében elvesztette beszédkészségét, így újra kellett tanulnia koreaiul, angolul. Ezzel együtt azt is észrevette, hogy visszatért a régi, koreai szokásokba: ha érkezett valaki köszönteni, nem fogott kezet, hanem koreai szokás szerint lehajtotta a fejét. Párszor ellátogatott Koreába, de ott sem érezhette magát otthon: ott már külföldi. Tehát a visszatérők helyzete sem könnyű. Azt mondja, a migránslét alkalmazkodás, nehézségek és szenvedés. A szenvedést kétféleképpen lehet kezelni. Megoldani a sebek felnyitásával és tisztításával, vagy elfojtani, aminek nyomán megjelenik a neurózis.

Akik megmaradtak választott hazájukban, kemény munka árán gyökeret eresztettek az idegen földön, s élnek egy harmadik világban, talán nem is boldogtalanul.

Nyilván nem én vagyok az első, aki a svájci író, Max Frisch mondatát választja. Egy kurta mondat, s bizony benne van minden: "Wir riefen Arbeitskräfte, und es kamen Menschen."

A Tengerentúli Koreai Együttműködési Központ (OKCC) 2023 októbere és 2024 januárja között, a koreaiak Szahalinra kerülésének 100., az NSZK-beli munkavállalások 60. évfordulója alkalmából két tucat interjút készített videófelvétel formájában két koreai diaszpóra tagjaival. Néhány a Szahalinra került és hosszú évtizedekig kényszerűen ott maradtak visszaemlékezéseit tartalmazza. A szahalini koreaiakról korábban már írtam, az abban a posztban leírtak és a videókban hallható történetek összecsengenek egymással. 

Bár ez a poszt nem a szahalini koreaiakról szól, nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy ezt az egy visszaemlékezést idetegyem. Kedves, több szempontból tanulságos. Az idős asszony emlékszik a nehézségekre, de képes örülni sorsa jobbra fordulásának. Érdemes megjegyezni, hogy a japánok nem, az oroszok azonban indítottak koreai iskolát.

Az OKCC a továbbiakban folytatni akarja a munkát annak érdekében, hogy segítsék a diaszpórában élő koreaiak életének megértését.

A blogban nem esett még szó a másik, méghozzá európai diaszpóráról, pedig a történetük érdekes. Számunkra nem újdonság, hogy a 60-as évektől kezdve nagy munkaerő-bevándorlás történt az NSZK-ba, azt is tudjuk, hogy legnagyobb számban török Gastarbeiterek érkeztek. Ennek hátterében a második világháborút követő, részben a Marschall-segély eredményeként példátlan, német gazdasági fellendülés, ill. azzal szemben a háború következtében elszenvedett hatalmas emberveszteség állt, azaz szükség volt a külföldi munkaerőre, enélkül a gazdaság elképesztő válsággal nézett volna szembe. Mifelénk persze azt is tudni vélték, hogy a török vendégmunkások főleg azokra a munkákra kellettek, amelyeket a németek nem vállaltak el. 

Közbevetőleg jegyzem meg, hogy a mai viszonyokra súlyosan rávetülő, nyolc éve tapasztalt illegális migrációs problémakör gyökere részben ebben keresendő. Részben. A nyugat-európai lakosság, de vezetői mindenképpen attól rettegnek, hogy a jóléti társadalom, amelyben olyan kellemesen éldegélnek, nem tartható fenn a vendégmunkások nélkül. Más kérdés, hogy szemlélői, sőt, félő, hogy hamarosan elszenvedői is lehetünk a jól ismert magyar közmondásnak - törököt fogtam, nem ereszt -, vagyis hogy az Európát elözönlő migránsáradat korántsem a nyugat, hanem a saját, munka nélkül megszerezhető jólétét akarja biztosítani. A valódi cél pedig ennél is sajátságosabb.

Egy rövid pillanatra eltűnődhetünk azon, hogy amennyiben ideológiai ok állt volna a háttérben az a német bűntudatnak lett volna egyik megnyilvánulási formája: a hitleri fajelmélettel gyökeresen szembehelyezkedő háború utáni szánombánomnak lenne tulajdonítható. De nem erről van szó.

Arról nem tudtunk, hogy a 60-as évek elejétől Ázsiából, azon belül Dél-Koreából is toboroztak munkásokat. Ennek eredményeként két évtized alatt nagyjából 20 ezer koreai került az NSZK-ba. A munkáltatók a koreai vendégmunkások számára csupán a munkabér és a nyelvtanulás költségeit állták, az útiköltséget nem. Ha megnézzük, milyen munkákra hívták a koreai vendégmunkásokat, akkor talán jogos a gondolat, hogy a törökök számára is a németek által nem kedvelt munkákat kínálták. A koreai férfiakat 1963-tól bányákban, a nőket 1971-től ápolónőként foglalkoztatták. Fontos megjegyezni, hogy a férfiak korábban nem dolgoztak bányászként, ennek a továbbiakban persze voltak hátrányai: a kapott munkák nem a szakértelmet igénylő, hanem a legegyszerűbb, ám talán legnehezebb fizikai munkák voltak. A nők esetében a képzett ápolónőket fogadták. Szabott időre, három évre érkeztek, majd később vált lehetővé szerződésük hosszabbítása, azután az állandó tartózkodási jog megszerzése. A jelentkezők többsége az otthoni rossz munkalehetőségek, megélhetési problémák elől jöttek Európába, a többség a megkeresett pénzzel az otthon tengődő családot támogatta, de gondolataik közt ott lebegett az is, hogy így hazájukat is szolgálják. A koreai háborút követően Dél-Korea gazdasága a padlón volt, a szegénység általános volt, sokkal inkább, mint északon. Úgy tudták, a három év alatt megtakaríthatnak annyit, amennyi egy ház ára. 

Az egyik videóból gyászos kép rajzolódik ki: az apa munkanélküli, hat gyermekét eltartani egyedül az anya fizetéséből szinte reménytelen, tehát kézenfekvő, hogy az egyetemi tanulmányokra vágyó legidősebb lánygyermek, mint képzett ápolónő utazzon a Föld másik oldalára, ezzel segítse a család megmaradását.

Vizsgáljuk meg azonban a másik oldalt is. Milyen érdeke volt Dél-Koreának a német gazdaság támogatásában? Park Chung-hee 1964-ben az NSZK-ba érkezett, hogy a koreai gazdaság fellendítése érdekében kölcsönökért folyamodjon. A koreai munkaerő felajánlása több haszonnal is kecsegtetett. Az államközi kapcsolatok javítása, a külföldön munkát vállalók bérének hazaküldése, az így beáramló deviza és az otthoni munkaerőpiaci nyomás csökkenése - ezek együttese kecsegtető volt. A felajánlás természetesen figyelmen kívül hagyta az egyéni sorsokat.

A visszemlékezésekből kiviláglik, hogy a bányászként foglalkoztatottak milyen embertelen körülmények között végezték munkájukat a föld mélyén, ahol több mint negyven fok volt, a por még akkor is kínozta őket, ha arcukat védeni igyekeztek, s egy műszak alatt legalább öt liter vizet ittak meg, mert annyit ki is izzadtak: a munkában viselt csizmában állt az izzadság. Ehhez számítsuk még hozzá, hogy a koreaiak a szegénység okozta rossz táplálkozás miatt otthonról nem a legjobb erőnléttel érkeztek, meg hát eleve kistermetűek. Az elvárt 60 kilogrammos testsúlyt nem mindenki érte el.

A koreaiak még ebben a helyzetben is kiváló munkát végeztek - mondja egy férfi, aki előbb bányászként, majd súlyos sérülését követően ápolóként dolgozott.

Részben ez érvényes az ápolónőnek szegődött koreai nőkre is. Az egyik videóból kiderül, hogy a 150 cm magasság volt az előírt alsó határ, amit bizony nem feltétlenül sikerült teljesíteni. Pedig a német betegek nem kicsik, őket forgatni, emelgetni egy ilyen apró teremtésnek nehéz fizikai munka volt. 

Az apró, aki kis ravaszsággal mégis útnak indulhatott. Ő az, akitől a szülei és testvérei megélhetése függött.

Különös fintora a sorsnak, hogy a Koreai Köztársaságban napjainkban az akkorihoz nagyon hasonló bánásmódot kell elszenvedniük a thaiföldi, vietnami, kínai és Fülöp-szigeteki vendégmunkásoknak.

Ahogy a Németországban megtelepedő török vendégmunkások, de az összes hasonló esetében, a koreaiak is csak mértékkel integrálódtak, bár alkalmazkodó, szabálykövető kulturális hátterük ezt inkább lehetővé tette, mint ahogy ez más országokból érkezetteknél tapasztalható. A Németországban megtelepedett koreaiak erős közösségbe szerveződtek. Koreai iskolákat alapítottak, regionális klubokat hoztak létre, köztük politikai szervezeteket is, s mint az alábbi interjúból kiderül, koreai újságot is életre hívtak. A lokális szervezetek hálózatot alkottak, így segítették egymást. 

Az idős asszony kivétel, őt ugyanis nem a szükség, hanem a kalandvágy indította Németországba. Férje alapította meg később a koreai újságot, aminek szerkesztését annak halála után ő folytatta.

Elsőként az ápolónők hallatták a hangjukat 1978-ban, majd követték ezt 1979-1980-ban a bányásztüntetések. Mindkét esetben a szövetségi kormány deportálási szándéka ellen tiltakoztak, aláírást gyűjtöttek azzal érvelve, hogy megszolgálták a tartózkodási jogot, hiszen tevékenyen hozzájárultak a gazdaság és az egészségügy fejlődéséhez. A tiltakozások elindítója az olajválságot követően, az 1973. november 23-án életbe lépő toborzási befagyasztásról szóló rendelet volt. A német kormányzat mindezeket követően úgy döntött, hogy nem toloncolják ki a lejárt munkaszerződésű koreaiakat, hanem állandó tartózkodási engedélyt adnak ki számukra. A koreai vendégmunkásoknak végül hozzávetőlegesen a 30%-a maradt az NSZK-ban, a 70%-a idővel visszatért Dél-Koreába. 

A Németországban maradtak esetében a második generációs koreaiak körében az átlagot meghaladó a magasan képzettek aránya, de az iskolázottság nem egyenlő az integrációval. Bármilyen igyekvők is voltak tanulmányaikban, soha nem felejtkezhettek el koreai mivoltukról - bár az iskolatársak kissé másként látták ezt, hiszen kínainak csúfolták őket. A második generáció bízik abban, hogy a harmadik generáció tagjainak, a dél-koreai bányászok és ápolónők unokáinak nem kell azzal a kérdéssel szembesülnie, hogy koreaiak vagy németek.

A visszatérők közül sokan német házastársukkal érkeztek. A 30 évig Leichlingenben dolgozó Suk Sook-ja közreműködésével és a koreai kormány támogatásával Namhae szigetén megalapították a német falut. 

Nem az interjúk között, hanem egy másik emlékezésben számolt be egy idős koreai hölgy, hogy a legalább 20 évet Németországban töltők pályázhattak, megkapva a lehetőséget, német férjével német stílusú házat kellett építeniük. Számára több kisebb-nagyobb nehézséggel járt a hazatelepedés. Nyelvi problémát okozott, hogy az eredetileg dél-csollai nyelvjárása az idők során megkopott, szoknia kell az ottani dialektust. Mikor Németországba ment, minden német egyformának tűnt, most minden koreait lát egyformának. Úgy érzi, vicces dolog ez a saját hazájában. Ő időközben német állampolgár lett, így bizonyos kedvezményekben nem részesül, például nincs egészségbiztosítása, tehát vigyáznia kell, nehogy megbetegedjen. A kettős állampolgárság megszerzését túl bonyolultnak látja. Németországban maradt sorstársai azonban irigylik, hiszen nagyszerű helyen telepedett le. Kicsit kétlakian élnek, évente három hónapot Németországban töltenek, a többi időben élvezik a tengert és a hegyek közelségét.

Aki csak megérkezése után tudta meg, hogy bányában kell dolgozni. 

Végezetül jöjjön egy tízperces videó, amely korabeli fotókkal és mozgóképekkel teszi látványossá és jól érthetővé mindazt, amit leírtam. 

A valamikori bányászok és ápolónők úgy gondolják, hogy munkájukkal nemcsak a német gazdaság, hanem hazájuk demokratizálódásához, gazdaságának fejlődéséhez is hozzájárultak. Szeretnék, ha ezt hazájuk elismerné.

Anyák napja alkalmából a fiammal útnak indultunk, de az úticélt nem tudtam, bár egy idő után sejteni kezdtem. Már tavaly is szóba került, hogy elmegyünk végre, de egyéb események elsodorták a tervet. Aki most a kép láttán arra gyanakszik, hogy valahová a Távol-Keletre utaztunk, óriásit téved, nem léptük át az ország határát, bár a telefonom kicsivel a cél elérése előtt, kóbor apácák megtévesztésére üzenetet jelzett, amelyben üdvözöltek Szlovákiában. 

Viszont, most el kell mondanom, mi indukálta a kirándulást. Pár évvel ezelőtt - kivételes pillanat volt - a tévé előtt ültem, s bőszen kapcsolgatva egyszerre csak egy koreai épület tárult a szemem elé. A műsor már jó ideje zajott, én pedig izgatottan figyeltem, hátha sikerül megtudnom, hol látható eredetiben az épület. Végül, kisebb kutatómunka eredményeként kiderült, hogy amit láttam, az az esztergomi Búbánatvölgyben levő Eredeti Fény Zen Buddhista Templom, s ennek nyomán született, majd halt el mostanáig a gondolat, hogy el kell menni oda. Az M5-ön vetített, majd a youtube-on felfedezett felvétel büszkeséggel töltött el, mert a hegyek karéjában álló házak magyar mesterek munkáját dicsérik. 

Az alábbi videóban 17:18-tól Urbanics János ácsmester mondja el hogy szinte kizárólag facsapolással és -kötéssel, teljesen autentikus módon dolgoztak. A felvétel idején már készen volt a Dharma Terem, de épp épült a Nagy Buddhista Terem. A videóban némi ízelítőt kapunk ennek a ma már különlegesnek nevezhető ácsolási munkának a mikéntjéből, azt is tudnunk kell, hogy így készültek a múltban, készülnek a jelenben is a tradicionális házak.

Az építéshez szükséges anyagokat - ezt már a wikipédiás szócikkből lehet tudni - "a világ különböző részeiből szállították a helyszínre, például a tetőcserepeket Dél-Koreából, a vörösfenyő gerendákat Oroszországból."

Megérkezésünkkor szemből közeledett a hely megálmodója, akit korábbi nyomozásom során a neten már láttam. Fogadta köszönésünket, s azonnal jelezte, hogy mindjárt jön valaki, akivel beszélhetünk, ő épp siet, mert hamarosan kezdődik egy szertartás. Egy pillanat múlva ki is lépett az ajtón egy fiatal nő, akivel barátságos beszélgetés alakult, aminek során kiderült, de a wikipédia is ismerteti, hogy a következő 10-15 évben további bővítés és átalakítás várható: új konyha- és lakóépület, a Vallások Harmóniájának Terme, egy sztúpa, templomkapu, harang- és dobtorony megépítése, ill. a kert átalakítása, amelynek eredményeként a közösség számára még a mostaninál is több zöldség, gyümölcs, fűszer- és gyógynövény termesztése válhat majd lehetővé. Sőt, a terv része, a templom mögötti domboldal teraszosítása és egy tó kialakítása a völgyet átszelő Csenke-patak mentén. 

Míg beszélgettünk, érkezett egy idősebb hölgy. Nem először járhatott ott, sietve lerúgta cipőjét és bement, gondolom a szertartásra. 

Amikor azt említettem, hogy valamiféle hazaérkezés-érzésem támadt a békés környezetben álló épületek láttán, fiatal beszélgetőtársam megnyugtatott, ez nem véletlen: aki oda elmegy, s nem csak elhalad mellette, annak köze van vagy volt mindahhoz. 

Körbejártuk az épületeket, kicsit eltávolodva tőlük a körülöttük levő kertet, a fűszerkertet is szemügyre vettük. Az ebre, akit vittünk magunkkal, már korábban felcsatoltuk a pórázt, nehogy kíváncsiságból bedugja hosszú orrát oda, ahol nem kívánatos egy ilyen örökösen szimatoló tacskóorr. A csöndet nem zavarta volna semmi, érzékelhető volt, hogy általában nyugalmas, csöndes a környék, benne a közösség állandóan és időlegesen ott lévő tagjai is, ám a kertben, nem messze az épületektől egy munkagép dolgozott. Bár nem kérdeztünk rá, feltételezhetően a hallott bővítést készítette elő. Bár az épületek tökéletesen koreaiak, a kert, a növényzet korántsem. Az bizony igazi, itthoni, valahogy egészen más, mint a koreai: lágyabb, simogatóbb.

És nemcsak a nyolc hektáros kert, hanem az azt körülvevő táj is csodálatos, így május elején különösen szép, hiszen minden zöld és illatos, hol a bodza, hol az arrafelé nagy számban magasodó akácfák virágainak illatát hozza a szellő. A munkagép zaja ellenére olyan nyugalmat, sőt majdnem templomi áhítatot éreztünk, hogy óhatatlanul egészen halkan beszéltünk. Úgy tartjuk, hogy a Pilis a Föld Szívcsakrája, a helyszínválasztás tehát tökéletes hátteret ad az elvonuláshoz, amelyben a tiszta tudat elérése felé igyekezhetnek szerzetesek és világiak egyaránt. Mert bárkit, aki tiszta lélekkel érkezik, örömmel fogadnak az egynapos, bevezető elvonulásra, vagy a hosszabb, haladó elvonulások bármelyikére. A részvételnek nincs akadálya, csupán a közösség szabályainak elfogadása és a szigorú napirend betartása szükséges, kezdve azzal, hogy a templom teljes területén tilos a hús-, az alkohol- és a drogfogyasztás. De akár segítőként is érkezhetünk, természetesen előzetes megállapodás után, aminek során a zen gyakorlása és az amúgy is elengedhetetlen, mások segítése, azaz jelen esetben a közösség érdekében végzett feladatok elvégzése együttesen támogatja a bódhiszattva úton való elindulást.

A templomot Csong An Szunim apát hozta létre, aki hat évet töltött Dél-Koreában a koreai Csogje-rend hetvennyolcadik pátriárkájának és a nemzetközi Kwanum Zen Iskola létrehozójának Szung Szán Heng Von Dészonszánim zen mesternek tanítványaként. Ő adta tanítványának a Csong Am nevet, aminek jelentése tiszta szem. 1999-ben kapta meg mesterétől a felhatalmazást a tanításra. Hazatérve Magyarországra tanítani kezdett, majd 2000-ben a szerzetesek számára nőtlenséget előíró Csogje-rendből átlépett a Taego-rendbe, amelyben elfogadott hogy a szerzetes párkapcsolatban éljen. 2003-ban született meg benne a templomépítés gondolata. Ehhez a dél-koreai állam és az ottani közösségek komoly szellemi és anyagi segítséget adtak. Azonban, ahogy a szórólapjukon is felhívják erre a figyelmet, intézményes támogatást sem Dél-Koreából, sem Magyarországról nem kapnak, tehát a templom működtetését magán adományokból és az adó 1%-ból biztosítják.

Ami Dél-Koreából és Dél-Koreáról a világ nyugati felére eljut, a hallyu által közvetített filmek, gasztronómia és a hagyományos kultúrának egyes elemei, azokben alig van nyoma annak, amiről az alábbiakban szólok. Koreában az ősidőkben a sámánizmus volt az uralkodó, sőt egyedüli vallás, amelynek foszlányai még megjelennek a mai életben is. Aztán az idő haladtával átvette a helyét a buddhizmus, amelyet a 11.-13. században egyre inkább kiszorított - előbb a magasabb osztályokban, majd a köznép körében - a (neo)konfuciánus filozófia, amennyiben azt filozófiának lehet tekinteni. Vallásnak semmiképpen. A Csoszon államalakulat, élén a királyokkal, mind a sámánizmust, mind a buddhizmust - amelynek ugyan egyes elemei, ahogy a taoizmusé is, bekerültek a neokonfucianizmus eszmerendszerébe - tiltották, büntették, politikai befolyásukat megszüntették, anyagi javaikat elvették. Így azt is mondhatjuk, hogy Korea valójában vallás nélkül élte életét több mint ötszáz éven keresztül, legalábbis hivatalosan.

A buddhizmus helyébe a konfuciánus eszmerendszer lépett, amelynek okát a Korjo időszakának egyik nagy tudósa, Cshö Szungno így fogalmazta meg: "A buddhizmus gyakorlói a lelki művelést tartják alapelvnek. A konfucianizmus követői pedig az állam irányítását. A lelki művelés a túlvilág számára becses, de az állam irányítása a jelen feladata. A jelen pedig itt van, míg a túlvilág nagyon messze. Hogy lehet az, hogy nem rossz feláldozni a jelent a messziért?" Ez a gondolkodás, és persze a merev konfucianista államvezetés uralta azután a Csoszon-érát. Lazítás csak a 18. század végén kezdődött. A mai Dél-Korea is ezt a gondolatmenetet tükrözi: az állam irányítása és a mindennapi, anyag alapú lét felülírja a spiritualitást; az ember lelki és szellemi fejlődése nem lényeges, ennél sokkal fontosabb a betagozódás a társadalomba, amely beton szilárdságúan rögzíti az átjárhatatlan, sajátos kasztrendszert, a nem érdemek, hanem a származás és anyagi javak birtoklása alapján felállított hierarchiát.  

Pedig a koreai buddhizmusnak jelentős szerepe van a kelet-ázsiai buddhizmus egészében, mert kísérletet tesz a mahájána buddhizmusban tapasztalható ellentmondások feloldására. Ma leginkább a szon ág jellemzi, amit főként a hagyományos koreai buddhizmus elsődleges képviselőjének tekintett Csogje-rend képvisel. A Koreai Köztársaság megalakulását követő évtizedekben az országban a buddhizmus helyzete hullámzó, de a kormányzat részéről nagyobb részben elutasított volt. "Az utóbbi években a buddhizmus kulturális és spirituális újjáéledése figyelhető meg, a követők növekvő számával." A 2015-ös népszámláláskor a lakosság 15,5%-a vallotta magát buddhistának. Amint a wikipédián olvasható, "a koreai szerzetesi képzési rendszer a nyugati aspiránsok növekvő számával néz szembe." 

Azt gondolom, örömünkre szolgálhat, hogy honfitársunk, Csong An Szunim, valamikori aspiráns, már régóta maga is mester, akinek eddig három tanítványa kapott dharma mesteri címet - Papp Ádám, Marthy Barna és dr. Orosz Ádám -, Európában egyedüliként hozott létre zen buddhista templomot, azaz a Pilis csodálatos, oltalmazó és segítő ölelésében felépített templomban lehetőséget ad az arra vágyóknak, hogy a zen által elérjék a tiszta tudat állapotát. 

1972-ben a katonai junta korábbi vezetője, Park Chung-hee aki addigra már legitim elnöke volt az országnak, vagyis az elnök hivatala felkérte a rock keresztapjánek nevezett Shin Joong-hyun-t, a koreai rock úttörőjét, hogy írjon egy dalt az elnök dicséretére. Shin visszautasította a felkérést, helyette egy másik nótát írt, amelyben az ország szépségéről énekel. Ezt ni, itt:

De ez a múlt. Nézzük, mi a jelen?

Sokak számára ismert, hogy az ázsiai szigorú drogtörvények között is a Koreai Köztársaság drogpolitikája a legszigorúbb. Az ország állampolgárainak nemcsak hazájukban, hanem külföldön is tilos a kábítószerek fogyasztása még abban az esetben is, ha az adott országban legális a szer használata. Véletlenszerű tesztekkel ellenőrzik az országba belépő honfitársaikat, s ha beigazolódik a használat, öt évig terjedő börtönbüntetéssel sújthatók. Nem csupán a hatóságok, de a társadalom egésze szemében is stigmatizáló az, ha kiderül, hogy valaki kábítószerrel élt. Az országhatárokon belül az első vétkezőkre legalább hat hónap, a visszaesőkre és a terjesztőkre akár tizennégy évig tartó börtön vár.

Az országimázst - és a kiemelkedően magas bevételt - biztosító hallyu szereplőit sem kezelik elnézően, épp ellenkezőleg. A közismert k-pop csillagoktól és a nemzetközi ismertségre szert tevő doramák színészeitől elvárt a példamutató viselkedés ebben a vonatkozásban is. Elég egy botlás, pályafutásuknak vége: azonnali hatállyal bontják fel szakmai és reklámszerződéseiket. Mondhatjuk, ez milyen helyes, hiszen nincsenek kiváltságok. 

Vagy valamiért útban vannak, mint annak idején Shin Joong-hyun.

Annak jelzésére, hogy nem csupán a szórakoztatóipar szereplőit nem tekintik kiváltságosnak, lássunk egy másik példát. Chun Woo-wont, Chun Doo Hwan néhai volt elnök unokáját kábítószer-használattal vádolták meg az Incheon-i repülőtéren, abban a percben, amikor hazatért az Egyesült Államokból, ahol a közösségi médiában élő közvetítésben vádat emelt családja ellen. Chun nagyapja 1979-ben, tábornokként katonai puccsal került hatalomra, azután a katonai diktatúra elleni 1980-as polgári felkeléskor csapatokat vetett be Gwangjuban, amelynek 10 napja alatt 193 ember halt meg, 65 személy sorsa még ma is ismeretlen, és közel 1600 másik személyt letartóztattak vagy megkínoztak. Az elnök három fia, egy lánya és tizenegy unokája közül csak Chun Woo-won kért bocsánatot a történtek miatt. Nagyapját mészárosnak nevezte, családját korrupcióval és pénzmosással vádolta, egyúttal kijelentette, hogy rokonai bűntudat nélkül élnek a törvény védelme alatt. Előzetes letartóztatása után azonnal Gwangjuba utazott, ahol nyilvánosan bocsánatot kért az áldozatok családtagjaitól. Később újra kiállt, s bejelentette, hogy nem folytatja családja leleplezését, mivel az addigiaknak sem volt következménye. Bejelentését számos megjegyzés követte, köztük sok gúnyolódó. Ám el lehet tűnődni, volt-e a háttérben valami, ami erre a lépésre kényszerítette.

A Szöuli Központi Kerületi Bíróság 2023. december 22-én 2,5 éves, négy évre felfüggesztett börtönbüntetést szabott ki Chun Woo-wonra a kábítószer-ellenőrzési törvény megsértése miatt. 

A fotón Chun a felkelés áldozatainak családtagjait vigasztalja a Gwangju-i Nemzeti Temetőben.

A kábítószerhasználat tehát bűn, ami büntetést von maga után, s a társadalom is azonnal kirekeszti a gaz elkövetőket. 

Egy dologban azonban hibádzik a gondolatmenet. Legalább egy dologban. Büntetni akkor helyes, ha ezzel párhuzamosan minden lehetőség adott ahhoz, hogy a bűnt ne kövessék el. 

A JYJ banda tagját, Park Yoo-Chun-t, aki később színészi kvalitásai elismeréseként számos dorama és film főszerepében mutatta meg magát, 2016 és 2017 között négy nő azzal vádolta meg, hogy szexuálisan zaklatta őket. A bíróság végül felmentette őt, sőt egyik vádlóját rágalmazás és bizonyítékok hamisítása miatt el is ítélték. Mit ad isten, 2019 tavaszán Parkot metamfetamin vásárlásának és használatának gyanújával letartóztatták. Ügynöksége hamar felbontotta a vele kötött szerződést, ő pedig végül beismerte a vádakat, s jól ismert módon, megviselt arccal, mélyen meghajolva bocsánatot kért. Tíz hónap börtönbüntetésre ítélték, amelyet két évre felfüggesztettek, és 1,4 millió wonos pénzbírságot szabtak ki. Próbaidejét azóta szabálysértések nélkül teljesítette. Az ügyeket megelőzően egyre szebben formálódó pályafutása azonban megtört, azóta se láthatja filmekben a nagyérdemű.

Az alábbi fotón az I miss you c. film egyik jelenetében partnernője Yoon Eun-hye, aki már szintén eltűnt a szórakoztatóiparból, pedig tehetségével kiemelkedett korosztályából. Őt nem kábítószer ügy, hanem valami más okból szorították ki, majd mikor divattervezésbe fogott, abban is lehetetlenné tették.

Mire gondolok? Nyilván nem mondok újdonságot, amikor azt állítom, hogy a megelőzés és a rehabilitáció ugyanolyan erőteljes és mindenki számára elérhető kell legyen, mint amennyire az a büntetés.

A Koreai Köztársaság 52 milliós lakosságának hat rehabilitációs központ áll rendelkezésre, ebből kettő az, amely állami fenntartású intézmény, tavasszal született döntés arról, hogy létrehoznak egy harmadikat. Hármat Japánból finanszíroznak, amelyek japán mintára működnek, csak volt szenvedélybetegeket vesznek fel gondozásra és tanácsadásra. Összehasonlításképpen, Japánnak a 125 millióra 90 ilyen intézménye van. A háromból az egyiket Choi Jin-mook irányítja, aki 17 évesen vény nélkül kapható köhögés elleni szerekkel kezdte, majd húszas éveiben marihuána-használatért börtönbe csukták. A börtönben, majd szabadulása után - összesen 15 évig - erősebb szerekkel élt, végül egy tanácsadó ébresztette fel. Choi azt hitte, mire kikerül a börtönből, normális ember lesz, de a börtönben csak többet tanult a drogokról ahelyett, hogy kezelést kapott volna. 

Choi kezdeményezte további rehabilitációs központok létrehozását, de nem járt sikerrel: a kormányzat nem látta szükségét további intézmények indításának, ezért nem kapott állami támogatást.

Az első vagy második elkövetést általában felfüggesztett börtönbüntetéssel sújtják, emellett részt kell venni egy drogokról szóló oktatáson. Ám az oktatás nem egyenlő a leszokással és az új élet lehetőségével. 

Koreában ma az okostelefonok segítségével csekély összeg ellenében, fél órán belül hozzá lehet jutni drogokhoz. Ezzel szemben a társadalombiztosítás eddig azok számára finanszírozta a rehabilitációt, akik bírósági végzést kaptak kezelésre vagy próbaidőre. A kormányzat decemberi döntése kiterjesztette a "kezelési védelem alatt állók" körét azokra, akik illegális kábítószerhasználat miatt börtönből szabadultak, ill. a tizenéves drogfüggőkre. Ők az összköltségnek kb. 30%-át fizetik, a többit az Országos Egészségbiztosítási Szolgálat állja. A döntés nagy vihart kavart az interneten: „Csak a szorgalmas emberek viselik a terhet”, „A kábítószer-függőknek szembe kell nézniük a következményekkel”, „Először a ritka betegségekben szenvedőknek és az alacsony jövedelműeknek segítsünk” és „Miért az egész nemzetnek kell viselnie a jogellenes cselekményeket elkövetők kezelésének terhét?"

Nem tudom mással kiegészíteni, mint azzal a kérdéssel, hogy veszett el a Han folyó partján a sorsközösség-vállalás?

2022-ben 18395 volt a kábítószerrel összefüggő letartóztatások száma, becslések szerint az országban a kábítószerfüggők száma meghaladja a félmilliót. 2021-es adat szerint a 30 év alattiak a kábítószer-bűncselekményekért elítéltek 59%-át teszik ki. Négy év alatt 55%-kal nőtt a tizen- és huszonéves drogfüggők száma.

2023 februárjában bejárta a világot a hír, hogy az utóbbi évek egyik legsikeresebb és legkedveltebb színésze fennakadt a drogteszten. Amerikai útjáról hazatérve a rendőrség kihallgatta, különböző tesztek készültek, amelyek igazolták propofol és marihuána használatát, de ketamin és kokain jelenlétét is. Yoo Ah-in reklámszerződéseit azonnal felbontották, az év első félévére tervezett, ill. egy már elkészült, de utómunkálatokra váró sorozatból eltávolították. Októberben vádat emeltek ellene, december közepén lezajlott az első tárgyalás. 

Sorolhatnám a srác szerepeit, most mégis csak egyet mutatok. A Secret Affair egy negyvenes nő és egy istenáldotta tehetségű húszas éveiben járó fiú szerelméről szól, egyesítve a zene csodáját és a koreai társadalom sajátosságait. 

Park Yoo-chun és Yoo Ah-in esetében is beindult a cyberbullying, azaz az internetes zaklatás, mint egy gőzhenger. Ez a végtelenül gusztustalan és nagyon ártalmas szokás világszerte hódít, de meggyőződésem, hogy a koreaiak élen járnak benne. A műfaj azért is olyan divatos, mert mint szinte az összes internetes felületen, név nélkül lehet mocskolódni, miközben a gyalázkodókról senki nem tudja, ők maguk mennyire hibátlanok. A közmondásos koreai álszentség jegyében a kommentelők beírásai beláthatatlan következmények előidézői egy olyan országban és olyan területen, ahol a népszerűség elsődleges fontosságú. Koreában, mint annak idején az ókori római viadalokban, a nézők lefelé fordított hüvelykujja bárki szórakoztatóiparban tevékenykedő, addig istenített idol pályafutásának végét okozhatja, de mint számos szomorú eset bizonyítja, ennél tragikusabbá is válhat. S hogy ezek a neten ítélkezők milyen erkölcsi szinten vannak, az ugyan ellenőrizhetetlen, de a kíméletlenségük mégis pontos képet ad róluk.

Fájdalmas példa, a korábbiakban felsoroltaknál is szörnyűbb, amelyről karácsonykor érkezett hír. Egy tisztes férj és családapa, húsz éve a színészi pályán, akit a rendőrség fafejűsége és a cyberbullying közös erővel üldözött a halálba. A világ nyugati felén Lee Sun-kyun-t a Parasite c., számomra túl sötét filmben játszott szerepe által ismerték meg, én másképp őrzöm. Nekem a Coffee Prince c. sorozat karaktere az emlékezetes. 

Lee Sun-kyun ellen októberben kezdődött a vizsgálat kábítószer fogyasztás gyanúja miatt. Azonnal teszteket is végeztek, amelyek negatív eredményt hoztak. Ezzel szemben, ő feljelentést tett, mert az a nő, aki egy szórakozóhelyen a szerrel megkínálta, megtévesztette, azt hitette el vele, hogy nem drogot ad neki, viszont hamarosan zsarolni kezdte, ráadásul nagy összegre. A színész ügyvédjén keresztül kérte a rendőrségi meghallgatások zártkörűsítését, azaz a média kizárását, de a rendőrség a kérést elutasította. Az interneten pedig elindult a gyalázkodás. A harmadik meghallgatás 19 órán át tartott. Mindenki próbálja elképzelni, mit jelent egy ilyen kihallgatás! Mindez azok után, hogy már több mint két hónapja őrlődött, fizetett a zsarolóknak, miközben a drog használatát a tesztek nem is igazolták, de pontosan tudhatta, milyen szomorú jövő elé néz, amely természetesen a feleségét és két kiskamasz fiát sem fogja kímélni. 

A kép a Coffee Prince-ből való, amelyen rajta kívül a már előzőleg említett Yoon Eun-hye és egy rokonszenves eb látható.

Szeretném leszögezni, hogy a felsorolt esetek csak kiragadott példák, se szeri, se száma a kísértetiesen hasonló ügyeknek.

Itt érkeztünk el a téma egyik leginkább elgondolkodtató részéhez, aminél a megértés, tisztelet, megbecsülés, szeretet szavak jutnak az ember eszébe. Vagyis ezek kellene hogy az eszünkbe jussanak. De amit az internetes kommentek produkálnak, arra a kegyetlenség, kíméletlenség, gyűlölködés, ítélkezés, a mások iránti megértés és szeretet teljes hiánya a megfelelő szó. 

Aki látott néhány koreai sorozatot, meghatottan gondolhat a koreaiakra, akik - legalábbis a filmek alapján - melegszívűnek, kereszténység nélkül (a népességnek csupán 27%-a vallja magát annak) is krisztusi szemléletűnek tűnnek. Ám a fentiekben elsoroltak nem ezt igazolják. 

A másik nagyon elgondolkodtató kérdés, persze ezen nem elsősorban nekünk, hanem a koreaiaknak kell erősen elgondolkodni, hogy a drog után nyúlók egyre nagyobb számának hátterében mi áll. A mélyszegénységből pár évtized leforgása eredményeként kíméletlen, a kapitalizmus leggyilkosabb változatába átlendülő nép felkészületlensége fogódzik a konfucianizmus ma már sürgősen elvetendő hagyományaival, a tradicionális gondolkodással, ami gyengének és értéktelennek, ezért titkolni- és szégyellnivalónak minősíti azt, akinek valamiféle lelki gondja van. Pedig az életmód következtében egyre nagyobb az embereken a nyomás, aminek egyenes következménye, hogy egyre több a mentális probléma, egyre többen viaskodnak a depresszió karmai között, ill. egyre többen nyúlnak drogokhoz.

Üdvös, hogy a drogfüggők rehabilitációjában valami előrelépés történik, de a probléma gyökeréig kellene eljutni, s azon változtatni. Első lépésként pedig fel kell tenni a kérdést, bűnöző-e a droghasználó vagy segítségre szoruló áldozat.

Lehetnek olyanok, akik megkérdezik, mit keres itt az alábbi videó. Viktor Cojnak apai ágon a felmenői a második világháború elején, több mint 170 ezer társukkal kerültek Közép-Ázsiába Sztálin parancsára. Coj tehát féltestvér, méghozzá olyan, akire büszkék lehetnek a félszigeten élő rokonok. Ő az egyik legnagyobb hatású rockzenésze a volt Szovjetuniónak, dalainak szövege most is időszerű, most is gyújtó hatású. Évtizedekkel halála után még ma is hallgatják, gyerekek, fiatalok válnak tisztelőivé - nem ok nélkül. Az alábbi dal üzenet lehet a koreaiaknak is: Перемен!

Korea nehezen ébred: még vígan a gazdasági növekedés, az anyagi javakhoz való viszonylag könnyű hozzájutás bűvöletében él, holott már most is késésben van. Ezért a világszerte sokakat ámulatba ejtő csodáért óriási árat fizetnek, a huszonnegyedik órában vannak. Félre kell tenni mindent, alaposan megvizsgálni, mik az okozói a sokakat kínzó depressziónak, a drogok felé fordulásnak, az öngyilkosságok nagy számának, különös tekintettel a tizen- és huszonéves korosztályban, és persze a 0,75%-os termékenységi rátának.

Ha nem ébrednek fel hamarosan, a lelküket veszítik el. 

Kár lenne érte.

Az Everglow c. 2021-ben bemutatott koreai mozifilm egy többrétegű mondanivalót hordozó alkotás. A csak Jejura jellemző, egyedi atmoszférába vezeti el a nézőt, közel hozza a szigetet leginkább képviselő haenyeókat, életük nem mindennapi nehézségeinek bemutatásával. Megrajzol egy olyan halk és rendhagyó szelíd szerelmet, amely ritka, de létező: egy idősödő Jeju-i asszony és egy fiatal szöuli férfi között megszülető érzést annak méltó bizonyítására, hogy a kor, a regionális különbség lényegtelen, a valódi szerelem ettől független. A szerelem nem törődik a realitásokkal, csak megszületik.

A film egyik főszereplője a Koreai Köztársaság legnagyobb szigete, a félsziget déli részén: Jeju. Nem arról a Jejuról beszélek, amely az elmúlt évtizedekben a nászutasok annyira felkapott úticélja volt, hogy az üzletet mindig oly előszeretettel szem előtt tartó koreaiak egész iparágat hoztak létre a jobb sorsra érdemes szigeten. Még csak nem is a Halla hegy Jejujára, amelyre a természetkedvelő, s egyben teljesítménykényszert érző ifjú és idős koreaiak oly lelkesen rontanak fel, majd elégedetten ereszkednek le azzal a jóérzéssel lelkükben, hogy ezt is kipipálhatjuk, fent voltunk. Sokkal inkább az egyedülálló természeti szépségeiről, a szárazföldi Koreáétól  különböző kultúrájú, múltú, a félszigeten élőkétől sokban különböző mentalitású lakóiról nevezetes földdarabról.

A másik főszereplő Jin-ok (Go Du-shim), a haenyeo, azaz egyike azoknak a Jejun élő búvárnőknek, akik akár harminc méter mélyre merülnek a tengerben, több mint három percig tartják vissza lélegzetüket, miközben begyűjtik, amit a tenger kínál: kagylókat, tengeri sünöket, polipokat, tengeri csigákat, hínárt és a nagyon népszerű és drága abalonet. Jin-ok egy erős, keménynek tűnő asszony, aki derűsen beszél a munkájáról és magáról, aztán elbizonytalanodik, mert ott lebeg benne a gondolat, hogy öreg. S talán ennek a gondolata nemcsak az eltelt nehéz éveknek szól, nem is csak élete tragikus időszakainak, hanem a fiatal férfi, Kyung-hoon (Ji Hyun-Woo) iránti érzései képtelenségének is. Főszereplő még Kyung-hoon is, aki gyengéd szeretetével Jin-ok mélyhegedű szólamához a meleg és halk kísérőzenét játssza. Mondom ezt anélkül, hogy alábecsülném.

Bár a filmben is elhangzik, meg kell említeni, hogy Jejun a búvárkodás mestersége anyáról lányára szállt, azaz generációkon keresztül űzték ezt a foglalkozást. A család megélhetése függött ettől, különösen az olyan esetekben, amelyet a filmben is látunk, legalábbis sejthetünk. Egy ki tudja miért, éveken át magatehetetlenül fekvő, ellátásra és ápolásra szoruló férj vagy talán apa mellett az asszony válik az egyedüli családfenntartóvá. Ezek fényében kell értelmezni az egyik tragikus eseményt, amely a főszereplő Jin-ok életét beárnyékolja.

Közben érdemes figyelni a búvárnők összetartó közösségének mindennapi tevékenykedéseit. Így például azt a sokat eláruló jelenetet, amikor a napi merülések termését válogatják. Azon már sokan nem is csodálkoznak, hogy ezek a nem fiatal asszonyok gond nélkül guggolva végzik a válogatás időigényes feladatát, ezt megszokhattuk a keleti embereknél. Ám ők a kimerítő, akár hét órán át tartó merülések után még bírják erővel ezt a munkát is, vidáman beszélgetnek és énekelnek közben, a közéjük vetődött fiatal fickó pedig csak nézni tudja őket, követni nem. Később annak is szemlélői lehetünk, hogy mindezek után a nők hazatérve, pihenő nélkül látnak neki az otthoni főzésnek, egyebeknek. Jin-ok-ra pedig még a haenyeo-iskola tudásra szomjazó tanulóinak oktatása is vár, amit humorral és okosan végez.

Miután 1945. augusztus 15-én Japán megadta magát, Korea felszabadult a 35 évig tartó japán megszállás alól. Koreát a 38. szélességi körnél megosztották, az északi terület a Szovjetunió, a déli az USA felügyelete és befolyása alá került. A déli ország(rész)ben az amerikaiak 1945 szeptemberében katonai kormányt hoztak létre, de mivel az egyeztetések során Nagy-Britanniával és a Szovjetunióval nem sikerült konszenzusra jutni, az USA az ENSZ elé vitte a koreai kérdést. Az ENSZ határozatát, amely 1948. május 10-re általános választást rendelt el, a Szovjetunió Korea északi részére vonatkozólag elutasította. A választásokat így csak a déli országrészben tartották meg. Jeju lakosai már egy évvel a választások előtt tiltakozásba kezdtek. Ezeket a tiltakozó akciókat a rendfenntartók véresen leverték. Jeju a japán megszállás idején a legaktívabb résztvevője volt a koreai függetlenségi mozgalomnak, amely - egyes említésekből erre lehet következtetni - így már eleve baloldali érzelmeket ébresztett a Jeju-i lakosság nagy részében, hiszen az ellenállásban hasonlóképpen jelentős szerepet vállaltak a koreai kommunisták, hátuk mögött Kínával. Elég megemlíteni, hogy a nálunk Kim Ir-szen (Kim Il-sung) néven ismert észak-koreai vezető, a Kim-dinasztia megalapítója érdemeinek felsorolásában mindig élen állt az ellenállásban való szerepvállalása. 

1948. április 3-án a Dél-Koreai Munkáspárt 500 gerillája és 3000 szimpatizáns támadást intézett egyebek közt a sziget 24 rendőrőrse ellen, amelynek során 30 rendőrt - többségük együttműködött korábban a japánokkal -  megölt. A felkelőkkel békés tárgyalás útján nem sikerült megegyezni, így a harcok folytatódtak. A május 10-i választásokig 214 ember halt meg. A választáskor sokan megtagadták a szavazást, sokan a hegyekben bújtak meg az erőszakos szavaztatás elkerülésére, teljes volt a zűrzavar. A választást követő napon az amerikaiak még erőteljesebben avatkoztak be a Jeju-i helyzetbe: haditengerészeti blokádot állítottak fel annak érdekében, hogy a szárazföldről ne juthassanak Jejura szimpatizánsok. 

A szigetre rendelt Koreai Rendőrség Tizennegyedik Ezrede fellázadt, mivel nem akarták megölni Jeju népét, így a szárazföldi Yeosu városára és annak környékére is átterjedtek a harcok. 1948. november 17-én Syngman Rhee (Li Szin-man) hadiállapotot hirdetett a lázadás leverése érdekében. Ezt követően a Koreai Köztársaság rendőri erői háborús bűnöket követtek el: kegyetlenül gyilkolták a lakosságot, rengeteg volt a nemi erőszak. 1949. január elsején a gerillák offenzívát indítottak a rendőrség ellen, a rendőrök a hegyekbe szorították a gerillákat, ahol aztán folytatódtak az atrocitások: 2345 gerillát és 1668 civilt öltek meg. A felkelés végére Jeju a Koreai Köztársaság fennhatósága alá került. 

A felkelés történetéhez tartozik, hogy a koreai háború kezdetén a déliek a feltételezett baloldaliak megelőző letartóztatása során Jeju lakosai közül ezreket vettek őrizetbe, majd a dél-koreai haditengerészet magasrangú tisztviselőjének utasítására a helyi rendőrség a legveszélyesebb csoportokba soroltakat kivégezte. Mire mindez befejeződött, a sziget falvainak több mint kétharmada megsemmisült, mert felégették, becslések 14 és 30 ezer közé teszik a halottak számát. A kegyetlen mészárlásokért mindkét fél felelős, de a történészek szerint a dél-koreai kormány által a tüntetők és lázadók elnyomására alkalmazott módszerek különösen kegyetlenek voltak. Mintegy 40 ezren hagyták el a szigetet és menekültek Japánba. A felkelést évtizedekig említeni sem volt szabad, az utóbbi időben kezdődött meg a történtek kutatása, a kormányzat részéről a bocsánatkérés. A teljes feltárás még várat magára, mert a valósághű képhez távolabbról kell szemlélni az eseményeket. Sok koreai ember - jogi aktivista, ill. az áldozatok családtagjai - állítják, hogy a történtekért felelős a dél-koreai antikommunista, jobboldali politikai erőkön túl az USA is, várják azt az időt, amikor az amerikai elnök Jejura látogat, elismeri a mészárlásokban való felelősséget és bocsánatot kér.

A koreai nyelvben lévő több tiszteleti szint magyarban nem adható vissza, ráadásul ilyen szempontból a közvetítő nyelv, az angol eleve akadálya a szöveghű fordításnak. A feliratban a tegeződéssel és magázással, ill. azok felcserélésével a két ember közötti kapcsolat változását igyekeztem érzékeltetni.  

A film legfontosabb, s egyben megindító jelenetében a koreai asszony Jeju-i mondással él - 살암시민 살아지매 -, amit többféle módon lehet lefordítani. A mondás arra utal, hogy bármi történik is, az élet megy tovább, a nehézségeket el kell viselni. A magyar feliratba "Az élőnek élnie kell" változat került bele. A mondásnak a félszigeten,  általánosan használt megfelelője a 살다보면 살아진다. Mivel az angol nyelvű feliratban a Jeju-i formának csak az angolosan írt fonetikus változata szerepelt, a megértéshez segítségre volt szükségem. Köszönet a mondat fordításáért Dorinának és Jjagnunnak a rendelkezésemre bocsátott két erre vonatkozó írásért: ezért és ezért, amelyek a mondás mögött megbújó mentalitás megvilágítására alkalmasak. Jejun soha nem volt könnyű az élet, de "az élőnek élnie kell."

A feliratban néhány helyen rövid magyarázatot adtam olyan fogalmakhoz, amelyek nem feltétlenül ismertek. Van azonban egy, amelyről kurta magyarázatot ad ugyan a felirat, de sokkal többet érdemes tudni róla. Ez a Yeoungdeung Halmang (Yeongdeung Halmang), aki a szél és a tenger istennője a Jeju-i emberek szerint. Ez az istennő minden évben, tél és tavasz határán megérkezik Jejura, két hetet tölt ott, majd az U szigetre (Jeju északkeleti oldalán elterülő kis sziget) költözik át. Ebben a két hétben kell tehát az embereknek Yeongdung Halmang kedvében járniuk, ami nem könnyű, mert szeszélyes és veszedelmes. Érkezésekor delfinek kísérik, s ha boldog, magvakat hoz magával, amelyeket szétszór a földeken, halakkal és egyéb, tengerben élő állatokkal népesíti be a part menti vizeket. Távozásakor az időjárás jelzi, hogy az évben bőség vagy ínség várható. Védelmezője a halászoknak és a haenyeóknak. És ez még mindig kevés, ezért azoknak, akiknek az érdeklődését sikerült felkeltenem, azt ajánlom, hogy kattintsanak: a linkelt írásban még további, nagyon izgalmas információkhoz juthatnak az ősi, Jeju-i hitvilággal ill. a Yeongdeung Halmanghoz fűződő mítoszokkal kapcsolatban. 

A filmben többször felhangzik az a fütty, amelyet a búvárnők hallatnak, amikor a víz színére érkeznek. Az erős hang kíséretében szabadulnak meg az elhasznált levegőtől, s töltik fel újra tüdejüket. A színésznő fáradságos munkával tanulta meg, de végül a filmbe nem az ő füttye, hanem egy valódi haenyeóé került bele.

Go Du-shim közel 70 évesen játszotta el a búvárnő szerepét. Ő egyike a legelismertebb idős koreai színésznőknek, hétszer nyerte el a legmagasabb, színésznek járó díjat, a Daesangot. Megtisztelő feladatnak tekintette a szerepet, külön öröm volt számára azért is, mert maga is Jeju szülötte, s a családjában voltak haenyeók. A szépséget és fiatalságot minden fölé helyező Dél-Koreában vállalta az elemek által megviselt külsővel való megjelenést, a cserzett, barna bőrt, a kezeletlen hajat, a hétköznapi öltözékeket - mindezek elengedhetetlen kellékei voltak a szerepnek -, s mint talán sokan látni fogják, így is szépséget árasztott magából, a lélek szépségét. Ji Hyun-woo méltó társ a fiatal férfi szerepében. Hála So Joon-moon rendezőnek és a két színésznek, kettejük jeleneteiben a finom, pasztell színek az uralkodók. 

El lehet tűnődni azon, hogy a filmnek miért nem volt különösebb visszhangja. Az egyik ok nyilván az volt, hogy bemutatása belecsúszott a covid-őrületbe. A másik - szerintem legalábbis - a régről jól ismert koreai álszemérem. Még a mindenki által nagyon értékelt és tisztelt Go Du-shim sem tudta ellensúlyozni szemükben azt a megbotránkoztató ötletet, hogy egy hölgy és a nála 30 évvel fiatalabb férfi között egyáltalán felmerülhet szerelem. 

Go Du-shim egy interjú alkalmával úgy fogalmazott, ez egy szerelmi történet a szívében a tenger által okozott sebekkel élő két ember között. Igaza van, de a film még ennél is több.

A film magyar felirata innen tölthető le.

Ajánlott olvasnivalók:

Egy 13 és egy 14 éves koreai lány beszámolója a haenyeóknál töltött időről és a környezet állapotáról

Egy fiatal külföldi lány élményei a haenyeók körében

Biztonságot garantáló új eszközök a haenyeók számára 

"Ez a nagymama több mint 70 éves, és nem adta fel a gondolatot, hogy nő. Egy nő soha nem engedi el ezt a gondolatot, amíg meg nem hal, függetlenül attól, hány éves, és milyen nehéz is lehet az élet." - Go Du-shim a filmről és a szerepéről beszél

Legutóbb az eltűnő népekről írtam, most pedig következzen az elfeledett nép. Nem szahalini őslakókról, hanem a 20. században odakerült koreai diaszpóráról lesz szó.

Az orosz-japán háború lezárása után Szahalin déli része - Karafuto prefektúra - japánokkal népesült be. A második világháború végére mintegy 350 ezer japán élt a szigeten, s mint előző posztomban olvasható, ők a háborút követően - nagyon hamar, ill. pár éven belül - visszatérhettek Japánba.

A szigeten a háború előtt és alatt jelentős szénbányászatot folytattak, ehhez a munkaerőt az 1905-ben annektált Koreából vitték. Közöttük voltak olyanok, akik a jobb munkalehetőség miatt önként mentek, de a többség parancsra, akarata ellenére került oda. Szahalin szigetén 1926 decemberében egész pontosan 4387 koreai élt. Többségük egyedülálló férfi, csekély részük koreai család. A munkaszolgálatra odavittekkel a háború végére ez a szám nagyjából 40 ezerre nőtt, s ahogy a húszas években, úgy 45 után is a család nélküli férfiak voltak túlsúlyban. Közülük voltak, akiknek családja Koreában élt, de természetesen sokan nőtlenek voltak. Sokan megnősültek, az előbbiek egy része "átmeneti" megoldásként Szahalinon választott párt. Sőt, nem volt ritkaság, hogy azok is párt találtak maguknak, akik otthon már családosok voltak. Meg kell jegyezni, hogy japán nők is maradtak a szigeten, akik közül a többség koreai férjet talált, jóval többen, mint akik orosz emberhez mentek hozzá, mert a koreaiak általában tudtak japánul, így nem voltak nyelvi akadályok. Férj pedig kellett, főként azoknak, akik özvegyként éltek előző házasságukból született gyerekekkel. Sok volt a kényszerházasság: az akkoriban Szahalinon uralkodó kaotikus állapotok miatti félelem szülte az igényt. Ez volt a sziget japánok által birtokolt részén.

De mi volt Szahalin északi részén, ahol szintén éltek, korábban bevándorolt, koreai etnikumú emberek? Sztálin félelme a szovjet Távol-Keleten élő koreaiakkal kapcsolatban - az attól való félelem, hogy a koreaiak közé beszivárognak az ellenséges japánok - nemcsak a szárazföldi területeken, hanem a Szahalin északi felén élőket is sújtotta. Őket is áttelepítették Kazahsztán és Üzbegisztán nagyrészt művelés nélküli, gyéren lakott területeire. Mint a koryo-saramról készült posztomban már leírtam, vonaton szállították oda őket, sokan már az utazás során betegek lettek, sokan meg is haltak, majd embertelen körülmények között kellett megvetni a lábukat a semmi közepén. A helyi lakosság dicséretére kell mondani, hogy amivel tudták, segítették az érkezőket, megosztották velük kevés élelmüket.

A Szahalin déli felén élő koreaiak váltak elfeledett néppé. Ugyanis, a japánok úgy menekültek el a vesztes háború után, hogy ezeket a szerencsétleneket - a legtöbbjüket - hátrahagyták. Közvetlenül azután, hogy 1945. augusztus 11-én a szovjet 56. lövészhadtest támadást intézett Szahalin japán része ellen, az a pletyka kezdett terjedni, hogy a koreaiak a szovjeteknek kémkednek. Mint látjuk, a velük szembeni bizalmatlanság nem csak Sztálin vesszőparipája volt. A pletyka következtében japán civilek és rendőrök 1945. augusztus 18-án Kamishisukában (ma Leonidovo) 19 koreait fogtak el kémkedés vádjával, közülük 18 embert lelőttek - a tizenkilencedik a vécében élte túl a gyilkosságokat, majd tanúskodott -, ill. Maokában (ma Holmszk) a japánok azt állították, hogy a koreaiak együttműködnek a Vörös Hadsereggel, ezért augusztus 20. és 23. között 27 embert öltek meg. Egy koreai nő állítása azt valószínűsíti, hogy további gyilkosságok is történtek. Az asszony arról számolt be, hogy szeretőjét a japánok megölték, mert a férfi tanúja volt több száz amerikai hadifogoly lelövésének. Egyes korabeli dokumentumok arra engednek következtetni, hogy az ainu nyelven Esutoru (ma Uglegorszk) településen is történtek japánok által elkövetett emberölések.

A háború után a sziget déli részére bevonuló szovjetek eredetileg a japánokkal együtt a koreaiakat is hazatelepítették volna, de a Koreai Nemzeti Levéltár által az orosz nemzeti archívumtól 2009-ben megkapott 214 dokumentum bizonysága szerint valójában a 40-es években nem haza-, hanem áttelepítették volna őket Észak-Koreába, ám a szahalini, helyi adminisztráció tiltakozott arra hivatkozva, hogy a szárazföldről bevándorló orosz munkaerő nem lesz elegendő az eltávozott, szakképzett munkások pótlására, s így a dologból nem lett semmi. Egyes források szerint maga Sztálin akarta ott tartani őket szénbányászként. Mindez valószínűsíti, hogy a Szahalinon maradt koreaiak bármennyire is a japánokat hibáztatják sorsuk keserű alakulása miatt, az igazság az, hogy míg a japánok a Kairói Nyilatkozatra hivatkozva - a szahalini koreaiak akkor már nem voltak japán állampolgárok - nem voltak hajlandók felelősséget vállalni a szahalini koreaiakért, a Szovjetuniónak sem állt érdekében a koreaiak hazatelepítése, és az Egyesült Államok sem vette figyelembe a szahaliniak ügyét.

A koreai háború kitörésével a visszatelepülés lehetetlenné vált, hiszen a Szahalinra került koreaiak többsége a Koreai-félsziget déli részéről érkezett, a Szovjetunió, amely segítette az 1948-ban függetlenségét kikiáltó Észak-Koreát és az ugyanabban az évben megalakult, Egyesült Államokkal szövetséges Koreai Köztársaság között ilyesmiről szó sem lehetett. 1951-ig japán állampolgárnak tekintették őket, de abban az évben a japánok megfosztották őket állampolgárságuktól, így hontalanok lettek. 1957-ben Dél-Korea Japántól kért segítséget, de ők elzárkóztak, s a szovjetek hajthatatlanságára hivatkoztak. A szahalini koreaiak kérhették volna a szovjet állampolgárságot, de azt hamar felismerték, hogy a szovjet állampolgárság elfogadásával minden hazavezető utat elvágnának. Az ötvenes évek elején nagyjából ugyanaz játszódott le a szahalini, mint a Japánban élő zainicsi koreaiakkal: Észak-Korea követelte, hogy észak-koreai állampolgároknak tekintsék őket azzal, hogy számukra helyben oktatási intézményeket hoznak létre. A szahaliniaknak 25%-a a szovjet, 65%-a az észak-koreai állampolgárságot válaszotta, 10% pedig maradt hontalan.

Iskolákat, amelyekben orosz és koreai oktatás is folyt, a szovjet rendszer is létrehozott a koreaiak integrálásának szándékával. Egy Dél-Koreában élő nő olvasmányos elmeséléséből nem csupán dédszüleinek története, hanem a szahalini koreaiakkal kapcsolatos általános érdekességek is megtudhatók. Három dolgot emelek ki ezek közül. Az egyik az oktatás kérdése. A helybeli koreaiakkal szembeni gyanakvás miatt tanárokat - és orvosokat - az 1937-ben Közép-Ázsiába deportáltak közül hoztak Szahalinra. Úgy látszik, a velük szemben korábban megfogalmazott megbízhatatlanság gyanúja addigra már eloszlott, ami persze érthető, hisz rég vége volt a háborúnak. A másik, hogy akár ludasok voltak a japánok a koreaiak Szahalinon rekedésében, akár nem, Nakayama japán külügyminiszter 1990-ben bocsánatot kért a koreaiak Szahalinra kerüléséért és ottmaradásáért. A harmadik az a tény, hogy bár Dél-Korea a kilencvenes évek végén lehetővé tette számukra a hazatérést, a fiatalok kulturális asszimilációja és a szahalini gazdaság növekedése okán az ott élők 95%-a a maradást választotta.

A negyvenes évek második felében a Szovjetunió nyolcezer észak-koreait vett fel nagyjából ugyanazokra a munkákra, mint amelyeket a japán időkben odakényszerített koreaiak végeztek: bányászat, halászat és fakitermelés. Velük újra nőtt a Szahalinon tartózkodó koreai etnikumúak száma.

Hogy milyen volt az odakerült és ottrekedt koreaiak élete? Viszontagságos történetüket egy az Egyesült Államokban élő koreai asszony, Dai Sil Kim-Gibson örökítette meg a még élő tanúk megszólaltatásával. A Forgotten people című dokumentumfilmet egy hosszabb és egy rövidebb részre osztva a youtube-on lehet megtalálni (ld. a bekezdés alatt). Készítettem hozzájuk magyar feliratot, ezek elérhetőségét a poszt végén találjátok.

A dokumentumfilmnek egyik óriási erénye hogy a tanúságot tevők beszéde közben korabeli filmhíradó részeket mutat. A látottak nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy igazán átérezzük az általában szikáran megfogalmazott emlékeket. Az interjúalanyok, részben idős koruk miatt, kevés szóval számolnak be, nyilvánvalóan nem a szavak emberei, de ezek a pármondatos történetek drámaiak. Rendkívül érdekes betekintést nyújtanak azonban a rövid filmrészletek abba, hogy mivel foglalkoztak a Szahalinra került emberek. A legtöbbünk számára élvezetesek a régebbi korok hétköznapjait, a falusi életet figyelni, hiszen ez már történelem, a mi városi életünkben ismeretlen vagy alig ismert. A szahalin-koreaiak visszaemlékezéseit hallgatva-olvasva a hétköznapjaik látványa élőbbé és színesebbé válik.

A bevágott filmrészek olykor szívbemarkolók. Felhívom a figyelmeteket arra a kurta részre, amelyben a japán - amerikai fegyverszüneti megállapodás aláírása lezajlik. Bármennyire is rövid, mégis megérinti a nézőt, mert a szerteszéjjel szaladó gondolatok nyomán a második világháborúnak legalábbis az ázsiai vonatkozása, az ott történt borzalmak, a remények és csalódások súlya ott rezeg ebben a jelenetben.

Az amúgy nyilván magabiztos MacArthur - aki ezután három éven át irányította az USA részéről Japánt - érezhetően feszült, miközben felszólítja a japánokat a dokumentum aláírására. A tábornokot a koreai háborúban az Egyesült Nemzetek Parancsnoksága haderejének vezetésével bízták meg, sikerei és sikertelen döntései egyaránt voltak, végül Truman elnök felmentette. Truman évekkel később erről így nyilatkozott: Kirúgtam, mert nem tisztelte az elnök tekintélyét. Nem azért rúgtam ki, mert buta barom volt, pedig az volt, de ez nem törvénybe ütköző a tábornokok részéről. Ha így lenne, fele-háromnegyede börtönben lenne. Ezzel szemben a japánok, mint legyőzött ellenség, utóbb a legmagasabb kitüntetést adományozták neki, a győztesek egyik tábornokának, amit nem-államfő kaphat. E két momentum azt hiszem, méltán példázza, hogy magas rangú amerikai katonatisztek számára sem volt egyszerű abban az időben, mert soha nem tudhatták, honnan érkezik az áldás. Ám az a rövid filmrészlet nem MacArthur miatt igazán elgondolkodtató, sokkal inkább a huszadik század vérzivataros időszakát, ill. annak a közembereknek szenvedések között zajló életét, meg persze a különböző nemzetek reményeit, súlyos baklövéseit és más, ezekkel rokon kérdéseket világít meg egy-egy villanásnyi időre. 

Nyilvánvaló - a dokumentumfilmben elhangzó emlékezések is igazolják - az ottmaradtak mély szomorúsága és honvágya. Ezt jelzi az is, hogy a koreaiak nem hivatalos himnuszának az Arirangnak, amelynek hozzávetőlegesen 3600 változata ismert, s amely egyaránt kincse az északiaknak és a délieknek, van egy szahalini változata, amelyben keserves történetüket éneklik meg. A szöveget Jeong Tae-sik írta, aki erőszakkal besorozott apját megkeresni ment Szahalinra. A film elsősorban ugyan az odakerültek és haza nem tértek nehéz sorsát hivatott megmutatni, ám a kép sokszínű, mert a második, harmadik generáció bár azonosul szülei, nagyszülei érzéseivel, a saját érzései sokszor mások, mint az övék. Azonban egyikük sorsa sem könnyű. 

A posztba nem fér bele több a dokumentumfilmben láthatókból-hallhatókból: meg kell nézni a filmet, mert érdekes. Viszont itt kell megjegyeznem, hogy ebben is elhangzik az egyik megszólaló szájából, hogy ha erkölcsi kárpótlást nem adhat Japán, akkor legalább anyagi kárpótlást adhatna, mert mi az egy gazdag országnak. A koreaiak esetében - bár ezzel nincsenek feltétlenül egyedül -, visszatérő motívum az anyagi vigasztalódás vágya. Hiába, a dél-koreaiak még mindig az anyag bűvöletében élnek - fizess, azzal majd meg nem történtté teszed az ellenem elkövetetteket. De fájóan sokan gondolták azt is, hogy a gyereküknek jobb lesz a sorsa, ha örökbe adják. Pedig nem.

És akkor még nem tettem említést azok kínjairól, akiket nem küldtek erőszakkal egy idegen földre, de hosszú évtizedek óta várják, hogy megtudják, mi lett az apjukkal: a gyermekek, akiknek apjáról 70-80 éve nincs hír. De vannak még, ha kevesen is és nagyon idősen olyanok, akik férjüket várják, mint például a 96 éves Baek Bong-rye. Történetét itt lehet elolvasni.

Annak jelzésére, hogy az azonos időszak megítélése milyen különböző egyes nemzetek tagjai számára, íme, a Szahalin elvesztését fájlaló, korabeli fotókból készített japán összeállítás. A képek és a zene idilli, nosztalgikus érzést közvetítenek, amely semmiben nem hasonlít a koreai visszaemlékezésekre.

Vagy ez, amelyben apró filmrészletek mutatják, hogy a japánok egy része egészen másként élte meg Karafuto létét, mint a koreaiak.

A 20. szd. viharaira gondolva, hajlamosak vagyunk azt hinni, nekünk, vagy legalábbis az európaiaknak kellett a legmegrázóbb dolgokat elviselnünk. Részben vagy egészen koreai, tehát kelet-ázsiai emberek sorsán keresztül szembesülhetünk azzal, hogy nem így van. Személyes ismerősöm, egy számomra nagyon kedves hölgy jár egyre a fejemben, akinek aprócska korától indult magányos és bátor útja a részben koreaiak lakta Mandzsúriából, majd egészen Magyarországig jutott, már szerető társakkal, sok, szinte hihetetlen kanyaron és viszontagságon át, erős lélekkel segítve önmagát, majd védelmezve szeretteit - mind a mai napig.

De hogy egy másik példát említsek, Anatolij Kim nemzetközileg elismert próza- és drámaíró, akinek koreai apja 1908-ban vándorolt az orosz Távol-Keletre, anyja orosz volt. Szüleit többszázezer, szovjet Távol-Keleten élő, Sztálin által megbízhatatlannak ítélt koreaival együtt 1937-ben Közép-Ázsiába deportáltak, így ő már a mai Kazahsztánban született, de később a család Szahalinra költözött, ő ott töltötte gyerek- és kamaszkora jelentős részét, míg 1957-ben egy moszkvai művészeti iskolába került. Főként korai műveiben jelenik meg a koreai identitás, választott témái a Távol-Kelethez és Szahalinhoz kapcsolódnak.

Hogy a koreaiak hazatérési vágya nem csökkent, arra jó példa a szahalini koreaiak egy csoportjának 1976-os lázadása, vagyis inkább tiltakozó tüntetése. A sziget akkori pártvezetője a központi kormányzat kérdésére, miszerint hány koreai szeretne visszatérni Dél-Koreába, a férfi úgy válaszolt, csekély számú, idős emberről van szó. Abban nem tévedett, hogy a hazatelepülni akarók az első generációs idősek közül szeretnének, csak épp nem számolt azzal a koreai sajátossággal, hogy a család legidősebb férfitagja a meghatározó, a fiatalok pedig neki engedelmeskednek. Így aztán, amikor a kérelmek beadására sor került, meglepően sok beadvány érkezett. Ezt látva a kormányzat leállította a kezdeményezést, amire válaszul a koreaiak egy nagyobb csoportja demonstrációt szervezett Korszakovban. A büntetés nem maradt el, méghozzá igencsak kegyetlen formában érkezett: a tiltakozókat, 48 főt Észak-Koreába deportáltak. A szahaliniak ismerték az észak-koreai viszonyokat, tudták, hogy ez halálos ítélettel egyenlő, ezért félelemből a hazatelepítési mozgalom résztvevőinek többsége azonnal elhatárolódott a mozgalomtól, ill. a politikai aktivizmustól. A "korszakovi incidens" tehát az ellenkező szándék dacára az asszimiláció egyik segítője lett.

A 80-as években Gorbacsov peresztrojka programja változást hozott a szahaliniak életébe azzal, hogy enyhített a kivándorlási szabályokon, ám gazdasági téren nehezítette helyzetüket. 

1989-ben Dél-Korea és Japán megállapodást kötött a szahalini koreaiak támogatásáról és hazatérésük segítéséről. A kilencvenes években finanszírozták a hazatérő idős szahaliniak számára egy lakókomplexum létrehozását Ansanban. Kezdetben csak az 1945. augusztus 15. előtt születettek térhettek ide haza, 2021-ben azonban változtattak a szabályon, azaz a hazatérő házastársa és egy közvetlen leszármazottja is vele tarthat. Ebben az időszakban Észak- és Dél-Korea között versengés és viták alakultak a szahaliniak dolgában. Észak-Korea azt szorgalmazta, hogy a szahaliniak északra települjenek át, de a két Korea közötti gazdasági ellentét miatt ez nem vonzotta az érintetteket. 

De szót kell ejtenem arról, hogy mi a helyzet ma, az elfeledett néppel. Szahalinon összességében közel 30 ezer koreai etnikumú ember él, ami a sziget teljes lakosságának 5,4%-a. Különös kettősség jellemzi a helyzetüket. A szahalini koreaiak többsége a sziget déli részén, az 1882-ben, Vlagyimirovka néven alapított, ma Juzsno-Szahalinszk néven ismert városban lakik, ahol a koreaiak a lakosság 12%-át teszik ki. Feltűnő tehát a sok ázsiai arc, vagyis a külső jelzi a múltat. Ám ez nem érvényes akkor, ha beszélni kezdenek: az asszimilálódás egyik érzékelhető következménye anyanyelvük elhagyása. Nincs ez másképp esetükben, mint Szahalin őslakosságáéban. A japán megszállás idejében anyanyelvük használatát tiltották, még nevüket is japán stílusúra kellett változtatni, amikor pedig a sziget orosz fennhatóság alá került, oroszul kellett megtanulniuk. Kezdetben az orosz mellett használhatták a koreai nyelvet is, később azonban korlátozták annak használatát. Pedig a nyelv elvesztése a legtöbbször az egyik lépés az identitás elvesztéséhez. Azonban a Koreai-félsziget, azaz Dél-Korea közelsége, a Moszkvától való távolság következményeként a boltok kínálata nagyrészt koreai - onnan könnyebben megy a beszerzés és a szállítás - így aztán az oroszok, míg kimcshit és egyéb, koreai ételt-alapanyagot vásárolnak, észrevétlenül megismerkednek a koreai írással.

A Szahalinon élő koreaiak annak ellenére, hogy kisebbségben élnek, a többségi oroszokkal sikeresen ismertették meg étkezési szokásaikat, a tenger kínálta, ill. a szigeten fellelhető alapanyagokat, mint például a hegyekben gyűjthető, vadon élő növényeket, gyógynövényeket. Az évtizedek során idetelepített oroszok idegenbe érkeztek, korábbi táplálkozási szokásaiktól nagyrészt valószínűleg kénytelenek voltak megválni, a szahalini létben pedig új szokásokat felvenni. A koreaiak nemzeti ételei mára már közkedveltek az oroszok körében. Erről tájékoztat az alábbi videó.

Azon túlmenően, hogy a gyomrukon keresztül is közelebb kerül egymáshoz a két nép, van egy másik szál is, amely az oroszok szemében a korábbinál magasabbra helyezi a szahalini koreaiakat. Néhány évtizeddel korábban a Szahalinon élő oroszok tudták, hogy a koreaiak egy rendkívül szegény országból származnak. Ám a nyolcvanas évek végétől beszivárgott Szahalinra is a hír, hogy Dél-Korea rohamos mértékben fejlődik; gazdasága már korántsem azon a szinten van, mint előzőleg. Ez pedig a szahalini koreaiak ázsióját is növelte.

2013-ban egy orosz - koreai film előkészítése zajlott. A filmet Pavel Csukraj rendezte volna Anatolij Kim egyik, szahalini témájú novelláját felhasználva. Nem sikerült nyomára bukkannom az elkészült műnek, tehát feltehetőleg valamilyen okból megakadt a projekt. Kár. Ám talán folytatódik a munka, vagy ha ez nem is, előbb vagy utóbb készül valami hasonló, s ez újabb lehetőséget ad rá, hogy a Szahalinon élő koreaiak összekapcsolják egymással az oroszokat és a koreaiakat.

A Szahalinra került koreaiak első generációja a szülővárosába szeretett volna visszatérni, a második és harmadik generáció a jobb élet reményében szeretett volna Koreába menni, de szülőföldjének Oroszországot tekintette. A negyedik generáció egy része, bár szülőföldje Oroszország, büszke koreai származására, míg másokat nem foglalkoztatja Korea és a koreai nyelv, helyette Japán felé tekintenek, japánul tanulnak, aminek elsődleges magyarázata, hogy több japán cég működik Szahalinon.

A szahaliniaknak a koreaiakkal - dél-koreaiakkal - való egyesítésével foglalkozó tanulmány kitér arra a szempontra is, hogy a Dél-Koreába hazatelepült szahalini koreaiak, ellentétben az anyaországiakkal, elvetik a kor, foglalkozás és státusz hierarchiáját. Ennek összehangolása nem kis feladat. Az én személyes véleményem szerint a szahaliniak látásmódja határozottan hasznára lehet Dél-Koreának. A hazatérőknek nem könnyű beilleszkedni az erősen urbanizálódó dél-koreai társadalomba, ráadásul a dél-koreaiak közül sokan idegennek tekintik őket. Emiatt a fiatalabb hazatelepültek közül sokan tértek vissza Szahalinra.

A fenti pár bekezdés tartalma egy-egy olyan kicsi dolog, amely az elfeledettek utódainak sorsát pozitív irányba viheti, de úgy látszik, koreai identitásuk lassan szétfoszlik. Bár vannak ellenpéldák is. A szigetet és lakóit - oroszokét és koreaiakét - most és a jövőben újabb veszélyek, a természeti kincsekre, az olajra és a földgázra áhítozó zsákmánylesők fenyegetik.

A dokumentumfilm magyar feliratát itt találjátok.

Felhasznált irodalom

Digital Humanities and Japanese History/Rio Shimizu

Koreans on Sakhalin: The misadventures of migrant workers/Andrei Lankov

Letter from: untold stories from Sakhalin, the island where Russia meets Korea/Andy Potts

The story of the Sakhalin Korean rebellion/Andrei Lankov

Sakhalin: Russia’s East Asia trump card/Jon Letman

Gov't secures testimony on Japan's massacre of Sakhalin Koreans

Kimchi, seaweed, and seasoned carrot in the Soviet culinary culture: the spread of Korean food in the Soviet Union and Korean diaspora/Changzoo Song

Sakhalin Koreans Undergo Russification/Andrei Lankov

Russia Sought to Send Koreans to NK in 1947/Kwon Mee-yoo

Sakhalin Korean wins legal recognition of nationality/Noh Hyun-woong

History of the Sakhalin Koreans/Korean Minjok Leadership Academy International Program; Baik, Seungmin

Dae Sil Kim-Gibson: Documenting Life in Diaspora

A második világháború óta az oroszoké az a Magyarországnál nem sokkal kisebb, Hokkaidótól csak egy köpésre északra, ám a távol-keleti orosz fennhatóságú szárazföldhöz még közelebb elhelyezkedő sziget, amelyre a történelem különböző időszakaiban több országnak is fájt a foga - előbb a mongolok, majd Kína, Japán és Oroszország birtokolta, vagy huzakodott birtoklásáért -,  s amelynek őslakói ma már alig lelhetők fel. A sziget neve a mandzsu "fekete" szó módosult változata utal az Amur folyóra, annak torkolatánál található szigetre, amelyről odavetődő európaiak, sőt közelebbi nemzetek képviselői sokáig azt hitték, a szárazföld része, avagy félsziget.

Szahalin. Olyan szép, olyan hívogató, hogy az ember akár azonnal útra kelne.

Valamikor több halászó-vadászó-réntartó népcsoport lakta: az ainuk vagy anjuk délen, középen az uilták vagy ulták (orokszok), északon pedig a nyivhek (giljákok) éldegéltek. Mindhárom népnek megvolt a saját identitása, nyelve, egymástól eltérő volt az öltözete, különböztek a lakóházaik, ám a halász és vadásztechnikák egyes elemeit megosztották egymással, sokan értették egymás nyelvét, nem volt ritka a vegyesházasság. Azután a 16-17. században a Kínában és Mongóliában, ill. Szibéria számos részén élő evenki nép egyes csoportjai is elvetődtek Szahalinra. Bár a kínaiak részéről már a 13. századtól volt rendszeres hatalomgyakorlási, főként adószedési szándék, a 17. században átmenetileg orosz próbálkozások is, ezeket ellensúlyozták a kereskedelmi lehetőségek, ill. az őslakosság a változó helyzetekhez jól alkalmazkodott, s bizonyos esetekben azzal állt ellen, hogy a hegyekbe menekült. Életüket évszázadokon keresztül a saját törvényeik határozták meg.  A 18. század végén-19. század elején kezdődött a korábbi rend felborulása, amikor visszatértek az oroszok, valamelyest meggyengült a kínai befolyás, ám agresszíven és kizsákmányoló módszerekkel megjelent a japán.

Alexander Khimushin orosz etnográfus fotós Szibériai utazása során készített az ottani őslakosokról portrésorozatot. Szahalin szigeti uilta kislány

Az ainuk és a nyivhek nyelve a paleoázsiai nyelvek közé sorolódik, mindkét nép halászattal, vadászattal foglalkozott, míg az uilták tundrai rénszarvas-tenyésztő, tunguz népek közé tartozó, altáji nyelvet beszélő nép, az evenkikhez hasonlóan. Egyeznek azonban abban, hogy mint számos szibériai nép, animisták: sámánhitűek. 

Nyivh fabálványok

1855-ben megszületett a japán-orosz megállapodás, amely a sziget megosztásáról döntött, majd a szentpétervári szerződésben az oroszoké lett a sziget, cserébe a japánok megkapták a Kuril-szigeteket. Ez elvágta a Hokkaidó felé irányuló déli kereskedelmi útvonalat. Ekkor kezdődött az oroszok beáramlása Szahalinra, először a köztörvényes és politikai száműzöttekkel. Az ő helyzetüket felmérni érkezett oda 1890-ben Csehov. Útijegyzeteiből, onnan küldött leveleiből, rengeteg statisztikai felméréséből készült a magyarul Szahalin címen megjelent kötet. Az alábbi videóban a képek különös érzést keltenek, sokféle gondolatot ébresztenek.

A száműzöttek között többen is voltak, akik az őslakos népek szokásait, életmódját, stb. igyekeztek megismerni, s ebből messzire nyúló zavarok keletkeztek, mert mint kívülállók, nemigen tudták megállapítani, hol végződik az egyik, hol kezdődik a másik etnikai csoport, de többek között ennek következménye, hogy a népeket átkeresztelték, így még máig is érvényes, hogy példának okáért az uiltákat orok vagy oroksz néven tartják számon - ezt magam is tapasztaltam, amikor a neten kerestem anyagot.  

1904-ben, az orosz-japán háborút követő portsmouth-i békeszerződésben foglaltak szerint vált megosztottá a sziget: az északi rész orosz fennhatóság alatt maradt, a déli részt a japánok birtokolták Karafuto prefektúra névre elnevezve. A második világháború végén a jaltai konferencián a nagyhatalmak megállapodásaként a győztes oroszé (szovjet) lett teljes egészében, bár mivel a két ország között azóta sem történt meg a békekötés, a japánok továbbra is fenntartják igényüket Szahalinra vagy annak egy részére. 

Nyivh férfi

Korábbi posztjaimban már írtam Baráthosi Balogh Benedekről, most megint szólni kell róla. A 20. század első két évtizedében az összes turáni rokonnép végiglátogatási tervének részeként több alkalommal járt Távol-Keleten. Eljutott Szahalinra is, ahol, mint a többi útján, gyűjtéseket is végzett. Bár érik/érték kritikák munkásságát, olyan érdemei vannak, amelyek hatása máig érezhető.

Nyár elején volt alkalmam meghallgatni az Orient Expressz műsorában azt a beszélgetést, amelyet Sántha István keletkutatóval folytattak, akitől az evekikről, s ennek örve alatt kicsit a burjátokról, a kirgizekről és kazahokról (kipcsákok), sőt, az ulcsákról és az ultákról is képet kaptunk. A beszélgetés talán legizgalmasabb és leginkább felemelő momentuma az volt, amikor elmondta, hogy Diószegi Vilmos, Almásy György és főként Baráthosi Balogh Benedek, mint nagy elődök gyűjtéseivel a mai magyar keletkutatók nemcsak további kutatásokat tudnak végezni, hanem adnak, visszaajándékoznak olyan értékeket, amelyek eredeti helyükön már elvesztek. Természetesen itt nem tárgyi emlékek, hanem szóbeli, vagyis szellemi értékek visszaadására kell gondolni, konkrétan például a kirgizek elveszettnek hitt Manasz eposzának 72 sorára. Ilyen módon a mai keletkutatók Baráthosi több mint száz évvel ezelőtti gyűjtésére támaszkodva nem egy esetben hozzájárultak, nem is kevéssel, a közép-ázsiai és az eltűnőfélben levő, de ez ellen küzdő távol-keleti népek nemzeti öntudatának emeléséhez.

Izgalmas, nagyon élvezetes, érdemes végighallgatni.

A Néprajztudományi Intézet Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának évkönyvében napvilágot látott tanulmányból - Sántha és Somfai Kara Dávid közös munkája - megtudhatók Baráthosinak az Amur mentén és Szahalinon végzett gyűjtésének áldásos hatásának további részletei. Itt jegyzem meg, hogy a tanulmány kifejezetten érdekes még a magamforma laikus számára is, de minden olvasó számítson rá, hogy az abból kirajzolódó kép egy szőttes bonyolultságát mutatja azon egyszerű okból, mivel részben az elmúlt évtizedek szahaliniakra hatást gyakorló történelmi eseményei, részben egyéb tényezők sokat tettek ezért.

"Mi is Baráthosi tárgyainak és szövegeinek köszönhetjük, hogy gyors utat találtunk az ulcsa kultúrához. Az ulcsák körében végzett utazásunk végén ajánlatot kaptunk, hogy írjuk meg az ulcsák számára Baráthosi rövid életrajzát egy térképvázlattal, melyen követni lehet, hogy merre járt-utazott a távoli világból érkező kutató. Mindezt egy háromezer fős nép, az ulcsák képviselői kérték tőlünk, akik kivételesen értékesnek találták Baráthosi munkáját. Mikor megtudták, hogy Baráthosi több Amur menti és szahalini népet is felkeresett, furcsa ötlettel álltak elő. Azt ajánlották, hogy ne csak velük, az ulcsákkal foglalkozzunk, hanem a negidálokkal (ötszáz fő) és az orocsokkal (hatszáz fő) is, mert nekik nagyobb szükségük van a kutatók figyelemére, hisz senki se kutatja őket. A negidalok és az orocsok annyira kevesen vannak, és annyira félreeső helyen laknak, hogy kiesnek a kutatások fő sodrából. Teljesen magukra maradtak, nem tartják magukat mások számára érdekesnek. Az ulcsa értelmiség tagjai úgy gondolják, hogy a negidal és orocs nép sokkal veszélyeztetettebb, mint ők. Baráthosi kutatásainak ismertetése révén ők újra a figyelem középpontjába kerülhetnének.

A szavakat tettek követték, és hivatalos meghívást kaptunk 2021 tavaszára egy őslakos táborba állandó előadónak, ahol a negidal nyelv szentpétervári specialistájával, Pevnov professzorral együtt tartunk majd előadásokat."

Mindezt azért kell megemlítenem, hogy érthető legyen Baráthosi tevékenységének értéke. Míg a turanizmus szellemében a magyarság nemzettudatát erősítendő járta be a világ egy részét, fel sem merülhetett benne, hogy amit tesz, azzal hozzájárul az egyetemes szellemi kincs megörökítéséhez, egyes népek nemzeti értékeinek megmentéséhez, mégis ez történt. 

A fenti idézetben a népesség számadatai nem Szahalinra, hanem az Amur menti népekre/népcsoportokra vonatkoznak. Szahalinban a helyzet ennél szomorúbb, ahogy az a két keletkutató tanulmányában található táblázatban látható. Mivel az általuk megadott számok a legfrissebbek, ezt idézem: ulta 250 fő, ebből öten beszélik a nyelvet; ainu néhány tucat, közülük senki nem beszéli a nyelvet; nyivh ötezer, feltehetően 20-30 a nyelvet beszélők száma. Ezek a számok egyértelműen jelzik, hogy a kicsit több, mint száz év alatt, mióta Baráthosi ott járt, milyen népességfogyás következett be, az egy-egy nép nyelvének eltűnése pedig még drámaibb csökkenést mutat. 

Idősebb ainu férfi

Az ainuk esetében az elfogyás oka az, hogy a második világháború után, a Szahalinra került japánokkal együtt az ainukat is vissza-, vagyis áttelepítették Hokkaidóra, vagy Japán másik szigeteire. Az ainuk a 30-as években, japán nyomás hatására kezdték elfelejteni saját szokásaikat, elhagyták nyelvüket, átvették a japán szokásokat, öltözetüket, végül 1932-ben az összes ainu japán állampolgárságot kapott. A nyivhek és az uilták arra való hivatkozással maradtak ki, hogy az életmódjuk kizárta ebből őket. 1942 augusztusában az összes nyivh és uilta fiatalember behívót kapott, a japán hadsereg tagjai lettek. Közülük kerültek ki azok, akik az 50-es és 60-as években Japánba juthattak azután, hogy szovjet internálótáborokban sínylődtek a háborút követően. A többi nyivh és uilta maradt a már a Szovjetunió részévé vált Szahalinon. A szovjethatalom hamarosan kolhozokba kényszerítette őket. Ennek legfájóbb következményei, hogy felhagytak régi, halászó-vadászó életmódjukkal, és a tiltás miatt nem használhatták nyelvüket a közterületeken és az iskolákban. Utóbbinak szinte egyenes következménye, hogy a gyerekek nem tanulták meg anyanyelvüket, legjobb esetben is csak a köznapi beszéd szintjére jutottak. Esetükben nem beszélhetünk integrálásról, csakis erőszakos asszimilációról. Érthető módon mindkét nép szerepel az Orosz Birodalom Népeinek Vörös Könyvében.

Ainu család. Az ainu férfiak azonnal felismerhetők óriási arcszőrzetükről, a nőkön gyakorta van ajaktetoválás, ami ezen az anyán nem látható.

A számokat annak fényében érdemes nézni, hogy Szahalin népessége jelenleg félmillió fő. A csökkenés pedig szembeötlő, ha azzal hasonlítjuk össze, hogy Baráthosi expedíciójakor még a mostaninál háromszor-négyszer több őslakos település létezett, és persze az ott élő emberek mindegyike beszélte a nyelvet. 

Visszatérve Baráthosi ténykedéseire... Az előbb bemutattam, milyen nagyszerű eredményei vannak gyűjtőmunkájának. Könyveit gyakran éri kritika, hogy azok nem tudományos szintű művek. Tény, hogy írásai útleírások, amelyek bővelkednek utazásai során megélt kalandokban, nem tartalmaznak tudományos igényű aprólékosságot, pontosságot, statisztikai adatokat. Csakhogy ezeket a könyveket valószínűleg épp ismeretterjesztésnek szánta, s ennek tökéletesen meg is felelnek. Sőt, a maga módján rendkívül érdekes korrajzot ad az akkori viszonyokról, olvasmányos stílusban, sokszor humorral átszőtt formában. Ennek példázására jöjjön egy történet szahalini tartózkodásából. Meggyőződésem, hogy terjedelmessége ellenére sokatmondó, s eközben élvezetes olvasmány. Az alábbiakat érthetőbbé teszi, ha jelzem, a kaland 1908 nyarán zajlott, amikor Szahalin déli részét már a japánok birtokolták. 

"Másnap a Poronai folyó torkolatánál levő Siskába mentünk, melynek környékén nemcsak ajnuk, hanem szachalini tunguzok is laktak. A folyó torkolatánál már a hajóról egy 10 sátorból álló falut láttam. Még a megérkezés napján meglátogattam az orók [uilta] falut. Ajdanunak igaza volt. Én az olcsák Amur menti dialektusát elég jól beszéltem s mikor ezeket az embereket ezen a nyelven megszólítottam, egészen tűrhetően megértettük egymást. Japán szállodámban meglátogatott egy fiatal japán kereskedő, aki a japán kormány részéről az orókok védőjének volt kinevezve. Őszintén mondhatom, hogy ez azt jelentette, hogy ezek az emberek minden szükségletüket ennél az embernél vásárolták be s minden eladni valójukat ennek adták el. Így lett a hivatalból üzlet.
Még nálam szürcsölte a védő úr a cukrozott európai teát, mikor megérkezett az orók falusi bíró. Hajadonfővel, kifogástalan Ferenc József kabátban, a hozzávaló nadrággal, de alul ing helyett halbőr nemzeti kabáttal, lábain pedig halbőr csizmákkal. Az én tiszteletemre öltözött fel így. Jól beszélt oroszul is, úgy hogy tolmácsra nem volt semmi szükségem. Megbeszéltem vele, hogy másnap elmegyek hozzájuk s bevásárlok a múzeum részére. Mikor másnap helyet foglaltunk sátrában, oda tolakodott az orók védnök és követelte, hogy minden adás-vétel rajta keresztül történjék. Kénytelen-kelletlen bele nyugodtam. Most a következő eset állott elő. Én megmondtam kívánságomat németül a diákomnak. A diákom közölte japán nyelven a védőnek, a védő, aki csak ajnu nyelven tudott, továbbította üzenetemet egy ajnu nyelven jól tudó fiatal oróknak s ez továbbította a bírónak anyanyelvén. Így ment oda és így jött vissza minden egyes mondat. Délre járt az idő s még csak három halbőr sátrat s egy-két ruhadarabot tudtam megvenni. A védő úr folytonosan belekötözködött az általam ígért vagy az általunk kért árba s mindenképp igyekezett magát nélkülözhetetlenné tenni. Háromszor is rá szóltam japánul, hogy ne okoskodjék, de úgy tett, mintha nem értene. Ekkor diákomnak szóltam, hogy intse le ezt a frátert. Hosszú diskurzusba keveredtek. Ezalatt én a bíróval előbb oroszul, azután olcsa nyelven megegyeztem az összes kiválasztott darabok vételárára. Mikor azután diákom közölte, hogy a védő úrnak kötelessége és joga az, amit csinál, én is tudtukra adtam, hogy mehetünk. Nagy elszörnyedés a védő és a diákom részéről. Duzzogásukra az én falusi bíróm dühösen kiabálta: 'Hagyjatok békét nekünk, mi két nyelven is tudunk beszélni, nem szorulunk reátok s nem akarjuk, hogy ti dugjátok zsebre a hasznot.'" 

Nem tudom megállni, hogy ne mutassam meg az alábbi videót. Bár látszólag a fujifilm újdonságának reklámja, de egészen másról van szó. Egy japán fotós készített néhány nyivhről portrét, és felvételeket a sziget északi, sőt legészakibb részéről, mindebbe belevonva a személyes érzéseit. A múltat ismernünk kell, de talán a jelenben jóvá lehet tenni valamit abból, ami régen történt. Elég lehet hozzá az érdeklődés, a jó szándék és a szeretet.

Végezetül egy pár szó a jelenről. A Szahalin menti partoknál egy 1996-ban megkötött konzorcium alapján olaj- és földgázkitermelés folyik. Egy ideje ez a tevékenység kiváltotta a környezetvédők nemtetszését, de a helyi lakosság sincs elragadtatva. Egyes állítások szerint a munkálatok veszélyt jelentenek a szürke bálnákra, a Steller tengeri sasra és a lazacokra. Az alábbi videó rendkívül megnyugtatónak tűnik, de a nézőben a szinte idillire festett kép gyanakvást kelt, hogy valóban védett-e a sziget élővilága és lakói.

Azt remélem, a leírtak kellően világossá teszik, hogy milyen - félő, visszafordíthatatlan - következménye van a kapzsi, arrogáns betolakodásoknak a mást nem tisztelő, jelen esetben teljesen életképes, saját élőhelyükön, saját, másokat nem sértő törvényeik szerint élő népekre/népcsoportokra, ahogy ezt az elmúlt évszázadokban mások, másutt is elkövették. Életmódjuk erőszakos megváltoztatása, nyelvhasználatuk korlátozása mindaddig árnyékot vet az elkövetőkre, míg emlékezünk az áldozatok történetére. 

Eddig tartott az eltűnőben lévő szahalini népek története, vagyis annak csupán vázlata. Igaz, egy ideje a néprajztudósok azon igyekeznek, hogy történetük, kultúrájuk ne tűnjön el nyom nélkül, ill. vannak az érintett népeknek önszerveződései is. Talán nem meglepő, hogy ebben az ainuk járnak az élen. A Japánban élő ainuk nagyjából az utóbbi tíz évben kezdték igazán felismerni, aktívan védeni, elismertetni identitásukat, de mint a fentiek igazolják, ha a körülmények miatt halkabb is a hangjuk, a Kelet-Ázsia legtávolabbi csücskén élő többiek is próbálkoznak. Örömünkre szolgálhat, hogy itt-ott egy kicsit honfitársaink is segíteni tudnak nekik.

A következő posztban az elfelejtettekről fogok szólni.

 

Felhasznált irodalom:

Forced Labour and Shifting Borders

Akik a legkevesebben vannak

Indigenous Diplomacy: Sakhalin Ainu (Enchiw) in the Shaping of Modern East Asia (Part 1: Traders and Travellers)/Tessa Morris-Suzuki

Becoming Japanese: The Story of the Indigenous Uilta of Sakhalin/Noah Oskow

Talán elsőre meglepő lesz egy koreai témájú blogban ezt olvasni, de nem kakukktojás, határozottan állítom, hogy nem az. Bár a blog első posztjai nem céloztak mást, mint képet adni a távoli ország érdekességeiről, már hosszú ideje úgy hiszem, mindaz, amit Koreáról - múltjáról és jelenéről - írok, több annál, mint ottani jelenségek megismertetése. Mindaz, amit írok, valamilyen formában tanulsággal szolgál számunkra, magyarok számára, sőt, néha rejtetten rólunk szól. Nemrég valaki azon morgolódott, miért kell nekünk olyan erőteljesen foglalkozni nemzeti hagyományainkkal; szükség van-e ezeket előtérbe helyezni. Elgondolkodtam a felvetésen, és az alábbiakra jutottam anélkül, hogy tájékozódtam volna, mi a szakemberek álláspontja a kérdésben. Csak a magam gondolataira és érzéseire hagyatkoztam. Bízom benne, hogy olvasóim között számosan egyetértenek velem, ahogy abban is, hogy akik eddig nem tűnődtek el a kérdésen, gondolatébresztőnek fogják találni.

Mindannyian megismételhetetlen csodái vagyunk a teremtésnek, mindenkitől különböző értékek. Életünk, érzéseink, gondolataink egyediek. Mások számára csak részben ismerhetők, még a hozzánk legközelebb állók is csak egy kis szeletét ismerhetik meg, s a megismerés sokban függ attól, hogy az a másik ember mikre rezonál. Másképp lát minket az anyánk, apánk, mást a gyermekünk, az életünk társa, a barátaink. Milyenségünk mégis beépül a hozzánk közelállókba, nyilván különböző mértékben, ami függ attól, hogy a másik milyen mértékben "vevő" a gondolatainkra, érzéseinkre, de függ attól is, hogy mindaz, ami meghatároz minket, mennyire fejeződik ki, s mennyire vagyunk képesek mindezekből szintézist - újat, de legalábbis új nézőpontot - létrehozni, meg persze attól is, meg vagyunk-e áldva karizmával. Amikor átlépünk, nem szűnünk meg, hiszen a beépülés által tovább élnek valamikori érzéseink, gondolataink. Illetve másképp is tovább élünk, de ezt most hagyjuk.

Az egyének kis csoportja kicsi közösséget alkot. Ez a közösség alapvetően a családtagokból áll, bár sokszor más közösségek, baráti, munkahelyi csoportok is erős kötelékké alakulnak. Természetesnek érezzük, hogy ezeknek a közösségeknek az értékeit őrizzük, hagyományait, mint az értékteremtés összességét tovább örökítsük. Formai módon is tesszük ezt - írott formában őrizzük felmenőink nevét, születési és halálozási idejét, foglalkozását, lakhelyét, s ha szerencsések vagyunk, további olyan információkat, amelyek a valamikor élt felmenőnk egyéniségét jellemezték. A megőrzés azonban a már említett beépülés, zsigereinkben való öntudatlan, de erős őrzést is jelenti. Nem ritka tünemény, hogy a fiú ugyanazzal a mozdulattal tesz valamit, mint ahogy azt apja tette, vagy az unoka épp olyan hangon köhint, mint a nagyapa. És ezek többsége nem tanult dolog, hanem "örökölt". A tanult dolgok más tészta, s valljuk be, hogy azoknak nagy része elvész idővel, mert az élet folyamatos változása miatt már nem képez értéket, habár teljesen az sem vész el, hiszen a nagymama isteni süteményreceptjeit, nehezen utolérhető ízű leveseit továbbéltetik az utódok.

Ahogy az egyes, hozzánk közel álló emberek, ill. a minket túlélő családtagok őrzik azt, ami minket jelentett, ugyanúgy dédelgetjük mindazokat, amelyek a családnál jóval nagyobb közösség múltban és jelenben megalkotott értékei. Ezek szintén csakis ennek a közösségnek a saját csodái. Természetesen vannak hasonlóságok, majdnemhogy egyezések ezeknek a nagy közösségeknek az értékőrző hagyományaiban, de a másik közösséggel azonos sohasem képződik, mivel a közösség élete, múltja alakítja, amely sohasem azonos a másik közösségekével. Ezeket a nagyobb csoportokat nevezzük nemzetnek, s az általuk létrejött sokféle értéket nemzeti kincseinknek, nemzeti értékeinknek.

Az emberiség közös értékei mindezek, mert minden alkotás az emberiség teljességének kincse, s bármelyik része elvész, azzal mindannyian kevesebbek leszünk. Ahogy John Donne olyan bölcsen megfogalmazta:
Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.

Hogy a megőrzés milyen fontos, azt évszázadokkal ezelőtt tudták némelyek, akiknek az volt a bolondériája, hogy készítsenek az emberiség tudásának legjavát képező dolgokból egy nagy egészet - az összes nyomdaterméket tartalmazó világbibliográfiát. Csakhogy ezek a vállalkozások annak ellenére is sikertelenek voltak, hogy akik nekiláttak, egész életüket tették rá. Az igény azonban nem porladt el, amíg a 20. század végül meghozta az eredményt. Persze ehhez szükséges volt egy amúgy már gyakorlatban létező, egyszerűségében nagyszerű módszer: ahogy az egyén megőrzi az ősök életének legalábbis az adatait, úgy kell eljárni nagyban is. Minden nemzetnek számba kell vennie a saját nyomdatermékeit, s ha ezeket összesítik, akkor létrejön a világ egészének nyomtatott kincse; a nemzeti bibliográfiák összessége megalkotja az egyetemes bibliográfiát.

Ugyanez a helyzet a nemzeti nyelvvel, a nemzet által megélt-elszenvedett történettel, a csak az adott nemzetre jellemző értékekkel, amelyek a nemzeti hagyománykincset alkotják - népmeséktől kezdve a nemzeti gasztronómián - nyáron lecsót kell készítenünk - néptáncon és népzenén át rengeteg másig. Nekünk kell összegyűjteni, őrizni, de ahhoz, hogy igazán megmaradjon, s ne csak adatok halmaza legyen, nemcsak írott formában kell őrizni, hanem el kell jutni oda, hogy beépüljön, tehát ismernünk kell, megélni a csodáját, hogy zsigereinkben átörökítsük utódainknak. Különben bekövetkezik az, hogy mindannyian, bármelyik nemzet tagjaiként élünk is, kevesebbek leszünk.

Ahogy az egyén senkivel össze nem téveszthető mivolta az egyének sokszínűsége elengedhetetlen és nélkülözhetetlen feltétele az emberiség életének és fennmaradásának, ugyanúgy nélkülözhetetlen a nemzetek sokszínűségének gondos megőrzése. Ezt pedig nem várhatjuk mástól, csak önmagunktól. A mi szent kötelességünk ennek megtétele. És ettől még nyugodtan ismerkedhetünk más nemzetek értékeivel, élvezhetjük zenéjüket, olvashatjuk gondolataikat, hiszen azok ugyanúgy az emberiség egészének értékei, de azokat nem a mi feladatunk összegyűjteni, megőrizni. Nekünk a sajátunkat kell rögzíteni, ehhez pedig ismernünk kell - ez a feladatunk.

Az egyetemes bibliográfia tökéletes minta, egész életünkre érvényes - ha megtesszük azt, amire mi, egyének képesek vagyunk, s mindenki megteszi ugyanígy, akkor a világ egyre szebb lesz.