Biztosan vannak, akiket izgat, milyen volt Dél-Korea 45-50 évvel ezelőtt, az 1988-as szöuli olimpia, az itt-ott hallott katonai diktatúra, azaz valamivel azelőtt, hogy demokratizálódása és gazdaságának robbanásszerű fejlődése megkezdődött volna. Sokan hallottak az államcsínnyel hatalomra kerülő, máig megosztó Pak Csonghiról, vagy legalábbis az ellene elkövetett gyilkos merényletről, vagy a cseboloknak nevezett, az azok birtokában lévő, általában eredendően családi óriásvállalatokról, az országot visszavető 1997-es ázsiai gazdasági válságról, az azt követő kilábalásról, amelyben vastagon szerepe volt a Nemzetközi Valutaalap példátlan méretű segélyösszegének. De ha ezek egyike sem, a hallyu ma már mindenütt jelenlévő, az országnak hatalmas bevételt hozó koreai film- és sorozatgyártása és a k-pop igazán sokakhoz eljutott, ha másért nem, a szórakoztatóiparban fájó gyakorisággal megjelenő híre miatt, amikor egy-egy ismert szereplő önkezével vet véget életének. Szóval, az az 1988-ban bemutatott film, amelyet alább ajánlok, ízelítőt kínál azok számára, akiket érdekel az az időszak, amely megelőzte a nagy és látványos nekirugaszkodást.
A történet induláskor annyit látunk, hogy a 80-as évek Dél-Koreájában egy fiatal fickó, Csilszu, akit szerencsétlenségére a társadalom peremére sodort az élet, többnek, érdekesebbnek akar látszani annál, amilyen valójában. Mintha egyszerre lenne jelen benne a kishitűség és az alaptalan önhittség. Mindez tetézve a már akkor és azóta is jelenlévő koreai szemlélettel: akkor vagy sikeres, ha iskolázott vagy, jó a családi háttered, s ha még amerikai rokonod is van... na, az már maga a Kánaán. Akkor megszerezhető a magasabb társadalmi szinten élő lány figyelme, aki egy kávézóban dolgozik, mellette angolul tanul, hogy az amerikai katonai bázis valamelyik "nagyorrú" katonájával esetleg módja legyen beszélgetni.
Csilszu egy véletlen során megismerkedik - ha vannak véletlenek -, egy más módon, de a társadalomból szintén kirekesztett másik férfival, Manszuval. Csilszu valamelyest érdekből és érzékelve, hogy sorsuk hasonló, csatlakozik hozzá, majd közösen keresnek, vállalnak óriásplakát-festő és javító munkákat. Hol találnak, hol nem.
Aztán érkezik egy biztató lehetőség, s nekilátnak a munkának. Csilszu hátterét kezdettől bontakoztatja a rendező, Manszu történetét csak később és lassan ismerhetjük meg. Bármennyire kilátástalannak tűnik mindkét fickó élete, bármilyen elégedetlenek is mindketten, nem lázadnak. Csilszu olyan módon próbál védekezni, hogy minden kapcsolatát hazugságokkal igyekszik megalapozni - ez, ha amúgy a történet egészen más is, eszembe juttatta a 70-es évek elején nagy szenzáció övezte magyar filmet, a Jó estét nyár, jó estét szerelem című alkotást. A hasonlóságot nem kizárólag a valóság meghamisításán igyekvő, s ezzel önmagát a társadalmi ranglétra magasabb fokán mutató és érző férfi okozza, hanem a filmet, különösen az első felét körüllengő baljóslatú hangulat: a néző folyamatosan érzi, hogy ez a felvett magatartás akár személyes tragédiába is torkollhat.
Manszu súlyos szótlansággal és bezárkózással védi magát, már amennyire, de ez cseppet sem lazít a lebegő feszültségen, ő más személyiség, más módon viseli az élet terhét, de hallgatagsága jól jelzi, hogy nem remélhetünk táncos-dalos folytatást. Családi múltjának megismerése érthetővé teszi viselkedését.
Mindkettejük élete jellemző koreai sors, a 80-as évekbeli, de az azóta is tettenérhető, régmúltba nyúló társadalmi rögzülések nagy valószínűséggel predesztinálják őket arra, hogy helyzetüket kilátástalannak lássák. De fel sem merül bennük bármilyen tiltakozás. Mégis, egy fárasztó nap végén, fent, egy sokemeletes épület szédítő magasában, szándékuk ellenére valami megváltozik, s az események közepette tehetetlenül sodródnak a végkifejletig. Innen kezdve a film már nem marad meg a viszonylag békés társadalomrajz és -kritika keretén belül, hanem hamarosan kemény politikai kritikát fogalmaz meg.
Korea 20. szd.-i története viharos és népessége számára szenvedésekkel teli. A század elejétől a japán megszállás a korábbi, legalábbis látszólagos függetlenség elvesztése, és a koreaiak többségének szegénysége fizikailag és lelkileg is óriási terhet jelentett. A 2. világháborúból alig tápászkodva azonban a nagyhatalmak huzakodása következtében, véres háború formájában beütött Korea kettéválása, amelyet aztán délen hamarosan követtek a katonai diktatúra lelket gúzsba kötő évei, amelynek lezárása a film bemutatójának évében volt, s így a forgatás időszakában már valamelyest lazult a cenzúra. Ez tette lehetővé hogy a film egyáltalán bemutatásra kerülhetett. A filmbeli események közben jól megfigyelhető, hogy akkoriban még nemigen voltak láthatók a gazdasági felemelkedés jelei, amelyek miatt manapság, a világot egyedül az anyagi javak mennyisége alapján értékelő emberek elragadtatott sikongása oly unalmas egyhangúsággal hallható. A film remekül mutatja, milyen volt a szaga és íze az akkori Szöulnak, az események háttere nagyszerű azok számára, akik kíváncsiak a közelmúltra. Vannak már csillogó áruházak, benne mozgólépcsővel, amelyen - remek apró jelzés -, az ilyet közelről nem ismerő Csilszu meg is botlik, van Burger King, kóla, meg persze óriásplakátok, ám a magasban dolgozók számára nincs életbiztosítás, sem biztosítókötél. Az autóforgalom meg sem közelíti a mait, de az autók között a két, tandemen tekerő pasas látványa mutatja helyzetük abszurd mivoltát. Van diszkó, amelyben nem koreai, hanem nyugati dalokra ropják, ahogy a munka közben a zsebrádióból harsogó zene is nyugati: a diszkó kelenetben a London Boys My Love, ill. Rick Astley Never Gonna Give You Up c. száma hallható, mindkettő 1987-ben volt sláger. Dél-Korea csak később jött rá, milyen remek üzlet a saját fiataljaik közül kiválogatott és éveken át idomított lányok-fiúkból összeállított csapatokkal a világ elé állni.
Egyik kedvencem a nyúlfarknyi jelenet, amely tökéletesen szimbolizálja, hogy a társadalom kitaszítottja közömbös a politikai változások ígéreteivel kapcsolatban
Fontosnak tartom megemlíteni, hogy a két férfi életkörülményei, a helyiség, amelyben laknak, nem csupán a negyven évvel ezelőtti, koreai szegényekre, egyik napról a másikra tengődőkre jellemző, hanem tettenérhető ma is. Innen távolról, a koreai sorozatok láttán, tudva, hogy a Koreai Köztársaság a világ ötödik legerősebb gazdasága, azt gondolhatnánk, a szegénység nincs jelen. Ha ezt hisszük, tévedünk.
Szót kell ejteni arról is, ahogy ez a nyitójelenetből látható, hogy akkoriban a polgári védelem gyakorlatokat tartott. Ez ma már nem jellemző, azonban a Polgári Védelmi Hadtestben (ROKCDC , 대한민국 민방위대) a katonai szolgálattól függetlenül a férfiaknak kötelező résztvenni. A személyzet létszáma meghaladja a 3,5 millió főt, számukra előírás évente 10 napos kiképzésen való részvétel. Mindennek szükségességét természetesen az észak-koreai támadás veszélyével indokolják.
Természetesen a történet a Dél-Koreát is elérő modernizáció torz elemeit is reflektorfénybe állítja. Csírájában ott van már a mára egészen profizmusig vitt ártalmas sport, miszerint "a szenzációnál semmi nem fontosabb, kerüljön bármibe" gondolkodás; nem titkolt, hogy a boldogság zálogának akkoriban is az anyagi javakat tekintették, legalábbis a többség. Persze jelen van, ahogy ma is, az ebből fakadó kíméletlen lezárás a magasabb életszínvonalon élőkben, ha valaki lentről próbál befurakodni közéjük. Vagyis, számos olyan tényezőt figyelhetünk meg a rendező, Pak Kvangszu jóvoltából, amelyet jó lenne letenni, de legalább háttérbe tolni. Pak Csilszu és Manszu c. filmjét tartják debütáló alkotásának, s ezzel azonnal óriási elismerést is szerzett, megérdemelten. Az alkotást a koreai filmes újhullám egyik elindítójaként tartják számon.
És a film valóban jó! A kezdetben lassan csordogáló cselekmény ellenére hamar létrejön a nézőben a várakozás feszültsége. A két főszereplő nem plasztikai sebészet által ragyogóra suvickolt arccal, hanem a karakter érzékeny megformálásával járul hozzá az élményhez. An Szongi pályafutását gyerekszínészként kezdte, majd rendkívül termékeny színészként számos díjjal kitüntetett, nemzetközi szinten elismertté vált. Pak Csungun számos film főszerepében mutatta meg tehetségét sokszor, de nem kizárólag akciófilmekben, sőt, egy talán nem érdektelen film rendezése is fűződik nevéhez. Érdemes megemlíteni, hogy a két színész több filmben is szerepelt együtt, feltehetőleg azért, mert az első közös munkájuk igazolta, hogy jól tudnak együtt dolgozni. A fiatal lány szerepében olyan színésznő bontogatja szárnyát, aki azóta az akkori alakítását messze feülmúlva lett elismert filmekben és sorozatokban.
A nézők jogosan ámulnak a két fickó mellett állva a toronyház tetején, a hozzám hasonló tériszonyosok pedig enyhe hideglelést kaphatnak a szédítő magasból nézve a lenti, szöuli forgalmat. A rendező a 80-as évek végi koreaiaknak társadalmi és politikai üzenetet fogalmazott meg filmjében, A mai néző megérti ezt is, de valószínűleg mást is felfedez az alkotásban. Eltűnődhet mindenki, vannak-e a filmnek ránk is érvényes elemei, figyelünk-e az önhibájukon kívül marginalizálódott helyzetbe került embertársainkra, vagy csak akkor csodálkozunk el szomorú sorsukon, ha a szenzációhajhász média felkap egy-egy megrázóesetet, de amikor már többnyire késő.
És nem lehet elmenni szó nélkül a mindenki számára figyelmeztető, szimbolikus utolsó jelenetsor mellett. Fel kell tenni a kérdést, halljuk-e, értjük-e egymást?
Magyar felirat letölthető innen.
Köszönettel tartozom David A. Tizzard Dél-Koreában élő brit úriembernek, aki rendszeresen ad elő két szöuli egyetemen, de ezenfelül gyakorta jelennek meg gondolatébresztő írásai a Korea Times Vélemény rovatában. Tizzard múltkori, kiváló írásával eszembe juttatta a régóta várakoztatott Csilszu és Manszut.
