Legutóbb az eltűnő népekről írtam, most pedig következzen az elfeledett nép. Nem szahalini őslakókról, hanem a 20. században odakerült koreai diaszpóráról lesz szó.
Az orosz-japán háború lezárása után Szahalin déli része - Karafuto prefektúra - japánokkal népesült be. A második világháború végére mintegy 350 ezer japán élt a szigeten, s mint előző posztomban olvasható, ők a háborút követően - nagyon hamar, ill. pár éven belül - visszatérhettek Japánba.
A szigeten a háború előtt és alatt jelentős szénbányászatot folytattak, ehhez a munkaerőt az 1905-ben annektált Koreából vitték. Közöttük voltak olyanok, akik a jobb munkalehetőség miatt önként mentek, de a többség parancsra, akarata ellenére került oda. Szahalin szigetén 1926 decemberében egész pontosan 4387 koreai élt. Többségük egyedülálló férfi, csekély részük koreai család. A munkaszolgálatra odavittekkel a háború végére ez a szám nagyjából 40 ezerre nőtt, s ahogy a húszas években, úgy 45 után is a család nélküli férfiak voltak túlsúlyban. Közülük voltak, akiknek családja Koreában élt, de természetesen sokan nőtlenek voltak. Sokan megnősültek, az előbbiek egy része "átmeneti" megoldásként Szahalinon választott párt. Sőt, nem volt ritkaság, hogy azok is párt találtak maguknak, akik otthon már családosok voltak. Meg kell jegyezni, hogy japán nők is maradtak a szigeten, akik közül a többség koreai férjet talált, jóval többen, mint akik orosz emberhez mentek hozzá, mert a koreaiak általában tudtak japánul, így nem voltak nyelvi akadályok. Férj pedig kellett, főként azoknak, akik özvegyként éltek előző házasságukból született gyerekekkel. Sok volt a kényszerházasság: az akkoriban Szahalinon uralkodó kaotikus állapotok miatti félelem szülte az igényt. Ez volt a sziget japánok által birtokolt részén.
De mi volt Szahalin északi részén, ahol szintén éltek, korábban bevándorolt, koreai etnikumú emberek? Sztálin félelme a szovjet Távol-Keleten élő koreaiakkal kapcsolatban - az attól való félelem, hogy a koreaiak közé beszivárognak az ellenséges japánok - nemcsak a szárazföldi területeken, hanem a Szahalin északi felén élőket is sújtotta. Őket is áttelepítették Kazahsztán és Üzbegisztán nagyrészt művelés nélküli, gyéren lakott területeire. Mint a koryo-saramról készült posztomban már leírtam, vonaton szállították oda őket, sokan már az utazás során betegek lettek, sokan meg is haltak, majd embertelen körülmények között kellett megvetni a lábukat a semmi közepén. A helyi lakosság dicséretére kell mondani, hogy amivel tudták, segítették az érkezőket, megosztották velük kevés élelmüket.
A Szahalin déli felén élő koreaiak váltak elfeledett néppé. Ugyanis, a japánok úgy menekültek el a vesztes háború után, hogy ezeket a szerencsétleneket - a legtöbbjüket - hátrahagyták. Közvetlenül azután, hogy 1945. augusztus 11-én a szovjet 56. lövészhadtest támadást intézett Szahalin japán része ellen, az a pletyka kezdett terjedni, hogy a koreaiak a szovjeteknek kémkednek. Mint látjuk, a velük szembeni bizalmatlanság nem csak Sztálin vesszőparipája volt. A pletyka következtében japán civilek és rendőrök 1945. augusztus 18-án Kamishisukában (ma Leonidovo) 19 koreait fogtak el kémkedés vádjával, közülük 18 embert lelőttek - a tizenkilencedik a vécében élte túl a gyilkosságokat, majd tanúskodott -, ill. Maokában (ma Holmszk) a japánok azt állították, hogy a koreaiak együttműködnek a Vörös Hadsereggel, ezért augusztus 20. és 23. között 27 embert öltek meg. Egy koreai nő állítása azt valószínűsíti, hogy további gyilkosságok is történtek. Az asszony arról számolt be, hogy szeretőjét a japánok megölték, mert a férfi tanúja volt több száz amerikai hadifogoly lelövésének. Egyes korabeli dokumentumok arra engednek következtetni, hogy az ainu nyelven Esutoru (ma Uglegorszk) településen is történtek japánok által elkövetett emberölések.
A háború után a sziget déli részére bevonuló szovjetek eredetileg a japánokkal együtt a koreaiakat is hazatelepítették volna, de a Koreai Nemzeti Levéltár által az orosz nemzeti archívumtól 2009-ben megkapott 214 dokumentum bizonysága szerint valójában a 40-es években nem haza-, hanem áttelepítették volna őket Észak-Koreába, ám a szahalini, helyi adminisztráció tiltakozott arra hivatkozva, hogy a szárazföldről bevándorló orosz munkaerő nem lesz elegendő az eltávozott, szakképzett munkások pótlására, s így a dologból nem lett semmi. Egyes források szerint maga Sztálin akarta ott tartani őket szénbányászként. Mindez valószínűsíti, hogy a Szahalinon maradt koreaiak bármennyire is a japánokat hibáztatják sorsuk keserű alakulása miatt, az igazság az, hogy míg a japánok a Kairói Nyilatkozatra hivatkozva - a szahalini koreaiak akkor már nem voltak japán állampolgárok - nem voltak hajlandók felelősséget vállalni a szahalini koreaiakért, a Szovjetuniónak sem állt érdekében a koreaiak hazatelepítése, és az Egyesült Államok sem vette figyelembe a szahaliniak ügyét.
A koreai háború kitörésével a visszatelepülés lehetetlenné vált, hiszen a Szahalinra került koreaiak többsége a Koreai-félsziget déli részéről érkezett, a Szovjetunió, amely segítette az 1948-ban függetlenségét kikiáltó Észak-Koreát és az ugyanabban az évben megalakult, Egyesült Államokkal szövetséges Koreai Köztársaság között ilyesmiről szó sem lehetett. 1951-ig japán állampolgárnak tekintették őket, de abban az évben a japánok megfosztották őket állampolgárságuktól, így hontalanok lettek. 1957-ben Dél-Korea Japántól kért segítséget, de ők elzárkóztak, s a szovjetek hajthatatlanságára hivatkoztak. A szahalini koreaiak kérhették volna a szovjet állampolgárságot, de azt hamar felismerték, hogy a szovjet állampolgárság elfogadásával minden hazavezető utat elvágnának. Az ötvenes évek elején nagyjából ugyanaz játszódott le a szahalini, mint a Japánban élő zainicsi koreaiakkal: Észak-Korea követelte, hogy észak-koreai állampolgároknak tekintsék őket azzal, hogy számukra helyben oktatási intézményeket hoznak létre. A szahaliniaknak 25%-a a szovjet, 65%-a az észak-koreai állampolgárságot válaszotta, 10% pedig maradt hontalan.
Iskolákat, amelyekben orosz és koreai oktatás is folyt, a szovjet rendszer is létrehozott a koreaiak integrálásának szándékával. Egy Dél-Koreában élő nő olvasmányos elmeséléséből nem csupán dédszüleinek története, hanem a szahalini koreaiakkal kapcsolatos általános érdekességek is megtudhatók. Három dolgot emelek ki ezek közül. Az egyik az oktatás kérdése. A helybeli koreaiakkal szembeni gyanakvás miatt tanárokat - és orvosokat - az 1937-ben Közép-Ázsiába deportáltak közül hoztak Szahalinra. Úgy látszik, a velük szemben korábban megfogalmazott megbízhatatlanság gyanúja addigra már eloszlott, ami persze érthető, hisz rég vége volt a háborúnak. A másik, hogy akár ludasok voltak a japánok a koreaiak Szahalinon rekedésében, akár nem, Nakayama japán külügyminiszter 1990-ben bocsánatot kért a koreaiak Szahalinra kerüléséért és ottmaradásáért. A harmadik az a tény, hogy bár Dél-Korea a kilencvenes évek végén lehetővé tette számukra a hazatérést, a fiatalok kulturális asszimilációja és a szahalini gazdaság növekedése okán az ott élők 95%-a a maradást választotta.
A negyvenes évek második felében a Szovjetunió nyolcezer észak-koreait vett fel nagyjából ugyanazokra a munkákra, mint amelyeket a japán időkben odakényszerített koreaiak végeztek: bányászat, halászat és fakitermelés. Velük újra nőtt a Szahalinon tartózkodó koreai etnikumúak száma.
Hogy milyen volt az odakerült és ottrekedt koreaiak élete? Viszontagságos történetüket egy az Egyesült Államokban élő koreai asszony, Dai Sil Kim-Gibson örökítette meg a még élő tanúk megszólaltatásával. A Forgotten people című dokumentumfilmet egy hosszabb és egy rövidebb részre osztva a youtube-on lehet megtalálni (ld. a bekezdés alatt). Készítettem hozzájuk magyar feliratot, ezek elérhetőségét a poszt végén találjátok.
A dokumentumfilmnek egyik óriási erénye hogy a tanúságot tevők beszéde közben korabeli filmhíradó részeket mutat. A látottak nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy igazán átérezzük az általában szikáran megfogalmazott emlékeket. Az interjúalanyok, részben idős koruk miatt, kevés szóval számolnak be, nyilvánvalóan nem a szavak emberei, de ezek a pármondatos történetek drámaiak. Rendkívül érdekes betekintést nyújtanak azonban a rövid filmrészletek abba, hogy mivel foglalkoztak a Szahalinra került emberek. A legtöbbünk számára élvezetesek a régebbi korok hétköznapjait, a falusi életet figyelni, hiszen ez már történelem, a mi városi életünkben ismeretlen vagy alig ismert. A szahalin-koreaiak visszaemlékezéseit hallgatva-olvasva a hétköznapjaik látványa élőbbé és színesebbé válik.
A bevágott filmrészek olykor szívbemarkolók. Felhívom a figyelmeteket arra a kurta részre, amelyben a japán - amerikai fegyverszüneti megállapodás aláírása lezajlik. Bármennyire is rövid, mégis megérinti a nézőt, mert a szerteszéjjel szaladó gondolatok nyomán a második világháborúnak legalábbis az ázsiai vonatkozása, az ott történt borzalmak, a remények és csalódások súlya ott rezeg ebben a jelenetben.
Az amúgy nyilván magabiztos MacArthur - aki ezután három éven át irányította az USA részéről Japánt - érezhetően feszült, miközben felszólítja a japánokat a dokumentum aláírására. A tábornokot a koreai háborúban az Egyesült Nemzetek Parancsnoksága haderejének vezetésével bízták meg, sikerei és sikertelen döntései egyaránt voltak, végül Truman elnök felmentette. Truman évekkel később erről így nyilatkozott: Kirúgtam, mert nem tisztelte az elnök tekintélyét. Nem azért rúgtam ki, mert buta barom volt, pedig az volt, de ez nem törvénybe ütköző a tábornokok részéről. Ha így lenne, fele-háromnegyede börtönben lenne. Ezzel szemben a japánok, mint legyőzött ellenség, utóbb a legmagasabb kitüntetést adományozták neki, a győztesek egyik tábornokának, amit nem-államfő kaphat. E két momentum azt hiszem, méltán példázza, hogy magas rangú amerikai katonatisztek számára sem volt egyszerű abban az időben, mert soha nem tudhatták, honnan érkezik az áldás. Ám az a rövid filmrészlet nem MacArthur miatt igazán elgondolkodtató, sokkal inkább a huszadik század vérzivataros időszakát, ill. annak a közembereknek szenvedések között zajló életét, meg persze a különböző nemzetek reményeit, súlyos baklövéseit és más, ezekkel rokon kérdéseket világít meg egy-egy villanásnyi időre.
Nyilvánvaló - a dokumentumfilmben elhangzó emlékezések is igazolják - az ottmaradtak mély szomorúsága és honvágya. Ezt jelzi az is, hogy a koreaiak nem hivatalos himnuszának az Arirangnak, amelynek hozzávetőlegesen 3600 változata ismert, s amely egyaránt kincse az északiaknak és a délieknek, van egy szahalini változata, amelyben keserves történetüket éneklik meg. A szöveget Jeong Tae-sik írta, aki erőszakkal besorozott apját megkeresni ment Szahalinra. A film elsősorban ugyan az odakerültek és haza nem tértek nehéz sorsát hivatott megmutatni, ám a kép sokszínű, mert a második, harmadik generáció bár azonosul szülei, nagyszülei érzéseivel, a saját érzései sokszor mások, mint az övék. Azonban egyikük sorsa sem könnyű.
A posztba nem fér bele több a dokumentumfilmben láthatókból-hallhatókból: meg kell nézni a filmet, mert érdekes. Viszont itt kell megjegyeznem, hogy ebben is elhangzik az egyik megszólaló szájából, hogy ha erkölcsi kárpótlást nem adhat Japán, akkor legalább anyagi kárpótlást adhatna, mert mi az egy gazdag országnak. A koreaiak esetében - bár ezzel nincsenek feltétlenül egyedül -, visszatérő motívum az anyagi vigasztalódás vágya. Hiába, a dél-koreaiak még mindig az anyag bűvöletében élnek - fizess, azzal majd meg nem történtté teszed az ellenem elkövetetteket. De fájóan sokan gondolták azt is, hogy a gyereküknek jobb lesz a sorsa, ha örökbe adják. Pedig nem.
És akkor még nem tettem említést azok kínjairól, akiket nem küldtek erőszakkal egy idegen földre, de hosszú évtizedek óta várják, hogy megtudják, mi lett az apjukkal: a gyermekek, akiknek apjáról 70-80 éve nincs hír. De vannak még, ha kevesen is és nagyon idősen olyanok, akik férjüket várják, mint például a 96 éves Baek Bong-rye. Történetét itt lehet elolvasni.
Annak jelzésére, hogy az azonos időszak megítélése milyen különböző egyes nemzetek tagjai számára, íme, a Szahalin elvesztését fájlaló, korabeli fotókból készített japán összeállítás. A képek és a zene idilli, nosztalgikus érzést közvetítenek, amely semmiben nem hasonlít a koreai visszaemlékezésekre.
Vagy ez, amelyben apró filmrészletek mutatják, hogy a japánok egy része egészen másként élte meg Karafuto létét, mint a koreaiak.
A 20. szd. viharaira gondolva, hajlamosak vagyunk azt hinni, nekünk, vagy legalábbis az európaiaknak kellett a legmegrázóbb dolgokat elviselnünk. Részben vagy egészen koreai, tehát kelet-ázsiai emberek sorsán keresztül szembesülhetünk azzal, hogy nem így van. Személyes ismerősöm, egy számomra nagyon kedves hölgy jár egyre a fejemben, akinek aprócska korától indult magányos és bátor útja a részben koreaiak lakta Mandzsúriából, majd egészen Magyarországig jutott, már szerető társakkal, sok, szinte hihetetlen kanyaron és viszontagságon át, erős lélekkel segítve önmagát, majd védelmezve szeretteit - mind a mai napig.
De hogy egy másik példát említsek, Anatolij Kim nemzetközileg elismert próza- és drámaíró, akinek koreai apja 1908-ban vándorolt az orosz Távol-Keletre, anyja orosz volt. Szüleit többszázezer, szovjet Távol-Keleten élő, Sztálin által megbízhatatlannak ítélt koreaival együtt 1937-ben Közép-Ázsiába deportáltak, így ő már a mai Kazahsztánban született, de később a család Szahalinra költözött, ő ott töltötte gyerek- és kamaszkora jelentős részét, míg 1957-ben egy moszkvai művészeti iskolába került. Főként korai műveiben jelenik meg a koreai identitás, választott témái a Távol-Kelethez és Szahalinhoz kapcsolódnak.
Hogy a koreaiak hazatérési vágya nem csökkent, arra jó példa a szahalini koreaiak egy csoportjának 1976-os lázadása, vagyis inkább tiltakozó tüntetése. A sziget akkori pártvezetője a központi kormányzat kérdésére, miszerint hány koreai szeretne visszatérni Dél-Koreába, a férfi úgy válaszolt, csekély számú, idős emberről van szó. Abban nem tévedett, hogy a hazatelepülni akarók az első generációs idősek közül szeretnének, csak épp nem számolt azzal a koreai sajátossággal, hogy a család legidősebb férfitagja a meghatározó, a fiatalok pedig neki engedelmeskednek. Így aztán, amikor a kérelmek beadására sor került, meglepően sok beadvány érkezett. Ezt látva a kormányzat leállította a kezdeményezést, amire válaszul a koreaiak egy nagyobb csoportja demonstrációt szervezett Korszakovban. A büntetés nem maradt el, méghozzá igencsak kegyetlen formában érkezett: a tiltakozókat, 48 főt Észak-Koreába deportáltak. A szahaliniak ismerték az észak-koreai viszonyokat, tudták, hogy ez halálos ítélettel egyenlő, ezért félelemből a hazatelepítési mozgalom résztvevőinek többsége azonnal elhatárolódott a mozgalomtól, ill. a politikai aktivizmustól. A "korszakovi incidens" tehát az ellenkező szándék dacára az asszimiláció egyik segítője lett.
A 80-as években Gorbacsov peresztrojka programja változást hozott a szahaliniak életébe azzal, hogy enyhített a kivándorlási szabályokon, ám gazdasági téren nehezítette helyzetüket.
1989-ben Dél-Korea és Japán megállapodást kötött a szahalini koreaiak támogatásáról és hazatérésük segítéséről. A kilencvenes években finanszírozták a hazatérő idős szahaliniak számára egy lakókomplexum létrehozását Ansanban. Kezdetben csak az 1945. augusztus 15. előtt születettek térhettek ide haza, 2021-ben azonban változtattak a szabályon, azaz a hazatérő házastársa és egy közvetlen leszármazottja is vele tarthat. Ebben az időszakban Észak- és Dél-Korea között versengés és viták alakultak a szahaliniak dolgában. Észak-Korea azt szorgalmazta, hogy a szahaliniak északra települjenek át, de a két Korea közötti gazdasági ellentét miatt ez nem vonzotta az érintetteket.
De szót kell ejtenem arról, hogy mi a helyzet ma, az elfeledett néppel. Szahalinon összességében közel 30 ezer koreai etnikumú ember él, ami a sziget teljes lakosságának 5,4%-a. Különös kettősség jellemzi a helyzetüket. A szahalini koreaiak többsége a sziget déli részén, az 1882-ben, Vlagyimirovka néven alapított, ma Juzsno-Szahalinszk néven ismert városban lakik, ahol a koreaiak a lakosság 12%-át teszik ki. Feltűnő tehát a sok ázsiai arc, vagyis a külső jelzi a múltat. Ám ez nem érvényes akkor, ha beszélni kezdenek: az asszimilálódás egyik érzékelhető következménye anyanyelvük elhagyása. Nincs ez másképp esetükben, mint Szahalin őslakosságáéban. A japán megszállás idejében anyanyelvük használatát tiltották, még nevüket is japán stílusúra kellett változtatni, amikor pedig a sziget orosz fennhatóság alá került, oroszul kellett megtanulniuk. Kezdetben az orosz mellett használhatták a koreai nyelvet is, később azonban korlátozták annak használatát. Pedig a nyelv elvesztése a legtöbbször az egyik lépés az identitás elvesztéséhez. Azonban a Koreai-félsziget, azaz Dél-Korea közelsége, a Moszkvától való távolság következményeként a boltok kínálata nagyrészt koreai - onnan könnyebben megy a beszerzés és a szállítás - így aztán az oroszok, míg kimcshit és egyéb, koreai ételt-alapanyagot vásárolnak, észrevétlenül megismerkednek a koreai írással.
A Szahalinon élő koreaiak annak ellenére, hogy kisebbségben élnek, a többségi oroszokkal sikeresen ismertették meg étkezési szokásaikat, a tenger kínálta, ill. a szigeten fellelhető alapanyagokat, mint például a hegyekben gyűjthető, vadon élő növényeket, gyógynövényeket. Az évtizedek során idetelepített oroszok idegenbe érkeztek, korábbi táplálkozási szokásaiktól nagyrészt valószínűleg kénytelenek voltak megválni, a szahalini létben pedig új szokásokat felvenni. A koreaiak nemzeti ételei mára már közkedveltek az oroszok körében. Erről tájékoztat az alábbi videó.
Azon túlmenően, hogy a gyomrukon keresztül is közelebb kerül egymáshoz a két nép, van egy másik szál is, amely az oroszok szemében a korábbinál magasabbra helyezi a szahalini koreaiakat. Néhány évtizeddel korábban a Szahalinon élő oroszok tudták, hogy a koreaiak egy rendkívül szegény országból származnak. Ám a nyolcvanas évek végétől beszivárgott Szahalinra is a hír, hogy Dél-Korea rohamos mértékben fejlődik; gazdasága már korántsem azon a szinten van, mint előzőleg. Ez pedig a szahalini koreaiak ázsióját is növelte.
2013-ban egy orosz - koreai film előkészítése zajlott. A filmet Pavel Csukraj rendezte volna Anatolij Kim egyik, szahalini témájú novelláját felhasználva. Nem sikerült nyomára bukkannom az elkészült műnek, tehát feltehetőleg valamilyen okból megakadt a projekt. Kár. Ám talán folytatódik a munka, vagy ha ez nem is, előbb vagy utóbb készül valami hasonló, s ez újabb lehetőséget ad rá, hogy a Szahalinon élő koreaiak összekapcsolják egymással az oroszokat és a koreaiakat.
A Szahalinra került koreaiak első generációja a szülővárosába szeretett volna visszatérni, a második és harmadik generáció a jobb élet reményében szeretett volna Koreába menni, de szülőföldjének Oroszországot tekintette. A negyedik generáció egy része, bár szülőföldje Oroszország, büszke koreai származására, míg másokat nem foglalkoztatja Korea és a koreai nyelv, helyette Japán felé tekintenek, japánul tanulnak, aminek elsődleges magyarázata, hogy több japán cég működik Szahalinon.
A szahaliniaknak a koreaiakkal - dél-koreaiakkal - való egyesítésével foglalkozó tanulmány kitér arra a szempontra is, hogy a Dél-Koreába hazatelepült szahalini koreaiak, ellentétben az anyaországiakkal, elvetik a kor, foglalkozás és státusz hierarchiáját. Ennek összehangolása nem kis feladat. Az én személyes véleményem szerint a szahaliniak látásmódja határozottan hasznára lehet Dél-Koreának. A hazatérőknek nem könnyű beilleszkedni az erősen urbanizálódó dél-koreai társadalomba, ráadásul a dél-koreaiak közül sokan idegennek tekintik őket. Emiatt a fiatalabb hazatelepültek közül sokan tértek vissza Szahalinra.
A fenti pár bekezdés tartalma egy-egy olyan kicsi dolog, amely az elfeledettek utódainak sorsát pozitív irányba viheti, de úgy látszik, koreai identitásuk lassan szétfoszlik. Bár vannak ellenpéldák is. A szigetet és lakóit - oroszokét és koreaiakét - most és a jövőben újabb veszélyek, a természeti kincsekre, az olajra és a földgázra áhítozó zsákmánylesők fenyegetik.
A dokumentumfilm magyar feliratát itt találjátok.
Felhasznált irodalom
Digital Humanities and Japanese History/Rio Shimizu
Koreans on Sakhalin: The misadventures of migrant workers/Andrei Lankov
Letter from: untold stories from Sakhalin, the island where Russia meets Korea/Andy Potts
The story of the Sakhalin Korean rebellion/Andrei Lankov
Sakhalin: Russia’s East Asia trump card/Jon Letman
Gov't secures testimony on Japan's massacre of Sakhalin Koreans
Sakhalin Koreans Undergo Russification/Andrei Lankov
Russia Sought to Send Koreans to NK in 1947/Kwon Mee-yoo
Sakhalin Korean wins legal recognition of nationality/Noh Hyun-woong
