November óta egyre nő a feszültség Kína és Dél-Korea, méghozzá nem a két kormányzat, hanem a két ország állampolgárainak egy része között. A legutóbbi események azonban akár a hivatalos diplomáciában is súrlódásokhoz vezethetnek. Ahogy már múltkor írtam -  a mellesleg korábban is létező, de nem nyílt ellenérzést - a kimcshi körüli viszály hozta a felszínre. 

Kim Hong-do, a 18. században élt festőzseni alkotása

Azóta már újabb kérdések is napirendre kerültek, mint például a koreai hagyományos viselet, a hanbok kérdése. A kínai közösségi oldalakon hosszú hetek óta folyik a polémia azt taglalva, hogy a hanbok a kínai tradicionális viseletben is megtalálható-e, avagy abból fejlődött-e ki. 

A hozzászólások természetesen nem a viselettörténet szakértőitől érkeznek, így se pro, se kontra nem elég meggyőzőek az érvelések, viszont erősen borzolják a kedélyeket.

Ugyanezek a körök a phanszorit, a koreai népi operát is a kínai kultúra részének szeretnék tekinteni, amely ugyan, mint a kimcshi, már hosszú idővel ezelőtt felkerült az UNESCO emberi kulturális örökségének listájára, tehát a kínaiaknak nincs mit keresniük arrafelé, de azért rendületlenül nyomják.

A koreai kulturális minisztérium, hogy elejét vegye a hasonló esetek jövőbeli ismétlődésének, az eddiginél is fokozottabb hangsúlyt helyez a koreai kulturális javak világban való megismertetésére.

12. szd-i koreai teáscsésze

Néhány héttel ezelőtt a hivatalosnak nevezhető koreai fél azzal kívánt békésen, de elszántan tiltakozni, hogy a világ különböző országaiban működő kulturális központok felkérték a kurzusaikon résztvevő helyieket, készítsenek színes papírhanbokokat, azoknak fotóit a közösségi oldalon megosztva fejezzék ki szolidaritásukat a koreaiakkal.

Az ellenérzések a múltban gyökereznek, de könnyen elképzelhető, hogy azon és a fent leírtakon felül még további tényező is hozzájárul a mostani reagáláshoz. Tudniillik például az USÁ-ban gyakorta érik inzultusok az ott élő koreaiakat azon egyszerű okból, hogy ázsiaiak. A nagyszerű Egyesült Államokban az egyszerű honpolgár ugyanis nem tud különbséget tenni a kínai és a koreai arcok között, ezért a Vuhanból - ki tudja hogyan - kiszabadult covid miatt minden ázsiai embert, így a koreaiakat is nyugodt lélekkel kínainak nézi és utálja. Emiatt az ott élő koreaiak tiltakoztak, segítséget is kértek, de nyilván hergelően hat ez odahaza is.  

Mint a Korea Times hírül adta, a koreaiak közül sokan annyira sérelmesnek találják a koreai nemzeti hagyományok kínai oldalról érkező vitatását, hogy a több mint tíz éve útjára indított, Gangwon tartományba tervezett Chinatown, azaz kínai témájú nagyszabású turisztikai komplexum ellen indított petíciót nem egészen egy hónap leforgása alatt több mint 660 ezer koreai állampolgár írta alá, akik nem értik, miért kell "az országnak kínai kulturális élményeket nyújtani a turistáknak, vagy miért kellene Koreában 'egy kis Kínának' lennie." Mivel törvényben rögzített, hogy a 200 ezret meghaladó petíciókra a koreai kormányzatnak hivatalos választ kell adni, ezért fel van adva a lecke.

A projektre aláírásával már régen áldását adta a koreai fél, ráadásul ez Dél-Koreának nyilvánvalóan üzleti hasznot is jelent. Tudvalevő, hogy Dél-Korea turizmusában a kínai utasok a teljes turizmusnak 40%-át (közel ötmillió főt) teszik ki 2014-es adat szerint - azóta a számok még magasabbak -, tehát az ország nem szívesen mond le egy ilyen tervről. 

Ezen a ponton én is csatlakozom gondolatban a koreai tiltakozókhoz. 
Miért kell? 

A Dél-Koreába látogató kínai turisták ne Kínát keressék a szomszédban, hanem csodálják meg mindazt, ami koreai. Mi sem azért utazunk Görögországba, hogy ott magyar pörköltet együnk, hanem például a nagyszerű spanakopitáért, nem is beszélve a minden városban megtekinthető szenzációs ókori szobrokról és egyéb tárgyi emlékekről, avagy mondjuk Epidavrosz múltba vezető szellőjéről. 

A koreai kulturális kormányzat láthatóan visszafogott, túlzásoktól mentes, de azért finoman odasóz a kínaiaknak. "Úgy gondolom, hogy ilyen viták a koreai kultúra iránti növekvő globális érdeklődés miatt merülnek fel. A kínai emberek különböző gondolatokat fogalmaznak meg a kimchiről és világszínvonalú örökségünkről, de nem képviselik a kínai kormány hivatalos álláspontját" - mondta el múlt csütörtöki sajtótájékoztatóján Hwang Hee, az alig egy hete kinevezett kulturális miniszter.

Lehet igazság abban, amit a miniszter megfogalmazott. Valljuk be, sokakat irritálhat, a kínaiak között sokan lehetnek olyanok, akik országuk múltja alapján magukat magasabban lévőnek gondolják a koreaiaknál, hiszen a történelem során jelentős ideig volt Csoszon a kínai császárság hűbérese, s ennek eredményeként számos kulturális jellemzőt át is vettek. Csakhogy még akkor is, ha el kell ismerni, hogy néhány - ma már évszázadok óta létező - szokás, módszer gyökere talán kínai, az eltelt idő alatt ezek átformálódtak, a koreaiak saját képükre igazították, fejlesztették, s ezek ebben a formában már hitelesen koreaivá, nemzeti kincsükké váltak. 

Valaki egyszer azt mondta lányainak, akik némi fanyalgással állapították meg, hogy sógornőjük milyen ügyesen kezel bizonyos családi dolgokat: Nem irigykedni kell, hanem megtanulni tőle a módszert. Amennyiben a kínaiakat zavarja, hogy a kis Dél-Korea a hallyu kigondolásával és annak sikeres alkalmazásával ilyen eredményes kultúrájának népszerűsítésében, akkor rajta, tegyék ők is ezt. Megjegyzendő, a kínaiaknak nincs oka irigységre, hiszen a világ nemcsak a mindenhová kirajzó és letelepülő kínaiakat látja, hanem folyamatos a kínai kultúra iránti kíváncsiság is.

Ahogy látom, a kínaiak miatt nem kell könnyeinket hullajtani, mert ma már a hallyu egyik terméke, a filmsorozatok gyártása, amely ugyan jövedelmező az ország számára, de vitatható, hogy magas kultúrát jelent-e, követőre talált a kínaiakban: akkora lendülettel állítják elő már ők is a kínai sorozatokat, hogy a korábban csakis a koreai doramák csecsén csüngő magyar koreafanok mára többségükben átnyergeltek a kínaira. Igaz, ezeknek a nézőknek a jelentős része sem az egyik, sem a másik kultúrába nem mélyed túlzottan bele, inkább csak unalmát űzi el szellemi rágógumit alkalmazva, s közben tetszeleg a koreaismeret tévhitében. A koreaiaknak meg nem szükséges aggódniuk, mert azok a nézők, akik valóban Koreára kíváncsiak, továbbra is a doramak között kotorászva kutatják a megnézésre érdemes opuszokat.

15. századi kínai, csirkés csésze, ami pár éve 36 millió dollárért kelt el a Sotheby’s hongkongi árverésén

A magam részéről azt kívánom, hagyják békén egymást, s közvetítse sikerrel mindkét fél kultúrájának igazán értékes elemeit.  Várom azt az időt, amikor előtérbe kerülnek azoknak a több száz vagy több ezer éves kelet-ázsiai, eddig nem, vagy csak ritkán látható tárgyi, ill. szellemi értékeknek a megmutatása, amely méltán eredményezhet elismerést. 

Addig meg türelmesen várunk és élünk azzal, amit kapunk. Hogy mi is az? A koreai hullám magyar wikis oldalán a kulturális jelenség kritikájában több másik között olvasható az alábbi:"Von Jongdzsin kultúrakutató egyik írásában szarkasztikusan jegyezte meg, hogy a koreai hullám egyetlen aspektusra épül: 'Gyűjtsünk össze mindent, amit el lehet adni!' – ahelyett, hogy a jelenséget az ázsiai régió kulturális egyesítésére, a kultúrák közötti kommunikáció elősegítésére használnák fel."

Kína mindenesetre nem szorul rá, hogy a szomszédoktól cibálja vissza - amennyiben elfogadjuk, hogy egyes szokások onnan eredtek - a csorba csészét, amelyet a szomszéd gondos munkával megszépített, hiszen maradt bőven eredeti szépségében ragyogó, leheletfinom porcelán teáscsésze a kínaiak konyhájában.