Szokatlan posztot tárok most az olvasók elé. A blog elmúlt tizenegy évében példátlan, hogy a körüljárt témához az anyaggyűjtést nem én, hanem valaki más végezte el. Mivel a blogban igyekszem a jelentős koreai diaszpórákról képet adni, korábban futólag már nézelődtem a dél-amerikai országokban élő koreaiakkal kapcsolatban, de kevés anyagot találtam, s minden jel arra mutatott, hogy arrafelé az utóbbi évtizedekben telepedtek meg koreaiak, elsősorban gazdasági előnyök szerzése érdekében, befektetési céllal. Ez pedig véleményem szerint nem különösebben érdekes az olvasók számára, de számomra sem. Belenyugodtam. Aztán a téma felmerült egy beszélgetés alkalmával, jjagnun pedig, akivel a kérdésről beszélgettünk, nemcsak arra hívta fel a figyelmemet, hogy Dél-Amerikában a koreai közösségek létrejötte ennél árnyaltabb, hanem azonnal nekilátott, s hamarosan egész sorát nyújtotta át nekem az idevágó írásoknak.
A Brazíliába irányuló koreai bevándorlás több évtizeddel azt megelőzően fogalmazódott meg, mint amikor ténylegesen megérkeztek oda az első bevándorlók. Korea japán megszállásának idején merült fel a kérdés, de csak 1948. augusztus 15., a Koreai Köztársaság megalakulása után tudta Korea előmozdítani a külföldre irányuló, szervezett migrációt. Az első lépést Yoon Eul-soo katolikus atya tette meg azzal, hogy az 1949-ben megnyílt Nemzetközi Missziós Közgyűlés során találkozott a washingtoni brazil nagykövettel, majd hazatérése után egy magazinban tette közzé a hírt az eredményről, a bevándorláshoz szükséges előkészületeket kommentálta. A bevándorlásra alkalmas amerikai kontinens országainak felsorolását követően többek között ezt fogalmazta meg: Brazíliában jelenleg élelemhiány miatt kezdeményezik a mezőgazdasági termelés növelését, ezért üdvözlik népünk bevándorlását. Ekkor azonban felmerül a probléma az ajtónyitás konkrét időpontjával, illetve azzal, hogy mit fognak erről dönteni a hatóságok. De legalább külföldön kellene megkezdeni a diplomáciai tárgyalásokat, kormányunk fokozatos stabilizálódásának megfelelően. [...] Népünk külföldre való bevándorlásában mindenekelőtt fel kell hagynunk azzal a gondolkodásmóddal, hogy túlnépesedési problémánk enyhítésére „szemetes” után kutassunk. Legalább a külföldön élők fejlesztésére kell gondolnunk, és a bevándorlók képzettebb emberek legyenek, mint azok, akik az országban maradnak. Mert ez a probléma az ország és az emberek presztízsét érinti, az ország kapacitásának és kultúrájának előmozdításában. [...] Végül a legfontosabb az lenne, hogy kutassák és megismerjék azt a helyet, ahol alkalmazkodni fognak. Vagyis olyan kedvező helyszín választása, hogy embereink bevándorolhassanak, fennmaradhassanak, fejlődhessenek.
Az atya konkrét tervet készített, ám a koreai háború miatt a terv sokáig csak terv maradt.
Az 1963. február 12-én érkezett, 103 főből álló Első Mezőgazdasági Bevándorlási Csoportot (17 család, 92 fő és 11 katona, az utóbbiak feladata a teljes folyamat figyelemmel kísérése volt) követték a továbbiak: több mint 50 ezer koreai él jelenleg Braziliában, többségük São Paulóban. Becslések szerint 60%-uk Dél-Korea délkeleti - Gyeongsang tartomány - és északnyugati - Szöul és környéke - régióiból származik.
A bevándorlók első csoportjára emlékeztek a múlt évben, arra a migrációra, amelyet a koreai kormány ösztönzött. Aki olvasta az NSZK-ba küldött koreaiak történetét, nyilván emlékszik rá, hogy a koreai kormány annak reményében szorgalmazta a németeknél a munkavállalást, hogy a munkások nyereségük egy részével hozzájárulnak hazájuk gazdagodásához. A Braziliába kivándorlók esetében ugyanez volt az elgondolás.
A hatvanas évek elején a koreai háború következményeként Dél-Korea elszegényedett ország volt, Brazília ezzel szemben a nemzetközi bevándorlás újranyitásában vett részt, mivel az iparosodáshoz szükség volt munkaerőre. Mindenki jól jár, mondjuk. Az iparosodó, munkáskezekre éhes fogadó ország, az ország, amely elengedi, s így csökkenti a gondoskodást igénylő állampolgárait, akik jó esetben még pénzzel is segítik az otthonmaradókat, akik meg elmennek... hát azok talán szintén jól járnak, csupán a szülőföldjüket veszítik el. Az érkezők általában középosztálybeliek voltak. A szegényebbeknek nem volt anyagi ereje az elinduláshoz, a tehetősebbeknek meg általában okuk sem volt új hazát keresni. Sokan a földhöz jutás ígéretében bíztak, de csalódniuk kellett: a felajánlott föld adottságai nem azok voltak, amit ígértek és nem készültek el az ígért telepek sem. A megoldatlan helyzetért a koreai kormány választ kért a brazil kormánytól, aminek következményeként a brazilok földterületeket kínáltak eladásra, de a koreai bevándorlók tőke híján ezekért nem tudtak fizetni. Eközben rendületlenül érkeztek az újabb hajók az újabb bevándorlókkal. 1964-ben, ebben a megoldatlan helyzetben kötött ki az ötödik, utolsó hivatalos bevándorlócsoport hajója. Még hasonlóan szervezetten érkeztek Paranába, ahonnan azután Santa Maria városba mentek tovább. A továbbiakban, 1972-1980 között nem a brazil és a koreai kormány megállapodása alapján, hanem épp ellenkezőleg, Brazília tiltása ellenére, okmányokkal nem rendelkezők vándoroltak be a jobb élet reményében, 1980-tól napjainkig pedig a São Paulóban letelepedettek által meghívott családtagok érkeztek.
A Santa Maria várost körülvevő területen kezdték meg a gazdálkodást, de a körülmények rendkívül sanyarúak voltak. Rizs- és szójababtermesztésbe fogtak, de sokszoros nehézségekbe ütköztek. Sokan úgy döntöttek, hogy inkább kereskedni fognak. Előbb legtöbben a São Paulo-i Baixada do Glicériót választották, először a magukkal hozott ruhaneműket adták el, utóbb alkalmazottként varrásba fogtak, majd üzlethelyiséget vagy műhelyt béreltek, amelynek egyik helyiségében lakott a család, s vállalkozást indítottak. Glicério a 60-as, 70-es években - mellesleg ma is - az alacsony jövedelműek, kisiparosok és helyi vállalkozások színtere. Az itt létrejött koreai faluban rossz higiéniai körülmények, szegénység, nagy bűnözés és prostitúció volt a jellemző. A koreaiak lakhelyükről eltérő véleményeket fogalmaztak meg: az otthoni háború borzalmait megélők számára nem tűnt szörnyűnek, míg mások a hazai körülményeket sírták vissza. Nem meglepő, hogy akik tehették, idővel vállalkozásaikat átköltöztették Brás kerületbe, de kedvenc lakónegyedük Aclimação lett. A 90-es években aztán a kifinomultabb nőiruha-üzletek São Paulo központjába, Bom Retiróba költöztek tovább, s lakóhelyül is ezt választották. Így tett példának okáért Jung Mo-sung építészmérnök édesapja is. Eleinte a kis tőkeigényű varrással, majd az áruk eladásával próbálkoztak. A korábban hanyatló városrész a koreaiak közreműködésének hála, virágzásnak indult.
Jung Mo-sung a São Paulo-i Metodista Egyetem professzora és író rendkívül érzékletesen fogalmazza meg a szülőföldjükről elvándorolt, diaszpórában élők lelkiállapotát. A bevándorlók térben és időben nem onnan származnak, ahonnan érkeztek, nem is ott élnek, ahová megérkeztek, hanem egy harmadik világban. - mondja ezt a bevándorlók napjának ünnepségén, 2023. június 25-én.
Ő 1966-ban, nyolc éves korában hagyta el Dél-Koreát. A Brazíliába kivándoroltak második csoportjából származik, akik 57 napon át utaztak egy teherhajón, míg Paranguá kikötőjében partra szálltak. Egy kisfiú számára az utazásnak az a 17 napja a legemlékezetesebb, amikor sehol nem volt látható a szárazföld, a végtelen óceán, a bálnák és repülőhalak látványa pedig varázslatként hatott rá.
Meg kell jegyeznem, hogy a hajóút a többség számára korántsem volt olyan érdekes és élvezetes, mint a kisfiú számára. Az őket szállító Tjitjalengka nevű régi, teher- és személyszállító hajón az utasok nagy, zárt, szellőzés nélküli kabinokban voltak elhelyezve, a hajó rázkódott és himbálózott, a tengeribeteg utasok egy-egy nagyobb rázkódáskor egymásra estek, hánytak. A többit az olvasók képzeletére bízom.
Megérkezve aztán Castro városába mentek, egy katonai laktanyában helyezték el őket arra az időre, míg a kolónia telepe el nem készül. Ő hamarosan Ponta Grossába ment egy olasz családhoz, ott az olasz hagyományokkal ismerkedett, közben pedig tanulta a portugál nyelvet. Egy év múlva jutott a család São Paulóba, méghozzá apai döntés alapján olyan környékre, ahol nem laktak koreaiak, mert így - reményeik szerint - gyorsan megtanulhatnak portugálul. A kisfiúnak így nem is igen volt kapcsolata koreaiakkal.
A migránsok túlnyomó részére érvényesek a fentiek, de voltak természetesen kivételek. Élete és családjának sorsa Baek Ok-bin tanárnő elmeséléséből tudható meg a linkre kattintva. A történet gyönyörű és megindító, feltétlenül ajánlom elolvasásra. A hölgy, aki ma már százegy éves - ő a legidősebb koreai bevándorló -, negyvenéves korában, 55 napos tengeri utazást követően az első bevándorlók egyikeként lépett Brazília földjére férjével, lányával és három fiával. Koreában jómódban éltek, távozásuk oka a szabadság hiánya volt.
Egy kis kitérő, hiszen eddig, sőt ezután is dél-koreai bevándorlókról írok, de mint az alábbi videóból megtudható, vannak Brazíliában észak-koreaiak is, akiket a koreai történelem furcsaságai juttattak olyan távol eredeti otthonuktól. Az egyik menne, megnézné szülőföldjét, a másik inkább elfelejtené, neki már Brazília az otthona.
Manapság, amikor a brazil emberek női ruházatról beszélnek, azonnal a koreaiak jutnak eszükbe. Annak ellenére, hogy számos más tevékenységi területen is jelen vannak, a koreaiak a ruhaszektorban váltak ismertté a São Paulo-i lakosok előtt. A Brazíliában gyártott három női divatáruból egy koreai gyártótól származik. A közösség több mint 70%-a pedig a textiliparban tevékenykedik. Becslések szerint Bom Retiróban több mint ezer koreai ruhaüzlet működik, Brásban pedig további nyolcszáz. A legtöbb koreai kereskedő tulajdonában lévő üzleteket zsidó bevándorlóktól vásárolták, akik az 1970-es évek elejéig uralták Bom Retiro kereskedelmét. Mindez persze nem ment konfliktusok nélkül. Bom Retiróban a korábban letelepedett más etnikumúak - pl. zsidók, örmények és arabok - nem nézték jó szemmel a koreaiak érkezését. Ám a dolgos koreaiak, akik közül sokan kezdetben varrásra szerződött alkalmazottak, majd eladók voltak, alacsonyabbra szabott áraikkal jobb helyzetbe kerültek, így lehetőségük volt megvásárolni a műhelyeket és boltokat. A 80-as években a nagy mennyiség, a 90-es években már a minőségi termékek előállítása állt a középpontban. Ennek elérése érdekében több, a divatot diktáló külföldi városba, pl. New Yorkba látogattak el az épp uralkodó trendek megismerése céljából.
Bom Retirónak annyira jellemzője lett a koreai lakosság és kereskedelem, hogy João Doria, aki 2017-től szűk másfél évig töltötte be São Paulo polgármesteri tisztét, felvetette a névváltoztatás kérdését, ám a negatív vélemények meghátrálásra késztették. Így Bom Retiróból nem lett Bom Retiro Little Seoul.
A kivándorlók egy diktatúrából indultak, s megérkezésük után hamarosan egy másik diktatúrában találták magukat: Brazíliában 1964-ben katonai puccs zajlott le, majd a junta hatalmon maradt 1985 márciusáig. Ehhez járultak még a nyelvi nehézségek és az előítéletek. A koreaiak tehát általában nem a jólétbe pottyantak, nehézségekkel kellett szembenézniük, először a nyelvi nehézségekkel, majd kezelniük kellett a kulturális különbségek okozta traumákat, elviselni azt az időszakot, amikor a migránspolitika nemzeti ellenségként kezdett tekinteni a migránsokra. Bár Braziliában a korábban bevándorolt japánok miatt nem volt ismeretlen a vágottszemű, ázsiai arc, az ottaniakat még mindig meglepték ezek a fizikai adottságok. A kulturális különbségek megmutatkoztak a táplálkozás területén is, a tofut visszaadták, mert más volt az íze, mint a sajtnak, a koreaiak egészen más módon ettek, mint a helyi emberek, ami az egyik nép kultúrájában udvarias forma volt, a másiknál épp ellenkezőleg.
Ma a bevándorlók második generációja, a fiatalok kezdenek beilleszkedni, ők azok, akik elősegítik a két kultúra összehangolódását. Az 1988-as szöuli olimpia, a 2002-es labdarúgó világbajnokság és a hallyu, amely 2010-ben elérte Brazíliát is, szintén hozzájárult a befogadó nép és a bevándorlók közeledéséhez.
Bom Retiro nem csupán a koreaiak megélhetésének központja. Ebben a városrészben zajlanak a közösség fő tevékenységei is, éttermek, bárok, vásárok, koreai piacok és élelmiszerboltok sorakoznak. Itt sétálni olyan, mintha Koreában sétálna valaki.
A közösség koreai nyelvű fő médiája is São Paulóban működik: napi- és hetilapok, magazin, két tévécsatorna.
2013-ban, azaz egy évvel később, mint nálunk, São Paulóban is megnyitotta kapuit egy koreai kulturális központ.
A 84 éves Hea Ja Shin Co 2001 óta működteti éttermét Bom Retiróban, a mai napig felügyeli a hagyományos koreai ételek készítését. 2010-ig a vendégek a koreaiak közül kerültek ki, azóta már a brazilok közül is sokan járnak hozzá, méghozzá Brazília különböző vidékeiről. Ehhez hozzájárult, hogy az étterem az első között készített portugál nyelvű étlapot.
A közelmúlt mindezek ellenére nem felhőtlen, a brazil gazdasági helyzet sok vállalkozást lehetetlenné tett, a kínai ruhagyártás és a termelés Ázsiába való áthelyezése hatására voltak számosan - elsősorban a második generáció mobilabb képviselői - akik másba fogtak, de olyanok is, akik visszatértek hazájukba. Így Bom Retiro kereskedelmében a koreai ruházat jövője bizonytalan.
A posztnak lassan a végére érek, de még egy érdekességet szeretnék megosztani. A dél-koreai Daeguban született Jeremias Lyu 15 éve él Brazíliában. Hét éves volt, amikor szüleivel elhagyta szülőföldjét, mert apja engedelmeskedett a misszionáriusi hívásnak. Ma már Jeremias maga is misszionáriusként próbálja segíteni az embereket: dalaival igyekszik megértetni a hallgatókkal, "hogy minden kétséget, tervet, bizonytalanságot és aggodalmat adjunk át Istennek. Emlékezni és felismerni, hogy mindenünk, amink van és vagyunk, Tőle származik." Aki valamelyest járatos a dél-koreaiak valláshoz való viszonyát illetően, ill. tudja, hogy Brazília lényegében katolikus ország, hiszen a népesség 64%-a katolikusnak vallja magát, valószínűleg elámul. Én legalábbis ezt tettem azzal szembesülve, hogy dél-koreaiak viszik a hitet a braziloknak - de ezt nem iróniával mondom, ha úgy tűnik is. Annál is kevésbé, mert bár a srácról szóló írás erre nem tér ki, ezért csak feltételezem, de talán nem rosszul, hogy a hit terjesztése és a hivők lelkigondozása jelen esetben a koreai diaszpórára vonatkozik, amely közösség számára São Paulóban 1965-ben, Santa Mariában pedig 1966-ban megalakult a katolikus egyházközség.
Jung Mo-sung néhány éve agyvérzés következtében elvesztette beszédkészségét, így újra kellett tanulnia koreaiul, angolul. Ezzel együtt azt is észrevette, hogy visszatért a régi, koreai szokásokba: ha érkezett valaki köszönteni, nem fogott kezet, hanem koreai szokás szerint lehajtotta a fejét. Párszor ellátogatott Koreába, de ott sem érezhette magát otthon: ott már külföldi. Tehát a visszatérők helyzete sem könnyű. Azt mondja, a migránslét alkalmazkodás, nehézségek és szenvedés. A szenvedést kétféleképpen lehet kezelni. Megoldani a sebek felnyitásával és tisztításával, vagy elfojtani, aminek nyomán megjelenik a neurózis.
Akik megmaradtak választott hazájukban, kemény munka árán gyökeret eresztettek az idegen földön, s élnek egy harmadik világban, talán nem is boldogtalanul.
