Egy különleges filmet ajánlok most magyar felirattal az olvasók figyelmébe. A cím mint egy levél élén a megszólítás.
Yang Yong-hi, az előző posztomban ismertetett Hazánk (Our Homeland) című játékfilm rendezője a film elkészítését megelőzően két dokumentumfilmet rendezett. A hölgy egy zainicsi-család tagja, szülei 1971-ben "hazaküldték" három fiukat - a legfiatalabb csupán 14 éves volt akkor - Észak-Koreába. Az 1959-ben induló és a 80-as évek végéig tartó "Hazatérési projekt" keretében több mint 90 ezer Japánban élő koreai - zainicsi - települt át a jobb élet reményében, bízva az északiak ígéreteiben, naiv tiszteletet érezve Kim Ir Szen iránt.

Az alábbi fotó elmosódott, de valahogy épp a gyenge képminőség fejezi ki szerintem a leginkább a történetet.

A Kedves Phenjan a rendezőnő családjának történetét tárja elénk a szüleivel, főként apjával folytatott beszélgetések segítségével. Ennek keretében szinte az összes, a zainicsi-létben óhatatlanul felmerülő probléma terítékre kerül.

Az Oszakában, a szülők lakóhelyén készült felvételek, a régi fotók, és persze az észak-koreai családlátogatás során készített felvételek rendkívül érdekesek és informatívak. Az utóbbiak esetében olyan jelenetek tanúi lehetünk, amelyekre más módon nincs lehetőségünk.

Észak-Koreáról, az ott élők életéről keveset tudunk. Bár a média gyakorta ad hírt, bizonyosan nem tudható, mi az igazság. Az Észak-Koreában élő fiúk, akik persze már felnőtt családapák, lakásaiba kapunk betekintést, phenjani utcai életképek adnak többé-kevésbé hű képet az ottani életről. Azért csak többé-kevésbé, mert az apa kommunista rezsimhez való aktív cselekedetekben megnyilvánuló hűsége nyilvánvalóan aránylag jó helyzetet biztosított fiainak. A "hazatérők" kis része maradhatott Phenjanban, a többségnek tudomásul kellett vennie, hogy oda költözik, ahová irányítják, az esetek nagy részében vidéki városokba, falura, ahol az ínség még nagyobb volt, az élet még nehezebb, mint a fővárosban. Azt továbbra sem tudhatjuk, az utóbbiak milyen körülmények között élnek.

Tehát kivételezettnek mondható helyzetek szemlélői vagyunk: fővárosi otthonok, a férfiak számára elfogadható munka - nem elviselhetetlen körülmények között végzendő gyári vagy földműves-munka -, sőt, még pianínó is!, amelyen a zenei tehetségű unoka gyakorolhat. Ám azért ez a privilégizált helyzet sem korlátok nélküli: a mindennapokban és az életcélok elérésében is korlátozott. A családok nagyon rászorulnak a Japánból érkező javakra. A három fivér egyike, aki nagy zenerajongó volt, zenei vágyát nem bontakoztathatta ki. Egyedüli reménye az lehet, hogy fia eléri azt, amiről ő csak álmodott.

A film rávilágít arra, hogy a családon belül nem egységes a világnézet, s ez a mikrokörnyezet egyben jól mutatja a zainicsik körében egészében meglévő különbözőségeket, az ebből fakadó konfiktusokat. A rendezőnő narrációjában félreérthetetlenül megfogalmazza szüleiétől alapjaiban különböző véleményét, ám az apával folytatott beszélgetésben, apja iránti tisztelete okából végig a kérdező szerepét tölti be. A kérdések és az azokra adott válaszok azonban meglehetősen pontos képet adnak még arról is, vajon a szülők hogy döntöttek volna, ha tisztában vannak azzal, milyen élet vár fiaikra.

Az utolsó húsz percben nagyon személyes beszélgetés zajlik a nagybeteg apa és lánya között. Többnyire a lány beszél, a feltett kérdésekre az idős beteg legtöbbször csak igennel és nemmel képes válaszolni. Nem könnyű része ez a filmnek, a néző úgy érezheti, olyasmit lát, ami csak rájuk, kettőjükre tartozik. De mégis része ez is az egésznek, hiszen Yang Yong-hi apja iránti szeretetére világít rá - a nézetkülönbségek dacára. Fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy a világnak azon a részén a szülők iránti köteles tisztelet jegyében még ma is az a jellemző, hogy a gyermek lemond saját elgondolásairól, és a szülők által elvárt módon éli az életét. Ennek ismeretében értékelendő az apa engedékeny hozzáállása több kérdésben.

A rendezőnő másik dokumentumfilmje, amelyben unokahúgára fókuszál, sajnos egyelőre megszerezhetetlen, de a trailerét ideteszem. A film címe magáért beszél: Sona, the Other Myself

Yang Yong-hi 2006-ig, a Kedves Phenjan c. filmje miatti kitiltásáig négy alkalommal tett látogatást Észak-Koreában. Azóta csak az aggódás maradt számára testvérei és azok családja miatt. Ám, ahogy az Our Homelandben bátyja tanácsolta, éli az életét, szabadon dönt a saját sorsáról.

Magyar felirat letölthető innen.

Két régi, 2011-es cikket ajánlok elolvasásra. Az egyik a Korea Times-ban, a másik a Korea Heraldban jelent meg.

Érdekes momentum, hogy épp a napokban járta be a hír a nemzetközi sajtót, miszerint öten - négy etnikai koreai és egyikük japán felesége - akik az Észak-Koreába "hazatérők" közé tartoztak, majd sikeresen visszatértek Japánba, pert indítanak Észak-Korea és vezetője, Kim Dzsongun ellen. A felperesek tisztában vannak azzal, hogy a per nyerteseiként anyagi kártérítésre nemigen számíthatnak, de nem is ez a legfontosabb számukra. Két cikket érdemes elolvasni a témában itt és itt.