Talán elsőre meglepő lesz egy koreai témájú blogban ezt olvasni, de nem kakukktojás, határozottan állítom, hogy nem az. Bár a blog első posztjai nem céloztak mást, mint képet adni a távoli ország érdekességeiről, már hosszú ideje úgy hiszem, mindaz, amit Koreáról - múltjáról és jelenéről - írok, több annál, mint ottani jelenségek megismertetése. Mindaz, amit írok, valamilyen formában tanulsággal szolgál számunkra, magyarok számára, sőt, néha rejtetten rólunk szól. Nemrég valaki azon morgolódott, miért kell nekünk olyan erőteljesen foglalkozni nemzeti hagyományainkkal; szükség van-e ezeket előtérbe helyezni. Elgondolkodtam a felvetésen, és az alábbiakra jutottam anélkül, hogy tájékozódtam volna, mi a szakemberek álláspontja a kérdésben. Csak a magam gondolataira és érzéseire hagyatkoztam. Bízom benne, hogy olvasóim között számosan egyetértenek velem, ahogy abban is, hogy akik eddig nem tűnődtek el a kérdésen, gondolatébresztőnek fogják találni.
Mindannyian megismételhetetlen csodái vagyunk a teremtésnek, mindenkitől különböző értékek. Életünk, érzéseink, gondolataink egyediek. Mások számára csak részben ismerhetők, még a hozzánk legközelebb állók is csak egy kis szeletét ismerhetik meg, s a megismerés sokban függ attól, hogy az a másik ember mikre rezonál. Másképp lát minket az anyánk, apánk, mást a gyermekünk, az életünk társa, a barátaink. Milyenségünk mégis beépül a hozzánk közelállókba, nyilván különböző mértékben, ami függ attól, hogy a másik milyen mértékben "vevő" a gondolatainkra, érzéseinkre, de függ attól is, hogy mindaz, ami meghatároz minket, mennyire fejeződik ki, s mennyire vagyunk képesek mindezekből szintézist - újat, de legalábbis új nézőpontot - létrehozni, meg persze attól is, meg vagyunk-e áldva karizmával. Amikor átlépünk, nem szűnünk meg, hiszen a beépülés által tovább élnek valamikori érzéseink, gondolataink. Illetve másképp is tovább élünk, de ezt most hagyjuk.
Az egyének kis csoportja kicsi közösséget alkot. Ez a közösség alapvetően a családtagokból áll, bár sokszor más közösségek, baráti, munkahelyi csoportok is erős kötelékké alakulnak. Természetesnek érezzük, hogy ezeknek a közösségeknek az értékeit őrizzük, hagyományait, mint az értékteremtés összességét tovább örökítsük. Formai módon is tesszük ezt - írott formában őrizzük felmenőink nevét, születési és halálozási idejét, foglalkozását, lakhelyét, s ha szerencsések vagyunk, további olyan információkat, amelyek a valamikor élt felmenőnk egyéniségét jellemezték. A megőrzés azonban a már említett beépülés, zsigereinkben való öntudatlan, de erős őrzést is jelenti. Nem ritka tünemény, hogy a fiú ugyanazzal a mozdulattal tesz valamit, mint ahogy azt apja tette, vagy az unoka épp olyan hangon köhint, mint a nagyapa. És ezek többsége nem tanult dolog, hanem "örökölt". A tanult dolgok más tészta, s valljuk be, hogy azoknak nagy része elvész idővel, mert az élet folyamatos változása miatt már nem képez értéket, habár teljesen az sem vész el, hiszen a nagymama isteni süteményreceptjeit, nehezen utolérhető ízű leveseit továbbéltetik az utódok.
Ahogy az egyes, hozzánk közel álló emberek, ill. a minket túlélő családtagok őrzik azt, ami minket jelentett, ugyanúgy dédelgetjük mindazokat, amelyek a családnál jóval nagyobb közösség múltban és jelenben megalkotott értékei. Ezek szintén csakis ennek a közösségnek a saját csodái. Természetesen vannak hasonlóságok, majdnemhogy egyezések ezeknek a nagy közösségeknek az értékőrző hagyományaiban, de a másik közösséggel azonos sohasem képződik, mivel a közösség élete, múltja alakítja, amely sohasem azonos a másik közösségekével. Ezeket a nagyobb csoportokat nevezzük nemzetnek, s az általuk létrejött sokféle értéket nemzeti kincseinknek, nemzeti értékeinknek.
Az emberiség közös értékei mindezek, mert minden alkotás az emberiség teljességének kincse, s bármelyik része elvész, azzal mindannyian kevesebbek leszünk. Ahogy John Donne olyan bölcsen megfogalmazta:
Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.
Hogy a megőrzés milyen fontos, azt évszázadokkal ezelőtt tudták némelyek, akiknek az volt a bolondériája, hogy készítsenek az emberiség tudásának legjavát képező dolgokból egy nagy egészet - az összes nyomdaterméket tartalmazó világbibliográfiát. Csakhogy ezek a vállalkozások annak ellenére is sikertelenek voltak, hogy akik nekiláttak, egész életüket tették rá. Az igény azonban nem porladt el, amíg a 20. század végül meghozta az eredményt. Persze ehhez szükséges volt egy amúgy már gyakorlatban létező, egyszerűségében nagyszerű módszer: ahogy az egyén megőrzi az ősök életének legalábbis az adatait, úgy kell eljárni nagyban is. Minden nemzetnek számba kell vennie a saját nyomdatermékeit, s ha ezeket összesítik, akkor létrejön a világ egészének nyomtatott kincse; a nemzeti bibliográfiák összessége megalkotja az egyetemes bibliográfiát.
Ugyanez a helyzet a nemzeti nyelvvel, a nemzet által megélt-elszenvedett történettel, a csak az adott nemzetre jellemző értékekkel, amelyek a nemzeti hagyománykincset alkotják - népmeséktől kezdve a nemzeti gasztronómián - nyáron lecsót kell készítenünk - néptáncon és népzenén át rengeteg másig. Nekünk kell összegyűjteni, őrizni, de ahhoz, hogy igazán megmaradjon, s ne csak adatok halmaza legyen, nemcsak írott formában kell őrizni, hanem el kell jutni oda, hogy beépüljön, tehát ismernünk kell, megélni a csodáját, hogy zsigereinkben átörökítsük utódainknak. Különben bekövetkezik az, hogy mindannyian, bármelyik nemzet tagjaiként élünk is, kevesebbek leszünk.
Ahogy az egyén senkivel össze nem téveszthető mivolta az egyének sokszínűsége elengedhetetlen és nélkülözhetetlen feltétele az emberiség életének és fennmaradásának, ugyanúgy nélkülözhetetlen a nemzetek sokszínűségének gondos megőrzése. Ezt pedig nem várhatjuk mástól, csak önmagunktól. A mi szent kötelességünk ennek megtétele. És ettől még nyugodtan ismerkedhetünk más nemzetek értékeivel, élvezhetjük zenéjüket, olvashatjuk gondolataikat, hiszen azok ugyanúgy az emberiség egészének értékei, de azokat nem a mi feladatunk összegyűjteni, megőrizni. Nekünk a sajátunkat kell rögzíteni, ehhez pedig ismernünk kell - ez a feladatunk.
Az egyetemes bibliográfia tökéletes minta, egész életünkre érvényes - ha megtesszük azt, amire mi, egyének képesek vagyunk, s mindenki megteszi ugyanígy, akkor a világ egyre szebb lesz.
