Egy jobb sorsra érdemes koreai rendező, Hwang Dong-Hyuk neve egy csapásra ismertté vált a  Squid Game c. sorozat által. Ezt nézi manapság boldog-boldogtalan a világ számtalan országában. Bár a történet a társadalom sötét mélyét mutatja, a nézők nem ezzel akarnak szembesülni.

A rendező 2007-ben nagyszerűt alkotott a My Father c. filmmel, amelyben megmutatta, milyen életre szóló hiányt okoz a biológiai szülők nélkül felnőtt emberben a család utáni vágy, ill. milyen óriási szüksége van akár egy gyilkosnak is arra a hitre, hogy van valaki, aki szereti őt.

Ugyanez a rendező a 2011-es Silenced c. filmben szembesítette a koreai társadalmat az állami gondozásban élő gyermekek borzasztó kiszolgáltatottságával, az ellenük elkövetett bűnökkel, amelynek eredményeként komoly változásokat foganatosítottak ezeknek a gyermekeknek a védelmében.

Mindkét film olyan társadalmi problémát boncolgatott, amely elől a koreaiak kitartóan csukták be szemüket és fülüket, tehát nyugodtan mondhatjuk, Hwang Dong-Hyuk nem keveset tett honfitársaiért.

Hajlandó vagyok elhinni, hogy a Squid Game (오징어 게임) ötlete is ilyen szándékkal fogant meg a rendező-író fejében. Ám kieresztette a (kalmár)szellemet a palackból, s mint már oly sokszor történt, a mű önálló életre kelve nem elgondolkodtat, hanem kiszolgál olyan ösztönöket, amelyeket nem lenne szabad. A brutalitást védett helyről, kényelmes fotelben ülve sokan nézik élvezettel, csakhogy ehhez egyetlen jóérzésű embernek sem volna szabad asszisztálni. Ugye senki nem akarja elhitetni magával, hogy a Squid Game a világ számos pontján, emberek millióiban az aha-élményt ébreszti, s majd külön-külön vagy együtt fognak tenni azért, hogy ilyen senkivel, soha ne történhessen?

Amennyiben valaki azt hiszi, hogy ez fog történni, rendkívül naiv, vagy inkább idióta.

Nem. A nézők - tisztelet az esetleg előforduló kevés kivételnek - ennek a sorozatnak a bámulásával saját alantas ösztöneiket élik ki. 

A sorozat pedig nem az élet szép és értékes oldala felé irányítja az elkeseredetteket, hanem lehetőséget ad sokaknak a még mélyebbre süllyedésre.

Szívesen sajnálnám a rendezőt. Két korábbi alkotása fényében elhiszem, hogy a Squid Game ötlete jobbító szándékból született, de időben észbe kellett volna kapnia, hogy rossz kezekbe adta azt, amivel használni akart, tehát nem tudom sajnálni. És nem sajnálom a színészeket sem, akik nevüket adták ehhez, köztük például a "vendégszerepet" vállaló Gong Yoo-t, aki 2011-ben, a Silenced c. film főszereplőjeként és magánemberként még a tiszta oldalon állt. Mindenki magáért felel. A közreműködő is, a néző is. De ki felel azokért a gyermekekért, akik a sorozatban látott "játékokat" másolva iskolatársaikat bántalmazzák, s akik számára az ilyen "játékok" mintául fognak szolgálni: az agresszió elfogadható?

Lassan kételkedni kell abban, hogy a koreai szórakoztatóiparban maradt akár egy szemernyi tiszta szándék. A hallyu részeként hatalmas népszerűséget szerző sorozatok bejárják a világot, s mögöttük már nincs más, mint a lelkiismeretlen kalmárszellem.

Dél-Korea pedig, a sokak által csodált gazdasági siker országa, sosem látott erkölcsi mélyre süllyed.