Nyilván nem én vagyok az első, aki a svájci író, Max Frisch mondatát választja. Egy kurta mondat, s bizony benne van minden: "Wir riefen Arbeitskräfte, und es kamen Menschen."

A Tengerentúli Koreai Együttműködési Központ (OKCC) 2023 októbere és 2024 januárja között, a koreaiak Szahalinra kerülésének 100., az NSZK-beli munkavállalások 60. évfordulója alkalmából két tucat interjút készített videófelvétel formájában két koreai diaszpóra tagjaival. Néhány a Szahalinra került és hosszú évtizedekig kényszerűen ott maradtak visszaemlékezéseit tartalmazza. A szahalini koreaiakról korábban már írtam, az abban a posztban leírtak és a videókban hallható történetek összecsengenek egymással. 

Bár ez a poszt nem a szahalini koreaiakról szól, nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy ezt az egy visszaemlékezést idetegyem. Kedves, több szempontból tanulságos. Az idős asszony emlékszik a nehézségekre, de képes örülni sorsa jobbra fordulásának. Érdemes megjegyezni, hogy a japánok nem, az oroszok azonban indítottak koreai iskolát.

Az OKCC a továbbiakban folytatni akarja a munkát annak érdekében, hogy segítsék a diaszpórában élő koreaiak életének megértését.

A blogban nem esett még szó a másik, méghozzá európai diaszpóráról, pedig a történetük érdekes. Számunkra nem újdonság, hogy a 60-as évektől kezdve nagy munkaerő-bevándorlás történt az NSZK-ba, azt is tudjuk, hogy legnagyobb számban török Gastarbeiterek érkeztek. Ennek hátterében a második világháborút követő, részben a Marschall-segély eredményeként példátlan, német gazdasági fellendülés, ill. azzal szemben a háború következtében elszenvedett hatalmas emberveszteség állt, azaz szükség volt a külföldi munkaerőre, enélkül a gazdaság elképesztő válsággal nézett volna szembe. Mifelénk persze azt is tudni vélték, hogy a török vendégmunkások főleg azokra a munkákra kellettek, amelyeket a németek nem vállaltak el. 

Közbevetőleg jegyzem meg, hogy a mai viszonyokra súlyosan rávetülő, nyolc éve tapasztalt illegális migrációs problémakör gyökere részben ebben keresendő. Részben. A nyugat-európai lakosság, de vezetői mindenképpen attól rettegnek, hogy a jóléti társadalom, amelyben olyan kellemesen éldegélnek, nem tartható fenn a vendégmunkások nélkül. Más kérdés, hogy szemlélői, sőt, félő, hogy hamarosan elszenvedői is lehetünk a jól ismert magyar közmondásnak - törököt fogtam, nem ereszt -, vagyis hogy az Európát elözönlő migránsáradat korántsem a nyugat, hanem a saját, munka nélkül megszerezhető jólétét akarja biztosítani. A valódi cél pedig ennél is sajátságosabb.

Egy rövid pillanatra eltűnődhetünk azon, hogy amennyiben ideológiai ok állt volna a háttérben az a német bűntudatnak lett volna egyik megnyilvánulási formája: a hitleri fajelmélettel gyökeresen szembehelyezkedő háború utáni szánombánomnak lenne tulajdonítható. De nem erről van szó.

Arról nem tudtunk, hogy a 60-as évek elejétől Ázsiából, azon belül Dél-Koreából is toboroztak munkásokat. Ennek eredményeként két évtized alatt nagyjából 20 ezer koreai került az NSZK-ba. A munkáltatók a koreai vendégmunkások számára csupán a munkabér és a nyelvtanulás költségeit állták, az útiköltséget nem. Ha megnézzük, milyen munkákra hívták a koreai vendégmunkásokat, akkor talán jogos a gondolat, hogy a törökök számára is a németek által nem kedvelt munkákat kínálták. A koreai férfiakat 1963-tól bányákban, a nőket 1971-től ápolónőként foglalkoztatták. Fontos megjegyezni, hogy a férfiak korábban nem dolgoztak bányászként, ennek a továbbiakban persze voltak hátrányai: a kapott munkák nem a szakértelmet igénylő, hanem a legegyszerűbb, ám talán legnehezebb fizikai munkák voltak. A nők esetében a képzett ápolónőket fogadták. Szabott időre, három évre érkeztek, majd később vált lehetővé szerződésük hosszabbítása, azután az állandó tartózkodási jog megszerzése. A jelentkezők többsége az otthoni rossz munkalehetőségek, megélhetési problémák elől jöttek Európába, a többség a megkeresett pénzzel az otthon tengődő családot támogatta, de gondolataik közt ott lebegett az is, hogy így hazájukat is szolgálják. A koreai háborút követően Dél-Korea gazdasága a padlón volt, a szegénység általános volt, sokkal inkább, mint északon. Úgy tudták, a három év alatt megtakaríthatnak annyit, amennyi egy ház ára. 

Az egyik videóból gyászos kép rajzolódik ki: az apa munkanélküli, hat gyermekét eltartani egyedül az anya fizetéséből szinte reménytelen, tehát kézenfekvő, hogy az egyetemi tanulmányokra vágyó legidősebb lánygyermek, mint képzett ápolónő utazzon a Föld másik oldalára, ezzel segítse a család megmaradását.

Vizsgáljuk meg azonban a másik oldalt is. Milyen érdeke volt Dél-Koreának a német gazdaság támogatásában? Park Chung-hee 1964-ben az NSZK-ba érkezett, hogy a koreai gazdaság fellendítése érdekében kölcsönökért folyamodjon. A koreai munkaerő felajánlása több haszonnal is kecsegtetett. Az államközi kapcsolatok javítása, a külföldön munkát vállalók bérének hazaküldése, az így beáramló deviza és az otthoni munkaerőpiaci nyomás csökkenése - ezek együttese kecsegtető volt. A felajánlás természetesen figyelmen kívül hagyta az egyéni sorsokat.

A visszemlékezésekből kiviláglik, hogy a bányászként foglalkoztatottak milyen embertelen körülmények között végezték munkájukat a föld mélyén, ahol több mint negyven fok volt, a por még akkor is kínozta őket, ha arcukat védeni igyekeztek, s egy műszak alatt legalább öt liter vizet ittak meg, mert annyit ki is izzadtak: a munkában viselt csizmában állt az izzadság. Ehhez számítsuk még hozzá, hogy a koreaiak a szegénység okozta rossz táplálkozás miatt otthonról nem a legjobb erőnléttel érkeztek, meg hát eleve kistermetűek. Az elvárt 60 kilogrammos testsúlyt nem mindenki érte el.

A koreaiak még ebben a helyzetben is kiváló munkát végeztek - mondja egy férfi, aki előbb bányászként, majd súlyos sérülését követően ápolóként dolgozott.

Részben ez érvényes az ápolónőnek szegődött koreai nőkre is. Az egyik videóból kiderül, hogy a 150 cm magasság volt az előírt alsó határ, amit bizony nem feltétlenül sikerült teljesíteni. Pedig a német betegek nem kicsik, őket forgatni, emelgetni egy ilyen apró teremtésnek nehéz fizikai munka volt. 

Az apró, aki kis ravaszsággal mégis útnak indulhatott. Ő az, akitől a szülei és testvérei megélhetése függött.

Különös fintora a sorsnak, hogy a Koreai Köztársaságban napjainkban az akkorihoz nagyon hasonló bánásmódot kell elszenvedniük a thaiföldi, vietnami, kínai és Fülöp-szigeteki vendégmunkásoknak.

Ahogy a Németországban megtelepedő török vendégmunkások, de az összes hasonló esetében, a koreaiak is csak mértékkel integrálódtak, bár alkalmazkodó, szabálykövető kulturális hátterük ezt inkább lehetővé tette, mint ahogy ez más országokból érkezetteknél tapasztalható. A Németországban megtelepedett koreaiak erős közösségbe szerveződtek. Koreai iskolákat alapítottak, regionális klubokat hoztak létre, köztük politikai szervezeteket is, s mint az alábbi interjúból kiderül, koreai újságot is életre hívtak. A lokális szervezetek hálózatot alkottak, így segítették egymást. 

Az idős asszony kivétel, őt ugyanis nem a szükség, hanem a kalandvágy indította Németországba. Férje alapította meg később a koreai újságot, aminek szerkesztését annak halála után ő folytatta.

Elsőként az ápolónők hallatták a hangjukat 1978-ban, majd követték ezt 1979-1980-ban a bányásztüntetések. Mindkét esetben a szövetségi kormány deportálási szándéka ellen tiltakoztak, aláírást gyűjtöttek azzal érvelve, hogy megszolgálták a tartózkodási jogot, hiszen tevékenyen hozzájárultak a gazdaság és az egészségügy fejlődéséhez. A tiltakozások elindítója az olajválságot követően, az 1973. november 23-án életbe lépő toborzási befagyasztásról szóló rendelet volt. A német kormányzat mindezeket követően úgy döntött, hogy nem toloncolják ki a lejárt munkaszerződésű koreaiakat, hanem állandó tartózkodási engedélyt adnak ki számukra. A koreai vendégmunkásoknak végül hozzávetőlegesen a 30%-a maradt az NSZK-ban, a 70%-a idővel visszatért Dél-Koreába. 

A Németországban maradtak esetében a második generációs koreaiak körében az átlagot meghaladó a magasan képzettek aránya, de az iskolázottság nem egyenlő az integrációval. Bármilyen igyekvők is voltak tanulmányaikban, soha nem felejtkezhettek el koreai mivoltukról - bár az iskolatársak kissé másként látták ezt, hiszen kínainak csúfolták őket. A második generáció bízik abban, hogy a harmadik generáció tagjainak, a dél-koreai bányászok és ápolónők unokáinak nem kell azzal a kérdéssel szembesülnie, hogy koreaiak vagy németek.

A visszatérők közül sokan német házastársukkal érkeztek. A 30 évig Leichlingenben dolgozó Suk Sook-ja közreműködésével és a koreai kormány támogatásával Namhae szigetén megalapították a német falut. 

Nem az interjúk között, hanem egy másik emlékezésben számolt be egy idős koreai hölgy, hogy a legalább 20 évet Németországban töltők pályázhattak, megkapva a lehetőséget, német férjével német stílusú házat kellett építeniük. Számára több kisebb-nagyobb nehézséggel járt a hazatelepedés. Nyelvi problémát okozott, hogy az eredetileg dél-csollai nyelvjárása az idők során megkopott, szoknia kell az ottani dialektust. Mikor Németországba ment, minden német egyformának tűnt, most minden koreait lát egyformának. Úgy érzi, vicces dolog ez a saját hazájában. Ő időközben német állampolgár lett, így bizonyos kedvezményekben nem részesül, például nincs egészségbiztosítása, tehát vigyáznia kell, nehogy megbetegedjen. A kettős állampolgárság megszerzését túl bonyolultnak látja. Németországban maradt sorstársai azonban irigylik, hiszen nagyszerű helyen telepedett le. Kicsit kétlakian élnek, évente három hónapot Németországban töltenek, a többi időben élvezik a tengert és a hegyek közelségét.

Aki csak megérkezése után tudta meg, hogy bányában kell dolgozni. 

Végezetül jöjjön egy tízperces videó, amely korabeli fotókkal és mozgóképekkel teszi látványossá és jól érthetővé mindazt, amit leírtam. 

A valamikori bányászok és ápolónők úgy gondolják, hogy munkájukkal nemcsak a német gazdaság, hanem hazájuk demokratizálódásához, gazdaságának fejlődéséhez is hozzájárultak. Szeretnék, ha ezt hazájuk elismerné.