Évek óta, búvópatakként merült fel bennem, majd halt el, hogy egy idő után újra előjöjjön a kíváncsiság: mi olvasható Bozóky Dezső, eredeti, nyomtatott formában megszerezhetetlen, Két év Keletázsiában c. művében. Ezúton is hálával tartozom a Debreceni Egyetem Könyvtárának azért, hogy a két terjedelmes kötetet digitalizálva elérhetővé tették.

Az alábbiakban röviden ismertetem a mű Koreával foglalkozó fejezeteit. Az egész mű tárgyalására nemcsak azért nem vállalkozom, mert éktelen hosszú lenne, hanem mert Kína és Japán jelene és múltja általam kevéssé ismert, tehát arcátlanság lenne ezekről írnom.

Bozóky Dezső 1871-ben született Nagyváradon, orvosnak tanult, majd 1905-ben belépett a haditengerészet kötelékébe. Első utazása Konstantinápolyba vezetett - erről írt útibeszámolója szintén megjelent nyomtatásban. Ezt követően, 1907-ben indult a Szigetvár nevű sorhajó fedélzetén a kelet-ázsiai útra. Hazatérését követően előbb Salgótarjánban, később szülővárosában működött orvosként. Az első világháborúban újból a haditengerészetnél teljesített szolgálatot. A háború után Budapesten dolgozott. Útleírásaival kortársai körében elismerést vívott ki. Nemcsak nyomtatásban megjelent műveivel, hanem fotókkal illusztrált előadásokkal is sikeresen ismertette meg az érdeklődőkkel az általa megismert országokat. 1957-ben halt meg Budapesten.

Mivel a szerző orvosként egy k.u.k. sorhajón teljesített szolgálatot, 1908-tól két évet töltött Kelet-Ázsiában. Meglepetéssel vettem tudomásul, milyen leplezetlen elragadtatással írt a japánokról, miközben mérsékelt lelkesedést váltott ki belőle a két másik ország - Kína és Korea -, azaz inkább azok lakói. Ez az elfogultság egyáltalán nem teszi kevésbé érdekessé a művét, sőt. A második kötet előszavában részletesen beszámol róla, hogy már gyermekkorától fogva nagy vonzódást érzett Japán iránt. Így aztán nem csoda, hogy teljes átszellemültség hangján beszél a csaknem egy éven át tartó Japánbeli tartózkodásáról. Örülnünk kell annak, hogy az előzetes elragadtatást sikerült megőriznie, és nem kellett csalódnia.

"A Japánt beutazó embereket két nagy csoportra lehet osztani, úgymint a japánbarátok és a Japánt vakon gyűlölő emberek táborára. Csodálatos, hogy e két véglet között alig-alig akadunk közép fokozatokra is." Elképzelhető, hogy ez száz évvel ezelőtt igaz volt, de azt gyanítom, ma már nem így van. Engem például, mint Korea iránt tartósan érdeklődő embert biztosan nem jellemez. Sajnálatosan felületes a tudásom Japánnal kapcsolatban, a koreaiak iránti érdeklődés negatívan befolyásolhatna a japánokkal szemben, mégsem gondolom, hogy gyűlölni kellene őket. Semmiképpen.

Elgondolkodtat, milyen okok késztették több mint száz évvel ezelőtt ezt a világ iránt olyan érdeklődő férfit a japánbarát álláspontra, s egyáltalán fel lehet-e fedni azokat az okokat. Úgy vélem, ez szerelem volt. Szerelem, hiszen mint művének második kötete bizonyítja, a japánokat tökéletesnek látta, amire csak a szerelmesek képesek. Nem tudom, később eljutott-e a szeretetig, amely a megismert hibákkal együtt, és azok dacára nő össze szeretete tárgyával, vagy a szerelem elmúlt anélkül, hogy szeretetté nemesült volna az érzés. Nagy kérdés, mennyire volt módja objektíven megítélni az ottani helyzetet.

Csak találgatni tudok, vajon például a koreaiak megítélésében milyen szempontok játszottak szerepet. A többihez viszonyítva Koreáról soványka leírás született, amit persze az ott töltött idő rövidsége is indokol. A Koreáról szóló fejezetekben több, számomra meglepő kijelentés található. Bozóky szerint a koreaiak egytől egyig mogorva, barátságtalan emberek, vagyis egyetlen kivételt említ. "Gyönyörűség ezeket a ragyogó feketeszemű, kedves, széparcú teremtéseket nézni. Hollófekete hajuk szép simára van fésülve, a fej közepén gondosan elválasztva s a hátukon két dús copfban végződik. Tudja Isten, de mindig jókedvűek ezek a bakfis leányok s ugyan csintalanul, sőt azt lehetne mondani, kihívóan néznek az ember szemébe, mi annál feltűnőbb s szokatlanabb jelenség, mert Keletázsiában, —  legalább is China és Japánban — nem ismerik a nők a kokettirozást. Hát bizony Koreában sem ismerik azt, mert az a sok csintalan pillantású, szép leány mind — fiú."

Azon tűnődtem, a mogorvaságnak lehet-e oka, hogy évszázadokon át gyanakvásra kényszerültek a Remetekirályság lakói, ill. hogy a magyar orvos épp akkor járt Koreában, amikor az nem a legderűsebb időszakát élte, hiszen addigra már volt ott kínai hűbérességgel való fenyegetés, orosz területfoglalási szándék Korea északi részén, 1905-ben aláírásra került a koreai-japán protektorátusi egyezmény, s nyilván érzékelhető volt mindenki számára, hogy a japánok jóvoltából küszöbön áll Korea önállóságának elvesztése. Ez utóbbi ugyan a japánokért lelkesedő Bozóky számára akkor feltehetően nem volt zavaró, ám a koreaiakat érthetően kevéssé fakasztotta nevetésre. Ugyanakkor épp az teszi a történelmi tények ismeretében, az ennyi idővel későbbi olvasó számára izgalmassá Bozóky Dezső munkáját, hogy a férfi odacsöppenve, milyennek látta a helyzetet. A kortárs ugyan sokszor nem lát olyan tisztán, mint az utókor, de a személyes tapasztalás mégis élményt adóbb, mint egy történelemkönyv, amely - szerencsés esetben - objektív. Vagy nem.

Van azonban a szerzőnek olyan megfigyelése is, amely elgondolkodtató, és semmiképpen nem lehet átsiklani felette. Azt írja, Csemülpóban (ma: Incheon) és Szöulban egyaránt megfigyelhető, hogy a koreai házak "szomorú, szürke szalmaviskók", "nyomorúságos viskók", de ettől eltekintve is úgy látja, a koreai nép szinte teljes egészében szegényekből áll. "A koreai nép szeme is kezd felnyílni s ellenségeskedés helyett kezdi becsülni a japánok teremtette rendet, mely a dolgos embernek lehetővé teszi, hogy jólétbe jusson, mi a szipolyozó koreai mandarinok alatt egyszerűen ki volt zárva. A dolgos ember keresetét eddig különféle adók cime alatt elszedte a mandarin, minek természetes folyománya az volt, hogy elszegényedett s ellustult az egész nép, mert hát senkinek sem volt kedve a mandarinok feneketlen zsebei számára dolgozni."

Manapság a fenti idézet első mondatát kétkedve fogadjuk. A japán annektálás korántsem váltott ki a koreaiakból üdvrivalgást, tudjuk, hogy már az annektálást megelőzően komoly ellenállás alakult, óriási volt onnan kezdve, majd sokáig - ha jól meggondoljuk, máig - a japánellenesség. (Ma is létezik, csak a gazdasági érdek olykor finom fátyollal eltakarja, kivéve, ha például a komfortnők kérdése merül fel, mert abban a koreaiak még ma is kitartóan és hangosan követelik a japánoktól a további bocsánatkéréseket.) Ma a hivatalosnak tekintett vélemény szerint a japán megszállás alatt életre hívott iparosítási terv kizárólag a japán érdekeket szolgálta, kizsákmányolták a koreai embereket és a Koreai-félsziget természeti értékeit, marginalizálták a koreai történelmet és kultúrát. Az idézett szöveg további részében a "mandarin" kifejezés a témában járatlan Bozókynak elnézhető tévedés: koreai hivatalnokok, adószedő jangbanok természetesen voltak, de a kínai kifejezést nem használták. Hogy a japánok által kínált (?) rend valóban vonzó volt-e sokak számára, nem tudom, de nemigen hiszem. Hogy a szegénység jellemző volt, elfogadom. Azt a megállapítást, miszerint kizárólag a japánok által épített házak mutatnak tetszetős képet, egyszerű logika alapján el kell utasítani. Amennyiben igaz a szerző azon állítása (persze hogy igaz), hogy a népet évszázadokon keresztül szipolyozták a számtalan adóval, az így beszedett pénz pedig részben az uralkodó, részben a jangbanok zsebébe vándorolt, kézenfekvő az állítás, hogy ennek látható nyomai többek között az így folyamatosan gazdagodó uralkodó réteg fényűző, de legalábbis feltűnő jómódról tanúskodó otthonai. Bozóky mentségére szóljon, hogy a Koreában töltött rövid idő nem lehetett elegendő egy igazán árnyalt kép kialakítására.

Barátunk beszámol róla, hogy egyik incheoni sétája alkalmával szemtanúja volt Ito Hirobumi érkezésének. A japán államférfi, akit ekkor még nem mozdítottak el Korea helytartójának posztjáról, nagy hatást gyakorolt rá. Itot, aki mindent megtett a koreai nemzeti érzés elnyomásáért, ellenezte Korea kínai vagy orosz befolyás alá kerülését, 1909. június 14-én mondatták le posztjáról, mivel ellene volt az annexiónak. "Ugyanabban a pillanatban robogott be a Szöulból jövő vonat, melynek szalonkocsijából Korea koronázatlan királya, a mindenható rezidens, Itó Hirobumi herceg szállt ki. Valami harminc szalonkabátos, cilinderes japán úr kísérte a herceget kocsijához. Lent a kikötőben fűtve várt már reá egy nagy japán cirkáló, melyen szabadságra utazott a főúr szép hazájába, Japánba. Rajtam, idegen emberen is megnyugodtak a modern Japán egyik megteremtőjének szemei néhány pillanatig. Sohasem fogom azt a szelidnézésű, de magas intelligenciáról tanúskodó tekintetet elfelejteni, melyet a legjobb fénykép sem tud visszaadni."

Azt nyugodtan elfogadhatjuk, hogy a koreai népesség túlnyomó része nagy szegénységben élt, az ország évszázados bezárkózottsága következtében elmaradott is volt. A koreai sorozatok híresek róla, hogy a többségük sokkal rózsaszínűbbnek igyekszik láttatni a viszonyokat, mint amilyen a valóságban volt, hiszen ezek az alkotások nem azt a  célt szolgálják, hogy reális képet mutatva elszomorítsák nézőiket, sokkal inkább a szórakoztatás, ill. az országimázs javítása a cél. Ebbe pedig nem illik bele a múltbéli társadalmi csúfságok reflektorfénybe állítása.

Ha már a koreai sorozatoknál tartunk, érdemes szót ejteni Bozóky még egy megfigyeléséről. Nemcsak pontos leírást ad, hanem képpel is illusztrálja a nőknek azon, számunkra meghökkentő viseleti sajátosságát, amelynek a manapság készített sorozatokban nyoma sincs. "A feltűnő csúnya s korán vénülő asszonyok négy-öt otromba fehér tüllszoknyát viselnek egymás fölött, melyek rendesen ugy összevissza vannak gyűrődve, mintha csak vasvillával hányták volna reájuk. A felső testen egy talán kis arasznyi széles, a szó szoros értelmében csak a vállakat befedő, hosszú ujjú tüllkabátkát viselnek. A mellnek az a része, melyet nálunk még a legmerészebb kivágású ruhában is el szoktak fedni, valamint a hát közepe — ha ugyan nem lovagol épen rajta egy kis csemete — teljesen fedetlenül maradnak. Ennek ellenében a fejre borított fehér vagy világoszöld, hosszú lenge köpenynyel az arcukat fedik el az asszonyok. A köpeny széleit az arc előtt összefogva ujjaikkal, csupán egy kis résen kandikálnak ki alóla, míg két oldalt a köpeny üres ujjai lógnak le a fejről. Igazán furcsa ellentét az elfedett arc s a nyilvánosan mutogatott, lebenyszerűen lecsüngő, hervadt mellek." Persze érthető, hogy ez nem jelenik meg egyetlen szagukban  (사극, történelmi témát feldolgozó sorozat) sem. A modernkori Korea a korábbihoz képest átesett a ló túlsó oldalára, mert a nők kínosan ügyelnek rá, hogy a nyakuknál lejjebbi testtájék fedve legyen, miközben nagy előszeretettel viselnek olyan miniszoknyákat, hogy az aggodalmasságra hajlamos néző attól tart, egy óvatlan pillanatban a leányzók bugyogójának színét is szemügyre lehet majd venni. Míg furcsa ellentétet említ a fenti idézetben, én is kénytelen vagyok ezt tenni, csakhogy a szerzőre. A következő idézet szerintem magyarázat nélkül is érthetővé teszi, mire gondolok. "Az alattam balkézfelöl elterülő japán városrészben teljesen paradicsomi kosztümben fürdenek az utcán, régi japán szokás szerint az asszonyok s leányok. Előttük kis üstben forr a víz s ebbe mártott törülközőkkel mosakodnak. Az emberek pedig jönnek-mennek az utcán és senkinek sem jutna eszébe megállani egy ilyen élő márványszobor előtt s kiváncsi pillantásokkal vagy megjegyzésekkel illetni a fürdőzőket, csupán a Japánt felületesen ismerő turista ütközik meg ezen a „szemérmetlenségen."

Bozóky japánok iránti elragadtatására jellemző, milyen gondosan szúr oda a Vlagyivosztokot birtokló oroszoknak, ezzel is kiemelve a japánok érdemeit. "Most azonban rövidesen máskép lesz minden Koreában. Japán már néhány rövid esztendő alatt megmutatta a világnak, hogy tud gyarmatosítani. Annyi bizonyos, hogy jó kezekbe került náluk Korea, mert a japánok a modern technika és hygiene segélyével s bámulatraméltó energiával gyarmatosítanak, nem úgy mint az oroszok, kik annyi évtized után Vladivosztok főutcáját sem kövezték ki tisztességesen s csatornázásuk sincs, míg itt milliókba kerülő csatornázási s kikötőrendezési munkálatokkal kezdtek a japánok hozzá, hogy modern várossá tegyék a koreai szegényes halászfalut."

Leírásában elhangzik természetesen dicséret is, olykor vitathatóan hízelgő módon. Táj- és városleírásai, a viseletek bemutatása, a hétköznapi életképek nagyszerűek, szinte megelevenednek a szöveg olvasása közben. "A koreai nép szegénysége dacára sokkal tisztább a chinainál. A férfi népség, a kulikat kivéve, igen tunya; egész nap sétál, alszik vagy eszik, csak a szegény asszonyok dolgoznak egész nap." "Szalmafedeles, alacsony koreai házak szegélyezik ezt a széles utcát is s az alacsony üzletek előtt, csakúgy mint Csemulpóban, koreai fehér ruhák, szalmaszandálok, facipők, bambuszkosarak s hosszúszárú pipák himbálóznak, alattuk pedig hosszú sorokban állanak az utca porában a sárgaréz- vagy bronzveretű híres koreai szekrénykék és chatulle-ok, melyek azonban csak a távolból mutatósak, mint valamennyi Koreában gyártott, csekély számú műtárgy. A közelből nagyon is silány asztalosmunka, gorombán kidolgozott, kezdetleges rajzolatot mutató véretekkel bir, belül pedig rikító kék papir tapétával van a fedeles vagy ajtós szekrényke kibélelve. Hová sülyedt a koreaiak valaha híres iparművészete, kiktől egykor a japánok a porcellángyártást eltanulták s hová emelkedtek ezek a művészetek a japánok kezében!"

De tökéletes képet ad a szöuli királyi - ő császárinak titulálja - palotáról is. "Szöul Keletázsia legegészségesebb fekvésű városai között is az első helyet foglalja el s gyönyörű szépen fekszik. Huszonkét kilométer hosszú, 7—12 méter magas kőfal veszi az egész várost körül, mely helyenként mint a nagy chinai fal fölkapaszkodik még a meredek sziklákra is. A nagy fal szélei cakkozottak s lőrésekkel birnak. Nyolc nagy kapu vezet ki rajta a városból, melyeknek cseréppel fedett tetői chinaiasan fölfelé kunkorodó ereszekkel birnak. A hegyek közelsége folytán állandóan kellemes és tiszta hegyilevegő terül el az egész város fölött."

"Itt-ott egy rizses boltban hatalmas kővedrekben nagy fakalapácsokkal hántják a rizst A veder körül szemben áll egymással két-három csaknem meztelen ember, kik mint a kovácsok a pörölyre, ütögetnek felváltva egy-egy nagy kalapácscsal a rizszsel telt vederbe. Minden izmuk megfeszül s patakokban csurog le egész testükről a veríték a nehéz munka közben, mely valóságos emberkínzás, — európai ember nem is bírná ki sokáig, — míg ezek az ázsiaiak egy óra hosszat is eldolgoznak pihenés nélkül, egyfolytában, igazi állatias hangokon, félelmesen hörögve hozzá a taktust." Ilyen és ehhez hasonló remek leírásokkal ismereteti meg olvasóit az egyszerű koreai emberek életével.

Incheon és Szöul után a sorhajó dél felé indult, hogy megkerülve a félszigetet, Busannál kössön ki. Busant a szerző Fuzán, Jejut pedig Quelpart - az 1910-es annektálás előtt az európaiak ezt a nevet használták - néven említi.

Engem meglepett az itt következő szövege. "Sokat nevettünk a kis gyermekeknek erősen kidomborodó hasán. Mint egy csattanásig felfújt disznóhólyag, ugy domborodott ki a kis emberek hasa. Már említettem egyszer, hogy a koreaiak jellegzetes nemzeti tulajdonsága a falánkság s ettől a mértéktelen evéstől kapják már a kis gyermekek is a nagy hasakat." Ezek a gyerekek, amennyire tudom, épp nem a mértéktelen evéstől, hanem az éhezéstől váltak pókhasúvá. Ám igazságtalan lennék, ha Bozókyt ezzel az egy, egészséggel kapcsolatos megállapítással akarnám jellemezni. Port Hamiltonként említi a Jeju-i szoros Geumon szigetcsoportját, ahol a hajó lehorgonyzott, s ahol elhivatott orvosként ellátta, kezelte a hajónál megjelenő beteg koreai embereket. Megjegyzendő, hogy ez a tevékenység munkaköri kötelessége is volt. "A koreaiak tágranyílt szemekkel bámulták meg fényes ollóimat, késeimet s egyéb műszereimet, melyekkel nem sokat teketóriáztam, — mit annál kevésbbé tehettem, mivel egyetlen mukkot sem értek koreaiul — hanem irgalom nélkül kivágtam minden kivághatót! Szegény emberek teljesen orvosi kezelés nélkül élnek itt a nagy szigeten, hová csak nagy ritkán téved néha napján egy-egy hadihajó, míg gőzhajók sohasem érintik."

Egyébiránt érdemes szót ejteni arról, hogy Dezső bátyánk szépnek látta a koreai fiúkat és feltűnően csúnyának a nőket. Ebből úgy tűnik, nem előzmények nélküli a koreai filmek nézőinek ezzel megegyező megállapítása, persze ez alól kivételek azok, akik az utóbbi években híressé vált koreai plasztikai sebészet valamelyik képviselőjének szolgáltatásait vették igénybe. Azóta ugyanis az ifjú nők - különösen a szórakoztatóiparban tevékenykedők - kezdenek versenyre kelni a srácokkal, amennyiben elhajítják egyéniségüket, hogy felcseréljék a futószalagon gyártott, minden belső értéket nélkülöző babaarcra, ezzel elérve, hogy a kevéssé figyelmes néző már fél órával a film vége után is csak a legnagyobb erőfeszítéssel képes visszaidézni a leányzó arcvonásait, s adandó alkalommal bőszen összekeveri az egyik ifjú nőt a másikkal. Tisztelet a kevés kivételnek.

Idővel sikerült felfedeznie igazán szép képviselőit a gyengébb nemnek. "Láttam végre Szöulban szép koreai leányokat is. Épen midőn kiléptem a bazárból, négy riksa nyargalt a főutcán végig, melyek mindegyikében egy-egy bíborpiros, vagy violaszínü ruhába öltözött, szabályos arcú, szép fiatal leány ült. Bizony megfordultam utánuk. Simára fésült szép fekete hajuk hátul, egészen lent a nyaknál egyszerű, gömbölyű kontyban végződött, melybe aranyos fésűk s virágok voltak tűzdelve. Ezek a koreai nők ruhájától annyira elütő ruhákba öltözött fiatal leányok koreai gésák, azaz táncosnők s énekesnők, az úgynevezett „gisaing"-ok. Valami ünnepélyes lakomára vagy mulatságra mentek énekelni s a vendégeket szórakoztatni. Mint megtudtam, a csak csekély számú koreai gésák az állampénztárból húzzák fizetésüket s minden hivatalos lakomán s udvari ünnepélyen ott vannak: Ezek a leányok tulajdonképen a koreai nők között a legintelligensebbek, legképzettebbek, kik írni, olvasni is tudnak, kik nemcsak énekelnek s zenélnek, de értik a legfinomabb társalgást is s valósággal Korea legszebb női. És épen ezekből a kívánatos nőkből nem választhat magának feleséget a műveltebb s előkelőbb koreai. Házába veheti kedvese gyanánt a gisaingot, de nem veheti el feleségül."

Aki végigrágta magát a posztomon, feltehetően eléggé érdeklődik a téma iránt, ezért javaslom, olvassa el az eredeti művet. Nem fogja megbánni.

Végezetül szót kell ejteni arról, hogy Bozóky Dezső neve nem kizárólag, talán nem is elsősorban erről a kétkötetes műről ismert - már amennyire ismert. A huszonhat hónapos út során rengeteg fotográfiát készített, ill. vásárolt, amelyek értékes kordokumentumok, hiszen abból az időszakból az érintett országok maguk se rendelkeznek túlzottan sok felvétellel. A Koreában készített fotók a teljes - mintegy 1500 darabnak - csak a töredékét teszik ki. A képekből 2019-ben Budapest után Szöulban is kiállítást rendeztek. Ahogy olvastam, a koronavírus lecsengésát követően további koreai városokban is kiállítást készül rendezni a gyűjteményt őrző Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Múzeum, a Magyar Nagykövetség és a szöuli Magyar Kulturális Központ. Fotóiból nemrég a múzeum kötetet jelentetett meg.

Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a koreaiak ismerik Bozóky Dezső útirajzát. Kíváncsi vagyok, vajon akkor is egyértelmű örömmel fogadnák-e a kiállítást, ha olvasták volna a kötetben szereplőket. Ki tudja.

Egy biztos. Bozóky Dezső Koreára vonatkozó zárómondatát, vagyis annak egyik szavát megcáfolta az élet.

Tízegynéhány éve barátkozom és ismerkedem Korea, elsősorban Dél-Korea társadalmi és kulturális életével, jelenével és múltjával. Ennek eredményeként követendő és elutasítandó momentumokat egyaránt találtam. A távoli országban számos dolog szolgál okulásul, s szerencsére van nem kevés, amikor az ottani helyzetet a hazai viszonyokkal összevetve örömmel állapíthatom meg, hogy nincs okunk szégyenkezni.

Sokan vannak, akik nem osztják ezt a nézetemet. Jellemzően ők azok, akik Dél-Koreából a gazdaság szárnyalását látják csupán, s nem hatolva a dolgok mélyére, nem szereznek tudomást sem arról, hogy a gazdasági eredmények mögött a népességnek milyen jelentős része nem tud profitálni ebből, sem azt nem tudják, milyen sok társadalmi probléma húzódik meg a fényesre sikált kirakat mögött.

Az elmúlt években igyekeztem több ilyen problémát megvilágítani annak reményében, hogy az olvasók - többségében a csak a kirakatig jutó lelkesedők - reálisabb, de mindenképpen árnyaltabb képet kapjanak, s a koreai nép kultúráját ne csak a szépségeiért, hanem a hibáival egyetemben szeressék. Egyúttal arra is lehetőséget próbáltam teremteni, hogy a magunk értékeit, eredményeit kellőképpen megbecsüljük.

Ezúttal egy speciális témát szeretnék megmutatni, ami talán Dél-Korea sajátos gondolkodásmódjának jobb megismerését eredményezheti.

A napokban bukkantam rá a Korea JoongAng Daily tavaly november 13-i számának egyik írására, amelynek címe arról tájékoztat, hogy a queer realitásai végül eljutnak a koreai mozikba, s felteszi a kérdést, ha több ezzel foglalkozó film készül, megváltozik-e az érintettekről az ottani társadalom felfogása. A manapság divatos queer szó a koreai valóságban elsősorban a homoszexualitást jelenti.

A cím tehát biztató, a posztban azonban érdekfeszítő, de korántsem ilyen egyértelműen optimista információkba botlottam. Tapasztalatom szerint Korea hagyományosan meglehetősen álszent gondolkodásról tesz tanúbizonyságot. Ennek nagyrészt múltba nyúló okai vannak, amelyektől az eltelt sok-sok év, évtized, évszázad dacára sem sikerült megszabadulni.

Akik arra vetemednek, hogy koreai tévésorozatokat nézzenek meg, legtöbbször elámulnak, micsoda érző szív dobog az ottani emberek mellében. A szépre és jóra kiéhezett nézők arra törekednek, hogy ezeknek a filmeknek csak a csodálatosan érzékeny és szeretettől áthatott oldalait - és az azokat megjelenítő szereplőit - érzékeljék, a szinte mindegyik alkotásban szerepet kapó, és a másokon a hatalomért és vagyonért kíméletlenül és kegyetlenül, azaz szívtelenül keresztülgázoló karaktereket vagy elnézően kezelik, vagy igyekeznek a tudatukból elhessegetni. A koreai sorozatok világa sajátos világ, jellemzően fehéret és feketét mutat, ami már önmagában is jelzés arra, hogy a valósághoz vajmi kevés köze van, ám a tapasztalt néző számára a valóság mégis gyakorta előbukkan - már amennyiben a néző hajlandó félrekotorni a látását zavaró rózsaszínű fátylat.

A Korea JoongAng Daily posztjához visszatérve az első észrevételem az előbb említett álszentség egyik megnyilvánulása volt. A cikk kiindulópontja, hogy egy időpontban két melegfilm bemutatója történik meg. Az egyik a 32 éve készült Maurice c. brit, a másik a 2019-es koreai Moonlit Winter, amely a fiatal rendező, Lim Dae-Hyung második munkája.

Az angol nyelvű napilap cikkében itt jelenik meg az egyik, erősen vitatható állítás, miszerint a Moonlit Winter lehet az első olyan, a témával foglalkozó film, amely megoldást mutat azokra a problémákra, amelyektől sok koreai queer ember szenved, hiszen a korábban készült filmeknek nem sikerült a helyi filmpiacra bejutva jelentős hatást gyakorolnia, mert a megemlített rendezők - két alkotóról beszél - mindegyike metoo botrány szereplőjeként kénytelen volt visszavonulni.

Ez első látásra igen logikus indok lehetne, csakhogy a koreai melegfilmek lényegében egyedül hiteles és letagadhatatlanul tisztán látó, filmjeiben a kérdéskört soha nem önmagában, hanem egyéb társadalmi kérdések megvilágításával alkotó, melegségét nyíltan vállaló Lee Song Hee-il ügye 2018-as, míg legutóbbi alkotása 2014-es, azaz bőven lett volna lehetőség - amennyiben lett volna erre szándék - hogy az általa készített, mondanom se kell, anyagi támogatás híján, kis költségvetésű remek filmeket a széles közönség elé tárják. Csupán két alkotását említem most meg, akit érdekel, a neten, ill. a linkre kattintva még tovább tájékozódhat. Az egyik a No Regret (2006) című filmje máig a műfaj legértékesebb alkotása, amely nem a téma szexuális, hanem tisztán az érzelmi vonatkozásait mutatja be. Sehol nem készült a világban hozzá hasonló. A másik a Night Flight (2014) című alkotása, amely a melegségére ráébredő fiatal srác környezetének megrajzolásával a melegség témáján messze túlnyúló társadalmi problémákat vet fel.

Lee Song Hee-il metoo ügye az egész metoo kampányra igencsak jellemző. A metoo látszólag nagyszerű találmány, de nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy ennek örve alatt igyekeznek valakik megszabadulni olyanoktól, akiket a hátuk közepébe se kívánnak. Nem ő az egyetlen a koreai szórakoztatóiparban, akinek a metoo felhasználásával törték ki a nyakát, ezzel megkárosítva a nézőket. Az így - sokszor kétséges, hogy igazolt vétkek alapján történt-e - eltávolítottak között ugyanis több olyan szereplője is volt a szórakoztatóiparnak, aki talán nem simult be eléggé az ott elvárt módon, de nagyszerű alakításokkal örvendeztette meg a nézőket. Csak hát nem igazodott, pedig azt arrafelé nagyon kell.

A rendező egy független rövidfilm-fesztiválon, ital hatása alatt méregetett egy férfit, majd megszólította és közölte vele, hogy szereti az olyan macsó stílusú fickókat, mint ő, akiről mellesleg azt hitte, hogy ő is meleg. A megszólított állítása szerint "szexuális tárgyiasítást szenvedett el." Az ügy további fejleményei: az "áldozat" jelentette a fesztivál rendezőinek a gazságot, a rendező közben felhívta őt és elnézést kért, a sértett azonban ragaszkodott a nyilvános bocsánatkéréshez. Itt állt meg a dolog.

Nem tudom, hol tart ma a világ a metoo kérdésében. A fent vázolt eset nyomán elgondolkodtam, mi lenne, ha minden egyes alkalommal, amikor valaki az utcán kétmondatos ajánlatot tesz, rendőrért kiáltanánk és az ajánlattevő személyes adatait ilyen módon megszerezve feljelentést tennénk. Akkor jól meg kellene gondolnia minden férfiembernek, füttyszóval jelezze-e, ha az utcán elhaladó nőszemélyt vonzónak találja, holott az ebből a szempontból békésnek nevezhető múltban az ilyen füttyögetésre minden normális nő csak mosolygott magában egy jót.

A napilap írásában még egy elgondolkodtató részt találtam. A megszólaltatott filmkritikus arról beszélt, hogy nem elég, ha egy-két kivételesen tehetséges alkotó filmje a közönség ill. a kritikusok elé kerül, mert így az alkotásokat nem lehet megfelelően szemlélni. Véleményem szerint ez a circulus vitiosus klasszikus esete.

Vagy talán még ennél is furcsább gondolat merül fel az ember agyában. Adott az a néhány, kivételesen tehetséges rendező, aki a témát figyelemreméltó módon feltárja. Aztán a metoo-t meglovagolva, eltávolítanak közülük olyat is, aki lényegében nem tett mást, mint fütyült egyet valaki után, aki elhaladt előtte. És ezután, krokodilkönnyeket hullajtva, némileg álszent módon elmondhatják, hogy nincs elég filmkészítő és általuk készített elegendő film, amely lehetővé tenné, hogy érdemlegesen szemléljék a kritikusok és főként a nézők a kérdéskört. Értsd, az egész kérdést ad acta lehet tenni.

Az egyszerű koreai ember pedig, aki a lélekrombolóan rossz házasságból kilépőket nyíltan elítéli, az erről szóló sorozatot nem nézi meg, ellenben a házasságtörő kapcsolatokat, amennyiben azok fű alatt zajlanak, békésen elfogadja; aki az elárvult gyereket nem fogadja örökbe, mert az nem az ő vére, ezért nyugodtan hagyja, hogy külföldiek vegyék magukhoz; a homoszexualitás kérdésében továbbra is az eddigi nézetet fogja továbbvinni, miszerint a meleg férfi nősüljön meg, csináljon gyerekeket, a leszbikus nő örüljön, hogy házasságban él. Ja, hogy mást szeret? Nem gond, esténként tegyen, amit jónak lát, arról nem kell tudomást venni.

Bízom benne, hogy sikerült érzékeltetnem, nem csupán, sőt, nem elsősorban a koreai queer emberek problémájára igyekeztem felhívni a figyelmet, inkább arra a különös és cinikus gondolatmenetre, ami az ottaniak viszonyulását jellemzi a gondolkodásmód megváltoztatásának kérdéséhez.

Hát ez is része a sokszor csodált dél-koreai valóságnak.

Hogy tetszik?

Tavaly ősszel írtam azokról az észak-koreai gyerekekről, akik az ötvenes években Európa keleti blokkjában éltek és tanultak. Ittlétüknek lényegében a mi 56-os forradalmunk vetett véget. A kommunista Korea, de nyilván leginkább annak vezetője számára riasztó volt még a gondolat is, hogy az ideküldött bárányokat megérintheti a szabadság szele.

Ami miatt most újra felvetem az annak idején itt tartózkodó, és magukat nagyszerűen érző észak-koreai gyerekek és fiatalok témáját, az Kim Deog-young rendező Kim Il Sung gyermekei (Kim Il Sung's children) c. dokumentumfimje, amelyről már a korábbi posztban is említést tettem, de amelyet idén július 25-én mutattak be. Volt szerencsém megnézni, sajnos csupán beleégetett koreai felirattal, ami csekély kéj. A közel másfél órás dokumentumfilmben sorra szólalnak meg anyanyelvükön a főként lengyel, ill. román idős emberek, akik az ötvenes években kamaszok vagy fiatal felnőttek voltak. Visszaemlékezéseikből így igen keveset értettem, de még ennek ellenére is megható és megrázó élmény volt. Nem is beszélve arról, hogy egy-egy emlékező elbeszélés között seregnyi korabeli filmrészlet és fotó mutatja meg a gyerekek mindennapjait. Az előző poszt írása előtti anyaggyűjtéskor igyekeztem a témáról készült, neten fellelhető filmhíradó-részleteket megnézni, így bizton állíthatom, hogy a filmben láthatók "újak". A film készítői ebben is nagyszerű munkát végeztek, amikor felkutatták az addig rejtőzködő mozgóképeket.

Ha a nyelvi akadályok miatt nem is sikerült a részleteket megérteni, a lényeg átjött. A melegszívű lengyelek, akik közül oly sokan siratták meg a visszarendelt fiatalokat, mint elvesztett barátaikat, azok a fiatal román nők, akik beleszerettek valamelyik észak-koreai fiatalemberbe, házasságot kötöttek, gyermeket szültek, azt becsületben felnevelték - férj, apa nélkül, ez a lényeg, vagyis az, hogy a gúzsba kötött szellem mennyi fájdalmat okozhat vétlen embereknek.

A film nagyon megérdemelne egy magyar feliratot. Az előző posztban már beszéltem róla, hogy a nálunk tanuló gyerekekről és fiatalokról nagyon csekély a neten olvasható anyag. De azt például tudni lehet, hogy '56 októberében az észak-koreai srácok közül hozzávetőlegesen kétszázan fogtak fegyvert hogy segítsenek a szabadságunkat sikerre vinni - nem rajtuk múlt, hogy nem sikerült -, tehát legalább rájuk emlékezhetnénk és előttük fejet hajthatnánk azzal, ha készülne a filmhez magyar felirat. Esetleg néhány koreai szakos összeállhatna ennek a szép célnak az érdekében. A forradalom mellé álló észak-koreai fiatalok bizonyították, hogy van szívük, képesek voltak áldozatvállalásra, igazolták hogy a szellemük szabad, bármit sulykoltak is nekik korábban.

A dokumentumfilm megmutatja a magyarországi helyszínt, látható az épület, amely évekig otthont adott az északi gyerekeknek, és láthatunk filmhíradó-részleteket az 56-os szabadságharcról is. Halkan jegyzem meg, hogy a már említett lengyel és román emlékezőkön felül cseh és bolgár megszólaló is szerepel a filmben, egyedül magyar nincs. Vajon miért?

Nem hihetjük, hogy a filmkészítők akadályozták volna meg. Sajnos, szinte biztos, hogy egyszerűen nem volt a témában jártas magyar. Vagy akik a stáb közelébe kerültek, mivel maguk nem álltak a helyzet magaslatán, óvakodtak olyan segítőt keresni, aki ezt képes lett volna megtenni helyettük. Kizártnak tartom, hogy ne találtak volna legalább félig-meddig alkalmas embert, ha mást nem, a Petőfi gimnázium akkori diákjai közül. A gimnázium 2014-ben teremavató ünnepélyt tartott, ezzel tisztelgett dr. Sövény Aladár előtt, aki nemcsak a magyar diákokért, hanem az itt tanuló észak-koreai diákokért is sokat tett. Ennek alkalmából videót állítottak össze, amelyben osztálytablók is láthatók, nem lett volna nagy munka ennek megnézésével megragadni a szálat, amely elvezethetett volna az emlékező, valamikori diákokhoz.

Azok számára, akik szeretnének erről magyar nyelven olvasni, belinkelem az előző posztot.

A japánkertbe érkezve a nyári napforduló kiadós záporral örvendeztetett meg minket, de ez sem rettentett el tőle, hogy végigsétáljunk az ösvényeken, aprócska kőhidakon. Megjegyzem, a társaság legifjabb tagja hozzám hasonlóan fittyet hányt a kissé mostoha időjárásra, miközben a felnőttek miatta aggódtak. 

Bár neve szerint japán, de nekem eszembe juttatta koreai utazásunk utolsó napját, amikor a Szöultól mintegy húsz kilométerre fekvő Jade Gardenben kószáltunk. Az a kert koreai, az itteninél sokallta nagyobb, nem sík, hanem dimbes-dombos, sőt, ott az eső sem esett. Sok különbözősége ellenére bennem, belül mégis azt idézte. Annyira idézte, hogy ha tehetném, gyorsan elutaznék oda, vagy inkább visszapörgetném az időt, hogy ott lehessek újra.

Az a tény, hogy ez a kert képes a távol-keleti hangulat felkeltésére, bizonyítja, hogy érdemes ellátogatni, csöndes séta közben megcsodálni. Hogy hol találjátok? A poszt végén, a képek után megtudhatjátok. 

Íme, amit tegnap láttunk:

A helyszín: 

Varga Márton Kertészeti és Földmérési Szakképző Iskola

Ígéretemhez híven folytatom kurta, de látnivalókban bővelkedő utazásom történetét.

Ha már az első rész címéhez Afrodité egyik alternatív nevét választottam, a második részben sem térek el ettől. Kallipügosz ugyanis az egyik további neve volt a szépség istennőjének, jelentése szép fenekű.

A harmadik napra a Szent Neofitosz kolostor meglátogatását terveztem. Ezért a Karavella autóbuszállomásra kellett mennem, onnan indul a 604-es busz, amely Talán áthaladva egészen a kolostorig közlekedik. Aznap újra borús idő lett, de nem volt hűvös. Az autóbuszállomásra az óváros utcáin vezetett az út.

A Karavellánál levő iskolából épp sorjáztak ki a gyerekek, ahogy nálunk, ők is kettesével, egymás kezét fogva, tanítónők kíséretében. Különbuszokkal vitték őket kirándulni. Mivel az én buszomra még várni kellett, alkalmam volt nézegetni a 7-8 éveseket, Ciprus jövő generációját. A kislányok komoly arcocskáját, sötét, majdnem összeérő szemöldökét, a kisfiúk bolondozását. Aztán beállt a kolostorhoz induló busz, amely hamar ki is ért a városból, erre-arra kanyarogva haladt, majd nekilódult a hegyek felé vezető emelkedőnek. Talát a buszból a pafoszinál módosabb településnek ítéltem, az út mentén meglehetősen nagy, láthatóan az utóbbi tíz évben épült lakó- vagy üdülőépületek sorakoztak.

De gyorsan elmaradtak a házak, az erdő szegélyezte úton percek alatt megérkeztünk a kolostorhoz. Ott már erősen hűvös levegő fogadott. Egy wales-i házaspár és ázsiai társnőjük fel sem jött a kolostorhoz: meghátráltak és felszálltak a visszainduló buszra, ugyanis a következő busz három órával később volt várható. Azt már leszállva láttam, hogy az egyetlen ott lévő kávézó zárva van. De a kolostor ott volt, azért mentem hogy megnézzem.

Ahogy az első részben mutatott videó, ez sem az én munkám, köszönet a készítőnek. Frescobaldi éteri zenéje Yoshikazu Mera tolmácsolásában felvételem ügyetlenségéből erényt kovácsolt. 

A ma is működő kolostorban a templomot, az Engleistrát néztem meg, illetve a kert nagyobb részét jártam be. Megcsodáltam az épületegyüttest körülölelő hegyeket, amelyekre bánatosan lógtak rá a felhők, az udvaron álló, csavarodott törzsű öreg olajfát.

Sétám közben a szerzetesek szállása mellé érve az egyik emeleti erkélyről az épp takarító idősebb szerzetes kirázta a portörlőt. Mikor észrevett, derűsen bocsánatot kért. A templomban, vagy ahogy az ortodox egyház nevezi, a katholikonban a múlt leheletét éreztem. A csupasz falak egyszerű szépsége, az aranyszínű korinthoszi oszlopfők, a díszes csillárok és a pazar ikonosztáz sajátos keveréke áhítatot sugárzott. Két fotót készítettem, a harmadikban már megakasztott a pópa. Pénzt dobtam a perselybe, két gyertyát gyújtottam, majd kiléptem a szabadba.

Lassan ballagtam az Engleistra, Neofitosz barlangja felé. A kolostor látogatása ingyenes, ám a barlang megtekintése belépődíjas. Ez azonban ne tartson vissza senkit, ugyanis amit ott látni és érezni, az mással nem helyettesíthető.

A jegy mellé az intést is megkaptam: tilos fényképezni. Így aztán csak pislogtam, mikor egy francia családapa gátlástalanul készítette sorozatban a képeket. Én, sajnos szabálykövető nőszemély vagyok, így csak egy a netről kölcsönzött képpel tudom illusztrálni a látványt. Az érzést, ami elárasztja a nézőt, pedig semmivel. Egészen különleges hely.

Jó idő esetén a kertben sokkal több időt lehetett volna eltölteni, de hamarosan éreztem, hogy ennek a fele sem tréfa, a hegyekből - talán egyenesen a Troódoszról - érkező nyirkos hideg kedvemet szegte, a vastag pulóver és dzseki sem tudta megakadályozni a fázást.

Komolyan el kellett gondolkodnom, mit lehet tenni. Egy házaspár épp a kocsijához tartott, mikor megszólítottam őket, elvinnének-e. Szívélyesek voltak, de sajnálkoztak, ők ugyanis nem Pafoszba, hanem Poliszba tartottak. Mivel a kolostorban több ízben is belebotlottam egy idősebb pópába - mint kiderült, román ortodox pap volt - és hasonkorú társába, a parkolóban ők lettek következő kiszemeltjeim. Kérdésemre először azt válaszolták, tele az autójuk - még két társuk volt -, majd egy perc múlva mégis vállalkoztak az elszállításomra. A hátsó ülésen, a két, aránylag terjedelmes fickó között mozdulni sem tudtam, így boldogan lélegeztem fel, mikor Pafosz külső részén a magazin mellett, ahogy románosan mondták, kiszállhattam. Valójában még abban sem voltam biztos, hogy Pafoszban vagyok. Hamarosan felfedeztem egy buszmegállót, az ott várakozó öreg ciprusi megerősítette gyanúmat hogy ez bizony Pafosz, sőt botjával hadonászva megmutatta, merre találom azt a buszmegállót, amely a Karavella felé haladó autóbusz megállója. Kb. húszperces várakozás után be is futott egy jármű, amely berepített a városba.

Még a várakozás és rövid tipródás ellenére is hamarabb jutottam vissza a városba, mint ahogy eredetileg terveztem, így nem volt akadály további városnéző sétának. Mivel a Karavella az óvárosban helyezkedik el, nem kellett mást tennem, mint lecsorogni a már jól ismert piac környéki részhez, elballagni a Nero Caffe mellett lefelé, majd a forgalmas főúton átkelve felbaktatni az Ivis Malitou parkba vezető lépcsőkön. 

Onnan már csak egy pár lépés a csöndes utcákon és a - semmi meglepetés - bezárt Szent Theodorosz székesegyházhoz értem.

A kis utca végén az Etnográfiai Múzeum áll, amely magángyűjtemény. A sziget nem túl távoli múltjának tárgyi emlékei, meg egy kevés a régmúltból, de az eklektikája egyáltalán nem zavaró. Az épület kertjében kell kezdeni a sétát, a múzeumot őrző ázsiai nő a belépőjegy megvásárlását követően ellentmondást nem tűrve irányított ki a szabadba. A kerti szintjén a paraszti életmód és a földművelés eszközei láthatók.

A magasföldszinten, amely lényegében a lakást jelenti, a ciprusi kereskedők vagy polgárok szobái, ill. az igazán régi korok emlékei tárulnak elénk. Alább a régmúlt két képben. Milyen elbűvölő és titokzatos mosoly, ugye?

A múzeum sok-sok néznivalója után még mindig nem volt vége a napnak. A pafoszi városi park sarkán Kostis Palamas (1859-1943) költő emlékműve.

Az Itchian Ali utcán szállásom felé igyekezve még eltűnődtem, milyen lehet egy olyan helyen élni, ahol a rózsa télen is virágzik.

Másnap reggel gyors csomagolás és egy bögre tea után újfent a piac felé indultam. A korábbi napokhoz képest némileg nehezebb léptekkel, amiben nemcsak a négynapi cókmókot tartalmazó hátizsáknak, hanem annak is szerepe volt, hogy az utolsó ciprusi napot kezdtem meg. 

A négy napra törzshelyemmé vált Nero Caffe teraszán búcsúreggeli dukált. A forró csokoládéhoz pillekönnyű vajas croissant-t ettem. A croissant annyira finom volt, hogy alig tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy egy másodikat is kérjek, de végül megembereltem magam. A piacon még hamar egy kis ajándékvásárlást csaptam magamat is megajándékozva, hogy aztán onnan a busszal a kikötői buszállomásra jussak. 

Az utolsó napot a sokak által dicsért Coral Bay-en szándékoztam eltölteni, ráadásul már reggel látszott, hogy az időjárás kegyes lesz hozzám. Az előző napi szürkeséget éjszaka elfújta Zephürosz vagy Boreasz, vagy tudja a fene, melyik isten a görög mitológiából. A búcsúra még a két nappal korábbinál is csodásabb idő ígérkezett. A 615-ös busz sofőrjének eldöngicséltem csekély angolságommal, hogy szóljon, ha Coral Bay beach-re érkezünk. Mogorván nézett, rázta a fejét, ezért újra nekigyürkőztem, a válasz ugyanaz, azonban megnyomta a dudát. A hangra egy pillanat alatt kiperdült az állomásépületből egy fiatal nő, aki kérésemet meghallgatva tolmácsolta azt a sofőrnek - ékes orosz nyelven! Az autóbusz aztán elindult, szinte végig a tenger mellett vagy egészen a közelében száguldott, én meg lestem a napsütésben fénylő kékséget. 

Végül nem a Coral Bay beach-nél szálltam le a buszról, hanem elmentem a végállomásig, bár a sofőr nem felejtett el szólni. És milyen jó, hogy a végállomásig mentem! Odaérkezve jól nevelt leányzóhoz illően megköszöntem a fickónak, hogy szólt, elmondtam, hogy magyar vagyok, mindezt oroszul. Az ürge oroszult válaszolt, bevallotta, amit már úgyis tudtam, hogy ő orosz. Így is köszöntem el tőle, amire felderült az arca. Cipruson sok orosz dolgozik, mivel az ott nyaralók jelentős része is orosz.

A Corallia Beach-nél csöndes nyári meleg, gyönyörű kék ég és víz, fürdőruhás napozók látványa fogadott. Az idő rövidsége miatt csak perceket időztem, inkább nekiindultam a parti ösvénynek. Hamar kiértem a lakott területről, ami persze nem lakóépületeket, hanem kész, illetve épülő üdülőket jelentett. Magam mögött hagyva ezeket a part egyre szebb arcát mutatta olyan természetesen háborítatlan állapotában, amiben korábban nemigen volt részem. 

A képek reményem szerint közvetítenek valamennyit abból, amit éreztem.

Mentem volna még, de indulni kellett visszafelé. Így volt annyi idő, hogy a homokos parton kiszuszogjam magam, majd a buszmegálló felé vettem az irányt. A beérkező autóbusz sofőrjétől megtudakoltam, jól gondolom-e, hogy tíz perc van az indulásig. Barátságtalanul lökte oda: három perc. Valamit láthatott az arcomon, mert megismételte válaszát, sóhajtott és hozzáfűzte, "istenem". Nagydarab, fiatal tahó volt, akit magyarul feltett kérdésem, ő eszerint magyar, nem hozott izgalomba. Az sem hatotta meg, hogy elmondtam, a négy nap alatt ő az egyedüli magyar, akivel találkoztam, pedig előzőleg olvastam, sok magyar dolgozik Cipruson. Én pedig helyette is szégyenkeztem. Istenem. Elkedvetlenítő volt az orosz és a magyar sofőr reagálása közötti különbséget látni.

A kikötőben aztán megvigasztalódtam. Ebéd előtt még gyorsan betértem a Zorbas Bakerybe egy kevés útravalóért, vagyis spanakopitáért. Egyúttal egy zacskó helyi édes ropogtatnivalót is vettem, gondolva az itthoni nosztalgiázásra.

Az ebédet ezúttal a parton, a Pandora teraszán költöttem el. A vegetáriánus muszaka és a hozzá járó saláta nemcsak étvágygerjesztő látvány, hanem ínycsiklandóan finom is volt. A saláta színei és friss íze nagyszerűen kiegészítette a sok olvadt sajttal megkoronázott, sült zöldséget. 

Míg a 612-es busz zötyögtetett, búcsúztam a szigettől. Csupán négy nap volt, itt-ott zökkenők is terhelték, mégsem bánom egy percig sem, hogy ott voltam. Ha kacérkodsz egy ciprusi utazás gondolatával, ne habozz! 

Ez itt nem a reklám helye, eszemben sincs hírverést csapni egy légitársaságnak, bár nem panaszkodhatom, a repülés során semmi kellemetlenség nem ért, ami értékelendő. Örülök, hogy a Ryanair nem járult hozzá kalandjaim sorához.

A sok előző ajándék mellé érkezett egy utolsó: Budapestet elérve a gépből kifelé bámultam, az estében a város fentről aranycsipkének látszott, s ahogy nagy ívben kanyarodott a budai hegyek felől közelítve, még a házunkat is felismertem.   

Majdnem hét évvel a megosztott Koreába való utazás után egy másik megosztott országba vitt utam, Ciprusra. Mindkét esetben a gazdagabb, déli részben jártam, az Észak-ciprusi Török Köztársaságról ugyanúgy csak a médiából tájékozódom, ahogy Észak-Koreáról. 

A címbeli Küprisz Afrodité istennő egyik, de nem egyetlen neve volt, amely otthonára, Ciprusra utal.

Eredendően eszembe se jutott télen utazni, ilyenkor az ember behúzódik a lakásba, fészekmelegre vágyik, de az olcsó repülőjegy kísértésbe ejtett. Elutazni olyan vidékre, ahová máskülönben súlyos összegért tehetné - kihagyhatatlannak tűnt.

Természetesen egy ilyen kiruccanás annak való, akinek nem a forró homokon való heverészés és a langyos tengervízben való pancsolás a célja, hanem a hely megismerése. Ez utóbbira Cipruson a téli hónapok alkalmasabbak is, mint a nyári hőség. Irány tehát Páfosz.

Öt, valójában azonban négy napot töltöttem a szigeten. Ennyi időre elég a kézipoggyász, nem kell a repülőjegyet megdrágító csomagfeladás. Hátizsákba a szükséges holmik, a dzsekit, pulóvert, stb. meg úgyis magán viszi az ember. Kicsit aggódtam, a zsákom nem lépi-e túl az engedélyezettet, de a repülőtéren elhelyezett doboz kellemesen megnyugtatott. Később volt alkalmam látni, az enyémnél jóval terjedelmesebb csomagokat is, szóval legközelebb akár a mostaninál bátrabban csomagolhatok.

Utoljára majdnem hét éve repültem, a Quatar eleganciájához nem mérhető a Ryanair vásári stílusa, a csomagszekrényekre ragasztott reklámok, a kaparós sorsjegy árusítás és az általam sose hallott márkájú, vámmentesen megvásárolható illatszerek kínálgatása. De annyi baj legyen, a lényeg, hogy a gép elrepít, s a levegőbe emelkedés megunhatatlan gyönyörűségét ezek semmivel nem csökkentik. Az induláskor itthon épp dúlt a szél, talán ennek köszönhető, hogy a menetrendben jelzettnél közel félórával hamarabb landoltunk. Esti érkezés egy idegen ország ismeretlen repülőterére. A kihalt épületből gyorsan kijutva a parkolóban már ott várt a 612-es busz, az esti, gyenge forgalomnak hála hamar a kikötői buszállomásra érkeztünk (Kato Paphos). 
Az oldal az összes helyi, közeli helyközi és intercity autóbusz menetrendjét, útvonalát, megállót és térképet közöl, s ami további jó hír, hogy a buszok tartják magukat a menetrendhez, nyugodtan lehet tervezni velük. A viteldíj 1,5 euró, kivéve a késő esti és éjszakai járatokat. Az egy útra szóló jegyet a sofőrtől kell megvenni. Amennyiben napi- vagy hetijegyet váltanánk, azt a Kato Paphos vagy a Caravella buszállomáson tehetjük meg, nekem nem volt érdemes ezt tenni, egyedül az utolsó napon érte volna meg, de így mulat egy magyar utas, az öt eurós napijegy helyett az aznapi négy buszozásra rászántam az összesen hat eurót.

Bár onnan a 610-es busz a lefoglalt szálláshoz aránylag közel, kb. húsz perces sétányira tett volna le, jobb megoldásnak tűnt taxiba ülni. Okos gondolat volt, a taxi pár perc múlva tett ki a szállásom előtt, nem kellett az estében tétován bóklásznom, mindezt nem egészen tíz euróért. A kocsiban töltött idő épp arra volt elég, hogy a rádióból szóló zenére felfigyeljek, rákérdezzek az előadóra, majd a sofőr szapora angol beszédét próbáljam megérteni. Az énekes hangja emlékeztetett a nagyszerű görög Notis Sfakianakiséra, de mint megtudtam, nem őt, hanem a szintén görög, három éve tragikus körülmények között meghalt Pantelis Pantelidist hallottam.

Itt ragadom meg az alkalmat hogy óvatosságra intsem az utazni készülőket, ugyanis a bookingon sajnálatosan megtévesztő módon hirdették az általam választott apartmant. Érkezésemkor azonnal fizetni kellett, számlát nem adtak - az érkezés izgalmában ez nem gondolkodtatott el, csak két nappal később esett le a tantusz - majd az egyik épületben, a szabadból nyíló, a talajszintről öt lépcsőfokkal lejjebb elhelyezkedő, azaz fél- vagy egészen szuterén apartmanba vezetett a recepciós. A helyiségek sötétek, nagyon hidegek voltak, a légkondicionáló hangos iparkodása sem sokat lendített a helyzeten. A lerobbant és itt-ott rozsdás gáztűzhely sütője nem működött, ezért a gázrózsák begyújtása tűnt célravezetőnek. A gyufa kissé nehezen lobbant lángra, mert mint nemsokára egyértelművé vált, a helyiségek nemcsak hidegek - fűtés Cipruson nincs! - hanem nyirkosak is voltak. Mondanom se kell, a bookingon a leírás és a fotók véletlenül sem mutatták azt a lakosztályt, ami négy éjszakára és nappalra az enyém lett. Hogy a recepciós saját zsebre dolgozott-e, nem tudom. A Fentiek vigyáztak rám, így nem következett be az, hogy távozásom előtt újra be akarják hajtani rajtam a már előzőleg kifizetett szállásdíjat, hiszen a saját amatőrségem miatt semmivel nem tudtam volna igazolni hogy egyszer már rendeztem.

Az első nap délelőttje különböző technikai és egyéb bonyodalmakkal telt, így csak délben indultam útnak. A szélesen és hosszan elterülő város óvárosi részébe vezetett utam, megnéztem a ma már nem működő, de vonzó török fürdő épületét, bejártam a piacot, amely nem zöldséget-gyümölcsöt-egyebet, hanem ajándék- és emléktárgyak sokaságát kínáló, hangulatos hely, majd a város kevéssé szép része felé vettem az irányt. Muszáj volt némi ennivalót felhajtani. Erre a legcélszerűbb a Papantoniou szupermarket bolthálózata. Az árak a miénknél érzékelhetően magasabbak, de még az elfogadhatón belüliek. Az időjárás aznap még nem fogadott kegyeibe, a borult ég csatornái nem zártak tökéletesen, olykor eleredt kicsit az eső, hogy néhány perc múlva úgy hagyja abba, hogy a felülről érkező áldás alig hagyjon nyomot a dzsekimen.

Fiatal ortodox pap, vele a kisfiú talán a fia

Utazás előtt olvastam, hogy a ciprusi templomok sajnálatosan rendre zárva tartanak. Ezt én is igazolhatom. A hívogató Agios Kendeas templomot még rendesen körüljárni sem volt lehetőség, a közelben magasodó, láthatóan használaton kívül álló mecsetnél is hasonlóan jártam, de ez volt a jellemző a további esetek többségében is.

A séta végén újra a piachoz érkeztem, s mivel már erősen megéheztem, betértem a Nero Caffe-be. A forró csokoládé és a halloumival töltött kifliféle jótékonyan melegített, közben gyönyörködtem a kilátásban. Messze a távolban eltéveszthetetlenül nyúlt a magasba a világítótorony.

Megcsodáltam a kislányt, köszöntöttem, hiszen rokonlélek.

Szállásom felé igyekezve a buszmegállóban időző ebeket is szemügyre vettem. Cipruson a macskák nagy becsben állnak, helyi blökit alig lát az ember. Ez a hely volt az egyedüli, ahol ebek tanyáztak. Egy kivételével nem gazdátlan kutyák, erről tanúskodott a nyakörvük és félelemmentes viselkedésük, az egyedüli elveszett vagy elkóborolt jószágot a nyakörv hiánya és rendkívüli félénksége jelezte.

A második napra a jelentős páfoszi látnivalók megnézését terveztem. Már korán reggel látható volt, hogy az előző napi enyhe, bánatos időnek vége, kilenc óra után egyre szebben és melegebben sütött a nap. Mire a királysírokhoz letrappoltam, már nem kellett a pulóver, hamarosan a dzsekitől is megszabadultam. A nap további részében a póló is sok volt, nem beszélve a farmerról. Útközben megcsodáltam az élősövényként alkalmazott hibiszkuszbokrokon nyíló, többnyire vörös virágokat, újra tudatosítottam magamban hogy a korábbi angol fennhatóság egyik emléke, a balkéz-szabály miatt az úttesten való átkeléskor előbb jobbra kell nézni.
Bár a neten többen mellékesen említik a királysírokat, véleményem szerint a nagy terület, amelyen elszórva láthatók kihagyhatatlan, érdemes legalább egy órát elbóklászni ott. Tomb of the Kings néven ismert, ám a terület nem királyok, hanem arisztokraták temetkezési helye volt.

A Kr. e. 4. századi, föld alatti sírhelyeket hamar megnézhetjük, ám a legnagyobbrészt természetes állapotában meghagyott füves-köves terület, a februárban csodásan virágzó növények, köztük a nagy virágú ciklámen, a tenger látványa, illata különleges élményt ad. A februári utazás egyik nagy előnye, hogy nincs tömeg, a parkban nem lépünk a másik turista sarkára.

Kicsit nehezen váltam meg a helytől, de várt rám a kikötőnél található, ókori, tehát görög és római város maradványait kínáló, az 1980 óta világörökségi védelem alatt álló Régészeti Park. Ott jelentősen több a megnéznivaló, szenzációsak a négy római villában feltárt mozaikok, de a többi látnivaló is magához vonzza az embert.

Hosszú sétára készüljön, aki odatart. A látnivalók - a Kr.e. 4. század végétől a középkorig - a királysírokéhoz hasonlóan nagy területen találhatók, a látogató szabadon kószálva maga dönthet a megtekintés sorrendjéről.

Sok helyen padok állnak, érdemes olykor leülni és csöndben létezni. A királysírokkal megegyezően ez a park is a tenger mellett helyezkedik el, ahol élvezettel lehet szimatolni a tengerillattal keveredő növényzet illatát. Elballagtam a kis emelkedőn álló, napfényben fürdő, vakítóan fehér világítótoronyhoz is. Felmenni nem lehet, csupán a felvezető lépcsősoron, a kilátás így is remek, a város jelentős része megmutatkozik.

A parktól lassan sétáltam visszafelé a kikötőn át. Itt nincsenek óriási tengerjáró hajók, kisebb és még kisebb hajók ringatóznak a part mentén, útközben a parti vendéglók becsali emberei szólítják meg a turistákat. Pár perc és elértem a bizánci építésű súlyos erődöt, amely a 18. században börtönként is szolgált, ma kiállítások színtere. Bár a földrengés megrongálta, újjáépült, aztán a velenceiek lerombolták, a törökök helyreállították, ki-ki a maga érdekeit képviselve. Az épület ma is erőt sugároz. Nem mentem be, csak az erődablakokban totyogó galambokat és a komor falakat bámultam meg.

A koranyári napsütés és a víz felől lengedező szellő, a kellemes fáradtság mélázó üldögélésre csábított, de a gyomrom hamarosan jelzett: itt az idő ebédelni. Ellenállva a kísértésnek, nem a kikötői vendéglők közül választottam, hanem a pár percnyi sétára levő Hondros névre keresztelt, helyi ételeket kínáló vendéglő felé vettem utamat. Rövid tétovázás, lemondtam a vegetáriánus mezéről, tartva attól hogy nem tudom végigenni a 10-15 féle fogást, helyette inkább másik, a ciprusi török időben meghonosodott étel keltette fel a figyelmemet. Nem ért csalódás, választottam, az imám, amely nálunk ájult imám néven ismert, mert a legenda szerint az imám, megérezve a sülő padlizsán és a fűszerek illatát, a gyönyörűségtől elájult, beváltotta reményeimet. Az étel érkezését két perccel megelőzően befutó, vékony, pirított, fűszerrel és olivaolajjal meghintett kenyérszeleteknek képtelenség volt ellenállni, mint láttam, a teraszon ülő helybéliek is hasonlóképpen cselekedtek. A remek ízű étel a pirítóssal olyan emberes adag volt, hogy bármilyen finom volt is, csupán a háromnegyedét sikerült megennem. Nem kockáztathattam, hogy az imám sorsára jussak.

Elérkezett az ideje, hogy lejárjam az ebédet, szerencsére volt is mit nézni. A Lidas utcán végigballagva örömmel nyugtáztam a nagy Papantoniou szupermarketet, de nem álltam meg, mert előbb a templomokat akartam látni. A Panagia Theoskepasti persze zárva volt, ám nagy örömömre az Agia Kyriaki Chrysopolitissa, azaz a Diocletianus római császár uralkodása idején vértanúhalált halt szentről elnevezett anglikán és egyben római katolikus - mindkét egyház használja - templomot nyitva találtam. A bazilikát ugyan Pál és Barnabás apostol alapította Kr.u. 46-ban, de történetét Kr.u. 300-as évektől lehet követni, majd ennek és a 14. században épült, lerombolt ferences templomnak a romjain készült el a 16. században a ma is álló templom. Az épület körül láthatók az oszlopmaradványok és a nevezetes Szent Pál oszlop. Ugyanitt, de ettől némileg elkülönülve láthatók a középkori török fürdő romjai.

Az alábbi videó összegzése ennek a két napnak. Nagyszerűségét nem az általam készített képek, hanem a remek válogatás és zene adja, melyeknek együttese véleményem szerint átlényegülésre ad lehetőséget. 

Mindezek után jól elfáradva még egy rövid vásárlás a szupermarketben, majd a 610-es busszal a felső végállomásig. A Neróban a forró csokoládéval és a spanakopitával felszerelkezve épp a naplemente előtti percekben érkeztem ki a teraszra. 

Ha tetszett a bejegyzés, tartsatok velem a második részben is, látnivalókban és kalandokban abban sem lesz hiány. 

Ma nyílt meg Szöulban a magyar kulturális központ, amelynek nyitóünnepségén Szíjjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter ill. Chang Jae-bok, a koreai külügyminisztérium diplomáciai nagykövete mondott beszédet. Mindketten hangsúlyozták, hogy a szöuli intézet mérföldkő a két ország kapcsolatában. Feltehetően egyik államférfi sem tudja, hogy a Budapesten hét éve működő koreai kulturális központ egyre kevésbé ér el sikereket, s ennek oka nem más, mint a központ irányítóinak és alkalmazottainak közönye. A szív hiánya.

Novemberben a Koreai Kulturális Központ új helyre költözött. Maga mögött hagyta a Csörsz utcai épületet, amely sokak számára a Korea iránti érdeklődéssel összenőtt hely volt, megnyitása 2012 tavaszán szinte eufórikus örömöt jelentett. A lelkesedés nem volt örökérvényű, az évek során az érdeklődők közül sokan eltérültek, s ebben közrejátszott egyéb más mellett az is, hogy Korea előretolt bástyája nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. 

A keleti blokk országai - Lengyelország, Csehszlovákia, Románia, az NDK, Magyarország és Bulgária -, ahogy az elvárt volt, humanitárius segítségnyújtási kampány keretében, illetve a kommunista országok közötti diplomáciai kapcsolatok erősítésére 1950-től kezdődően befogadott összességében 30 ezer - a számba feltehetőleg a Szovjetunióba, Kínába és Mongóliába került gyerekek is beletartoznak, a kelet-közép-európai országokba becslések szerint 6000 - hat és tizenkilenc év közötti észak-koreai gyereket, aki a koreai háború következtében vált árvává. Az árvaság és az észak-koreaiság kérdésére a poszt végén még visszatérek. Az időszak általában, benne az árvák elő- és utótörténetével sajnálatosan rosszul dokumentált, még ma is vannak olyan iratok, amelyek az érintett országok külügyminisztériumainak bizalmas dokumentumai.

Az érkező gyerekek többsége nem volt egészséges, orvosi kezelésre volt szükségük, a fogadó országok árvaházakat hoztak létre számukra, gondoskodtak tanításukról. Nem feledkezhetünk el arról, hogy mindez néhány évvel a második világháború befejezése után történt, mikor a fogadó országok még javában igyekeztek újjáépíteni országaikat a háborús rombolások nyomán, a lakosság próbált a megváltozott körülmények között új egzisztenciát kialakítani, kitörölni emlékezetéből a háború során elszenvedett fájdalmakat. Némileg eltérő módon, de mégis mindenütt gondosan és szeretettel foglalkoztak az érkezőkkel.
Sőt, mivel az emberek maguk is sok borzalmat éltek át, képesek voltak empátiával tekinteni az elárvult gyerekekre.

Az említett országokban az árvák oktatása részben koreai nyelven folyt, részben pedig az adott ország nyelvén. A bolgárok példának okáért 1952 szeptemberétől - az első koreai csoport 1952. június 28-án érkezett - koreai nyelvű oktatást nyújtottak, majd bolgár nyelvet, irodalmat és történelmet is tanítottak a náluk menedéket találó 200 hat és tizenkét év közötti gyermeknek. Ezzel megegyező gyakorlatot folytattak az 1953 szeptemberében érkező 300 gyermek számára is. Őket a bolgár fővárostól kb. 100 kilométerre fekvő helységben, erre a célra felépített épületekben, míg az elsőként érkezetteket egy Szófiától mintegy 30 kilométerre található létesítményben helyezték el. Az ellátás költségeit a bolgár vöröskereszt, a tankönyveket és oktatási anyagokat a Nemzeti Oktatási Minisztérium állta. Bulgáriából a legtöbb gyerek 1956 és 1958 között tért haza, az utolsó csoport 1960 januárjában távozott.

Az NDK-ba az első csoportot alkotó 205 gyermek 1953 januárjában érkezett, akiket a Drezdával szinte összenőtt Radebeul nevű település moritzburgi részén, a Kathe Kollwitz rezidenciában helyeztek el. A koreai gyerekeknek szánt négy épület, ahogy illik, Ernst Thälmann, Georgij Dimitrov, Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht nevét viselte. A komplexum része volt az iskola, nyolc tanteremmel, beleértve a zeneszobát, tanári szobát, valamint egy könyvtárt és egy tornatermet. A már két éve ott lakó és tanuló görög csoport őszinte örömmel üdvözölte a koreai úttörőket. A koreaiak viszont azonnal meghódították Moritzburg lakosainak szívét, mikor elénekelték az NDK himnuszának első strófáját. Az érkezők táplálását egy Kurt Geister nevű férfire bízták, aki 15 évig tengerész volt, járt Koreában is, ezért jól ismerte a hagyományos koreai rizsételek készítésének titkait. Mindez az Allgemeiner Deutscher Nachrichtendienst 1955. március 2-i számában olvasható. A lelkes beszámoló Herzliches Willkommen für 200 koreanische Kinder címmel jelent meg.

Lengyelországban 1950-től kezdve kb. 2000 észak-koreai árva telepedett le Krakkóban, Chrzanówban, Myślenice-ben, Łódź-ban és Ciechanów-ban, de közülük 1270 gyermek az alsó-sziléziai Plakowice nevű nyugodt, erdővel körülvett kis faluban lelt otthonra, mintegy 300 lengyel tanár, orvos és ápoló gondozása alatt. A kicsi, eldugott településre épp azért esett a választás, hogy a koreai csapat ottléte titokban maradjon, a háborúból épp csak tápászkodó, nélkülöző lengyelek reakcióitól tartva.

Tanulásuk része volt a lengyel nyelv elsajátítása, de a visszaemlékezésekben arról is beszámolnak, hogy a melegszívű lengyelek olyan szeretetteljes légkört valósítottak meg, s a tanárok olyan köteléket alakítottak ki diákjaikkal, amely feltehetőleg elkísérte őket egész további életükben. Bár kezdetben adódtak kommunikációs nehézségek - az első időben a kommunikáció kézmozdulatokkal és rajzokkal történt - kulturális akadályok is előfordultak - a lengyel nyelvű beszédnél sokkal lágyabb és csendesebb hanghoz szokott gyerekek állandóan azt hitték, a lengyelek kiabálnak velük - néhány fiatal tanárnőnek gondot okozott a fiúktól az elvárt tiszteletet megkapni, a gondozók hamar megtanultak néhány koreai szót, a gyerekek pedig lassanként tanulni kezdték a lengyel nyelvet, így a továbbiakban a kapcsolattartás már nem okozott nehézséget. Az iskolaigazgató maga is résztvett a háborúban, sokat tapasztalt emberként tudta, hogy ezeknek a messziről jött gyerekeknek, akiknek lelki sebein kívül a testi szenvedésből is kijutott - erről tanúskodtak a testükön látható hegek -, csak úgy tudnak segíteni, ha szüleikké válnak. A felismerést tettek követték, s a gyerekek lengyel nevelőiket hamarosan apának és anyának szólították annak ellenére, hogy a gyerekek észak-koreai kísérői a szeretetteljes bánásmódot igyekeztek tiltani. A Koreai Munkáspárt irányelvei között ugyanis szerepelt, hogy a gondozók és a tanárok nem alakíthatnak ki érzelmi köteléket a gyerekekkel. Kim Il-sung (mifelénk Kim Ir-szen), az észak-koreai nép istenített atyja azzal indította útnak az árvákat, hogy tanuljanak, dolgozzanak és erősödjenek, hogy visszatérve majd ők is a csodálatos haza újjáépítésén fáradozzanak, azaz hazatérésük után csatlakozzanak a Chollima Mozgalomhoz.
Itt egy korabeli film, ami valamelyest képet ad róla, hogy zajlott az élet.

Az érkezők eleinte nem fogadták el a lengyel ételeket, előfordult hogy elmentek az erdőbe gyökereket és férgeket gyűjteni, idővel azonban nemcsak elfogadták a helyi ételeket, hanem meg is szerették őket. Az ötvenes években Lengyelországban is háború utáni szegénység volt jellemző, de a nevelők mindent megtettek érte, hogy még csokoládét is adhassanak védenceiknek. A gyerekek tanultak lengyelül, nevelőik pedig - ahogy azt alább a filmben hallani fogjuk - lassanként tanulták a koreai szavakat. A visszaemlékezők 44 év távlatából is könnyeikkel küszködnek, nem véletlenül.

2006-ban Patrick Yoga lengyel rendező és forgatókönyvíró a wrocławi Osobowice temetőjében felfedezte egy 13 éves koreai lány, Kim Ki Dok sírját. Felfedezését megosztotta barátjával, Jolanta Krysowata újságíróval, aki ennek hatására kezdte kutatni a koreai gyerekek történetét. Felkereste az őket tanító idős embereket, s a velük készült interjúkból és a fennmaradt filmrészletekből 2013-ban megjelent könyv - Angyalszárny címmel -, rádióműsor (Árvák), majd megszületett a Kim Ki Dok című dokumentumfilm.

Ahogy már korábban írtam, a koreai gyerekek többsége különféle betegségtől szenvedett, mycosis (gombás fertőzés), trachoma (kötőhártya-gyulladás) vagy akár malária kínozta őket, emellett minden gyereknek két vagy három parazita is megtámadta a testét, leggyakrabban kerek- és szalagférgek. Az orvosok és ápolók elkeseredetten küzdöttek meggyógyításukért. Azonban mindez szinte eltörpült a törékeny Kim Ki Dok betegsége mellett, aki egyes források szerint Werlhof-kórban, mások visszaemlékezése szerint leukémiában szenvedett. Abban az időben a kigyógyulásra egyedüli reményt a vérátömlesztés adott.

A kislányt kezelő lengyel orvos, Tadeusz Partyka a haldokló gyermeket így próbálta megmenteni, de mivel szembeszállt felettesei parancsával, végül felmentették feladata alól. Danuta Biedrowa, Partyka doktor segítője így emlékezik vissza: "Ez a koreai kislány egészen megragadta őt. A harc a kislány életéért három hónapon át tartott, ezalatt az orvos teljesen neki szentelte magát, végül azonban alulmaradt a betegséggel vívott harcban.

Van valami? Csak a szeretet. Ő egy angyal, akinek Isten levágta a szárnyát, hogy kicsit tovább maradjon itt a földön, hogy az olyan bolondok mint én, megértsenek valamit.
Dr. Tadeusz Partyka

A dokumentumfilm angol felirattal megtekinthető.

Kim Il-sung 1956-os lengyelországi útja során meglátogatta az árvákat.

1958 késő ősszel aztán hír kezdett keringeni arról, hogy a gyerekek visszatérnek Koreába. A gyerekek és nevelőik sírtak. A gyerekek nem akartak hazamenni, a megpróbáltatások után itt végre nyugalomra leltek. Minden módon, akár megbetegítve magukat, szerették volna késleltetni az utazást. A nevelők adománygyűjtést rendeztek, ajándékokat vásároltak kis védenceiknak. Később kiderült, hogy az ajándékokat a koreai kísérők elvették tőlük. Többen komolyan fontolgatták gyerekek örökbefogadását, de erre nem volt lehetőség. 1959-ben aztán az összes gyereket visszavitték Észak-Koreába.

A gyerekek igazi tragédiája Koreában kezdődött. A lengyel tanárok és tanítványaik között még két éven át zajlott levélváltás, majd koreai oldalról nem érkezett több levél. Hogy mi lett a gyerekek sorsa, szinte kideríthetetlen. A koreai nevek átírása miatt az eredeti nevek visszaírása nagyon bizonytalan eredménnyel jár, kevés a rendelkezésre álló levéltári forrás. A lengyelül írt levelekben a visszavágyódás megfogalmazásán felül az otthoni sorsuk nyugtalanító jelei olvashatók. "A hadseregbe megyek, mert minden koreai úgy szolgál a seregben, mint egy férfi." "Nem akarom elfelejteni a lengyel beszédet, szeretném, ha anyuka el tudna küldeni nekem egy könyvet, a Robinson Crusoe-t és egy fotót Ewaról." "Koreában nincs szalonna. Soha nem adnak nekünk egy kis húst. Koreában kukoricát esznek, és ez nem elég." És az egyik utolsó levélben ez olvasható: Hamhung kikötőjében megjelent egy Kostek nevű görög hajós, a valamikori Plakowice-i fiúk peig vágyakozva hallgatták a lengyel beszédet.

A Plakowice-i erdőben egy emlékmű áll, amelyen az alábbi felirat olvasható lengyel és koreai nyelven:
"Mi, észak-koreai háborús árvák, ebben az iskolában tanultunk 1953 és 1959 között. Nagyra értékeljük a lengyel tanárokat szülői szeretetük és gondoskodásuk miatt, és soha nem fogjuk elfelejteni őket. A koreai háború árvái által 1957. július 30-án." Több más érdekes dokumentum és korabeli filmrészlet mellett az emlékmű is látható abban a videóban, amelyet Ryan Socash amerikai online újságíró készített és töltött fel a youtube-ra 2016-ban.

Többen voltak, akik maguk erejéből igyekeztek eljutni Lengyelországba. Egyikük több könyörgő levelet intézett a tehetetlen Jozef Borowiec tanárhoz, majd ezt követően életét vesztette, mikor sikertelenül próbálkozott átjutni a kínai határon. Nem egyértelmű, de valószínű, hogy az egyik forrásban szereplő On Tun-czon (?) nevű fiúval azonos, aki többször próbált egyedül visszatérni, s aki a harmadszori sikertelen kísérlet közben elsüllyedt a kínai határ mentén húzódó mocsárban.

A gyerekeket kísérő északiak között voltak olyanok, akik a lengyel gondozók valamelyikével szerelmi kapcsolatba kerültek, de ezeknek a szerelmeknek nem lehetett boldog vége. Ezt példázza annak a fiatal lengyel nőnek a története is, aki terhes lett. Észak-koreai szerelmével össze akartak házasodni, ám mikor a varsói nagykövetségbe megérkezett a hivatalos kérelem, a leendő apát azonnal visszaküldték Koreába.

Choo Sang-mee dél-koreai színésznő hazájában október 31-én debütál rendezőként. Korábban már készített ugyan két rövidfilmet, de ez a mostani az első teljes hosszúságú alkotása. Lengyelországi tartózkodása alatt kísérője volt a történetben szereplő gyerekekkel saját gyerekkori emlékei és családjától való elszakadása miatt velük mélyen együttérző észak-koreai menekült Lee Song színésznő. Közel másfél évtizeddel a lengyel dokumentumfilm bemutatása után The Children Gone to Poland címmel elkészítette az észak-koreai árvák lengyelországi történetét. Filmjében az akkori árvákról és az utóbbi években Dél-Koreába menekülő északi fiatalokról beszél. A busani filmfesztiválon már bemutatták, de a dél-koreai nyilvános bemutató előtt, a dél-koreai-lengyel kapcsolatfelvétel harmincadik évfordulója alkalmából október 24. és 29. között, a Varsóban megrendezésre kerülő koreai filmfesztiválon látható lesz a dokumentumfilm.
Az Arirang tévé interjút készített a művésznővel. A beszélgetés angol felirattal látható. 

Nem a színésznő az egyetlen dél-koreai, akinek érdeklődését felkeltette az észak-koreai árvák kelet-európai tartózkodásának története. Kim Deog-young dokumentumfilmje 15 évig tartó kutatást, három hónapos forgatást és öt hónapig tartó vágást-szerkesztést követően készült el, amelynek szintén mostanában lesz a premierje: a Two Homes bemutatója az október 26-tól november 5-ig tartó szófiai Independent Film Festivalon lesz.

A film készítésének ötlete akkor merült fel, mikor a 72 éves Georgeta Mircioiuról készített fotót. A román asszony az 1960-as évek óta hiába vágyakozott újra találkozni észak-koreai férjével, Cho Jung-ho tanárral, akivel 1952-ben a bukaresti árvaházban ismerkedett meg. Ő azok egyike, aki házasságkötését követően Észak-Koreába visszatérő férjével tarthatott, de lánya betegsége miatt vissza kellett utaznia Romániába. Onnan kezdve hiába folyamodott vízumért, mindig elutasításban volt része.
Kim úr ennek nyomán a román filmarchívumban és levéltárban kutatva gyűjtött anyagot, majd a kutatást folytatta Bulgáriában, a Cseh Köztársaságban, Magyarországon és Lengyelországban. Nem volt könnyű dolga, évtizedek távolából olyan emberekre kellett bukkannia, akik emlékeznek vagy közvetlen tapasztalatokkal rendelkeztek az árvák ott tartózkodásával kapcsolatosan. Természetesen nyelvi akadályokkal is meg kellett küzdenie. A romániai visszaemlékezések talán legszívszorítóbb története, hogy az egyik árvát egy helyi család örökbefogadta volna, ám az örökbefogadás nem ment túl jól, ezért a gyerek visszatért a moldvai Siret (Szeretvásár) árvaházába, ahol a többi árva brutálisan megverte. Végül ő is visszakerült Észak-Koreába. Romániába 1500 árva érkezett, akik aztán az 1957-1961-es ötéves terv befejeződése után tértek vissza hazájukba.

Lengyelországi levéltári kutatásának eredményeként is kiderült egy szomorú történet. 1957 májusában a varsói észak-koreai nagykövetség táviratot kapott a lengyel kémelhárítástól. A híradás arról tájékoztatott, hogy két észak-koreai gyermeket elfogtak egy határbiztonsági ellenőrző ponton azután, hogy nem sikerült Németországba belépniük. A két gyermeket átadták az észak-koreai ügynököknek, majd hazaszállították őket. Azóta senki sem hallott róluk. A két névtelen fiú a lengyelországi Plakowice-i árvaház koreai árvái közül való volt.
Előzetes a filmből

Dr. Kim Young-ja, más néven Young-ja Beckers-Kim és férje, Christopher Beckers a Csehország (Csehszlovákia) területére került gyerekek történetét kutatja. Egy helyi asszony, aki Csehország északnyugati részén fekvő Valec kastélyban tanuló kb. ezer gyerek tanára volt sok információt osztott meg a házaspárral, a kastélyban lakó gyerekekről készült fotókat adott át nekik. A Beckers házaspár idén tavasszal kiállítást készült létrehozni a birtokukban levő képekből, ötven fotót és a gyerekektől érkezett képeslapot. A Korea Room projekthez mind az északiak, mind a déliek anyagi segítségét kérte, de választ nem kapott. Állítások szerint a déliek azért nem csatlakoztak támogatóként, mert tudomásuk szerint a csehországi árvák mind északról származtak, ezért az országnak nincs észszerű oka az észak-koreaiak emlékére irányuló projekt finanszírozására.

Az észak-koreai árvák magyarországi történetéről a neten lényegében semmit nem lehet fellelni, csupán nyomtatott formában olvashatunk róla. Dokumentarista feldolgozás egyedül a Csoma Mózes által írt kötet, a Koreaiak Magyarországon az 1950-es években, amely 2012-ben a L'Harmattan Kiadó gondozásában látott napvilágot. Visszaemlékezéseknek, interjúknak, további kutatásoknak nyoma sincs, az ELTE koreai szakos hallgatói úgy látszik, a témából nem ír(hat)nak diplomamunkát.

Csoma könyvében két szépirodalmi írásműről tesz említést, ezek egyike Nemes Nagy Ágnes visszaemlékezése, amelyet pár évvel ezelőtt elvetemült módon közzétettem itt a blogban. Élvezetes írás, sokatmondó történetek.

Az írónő az ötvenes években a budapesti Petőfi Gimnázium tanáraként ismerkedett meg az itt tanuló koreai kamaszokkal. A gimnázium tanára volt Sövény Aladár, akinek elévülhetetlen érdemeiről testvérblogom posztere, jjagnun írt tisztelgő posztot, amelyben jogosan hiányolja a téma szakértőinek a tanár úrról írt értékelését. Egy évvel később aztán megjelent, újfent Csoma Mózes tollából, az ELTE Eötvös Kiadó jóvoltából a mű, Sövény Aladár, a hazai koreanisztika úttörője címen.

Az egyik szemem nevet, a másik meg sír. Örülök annak, hogy hazánk közelmúltjának koreai kapcsolódásai olvashatók, de mennyivel biztatóbb lenne, ha ez nem egyetlen szakember, hanem számos, a témával hivatásszerűen foglalkozó kutatásainak eredményeként születne meg.

Magyarországra 1951 novemberében érkeztek az első észak-koreai gyerekek, 158 fiú és 42 lány. A szabadsághegyi  Erdei Iskolában - amelyet hamarosan Kim Ir Szen iskolának kereszteltek át - helyezték el őket. Tanáraik a hazai tankönyvek alapulvételével állították össze a tananyagot, de azt a gyerekek anyanyelvükön tanulták, ezért órai jegyzeteket használtak. Közben megkezdték a magyar nyelv elsajátítását. Ebben volt segítségükre a már említett Sövény Aladár, aki a tanításuk mellett nyelvkönyvet is készített számukra, majd 1953-ban a diákok együttműködésével megalkotta a 14 ezer szót tartalmazó koreai - magyar szótárat. Még ennek ellenére is nehezen ment a magyar nyelv tanulása, ezért a következő tanévtől a környékbeli általános iskolákba és gimnáziumokba osztották szét őket. 1952 októberében 131, 1953-ban pedig 200 ösztöndíjas érkezett, akik a budapesti Zsombolyai utcai , ill. a Bartók Béla úti Vásárhelyi Pál diákotthonban kaptak szállást. 1953. május 8-án megnyitották a Hűvösvölgyben a "Pak Den Áj" gyermekotthont, amely csökkentette a szabadsághegyi gyerekotthon zsúfoltságát. Az egyetemista fiatalok könnyebben, az általános iskolások és gimnazisták valamivel nehezebben illeszkedtek be. 1956 nyarán Kim Il-sung (Kim Ir-szen) kelet-európai körútja során Magyarországra is ellátogatott. Az itt tanuló gyerekek természetesen már a repülőtéren fogadták, majd a Nagy Vezér a gyermekotthonokban is látogatást tett. 

Habár az észak-koreai vezetés maga kezdeményezte az árvák befogadását a baráti országokba, bizonyos fenntartások kísérték ottlétüket. Ennek legfontosabb oka az afölötti aggodalom, hogy a fiatalok-gyerekek bevonhatók lesznek-e a mozgalomba, ugyanis bár a szovjet blokkban az ideológia és a filozófia az észak-koreaival megegyező, a politikai feltételek különbözősége miatt Kim Il-sung úgy vélte, a mindkét társadalomban tapasztalatokat szerző fiatalok egyedi nézőpontot alakíthatnak ki, ami veszélyes, még a végén megmételyezheti a nyájat. Az 1956-os, feszültséggel terhelt év volt Kelet-Európában, elsősorban persze Magyarországon és Lengyelországban. A Szovjetunióban Hruscsov pártkongresszuson elmondott híres beszédével megkezdődött a desztalinizáció. Érthető módon az észak-koreai vezetés, főként Kim Il-sung számára félelmet keltő volt a kommunizmus elleni lázadás, ill. a személyi kultusz elutasítása annál is inkább, mert Kelet-Európából hazatérve maga is majdnem áldozatul esett a desztalinizációnak. A próbálkozás gyenge volt, az ellenzéket sikerült elhallgattatni, de nyilván, az ördög nem alszik, nem vágyott az ellenzéket erősíteni holmi Európában megszédített fiatalokkal. A félelmet pedig csak fokozta, hogy az ötvenes évek közepén már nem kevés észak-koreai fiatal tanult Magyarországon felsőoktatási intézményekben vagy egyéb, felsőszintű képzőhelyen, közülük pedig mintegy kétszáz fiatal csatlakozott a forradalomhoz, néhányan pedig a forradalom leverése után megpróbáltak nyugatra menni, de Lengyelországból, sőt, Bulgáriából is igyekeztek páran nyugatra eljutni, vagy legalábbis nem visszatérni északra. A poszt keretei végesek, ezért nem térek ki rá, hogy a keleti blokk országaiba a kisiskolások után egyetemista korú észak-koreaiak is érkeztek. A nálunk tanuló egyetemisták nagyszerű szolidaritásának azonban az volt az eredménye, hogy a keleti blokk országai közül a Magyarországon tanuló gyerekeket és fiatalokat rendelték legkorábban haza: 1956 decemberében, pánikszerű gyorsasággal vonatra ültették őket, néhány diák kapott csak engedélyt a maradásra, hogy befejezhessék tanulmányaikat. Ahogy a többi országban tanulókról, az itteniek későbbi sorsáról sincsenek adatok.

Mindezek után meg kell állnunk egy pillanatra. A források ugyanis megemlítik, hogy az Európába érkező gyerekeknek nem mindegyike volt árva. Voltak közöttük magasrangú észak-koreai tisztviselők gyerekei, így például a varsói nagykövet unokája. Mikor nagyapja látogatást tett Plakowice-ben, nagyapa és unoka találkozott. Talán csak a mi számunkra meglepő, de sem ölelés, se egyéb szeretetmegnyilvánulás nem kísérte a találkozást, csupán egy kézfogás.

Eddig folyamatosan észak-koreai árvákról beszéltem. Ám vannak szakértők, akik szerint a gyerekek nem, vagy nem mind északiak. Ezt megerősíti Lee Hae-sung, a lengyelországi Wroclawi Egyetem professzora, akinek bizonyítékai vannak erre vonatkozóan. Nem nehéz elképzelni, hogy a koreai háború véres csatái közben, a folyamatosan mozgó frontvonalak miatt menekülő családok gyerekei elszakadhattak szüleiktől. Különösen érvényes ez a Szöulban vagy környékén élő gyerekekre, hiszen az északiak meglepetésszerű támadásakor pillanatok alatt Szöulig jutottak, aztán ugyan az ENSZ-erők visszaszorították őket, de később, a kínai beavatkozás eredményeként újabb előretöréssel megint elfoglalták Szöult.
Az alábbi képen látható árva, Kim Yeon-sook vagy Kim Young-sook Lee professzor szerint Szöulból származott.

Jolanta Krysowata még ennél is messzebb megy, amikor azt állítja hogy kutatásai során szembesült azzal a ténnyel, hogy a Plakowice-i árváknak közel fele déli volt. Az újságírónő felteszi a kérdést, amelyhez mi is csatlakozhatunk. "Kíváncsi vagyok, Dél-Korea miért nem kérte soha, hogy az északra került gyerekeket adják vissza?"

A Lengyel Nemzeti Emlékezet Intézetbe (IPN, Poland's Institute of National Remembrance) az IPN fióktelepeiről beérkezett kb. száz fiatal koreai adatlapjának átfogó elemzéséről egy érdekes cikk olvasható. Ebben többek között az a gondolat is megfogalmazódik, hogy esetleg a déli gyerekek emberrablás következtében kerültek északra, közülük pedig nem kevesen a keleti blokkba. Nem meglepő felvetés, hiszen az északiakról nem egy esetben derült ki, hogy nem rettennek vissza az ilyen akcióktól, ha érdekük úgy kívánja. Az adatlapok között sok dél-koreai származási helyet mutat, ez pedig megerősíti Krysowata kutatásának eredményét.

Talán soha nem tudjuk meg, mi lett a sorsa a visszatért gyerekeknek. Ittlétük szolgál tanulsággal: a nem éppen ideális európai helyzet ellenére a vendéglátók sokkal inkább embernek tekintették őket, mint honfitársaik, vagyis inkább, mint kommunista vezetőik. Valószínűleg életük legnyugalmasabb és talán legboldogabb időszakát élték itt meg. Egy dologban biztosak lehetünk: a hazatérő gyerekek örökre megőrizték az itt töltött néhány évnek és tanáraiknak emlékét.

Felhasznált irodalom és érdekes linkek:

• Film exposes Poland’s embrace of North Korean orphans
• [Herald Interview] Documentary reopens nearly forgotten history
• Kim Ki Dok: Korean Orphans in Poland
• 'The Children Gone to Poland' traces N. Korea war orphans abroad
• North Korean orphans feel at home in Europe
• [Recenzja] Jolanta Krysowata – „Skrzydło anioła”
• Nie zaznają strachu, nie zaznają głodu. Historia koreańskich sierot w Polsce
• Forgotten Era, Forgotten People: The north korean diaspora
• New film highlights Poland’s shelter of North Korean orphans 
• Untold stories about Korean War orphans in Europe 
• Interaction of Czechoslovakia and Korea from World War II until the End of the Korean War
• The Destruction and Reconstruction of North Korea, 1950 - 1960
• Koreans in Germany
• Germany in Transit: Nation and Migration, 1955-2005
• Personal Files of Korean War Orphans and American and British Pows
• North Korea International Documentation Project
• North Korean Archives Project
• North Korea International Documentation Project
• New Research on N. Korea’s Interaction with European Secret Police During Korean War
• Jól gondolja meg, elmegy-e Észak-Koreába egyetemi tanárnak!
• Wow! Really? North Korean Students Joined Hungary’s 1956 Revolution To Fight Communism
• Csoma Mózes: Koreaiak Magyarországon az az 1950-es években. L'Harmattan Kiadó, 2012.

Nyilván sokan emlékeznek olyan vándortársulatokra, amelyek cirkuszi mutatványokkal szórakoztatták a falvak, városok közönségét - még valamikor az időszámításunk előtt, mikor az internetről senki nem álmodott, nem volt tévé, vagy csak a hét hat napján volt adás. Akkoriban az emberek számára, főként vidéken, nem sok szórakozás akadt, így a település szélén a vándorcirkusz sátrainak megjelenése igazi szenzációként hatott.

Így volt ez a világ számos pontján, például Koreában is. Koreában a vándorkomédiások elnevezése namsadang (남사당), az általuk bemutatott produkciók összessége pedig a namsadang nori (남사당놀이), azaz a namsadang játékok. A namsadang különlegessége, hogy a társulat tagjai férfiak - bár az idő haladtával - a 19. század második felében - már nők is bekerülhettek közéjük, de eredetileg csakis férfiak alkották. Erre utal a név is, az első szótag a "nam" ugyanis férfit jelent.

Az első nő a namsadang történetében a feltehetően árva, családi védelmezők nélkül sodródó Baudeogi volt, aki ötéves korában került az Anseong namsadanghoz, de azzal, hogy lány létére befogadták, még nem volt vége a meglepetéseknek. Tizenötéves korában kkokdusoe (꼭두쇠), azaz vezető lett a társulat egyhangú szavazása eredményeként. Az együttes nagy sikert aratott szerte az országban, majd hasonló siker részesei voltak 1865-ben, mikor a király felszólítására szórakoztatták a Gyeongbokgung palota újjáépítésében résztvevő munkásokat. Az uralkodótól Baudeogi megkapta a jade fejpánt gombot, amely addig csak a legmagasabb rangú tisztviselőknek jutott osztályrészül. Néhány évvel később Baudeogi az állandó vándorlással járó stressz miatt tuberkulózisban megbetegedett és 1870-ben 23 éves korában meghalt. Az utókor azonban nem feledkezett meg róla, Anseong városa az ő emlékezetére minden évben megrendezi a namsadang nori fesztivált.

Horace N. Allen, az első Koreában tevékenykedő amerikai protestáns misszionárius - érdekes fickó volt, a koreaiak nem ok nélkül állítottak emléket neki a Jejungwon (2010) és a 2018-ban készült Mr. Sunshine című sorozatokban - 1887-ben Washingtonban egy csapat koreait elvitt egy ottani cirkuszi előadásra. A vendégek udvariasan nézték, majd jelezték hogy az otthoni cirkusz, a namsadang nori jobban tetszik nekik. Az alábbiakban igyekszem kicsit bemutatni a namsadang nori mibenlétét és magyarázatot találni népszerűségének okára.

A témában olvasgatva meglepő dolgokra lehet bukkanni. A társulat tagjait a legtöbb esetben az otthonaikat elhagyó gyerekekből toborozták. Néha a gyerekeket egyszerűen elrabolták, de sokan önként csatlakoztak a namsadang csoporthoz vagy azért, mert szexuálisan elcsábították őket, vagy mert a fellépés varázsa hatott. A neten számos tanulmány írja le, hogy ezek a vándorló csoportok homoszexuális közösségek voltak. Egyes szakértők szerint a namsadangpae-ben sutdangmo ("butch") és yodongmo ("queen") csoportokba osztották a tagokat, s minden újonnan érkezett a yodongmo-hoz tartozott. A ppiri, vagyis a társulathoz csatlakozó fiatal fiúk passzív szexuális szerepet töltöttek be a társulatban, míg az idősebb tagok férfiszerepet játszottak. A kkokdusoe-k gyakran extra jövedelmet szereztek abból, hogy a gyakornokokat - ppiri - egy-egy faluban áruba bocsássák.

Ez történik Gong-gillel is A király és a bohóc című, 2005-ben készült filmben. Azonban feltétlenül meg kell említeni, hogy egyes állításokkal szemben a történetben az ez ellen fellépő Jang-sang nem valamiféle homoszexuális vonzódás és egy ebből fakadó féltékenység miatt menti ki Gong-gilt és indulnak el a főváros felé. A koreai Hamlet - Yeonsan király - drámai történetét nézve, annak előterében két férfi közötti nem homoszexuális kapcsolat, hanem mély, baráti szeretet csodálói lehetünk. A filmet csak ajánlani tudom mindazoknak, akik még nem látták.

A konfucianizmus szerint a homoszexualitás rendkívül erkölcstelen volt, így a sok évszázadon át a konfucianizmus befolyása alatt álló társadalomban a namsadang előadóit az iskolázott réteg egyszerűen számkivetettként kezelte és teljesen figyelmen kívül hagyta. A köznépet azonban a homoszexualitásuk nem érintette.

A játékok, vagyis mutatványok minden namsadangban azonosak voltak. Az előadás nem színpadon történik, így a közönség közvetlen közelről látja az eseményeket, tetszésüket, ill. kritikájukat nemcsak tapssal és ujjongással, hanem szavakkal is kifejezhetik. Sőt, elvárt a közönség hangos véleménynyilvánítása, amelyre az előadók reagálnak is. A szereplők az előadás során végig humoros megszólalásokkal kísérik a műsorszámokat. Ezek akár az időjárásra vagy a közönség mozgására vagy bármi egyébre vonatkozhatnak.

Pungmul (풍물) - tánc, éneklés és dobolás, ez utóbbi a pungmul központi eleme. A pungmul nori kezdetben a mezőgazdasági munkák kísérője volt, vagyis nongak (농악), azaz a gazdák zenéje. A 20. század második felében városi, politikai tiltakozások alkalmával is megjelent.

Egy frenetikus produkció az Anseong-i fesztiválról

Egy vagy több előadó mutatja meg a beaona norit (버나 놀이), a pálca tetején boszorkányos ügyességgel forgatott tányért. A zsonglőrködés közben az előadó szellemes társalgást folytat a talajon álló bohócokkal, a maehossival (매호씨) vagy sorikkunnal (소리꾼).
Ezen az 1965-ös előadáson 26:31-től figyelhetjük

A salpan (살판) talajon végzett akrobatika, birkózás, a résztvevők humorral vegyítik, kiszólnak a közönségnek.

A koreai történelmi filmekben/sorozatokban a namsadang nori talán legtöbbször látható eleme az eoreum (어름) vagy más néven jultagi (줄타기), ami a kötélen való táncolást jelenti. Olyan óvatosan kell járni a kötélen, mintha vékony jégen lépkedne az ember, innen származik az eoreum (vékony jég) elnevezés.

Az alábbi és a nyitókép A király és a bohóc elejéről való. Stílusában és hangulatában oly mértékben emlékeztet Kim Hong-do (Danwon) alkotásaira, hogy biztosra vehető, az ő zseniális festményei voltak az ötletadók. Más lapra tartozik, hogy a történet Yeonsan király uralkodása alatt játszódik, míg Kim Hong-do  - érdemes kattintani, rászánni pár percet! -- a 18. század végefelé élt. De ennyi művészi szabadságot érdemes engedélyezni a film alkotóinak, hiszen Danwon, a "három Won" egyikének képei nem korhoz kötöttek, a rendkívüli, humorral átszőtt munkáin szereplők akár évszázadokkal korábban élt embereknek is hű ábrázolásai lehetnének. Nem is beszélve arról, hogy a film indítása és a hozzá tartozó zene egyik felejthetetlenül megindító része az alkotásnak.

A kötélen előadott produkció nem csupán az előadó ügyességét bizonyítja, hiszen a három méter magasan kifeszített kötélen mozogva beszél is a talajon álldogáló társához és a közönséghez. Hogy milyen szellemes - olykor vaskos humorú - társalgás kíséri az előadást, azt A király és a bohóc című filmben jól megfigyelhettük, de az alábbi felvételen is hallható. Mellesleg jól látszik, hogy a ma már ugyan a legkülönbözőbb csatornákon kínált szórakoztatások dacára a közönség milyen élvezettel és feszült figyelemmel nézi az előadást. Itt kell szót ejteni arról, hogy a namsadang népszerűsége a 20. század elején, a japán megszállás idején erősen megcsappant, majd a világháború, s az azt követő koreai háború utáni évtizedekben a nyugati kultúra beáramlása következtében szinte teljesen feledésbe merült és csak az 1980-as években indult megint hódító útjára. A dél-koreai kormányzat 1964-ben a deolmit, 1988-ban azonban - ezzel jelezve a műfaj iránti tiszteletét - a teljes namsadang norit felvette az immateriális kulturális javak listájára. 

Rendkívül fontos része a játékoknak a deotboegi (덧뵈기). Többek között ez a műsorszám az, amely a namsadangot magasabbra emeli a nyugati cirkuszi előadásoknál. A deotboegi maszkban előadott szatíra, általában a jangbanok, vagyis a Csoszon társadalom uralkodó osztályának paródiája állt a középpontban. A szatirikus hangvétel segítségével mindig komoly társadalomkritikát fogalmaztak meg. Nem meglepő, hogy a közönség körében annyira népszerű volt.

Az előadás utolsó száma a deolmi (덜미), azaz a bábjáték volt, melyet kkokdu kagsi noleum (꼭두각시 놀음) néven is említenek. Kkokdu (báb), gaksi (leány) és noleum (nori, előadás). A namsadang noriban előadott bábjáték sok hasonlóságot mutat a kínai és japán és más délkelet-ázsiai bábszínházakkal, de a koreai bábművészet eredeti stílust képvisel. 

A deolmi során a deotboegihez hasonlóan az uralkodó osztály és a korrupt buddhista papok kritikáját szólaltatták meg, ezzel kifejezték a hallgatóság álmait és vágyait, tehát a látványos szórakoztatást szellemi tartalommal ötvözték. Ez pedig messze túlnyúlik a világ nyugati felében látható - a testi ügyességre alapozó - cirkuszi előadásoktól.

A koreai szórakoztatóipar szédületes mennyiségben állítja elő az idolokat, akik - látszólag - megfelelő külső és belső tulajdonságokkal rendelkeznek ahhoz, hogy a profi felkészítés, hasonlóan profi módon megtervezett dalok segítségével rengeteg pénzt hozzanak a működtetők számára. Az alapvetően tehetséges kiválasztottakat szigorú szabályok közé szorítják a "csináld fiam, mert ha nem, jön helyetted másik" elv alapján. A kellőképpen megetetett lányok-fiúk pedig elfogadják. Korea a szabálykövetés fellegvára. Legalábbis ez az, ami látható. Vannak, nem sokan, akik szenvednek az individuum elnyomásától, az eredeti elgondolások társadalmi alárendelésének kényszerétől. Vannak, akik úgy lázadnak, ami még rosszabb a társadalom számára, mint az idejétmúlt konfuciánus filozófia. Ők azok, akik sajátos módon rúgják fel a szabályokat, ezzel hozzájárulnak, hogy az erkölcs a színfalak mögött egyre inkább foszladozzon - ezt épp az elmúlt hetekban láthattuk. Több kpop banda tagja keveredett bele egy gyomorforgatóan sötét ügybe, amelyben elkábított nőkkel folytatott szexelés, az aktusokról titokban készített videók, majd azoknak csetszobában való küldözgetése bizonyítja, hogy a tisztesség kiveszőben, hiába igyekeznek a szépre fényezett sorozatokkal ennek ellenkezőjét elhitetni. 

A szabályok követése azonban még a fiatalok többségénél is megfigyelhető. Ennek egyik nagyon lesújtó példája volt a Sewol katasztrófájakor értelmetlenül meghalt kamaszok története, akik elfogadták a hajó személyzetének utasítását: maradjanak a kabinokban, jön a segítség. Nem jött.

A tehetséges fiatalok a csillogó jövő, vagyis a sok pénz reményében beállnak a sorba, futószalagon gyártott külsővel, futószalagon gyártott dalaikkal kábítják az erre olvadozó nagyérdeműt, s elfelejtik, ha korábban ennél többről álmodtak. Olyanok ők, mint a lottófőnyereményben reménykedők, akik a sok példa ellenére szentül hiszik, hogy a pénz őket igenis boldoggá fogja tenni. Akinek szeme van, látja hogy a tiszavirág életű hírnév és a megszerzett pénz nem hozza meg a várva várt eredményt.

Genius loci, mondhatjuk, mert meglepő módon a más vidékekre szakadt koreaiak nem iparszerűen űzik a szórakoztatást. Nemrégiben írtam  a Szovjetunióban a rock (h)őskorának egyik legmeghatározóbb és legmaradandóbb hatást gyakorló képviselőjéről, a félkoreai Viktor Cojról. De nem ő az egyedüli aki megmutatja a világnak, hogy vannak koreaiak, akik nem pénztárgépként üzemelnek, hanem igazi üzenetet fogalmaznak meg hallgatóságuk számára.

A pekingi születésű Cui Jian - szülei észak-koreaiak, apja Cui Xiongji a légierő zenekarának trombitása, anyja Zhang Shunhua a Központi Nemzeti Dal- és Tánccsoport tagja - Viktorétól sokban különböző, de mégis nagyhatású pályafutása igazolja, hogy a még ma is a konfuciuszi alapokon nyugvó koreai gondolkodás hátrahagyása adja meg a lehetőséget az értékek megteremtésére. 

Cui Jian 1961. augusztus 2-án született etnikai koreai szülők gyermekeként. A zene a vérében volt, így nem meglepő, hogy a fiú is a zene felé fordult, 14 éves korában trombitálni kezdett, majd húsz évesen a Pekingi Szimfonikus Zenekar tagja lett. Ebben az időben kezdett ismerkedni a nyugati rockzenével a barátok által Hongkonkgból és Bangkokból becsempészett felvételek hallgatásával.

Az 1984-ben megalakított első zenekara a Qi He Ban első albuma szerelmi dalokat tartalmazott, bár rock elemek is felfedezhetők számaikban. A második album a nyugati pop-rock és a kínai zene eredeti kombinációját mutatta, és balladái már ebben az időben is a szokottnál érzékenyebb témákkal foglalkoznak. Cui Jian azonban hamarosan kiválik a zenekarból, s ezzel megindul szólókarrierje, amely a kínai rocktörténet egyik legjelentősebb zenészévé avatta. 

A dal szövege a videó alatt ugyan csak a google fordító segítségével értelmezhető - kivéve, ha valaki érti a mandarin nyelvet - de talán így is képet ad annak költői mivoltáról, és a belőle kihámozható jelképekről.

1986 májusában a világbéke éve alkalmából Pekingben tartott koncerten bemutatja pályafutása legismertebb és legkedveltebb dalát, a Nothing to My Name-et ( 一 无 所 有 ; pinyin: Yì Wú Suǒ Yǒu). Mkor a dal véget ér, a megdöbbent közönség állva ünnepel. Ezt követően hosszú időn keresztül egész Kínában ez a dal dörömböl az egyetemi kollégiumokban és a kávézókban.

A következő évben elhagyja a szimfonikus zenekart, majd hamarosan az ADO névre hallgató bandával dolgozik. Az ADO számunkra, magyarok számára különösen érdekes, mivel két nem kínai tagja közül az egyik, a volt pécsi egyetemista, a basszusgitáros Kassai Balázs. Amit ITT lehet megtudni, jelzi hogy honfitársunk, miközben nagy idők tanúja volt, a zenélésen, Cui Jiannal való találkozáson túl is okosan tevékenykedett, szakmai előrehaladását sikeresen alapozta meg.

Az ADO tagjai, középen Kassai Balázs

A magyar srác és az ADO másik, madagaszkári származású tagja, Eddie Randriamampionona, illetve további külföldi zenészek ismertetik meg a kínai tagokkal a reggae-t, a bluest, a dzsesszt, amelyek aztán remek dinamizmust adnak Cui kissé nyers dallamainak. Az ADO-val adja ki Cui első igazi albumát, amelynek címe, a Rock'N'Roll On The New Long March.

Véleményem szerint érdemes meghallgatni az egész albumot. Nem véletlen, hogy máig ezek a legnépszerűbb dalai. 

A Nothing to My Name-et előadta az 1988--as szöuli olimpiai játékok nyitókoncertjén, amelyet így világszerte milliók hallgattak. Ebben az évben már nemcsak hazájában, hanem külföldön is megismerik Cui Jian nevét.

De a dal története csak 1989-ben, a Tienanmen téri diáktüntetés alkalmával éri el csúcsát, ugyanis a diákok himnuszává válik - nem véletlenül. A videó alatt olvasható a dalszöveg, de még annak ismerete nélkül, csak a zenét hallgatva is kihallható belőle a szabadság és az önkifejezés vágya. 

A Nothing to My Name-et a kínai rock kezdeteként tartják számon.

1989-ben részt vesz az első, Londonban megrendezett Asian Popular Music Awards-on, majd a párizsi Printemps de Bourges Festivalon. 1990-ben országos turnéra indul a Rock'N'Roll On The New Long March-csal, a bevételt a közelgő pekingi ázsiai játékok számára ajánlja fel, de a turnét menetközben letiltják. Ám a megtartott koncertek, főként persze Cui Jian megjelenése így is tucatnyi kínai rockzenekar megalakulásához ad inspirációt.

Az ifjú követőkről ITT olvasható egy érdekes összefoglalás.

Az egyik banda az Anti Dogs. (A fenti linken egy másik nótájuk is meghallgatható.)Itt pedig a 2017-es Super Boy egyik felfedezettje, a tizennyolc évesYin Wei. Ne hagyjátok ki!

Egy remek dal 2006-ban Pekingben. A közönség képtelen megállni hogy ne énekelje együtt Cui Jiannal.

 "Azt hiszem, a kormány legnagyobb ellensége a korrupció. Az ellenség nem Amerika vagy a nyugat vagy Tibet; ők maguk. Ha megértik ezt, akkor látni fogják, hogy nem a demokrácia a legnagyobb ellenség."

Remek a szaxofon, humor, lendület. Külön élvezet a lányok színpadi lengedezésének és a zenészek mozgásának kontrasztja, nem akármilyen ráadás a nézőtéren rezzenéstelen arccal ülők látványa. A videó alatt olvasható, ahogy a kommentelők teljesen fölöslegesen ölre mennek, hogy kínai vagy koreai az ürge.

"Jelenleg sokkal inkább a pénzben hisznek, mint az eszmékben. Mi (az én generációm, az én időmben) sokat beszélgettünk és hangoskodtunk, a mostaniak inkább a kezükbe akarnak kapni valamit, ami megváltoztatja az életüket. Sok pénzt akarnak, majd házat venni és jó oktatásban részesíteni a gyerekeiket. Megértem őket, de valamit elvesztenek, mert ezt teszik." 

"Kínában sok ember számára a zene csak egy iparág. Kínában a legtöbb embernek nem igazán van zenei nevelése, így nem tudják, mi az igazi zene. Talán azért, mert öreg vagyok, de úgy tűnik, sok modern zene annyi, hogy csinos lány, csinos fiú, szép videó, sok pénz. Szeretem a hip-hopot, néhány elektronikus zenét. De az emberek most már nem akarnak a zenén keresztül üzenetet kapni. A popzene csak a pénz számolásáról szól." Tehát ott is romlik a helyzet, nem csak Dél-Koreában.

Még figyelmetekbe ajánlom az alábbi olvasnivalókat.

The Long March of Cui Jian

‘Godfather’ of China rock Cui Jian performs popular Tiananmen movement songs at low-key Guangzhou concert

Cui Jian: The man who rocks China

Búcsúzunk a fáradhatatlan Cui Jiantól, aki semmihez sem hasonlító, különleges zenéjével, gondolatébresztő szövegeivel oly sokat ad hallgatóinak még ma is. Hallgassátok máskor is!