Ígéretemhez híven folytatom kurta, de látnivalókban bővelkedő utazásom történetét.
Ha már az első rész címéhez Afrodité egyik alternatív nevét választottam, a második részben sem térek el ettől. Kallipügosz ugyanis az egyik további neve volt a szépség istennőjének, jelentése szép fenekű.
A harmadik napra a Szent Neofitosz kolostor meglátogatását terveztem. Ezért a Karavella autóbuszállomásra kellett mennem, onnan indul a 604-es busz, amely Talán áthaladva egészen a kolostorig közlekedik. Aznap újra borús idő lett, de nem volt hűvös. Az autóbuszállomásra az óváros utcáin vezetett az út.
A Karavellánál levő iskolából épp sorjáztak ki a gyerekek, ahogy nálunk, ők is kettesével, egymás kezét fogva, tanítónők kíséretében. Különbuszokkal vitték őket kirándulni. Mivel az én buszomra még várni kellett, alkalmam volt nézegetni a 7-8 éveseket, Ciprus jövő generációját. A kislányok komoly arcocskáját, sötét, majdnem összeérő szemöldökét, a kisfiúk bolondozását. Aztán beállt a kolostorhoz induló busz, amely hamar ki is ért a városból, erre-arra kanyarogva haladt, majd nekilódult a hegyek felé vezető emelkedőnek. Talát a buszból a pafoszinál módosabb településnek ítéltem, az út mentén meglehetősen nagy, láthatóan az utóbbi tíz évben épült lakó- vagy üdülőépületek sorakoztak.
De gyorsan elmaradtak a házak, az erdő szegélyezte úton percek alatt megérkeztünk a kolostorhoz. Ott már erősen hűvös levegő fogadott. Egy wales-i házaspár és ázsiai társnőjük fel sem jött a kolostorhoz: meghátráltak és felszálltak a visszainduló buszra, ugyanis a következő busz három órával később volt várható. Azt már leszállva láttam, hogy az egyetlen ott lévő kávézó zárva van. De a kolostor ott volt, azért mentem hogy megnézzem.
Neofitosz (Kr.u. 1134–1214) egy ciprusi parasztcsalád nyolc gyerekének egyikeként nőt fel. A hit iránti elköteleződésére akkor ébredt rá, mikor a szülei által elrendezett házasság elől a Koutsovendis-i Szent János Chrysostomos kolostorba menekült. 1152-ben szerzetessé vált, megtanult írni, olvasni. 1158-ban engedélyt kapott egy szentföldi zarándoklatra, de hiába keresett támogatókat útjához. Ezért visszatért Ciprusra és továbbra is remeteként akart élni. A kis-ázsiai Latmosba szeretett volna eljutni, de hajóra szállás közben letartóztatták, bebörtönözték. Rövid idő után ugyan szabadon engedték, ám az őrök elvették pénzét, így letett a nagyobb utazásról, helyette 1159 júniusában a Pafosz feletti dombok közé ment, ahol egy másik remete által elhagyott barlangot talált, amelyet kibővített. Három kicsi, egymásba nyíló barlangot hozott létre. A környékbeliek tisztelettel fordultak felé, étellel és ajándékokkal támogatták. 1170-ben Vasilosios Kinnamos, Pafosz püspöke papnak nevezte ki és arra kötelezte, hogy tanítványt fogadjon. Ez indította el a róla elnevezett kolostor létrejöttét.
Ahogy az első részben mutatott videó, ez sem az én munkám, köszönet a készítőnek. Frescobaldi éteri zenéje Yoshikazu Mera tolmácsolásában felvételem ügyetlenségéből erényt kovácsolt.
A ma is működő kolostorban a templomot, az Engleistrát néztem meg, illetve a kert nagyobb részét jártam be. Megcsodáltam az épületegyüttest körülölelő hegyeket, amelyekre bánatosan lógtak rá a felhők, az udvaron álló, csavarodott törzsű öreg olajfát.
Sétám közben a szerzetesek szállása mellé érve az egyik emeleti erkélyről az épp takarító idősebb szerzetes kirázta a portörlőt. Mikor észrevett, derűsen bocsánatot kért. A templomban, vagy ahogy az ortodox egyház nevezi, a katholikonban a múlt leheletét éreztem. A csupasz falak egyszerű szépsége, az aranyszínű korinthoszi oszlopfők, a díszes csillárok és a pazar ikonosztáz sajátos keveréke áhítatot sugárzott. Két fotót készítettem, a harmadikban már megakasztott a pópa. Pénzt dobtam a perselybe, két gyertyát gyújtottam, majd kiléptem a szabadba.
Lassan ballagtam az Engleistra, Neofitosz barlangja felé. A kolostor látogatása ingyenes, ám a barlang megtekintése belépődíjas. Ez azonban ne tartson vissza senkit, ugyanis amit ott látni és érezni, az mással nem helyettesíthető.
A jegy mellé az intést is megkaptam: tilos fényképezni. Így aztán csak pislogtam, mikor egy francia családapa gátlástalanul készítette sorozatban a képeket. Én, sajnos szabálykövető nőszemély vagyok, így csak egy a netről kölcsönzött képpel tudom illusztrálni a látványt. Az érzést, ami elárasztja a nézőt, pedig semmivel. Egészen különleges hely.
Jó idő esetén a kertben sokkal több időt lehetett volna eltölteni, de hamarosan éreztem, hogy ennek a fele sem tréfa, a hegyekből - talán egyenesen a Troódoszról - érkező nyirkos hideg kedvemet szegte, a vastag pulóver és dzseki sem tudta megakadályozni a fázást.
Komolyan el kellett gondolkodnom, mit lehet tenni. Egy házaspár épp a kocsijához tartott, mikor megszólítottam őket, elvinnének-e. Szívélyesek voltak, de sajnálkoztak, ők ugyanis nem Pafoszba, hanem Poliszba tartottak. Mivel a kolostorban több ízben is belebotlottam egy idősebb pópába - mint kiderült, román ortodox pap volt - és hasonkorú társába, a parkolóban ők lettek következő kiszemeltjeim. Kérdésemre először azt válaszolták, tele az autójuk - még két társuk volt -, majd egy perc múlva mégis vállalkoztak az elszállításomra. A hátsó ülésen, a két, aránylag terjedelmes fickó között mozdulni sem tudtam, így boldogan lélegeztem fel, mikor Pafosz külső részén a magazin mellett, ahogy románosan mondták, kiszállhattam. Valójában még abban sem voltam biztos, hogy Pafoszban vagyok. Hamarosan felfedeztem egy buszmegállót, az ott várakozó öreg ciprusi megerősítette gyanúmat hogy ez bizony Pafosz, sőt botjával hadonászva megmutatta, merre találom azt a buszmegállót, amely a Karavella felé haladó autóbusz megállója. Kb. húszperces várakozás után be is futott egy jármű, amely berepített a városba.
Még a várakozás és rövid tipródás ellenére is hamarabb jutottam vissza a városba, mint ahogy eredetileg terveztem, így nem volt akadály további városnéző sétának. Mivel a Karavella az óvárosban helyezkedik el, nem kellett mást tennem, mint lecsorogni a már jól ismert piac környéki részhez, elballagni a Nero Caffe mellett lefelé, majd a forgalmas főúton átkelve felbaktatni az Ivis Malitou parkba vezető lépcsőkön.
Onnan már csak egy pár lépés a csöndes utcákon és a - semmi meglepetés - bezárt Szent Theodorosz székesegyházhoz értem.
A kis utca végén az Etnográfiai Múzeum áll, amely magángyűjtemény. A sziget nem túl távoli múltjának tárgyi emlékei, meg egy kevés a régmúltból, de az eklektikája egyáltalán nem zavaró. Az épület kertjében kell kezdeni a sétát, a múzeumot őrző ázsiai nő a belépőjegy megvásárlását követően ellentmondást nem tűrve irányított ki a szabadba. A kerti szintjén a paraszti életmód és a földművelés eszközei láthatók.
A magasföldszinten, amely lényegében a lakást jelenti, a ciprusi kereskedők vagy polgárok szobái, ill. az igazán régi korok emlékei tárulnak elénk. Alább a régmúlt két képben. Milyen elbűvölő és titokzatos mosoly, ugye?
A múzeum sok-sok néznivalója után még mindig nem volt vége a napnak. A pafoszi városi park sarkán Kostis Palamas (1859-1943) költő emlékműve.
Palamas írta az olimpiai himnusz szövegét, Görögország nemzeti költőjeként tartják számon. Fontos szerepet vállalt a modern görög nyelv megtisztításában, megteremtésében. Tizennégy alkalommal jelölték irodalmi Nobel-díjra, de egyszer sem kapta meg. A cigány tizenkét fázisa (O Δωδεκάλογος του Γύφτου, 1907) című allegorikus versét tartják legjelentősebb művének.
Az Itchian Ali utcán szállásom felé igyekezve még eltűnődtem, milyen lehet egy olyan helyen élni, ahol a rózsa télen is virágzik.
Másnap reggel gyors csomagolás és egy bögre tea után újfent a piac felé indultam. A korábbi napokhoz képest némileg nehezebb léptekkel, amiben nemcsak a négynapi cókmókot tartalmazó hátizsáknak, hanem annak is szerepe volt, hogy az utolsó ciprusi napot kezdtem meg.
A négy napra törzshelyemmé vált Nero Caffe teraszán búcsúreggeli dukált. A forró csokoládéhoz pillekönnyű vajas croissant-t ettem. A croissant annyira finom volt, hogy alig tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy egy másodikat is kérjek, de végül megembereltem magam. A piacon még hamar egy kis ajándékvásárlást csaptam magamat is megajándékozva, hogy aztán onnan a busszal a kikötői buszállomásra jussak.
Az utolsó napot a sokak által dicsért Coral Bay-en szándékoztam eltölteni, ráadásul már reggel látszott, hogy az időjárás kegyes lesz hozzám. Az előző napi szürkeséget éjszaka elfújta Zephürosz vagy Boreasz, vagy tudja a fene, melyik isten a görög mitológiából. A búcsúra még a két nappal korábbinál is csodásabb idő ígérkezett. A 615-ös busz sofőrjének eldöngicséltem csekély angolságommal, hogy szóljon, ha Coral Bay beach-re érkezünk. Mogorván nézett, rázta a fejét, ezért újra nekigyürkőztem, a válasz ugyanaz, azonban megnyomta a dudát. A hangra egy pillanat alatt kiperdült az állomásépületből egy fiatal nő, aki kérésemet meghallgatva tolmácsolta azt a sofőrnek - ékes orosz nyelven! Az autóbusz aztán elindult, szinte végig a tenger mellett vagy egészen a közelében száguldott, én meg lestem a napsütésben fénylő kékséget.
Végül nem a Coral Bay beach-nél szálltam le a buszról, hanem elmentem a végállomásig, bár a sofőr nem felejtett el szólni. És milyen jó, hogy a végállomásig mentem! Odaérkezve jól nevelt leányzóhoz illően megköszöntem a fickónak, hogy szólt, elmondtam, hogy magyar vagyok, mindezt oroszul. Az ürge oroszult válaszolt, bevallotta, amit már úgyis tudtam, hogy ő orosz. Így is köszöntem el tőle, amire felderült az arca. Cipruson sok orosz dolgozik, mivel az ott nyaralók jelentős része is orosz.
A Corallia Beach-nél csöndes nyári meleg, gyönyörű kék ég és víz, fürdőruhás napozók látványa fogadott. Az idő rövidsége miatt csak perceket időztem, inkább nekiindultam a parti ösvénynek. Hamar kiértem a lakott területről, ami persze nem lakóépületeket, hanem kész, illetve épülő üdülőket jelentett. Magam mögött hagyva ezeket a part egyre szebb arcát mutatta olyan természetesen háborítatlan állapotában, amiben korábban nemigen volt részem.
A képek reményem szerint közvetítenek valamennyit abból, amit éreztem.
Mentem volna még, de indulni kellett visszafelé. Így volt annyi idő, hogy a homokos parton kiszuszogjam magam, majd a buszmegálló felé vettem az irányt. A beérkező autóbusz sofőrjétől megtudakoltam, jól gondolom-e, hogy tíz perc van az indulásig. Barátságtalanul lökte oda: három perc. Valamit láthatott az arcomon, mert megismételte válaszát, sóhajtott és hozzáfűzte, "istenem". Nagydarab, fiatal tahó volt, akit magyarul feltett kérdésem, ő eszerint magyar, nem hozott izgalomba. Az sem hatotta meg, hogy elmondtam, a négy nap alatt ő az egyedüli magyar, akivel találkoztam, pedig előzőleg olvastam, sok magyar dolgozik Cipruson. Én pedig helyette is szégyenkeztem. Istenem. Elkedvetlenítő volt az orosz és a magyar sofőr reagálása közötti különbséget látni.
A kikötőben aztán megvigasztalódtam. Ebéd előtt még gyorsan betértem a Zorbas Bakerybe egy kevés útravalóért, vagyis spanakopitáért. Egyúttal egy zacskó helyi édes ropogtatnivalót is vettem, gondolva az itthoni nosztalgiázásra.
Az ebédet ezúttal a parton, a Pandora teraszán költöttem el. A vegetáriánus muszaka és a hozzá járó saláta nemcsak étvágygerjesztő látvány, hanem ínycsiklandóan finom is volt. A saláta színei és friss íze nagyszerűen kiegészítette a sok olvadt sajttal megkoronázott, sült zöldséget.
Míg a 612-es busz zötyögtetett, búcsúztam a szigettől. Csupán négy nap volt, itt-ott zökkenők is terhelték, mégsem bánom egy percig sem, hogy ott voltam. Ha kacérkodsz egy ciprusi utazás gondolatával, ne habozz!
Ez itt nem a reklám helye, eszemben sincs hírverést csapni egy légitársaságnak, bár nem panaszkodhatom, a repülés során semmi kellemetlenség nem ért, ami értékelendő. Örülök, hogy a Ryanair nem járult hozzá kalandjaim sorához.
A sok előző ajándék mellé érkezett egy utolsó: Budapestet elérve a gépből kifelé bámultam, az estében a város fentről aranycsipkének látszott, s ahogy nagy ívben kanyarodott a budai hegyek felől közelítve, még a házunkat is felismertem.
