Évek óta, búvópatakként merült fel bennem, majd halt el, hogy egy idő után újra előjöjjön a kíváncsiság: mi olvasható Bozóky Dezső, eredeti, nyomtatott formában megszerezhetetlen, Két év Keletázsiában c. művében. Ezúton is hálával tartozom a Debreceni Egyetem Könyvtárának azért, hogy a két terjedelmes kötetet digitalizálva elérhetővé tették.

Az alábbiakban röviden ismertetem a mű Koreával foglalkozó fejezeteit. Az egész mű tárgyalására nemcsak azért nem vállalkozom, mert éktelen hosszú lenne, hanem mert Kína és Japán jelene és múltja általam kevéssé ismert, tehát arcátlanság lenne ezekről írnom.

Bozóky Dezső 1871-ben született Nagyváradon, orvosnak tanult, majd 1905-ben belépett a haditengerészet kötelékébe. Első utazása Konstantinápolyba vezetett - erről írt útibeszámolója szintén megjelent nyomtatásban. Ezt követően, 1907-ben indult a Szigetvár nevű sorhajó fedélzetén a kelet-ázsiai útra. Hazatérését követően előbb Salgótarjánban, később szülővárosában működött orvosként. Az első világháborúban újból a haditengerészetnél teljesített szolgálatot. A háború után Budapesten dolgozott. Útleírásaival kortársai körében elismerést vívott ki. Nemcsak nyomtatásban megjelent műveivel, hanem fotókkal illusztrált előadásokkal is sikeresen ismertette meg az érdeklődőkkel az általa megismert országokat. 1957-ben halt meg Budapesten.

Mivel a szerző orvosként egy k.u.k. sorhajón teljesített szolgálatot, 1908-tól két évet töltött Kelet-Ázsiában. Meglepetéssel vettem tudomásul, milyen leplezetlen elragadtatással írt a japánokról, miközben mérsékelt lelkesedést váltott ki belőle a két másik ország - Kína és Korea -, azaz inkább azok lakói. Ez az elfogultság egyáltalán nem teszi kevésbé érdekessé a művét, sőt. A második kötet előszavában részletesen beszámol róla, hogy már gyermekkorától fogva nagy vonzódást érzett Japán iránt. Így aztán nem csoda, hogy teljes átszellemültség hangján beszél a csaknem egy éven át tartó Japánbeli tartózkodásáról. Örülnünk kell annak, hogy az előzetes elragadtatást sikerült megőriznie, és nem kellett csalódnia.

"A Japánt beutazó embereket két nagy csoportra lehet osztani, úgymint a japánbarátok és a Japánt vakon gyűlölő emberek táborára. Csodálatos, hogy e két véglet között alig-alig akadunk közép fokozatokra is." Elképzelhető, hogy ez száz évvel ezelőtt igaz volt, de azt gyanítom, ma már nem így van. Engem például, mint Korea iránt tartósan érdeklődő embert biztosan nem jellemez. Sajnálatosan felületes a tudásom Japánnal kapcsolatban, a koreaiak iránti érdeklődés negatívan befolyásolhatna a japánokkal szemben, mégsem gondolom, hogy gyűlölni kellene őket. Semmiképpen.

Elgondolkodtat, milyen okok késztették több mint száz évvel ezelőtt ezt a világ iránt olyan érdeklődő férfit a japánbarát álláspontra, s egyáltalán fel lehet-e fedni azokat az okokat. Úgy vélem, ez szerelem volt. Szerelem, hiszen mint művének második kötete bizonyítja, a japánokat tökéletesnek látta, amire csak a szerelmesek képesek. Nem tudom, később eljutott-e a szeretetig, amely a megismert hibákkal együtt, és azok dacára nő össze szeretete tárgyával, vagy a szerelem elmúlt anélkül, hogy szeretetté nemesült volna az érzés. Nagy kérdés, mennyire volt módja objektíven megítélni az ottani helyzetet.

Csak találgatni tudok, vajon például a koreaiak megítélésében milyen szempontok játszottak szerepet. A többihez viszonyítva Koreáról soványka leírás született, amit persze az ott töltött idő rövidsége is indokol. A Koreáról szóló fejezetekben több, számomra meglepő kijelentés található. Bozóky szerint a koreaiak egytől egyig mogorva, barátságtalan emberek, vagyis egyetlen kivételt említ. "Gyönyörűség ezeket a ragyogó feketeszemű, kedves, széparcú teremtéseket nézni. Hollófekete hajuk szép simára van fésülve, a fej közepén gondosan elválasztva s a hátukon két dús copfban végződik. Tudja Isten, de mindig jókedvűek ezek a bakfis leányok s ugyan csintalanul, sőt azt lehetne mondani, kihívóan néznek az ember szemébe, mi annál feltűnőbb s szokatlanabb jelenség, mert Keletázsiában, —  legalább is China és Japánban — nem ismerik a nők a kokettirozást. Hát bizony Koreában sem ismerik azt, mert az a sok csintalan pillantású, szép leány mind — fiú."

Azon tűnődtem, a mogorvaságnak lehet-e oka, hogy évszázadokon át gyanakvásra kényszerültek a Remetekirályság lakói, ill. hogy a magyar orvos épp akkor járt Koreában, amikor az nem a legderűsebb időszakát élte, hiszen addigra már volt ott kínai hűbérességgel való fenyegetés, orosz területfoglalási szándék Korea északi részén, 1905-ben aláírásra került a koreai-japán protektorátusi egyezmény, s nyilván érzékelhető volt mindenki számára, hogy a japánok jóvoltából küszöbön áll Korea önállóságának elvesztése. Ez utóbbi ugyan a japánokért lelkesedő Bozóky számára akkor feltehetően nem volt zavaró, ám a koreaiakat érthetően kevéssé fakasztotta nevetésre. Ugyanakkor épp az teszi a történelmi tények ismeretében, az ennyi idővel későbbi olvasó számára izgalmassá Bozóky Dezső munkáját, hogy a férfi odacsöppenve, milyennek látta a helyzetet. A kortárs ugyan sokszor nem lát olyan tisztán, mint az utókor, de a személyes tapasztalás mégis élményt adóbb, mint egy történelemkönyv, amely - szerencsés esetben - objektív. Vagy nem.

Van azonban a szerzőnek olyan megfigyelése is, amely elgondolkodtató, és semmiképpen nem lehet átsiklani felette. Azt írja, Csemülpóban (ma: Incheon) és Szöulban egyaránt megfigyelhető, hogy a koreai házak "szomorú, szürke szalmaviskók", "nyomorúságos viskók", de ettől eltekintve is úgy látja, a koreai nép szinte teljes egészében szegényekből áll. "A koreai nép szeme is kezd felnyílni s ellenségeskedés helyett kezdi becsülni a japánok teremtette rendet, mely a dolgos embernek lehetővé teszi, hogy jólétbe jusson, mi a szipolyozó koreai mandarinok alatt egyszerűen ki volt zárva. A dolgos ember keresetét eddig különféle adók cime alatt elszedte a mandarin, minek természetes folyománya az volt, hogy elszegényedett s ellustult az egész nép, mert hát senkinek sem volt kedve a mandarinok feneketlen zsebei számára dolgozni."

Manapság a fenti idézet első mondatát kétkedve fogadjuk. A japán annektálás korántsem váltott ki a koreaiakból üdvrivalgást, tudjuk, hogy már az annektálást megelőzően komoly ellenállás alakult, óriási volt onnan kezdve, majd sokáig - ha jól meggondoljuk, máig - a japánellenesség. (Ma is létezik, csak a gazdasági érdek olykor finom fátyollal eltakarja, kivéve, ha például a komfortnők kérdése merül fel, mert abban a koreaiak még ma is kitartóan és hangosan követelik a japánoktól a további bocsánatkéréseket.) Ma a hivatalosnak tekintett vélemény szerint a japán megszállás alatt életre hívott iparosítási terv kizárólag a japán érdekeket szolgálta, kizsákmányolták a koreai embereket és a Koreai-félsziget természeti értékeit, marginalizálták a koreai történelmet és kultúrát. Az idézett szöveg további részében a "mandarin" kifejezés a témában járatlan Bozókynak elnézhető tévedés: koreai hivatalnokok, adószedő jangbanok természetesen voltak, de a kínai kifejezést nem használták. Hogy a japánok által kínált (?) rend valóban vonzó volt-e sokak számára, nem tudom, de nemigen hiszem. Hogy a szegénység jellemző volt, elfogadom. Azt a megállapítást, miszerint kizárólag a japánok által épített házak mutatnak tetszetős képet, egyszerű logika alapján el kell utasítani. Amennyiben igaz a szerző azon állítása (persze hogy igaz), hogy a népet évszázadokon keresztül szipolyozták a számtalan adóval, az így beszedett pénz pedig részben az uralkodó, részben a jangbanok zsebébe vándorolt, kézenfekvő az állítás, hogy ennek látható nyomai többek között az így folyamatosan gazdagodó uralkodó réteg fényűző, de legalábbis feltűnő jómódról tanúskodó otthonai. Bozóky mentségére szóljon, hogy a Koreában töltött rövid idő nem lehetett elegendő egy igazán árnyalt kép kialakítására.

Barátunk beszámol róla, hogy egyik incheoni sétája alkalmával szemtanúja volt Ito Hirobumi érkezésének. A japán államférfi, akit ekkor még nem mozdítottak el Korea helytartójának posztjáról, nagy hatást gyakorolt rá. Itot, aki mindent megtett a koreai nemzeti érzés elnyomásáért, ellenezte Korea kínai vagy orosz befolyás alá kerülését, 1909. június 14-én mondatták le posztjáról, mivel ellene volt az annexiónak. "Ugyanabban a pillanatban robogott be a Szöulból jövő vonat, melynek szalonkocsijából Korea koronázatlan királya, a mindenható rezidens, Itó Hirobumi herceg szállt ki. Valami harminc szalonkabátos, cilinderes japán úr kísérte a herceget kocsijához. Lent a kikötőben fűtve várt már reá egy nagy japán cirkáló, melyen szabadságra utazott a főúr szép hazájába, Japánba. Rajtam, idegen emberen is megnyugodtak a modern Japán egyik megteremtőjének szemei néhány pillanatig. Sohasem fogom azt a szelidnézésű, de magas intelligenciáról tanúskodó tekintetet elfelejteni, melyet a legjobb fénykép sem tud visszaadni."

Azt nyugodtan elfogadhatjuk, hogy a koreai népesség túlnyomó része nagy szegénységben élt, az ország évszázados bezárkózottsága következtében elmaradott is volt. A koreai sorozatok híresek róla, hogy a többségük sokkal rózsaszínűbbnek igyekszik láttatni a viszonyokat, mint amilyen a valóságban volt, hiszen ezek az alkotások nem azt a  célt szolgálják, hogy reális képet mutatva elszomorítsák nézőiket, sokkal inkább a szórakoztatás, ill. az országimázs javítása a cél. Ebbe pedig nem illik bele a múltbéli társadalmi csúfságok reflektorfénybe állítása.

Ha már a koreai sorozatoknál tartunk, érdemes szót ejteni Bozóky még egy megfigyeléséről. Nemcsak pontos leírást ad, hanem képpel is illusztrálja a nőknek azon, számunkra meghökkentő viseleti sajátosságát, amelynek a manapság készített sorozatokban nyoma sincs. "A feltűnő csúnya s korán vénülő asszonyok négy-öt otromba fehér tüllszoknyát viselnek egymás fölött, melyek rendesen ugy összevissza vannak gyűrődve, mintha csak vasvillával hányták volna reájuk. A felső testen egy talán kis arasznyi széles, a szó szoros értelmében csak a vállakat befedő, hosszú ujjú tüllkabátkát viselnek. A mellnek az a része, melyet nálunk még a legmerészebb kivágású ruhában is el szoktak fedni, valamint a hát közepe — ha ugyan nem lovagol épen rajta egy kis csemete — teljesen fedetlenül maradnak. Ennek ellenében a fejre borított fehér vagy világoszöld, hosszú lenge köpenynyel az arcukat fedik el az asszonyok. A köpeny széleit az arc előtt összefogva ujjaikkal, csupán egy kis résen kandikálnak ki alóla, míg két oldalt a köpeny üres ujjai lógnak le a fejről. Igazán furcsa ellentét az elfedett arc s a nyilvánosan mutogatott, lebenyszerűen lecsüngő, hervadt mellek." Persze érthető, hogy ez nem jelenik meg egyetlen szagukban  (사극, történelmi témát feldolgozó sorozat) sem. A modernkori Korea a korábbihoz képest átesett a ló túlsó oldalára, mert a nők kínosan ügyelnek rá, hogy a nyakuknál lejjebbi testtájék fedve legyen, miközben nagy előszeretettel viselnek olyan miniszoknyákat, hogy az aggodalmasságra hajlamos néző attól tart, egy óvatlan pillanatban a leányzók bugyogójának színét is szemügyre lehet majd venni. Míg furcsa ellentétet említ a fenti idézetben, én is kénytelen vagyok ezt tenni, csakhogy a szerzőre. A következő idézet szerintem magyarázat nélkül is érthetővé teszi, mire gondolok. "Az alattam balkézfelöl elterülő japán városrészben teljesen paradicsomi kosztümben fürdenek az utcán, régi japán szokás szerint az asszonyok s leányok. Előttük kis üstben forr a víz s ebbe mártott törülközőkkel mosakodnak. Az emberek pedig jönnek-mennek az utcán és senkinek sem jutna eszébe megállani egy ilyen élő márványszobor előtt s kiváncsi pillantásokkal vagy megjegyzésekkel illetni a fürdőzőket, csupán a Japánt felületesen ismerő turista ütközik meg ezen a „szemérmetlenségen."

Bozóky japánok iránti elragadtatására jellemző, milyen gondosan szúr oda a Vlagyivosztokot birtokló oroszoknak, ezzel is kiemelve a japánok érdemeit. "Most azonban rövidesen máskép lesz minden Koreában. Japán már néhány rövid esztendő alatt megmutatta a világnak, hogy tud gyarmatosítani. Annyi bizonyos, hogy jó kezekbe került náluk Korea, mert a japánok a modern technika és hygiene segélyével s bámulatraméltó energiával gyarmatosítanak, nem úgy mint az oroszok, kik annyi évtized után Vladivosztok főutcáját sem kövezték ki tisztességesen s csatornázásuk sincs, míg itt milliókba kerülő csatornázási s kikötőrendezési munkálatokkal kezdtek a japánok hozzá, hogy modern várossá tegyék a koreai szegényes halászfalut."

Leírásában elhangzik természetesen dicséret is, olykor vitathatóan hízelgő módon. Táj- és városleírásai, a viseletek bemutatása, a hétköznapi életképek nagyszerűek, szinte megelevenednek a szöveg olvasása közben. "A koreai nép szegénysége dacára sokkal tisztább a chinainál. A férfi népség, a kulikat kivéve, igen tunya; egész nap sétál, alszik vagy eszik, csak a szegény asszonyok dolgoznak egész nap." "Szalmafedeles, alacsony koreai házak szegélyezik ezt a széles utcát is s az alacsony üzletek előtt, csakúgy mint Csemulpóban, koreai fehér ruhák, szalmaszandálok, facipők, bambuszkosarak s hosszúszárú pipák himbálóznak, alattuk pedig hosszú sorokban állanak az utca porában a sárgaréz- vagy bronzveretű híres koreai szekrénykék és chatulle-ok, melyek azonban csak a távolból mutatósak, mint valamennyi Koreában gyártott, csekély számú műtárgy. A közelből nagyon is silány asztalosmunka, gorombán kidolgozott, kezdetleges rajzolatot mutató véretekkel bir, belül pedig rikító kék papir tapétával van a fedeles vagy ajtós szekrényke kibélelve. Hová sülyedt a koreaiak valaha híres iparművészete, kiktől egykor a japánok a porcellángyártást eltanulták s hová emelkedtek ezek a művészetek a japánok kezében!"

De tökéletes képet ad a szöuli királyi - ő császárinak titulálja - palotáról is. "Szöul Keletázsia legegészségesebb fekvésű városai között is az első helyet foglalja el s gyönyörű szépen fekszik. Huszonkét kilométer hosszú, 7—12 méter magas kőfal veszi az egész várost körül, mely helyenként mint a nagy chinai fal fölkapaszkodik még a meredek sziklákra is. A nagy fal szélei cakkozottak s lőrésekkel birnak. Nyolc nagy kapu vezet ki rajta a városból, melyeknek cseréppel fedett tetői chinaiasan fölfelé kunkorodó ereszekkel birnak. A hegyek közelsége folytán állandóan kellemes és tiszta hegyilevegő terül el az egész város fölött."

"Itt-ott egy rizses boltban hatalmas kővedrekben nagy fakalapácsokkal hántják a rizst A veder körül szemben áll egymással két-három csaknem meztelen ember, kik mint a kovácsok a pörölyre, ütögetnek felváltva egy-egy nagy kalapácscsal a rizszsel telt vederbe. Minden izmuk megfeszül s patakokban csurog le egész testükről a veríték a nehéz munka közben, mely valóságos emberkínzás, — európai ember nem is bírná ki sokáig, — míg ezek az ázsiaiak egy óra hosszat is eldolgoznak pihenés nélkül, egyfolytában, igazi állatias hangokon, félelmesen hörögve hozzá a taktust." Ilyen és ehhez hasonló remek leírásokkal ismereteti meg olvasóit az egyszerű koreai emberek életével.

Incheon és Szöul után a sorhajó dél felé indult, hogy megkerülve a félszigetet, Busannál kössön ki. Busant a szerző Fuzán, Jejut pedig Quelpart - az 1910-es annektálás előtt az európaiak ezt a nevet használták - néven említi.

Engem meglepett az itt következő szövege. "Sokat nevettünk a kis gyermekeknek erősen kidomborodó hasán. Mint egy csattanásig felfújt disznóhólyag, ugy domborodott ki a kis emberek hasa. Már említettem egyszer, hogy a koreaiak jellegzetes nemzeti tulajdonsága a falánkság s ettől a mértéktelen evéstől kapják már a kis gyermekek is a nagy hasakat." Ezek a gyerekek, amennyire tudom, épp nem a mértéktelen evéstől, hanem az éhezéstől váltak pókhasúvá. Ám igazságtalan lennék, ha Bozókyt ezzel az egy, egészséggel kapcsolatos megállapítással akarnám jellemezni. Port Hamiltonként említi a Jeju-i szoros Geumon szigetcsoportját, ahol a hajó lehorgonyzott, s ahol elhivatott orvosként ellátta, kezelte a hajónál megjelenő beteg koreai embereket. Megjegyzendő, hogy ez a tevékenység munkaköri kötelessége is volt. "A koreaiak tágranyílt szemekkel bámulták meg fényes ollóimat, késeimet s egyéb műszereimet, melyekkel nem sokat teketóriáztam, — mit annál kevésbbé tehettem, mivel egyetlen mukkot sem értek koreaiul — hanem irgalom nélkül kivágtam minden kivághatót! Szegény emberek teljesen orvosi kezelés nélkül élnek itt a nagy szigeten, hová csak nagy ritkán téved néha napján egy-egy hadihajó, míg gőzhajók sohasem érintik."

Egyébiránt érdemes szót ejteni arról, hogy Dezső bátyánk szépnek látta a koreai fiúkat és feltűnően csúnyának a nőket. Ebből úgy tűnik, nem előzmények nélküli a koreai filmek nézőinek ezzel megegyező megállapítása, persze ez alól kivételek azok, akik az utóbbi években híressé vált koreai plasztikai sebészet valamelyik képviselőjének szolgáltatásait vették igénybe. Azóta ugyanis az ifjú nők - különösen a szórakoztatóiparban tevékenykedők - kezdenek versenyre kelni a srácokkal, amennyiben elhajítják egyéniségüket, hogy felcseréljék a futószalagon gyártott, minden belső értéket nélkülöző babaarcra, ezzel elérve, hogy a kevéssé figyelmes néző már fél órával a film vége után is csak a legnagyobb erőfeszítéssel képes visszaidézni a leányzó arcvonásait, s adandó alkalommal bőszen összekeveri az egyik ifjú nőt a másikkal. Tisztelet a kevés kivételnek.

Idővel sikerült felfedeznie igazán szép képviselőit a gyengébb nemnek. "Láttam végre Szöulban szép koreai leányokat is. Épen midőn kiléptem a bazárból, négy riksa nyargalt a főutcán végig, melyek mindegyikében egy-egy bíborpiros, vagy violaszínü ruhába öltözött, szabályos arcú, szép fiatal leány ült. Bizony megfordultam utánuk. Simára fésült szép fekete hajuk hátul, egészen lent a nyaknál egyszerű, gömbölyű kontyban végződött, melybe aranyos fésűk s virágok voltak tűzdelve. Ezek a koreai nők ruhájától annyira elütő ruhákba öltözött fiatal leányok koreai gésák, azaz táncosnők s énekesnők, az úgynevezett „gisaing"-ok. Valami ünnepélyes lakomára vagy mulatságra mentek énekelni s a vendégeket szórakoztatni. Mint megtudtam, a csak csekély számú koreai gésák az állampénztárból húzzák fizetésüket s minden hivatalos lakomán s udvari ünnepélyen ott vannak: Ezek a leányok tulajdonképen a koreai nők között a legintelligensebbek, legképzettebbek, kik írni, olvasni is tudnak, kik nemcsak énekelnek s zenélnek, de értik a legfinomabb társalgást is s valósággal Korea legszebb női. És épen ezekből a kívánatos nőkből nem választhat magának feleséget a műveltebb s előkelőbb koreai. Házába veheti kedvese gyanánt a gisaingot, de nem veheti el feleségül."

Aki végigrágta magát a posztomon, feltehetően eléggé érdeklődik a téma iránt, ezért javaslom, olvassa el az eredeti művet. Nem fogja megbánni.

Végezetül szót kell ejteni arról, hogy Bozóky Dezső neve nem kizárólag, talán nem is elsősorban erről a kétkötetes műről ismert - már amennyire ismert. A huszonhat hónapos út során rengeteg fotográfiát készített, ill. vásárolt, amelyek értékes kordokumentumok, hiszen abból az időszakból az érintett országok maguk se rendelkeznek túlzottan sok felvétellel. A Koreában készített fotók a teljes - mintegy 1500 darabnak - csak a töredékét teszik ki. A képekből 2019-ben Budapest után Szöulban is kiállítást rendeztek. Ahogy olvastam, a koronavírus lecsengésát követően további koreai városokban is kiállítást készül rendezni a gyűjteményt őrző Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Múzeum, a Magyar Nagykövetség és a szöuli Magyar Kulturális Központ. Fotóiból nemrég a múzeum kötetet jelentetett meg.

Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a koreaiak ismerik Bozóky Dezső útirajzát. Kíváncsi vagyok, vajon akkor is egyértelmű örömmel fogadnák-e a kiállítást, ha olvasták volna a kötetben szereplőket. Ki tudja.

Egy biztos. Bozóky Dezső Koreára vonatkozó zárómondatát, vagyis annak egyik szavát megcáfolta az élet.