A keleti blokk országai - Lengyelország, Csehszlovákia, Románia, az NDK, Magyarország és Bulgária -, ahogy az elvárt volt, humanitárius segítségnyújtási kampány keretében, illetve a kommunista országok közötti diplomáciai kapcsolatok erősítésére 1950-től kezdődően befogadott összességében 30 ezer - a számba feltehetőleg a Szovjetunióba, Kínába és Mongóliába került gyerekek is beletartoznak, a kelet-közép-európai országokba becslések szerint 6000 - hat és tizenkilenc év közötti észak-koreai gyereket, aki a koreai háború következtében vált árvává. Az árvaság és az észak-koreaiság kérdésére a poszt végén még visszatérek. Az időszak általában, benne az árvák elő- és utótörténetével sajnálatosan rosszul dokumentált, még ma is vannak olyan iratok, amelyek az érintett országok külügyminisztériumainak bizalmas dokumentumai.

Az érkező gyerekek többsége nem volt egészséges, orvosi kezelésre volt szükségük, a fogadó országok árvaházakat hoztak létre számukra, gondoskodtak tanításukról. Nem feledkezhetünk el arról, hogy mindez néhány évvel a második világháború befejezése után történt, mikor a fogadó országok még javában igyekeztek újjáépíteni országaikat a háborús rombolások nyomán, a lakosság próbált a megváltozott körülmények között új egzisztenciát kialakítani, kitörölni emlékezetéből a háború során elszenvedett fájdalmakat. Némileg eltérő módon, de mégis mindenütt gondosan és szeretettel foglalkoztak az érkezőkkel.
Sőt, mivel az emberek maguk is sok borzalmat éltek át, képesek voltak empátiával tekinteni az elárvult gyerekekre.

Az említett országokban az árvák oktatása részben koreai nyelven folyt, részben pedig az adott ország nyelvén. A bolgárok példának okáért 1952 szeptemberétől - az első koreai csoport 1952. június 28-án érkezett - koreai nyelvű oktatást nyújtottak, majd bolgár nyelvet, irodalmat és történelmet is tanítottak a náluk menedéket találó 200 hat és tizenkét év közötti gyermeknek. Ezzel megegyező gyakorlatot folytattak az 1953 szeptemberében érkező 300 gyermek számára is. Őket a bolgár fővárostól kb. 100 kilométerre fekvő helységben, erre a célra felépített épületekben, míg az elsőként érkezetteket egy Szófiától mintegy 30 kilométerre található létesítményben helyezték el. Az ellátás költségeit a bolgár vöröskereszt, a tankönyveket és oktatási anyagokat a Nemzeti Oktatási Minisztérium állta. Bulgáriából a legtöbb gyerek 1956 és 1958 között tért haza, az utolsó csoport 1960 januárjában távozott.

Az NDK-ba az első csoportot alkotó 205 gyermek 1953 januárjában érkezett, akiket a Drezdával szinte összenőtt Radebeul nevű település moritzburgi részén, a Kathe Kollwitz rezidenciában helyeztek el. A koreai gyerekeknek szánt négy épület, ahogy illik, Ernst Thälmann, Georgij Dimitrov, Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht nevét viselte. A komplexum része volt az iskola, nyolc tanteremmel, beleértve a zeneszobát, tanári szobát, valamint egy könyvtárt és egy tornatermet. A már két éve ott lakó és tanuló görög csoport őszinte örömmel üdvözölte a koreai úttörőket. A koreaiak viszont azonnal meghódították Moritzburg lakosainak szívét, mikor elénekelték az NDK himnuszának első strófáját. Az érkezők táplálását egy Kurt Geister nevű férfire bízták, aki 15 évig tengerész volt, járt Koreában is, ezért jól ismerte a hagyományos koreai rizsételek készítésének titkait. Mindez az Allgemeiner Deutscher Nachrichtendienst 1955. március 2-i számában olvasható. A lelkes beszámoló Herzliches Willkommen für 200 koreanische Kinder címmel jelent meg.

Lengyelországban 1950-től kezdve kb. 2000 észak-koreai árva telepedett le Krakkóban, Chrzanówban, Myślenice-ben, Łódź-ban és Ciechanów-ban, de közülük 1270 gyermek az alsó-sziléziai Plakowice nevű nyugodt, erdővel körülvett kis faluban lelt otthonra, mintegy 300 lengyel tanár, orvos és ápoló gondozása alatt. A kicsi, eldugott településre épp azért esett a választás, hogy a koreai csapat ottléte titokban maradjon, a háborúból épp csak tápászkodó, nélkülöző lengyelek reakcióitól tartva.

Tanulásuk része volt a lengyel nyelv elsajátítása, de a visszaemlékezésekben arról is beszámolnak, hogy a melegszívű lengyelek olyan szeretetteljes légkört valósítottak meg, s a tanárok olyan köteléket alakítottak ki diákjaikkal, amely feltehetőleg elkísérte őket egész további életükben. Bár kezdetben adódtak kommunikációs nehézségek - az első időben a kommunikáció kézmozdulatokkal és rajzokkal történt - kulturális akadályok is előfordultak - a lengyel nyelvű beszédnél sokkal lágyabb és csendesebb hanghoz szokott gyerekek állandóan azt hitték, a lengyelek kiabálnak velük - néhány fiatal tanárnőnek gondot okozott a fiúktól az elvárt tiszteletet megkapni, a gondozók hamar megtanultak néhány koreai szót, a gyerekek pedig lassanként tanulni kezdték a lengyel nyelvet, így a továbbiakban a kapcsolattartás már nem okozott nehézséget. Az iskolaigazgató maga is résztvett a háborúban, sokat tapasztalt emberként tudta, hogy ezeknek a messziről jött gyerekeknek, akiknek lelki sebein kívül a testi szenvedésből is kijutott - erről tanúskodtak a testükön látható hegek -, csak úgy tudnak segíteni, ha szüleikké válnak. A felismerést tettek követték, s a gyerekek lengyel nevelőiket hamarosan apának és anyának szólították annak ellenére, hogy a gyerekek észak-koreai kísérői a szeretetteljes bánásmódot igyekeztek tiltani. A Koreai Munkáspárt irányelvei között ugyanis szerepelt, hogy a gondozók és a tanárok nem alakíthatnak ki érzelmi köteléket a gyerekekkel. Kim Il-sung (mifelénk Kim Ir-szen), az észak-koreai nép istenített atyja azzal indította útnak az árvákat, hogy tanuljanak, dolgozzanak és erősödjenek, hogy visszatérve majd ők is a csodálatos haza újjáépítésén fáradozzanak, azaz hazatérésük után csatlakozzanak a Chollima Mozgalomhoz.
Itt egy korabeli film, ami valamelyest képet ad róla, hogy zajlott az élet.

Az érkezők eleinte nem fogadták el a lengyel ételeket, előfordult hogy elmentek az erdőbe gyökereket és férgeket gyűjteni, idővel azonban nemcsak elfogadták a helyi ételeket, hanem meg is szerették őket. Az ötvenes években Lengyelországban is háború utáni szegénység volt jellemző, de a nevelők mindent megtettek érte, hogy még csokoládét is adhassanak védenceiknek. A gyerekek tanultak lengyelül, nevelőik pedig - ahogy azt alább a filmben hallani fogjuk - lassanként tanulták a koreai szavakat. A visszaemlékezők 44 év távlatából is könnyeikkel küszködnek, nem véletlenül.

2006-ban Patrick Yoga lengyel rendező és forgatókönyvíró a wrocławi Osobowice temetőjében felfedezte egy 13 éves koreai lány, Kim Ki Dok sírját. Felfedezését megosztotta barátjával, Jolanta Krysowata újságíróval, aki ennek hatására kezdte kutatni a koreai gyerekek történetét. Felkereste az őket tanító idős embereket, s a velük készült interjúkból és a fennmaradt filmrészletekből 2013-ban megjelent könyv - Angyalszárny címmel -, rádióműsor (Árvák), majd megszületett a Kim Ki Dok című dokumentumfilm.

Ahogy már korábban írtam, a koreai gyerekek többsége különféle betegségtől szenvedett, mycosis (gombás fertőzés), trachoma (kötőhártya-gyulladás) vagy akár malária kínozta őket, emellett minden gyereknek két vagy három parazita is megtámadta a testét, leggyakrabban kerek- és szalagférgek. Az orvosok és ápolók elkeseredetten küzdöttek meggyógyításukért. Azonban mindez szinte eltörpült a törékeny Kim Ki Dok betegsége mellett, aki egyes források szerint Werlhof-kórban, mások visszaemlékezése szerint leukémiában szenvedett. Abban az időben a kigyógyulásra egyedüli reményt a vérátömlesztés adott.

A kislányt kezelő lengyel orvos, Tadeusz Partyka a haldokló gyermeket így próbálta megmenteni, de mivel szembeszállt felettesei parancsával, végül felmentették feladata alól. Danuta Biedrowa, Partyka doktor segítője így emlékezik vissza: "Ez a koreai kislány egészen megragadta őt. A harc a kislány életéért három hónapon át tartott, ezalatt az orvos teljesen neki szentelte magát, végül azonban alulmaradt a betegséggel vívott harcban.

Van valami? Csak a szeretet. Ő egy angyal, akinek Isten levágta a szárnyát, hogy kicsit tovább maradjon itt a földön, hogy az olyan bolondok mint én, megértsenek valamit.
Dr. Tadeusz Partyka

A dokumentumfilm angol felirattal megtekinthető.

Kim Il-sung 1956-os lengyelországi útja során meglátogatta az árvákat.

1958 késő ősszel aztán hír kezdett keringeni arról, hogy a gyerekek visszatérnek Koreába. A gyerekek és nevelőik sírtak. A gyerekek nem akartak hazamenni, a megpróbáltatások után itt végre nyugalomra leltek. Minden módon, akár megbetegítve magukat, szerették volna késleltetni az utazást. A nevelők adománygyűjtést rendeztek, ajándékokat vásároltak kis védenceiknak. Később kiderült, hogy az ajándékokat a koreai kísérők elvették tőlük. Többen komolyan fontolgatták gyerekek örökbefogadását, de erre nem volt lehetőség. 1959-ben aztán az összes gyereket visszavitték Észak-Koreába.

A gyerekek igazi tragédiája Koreában kezdődött. A lengyel tanárok és tanítványaik között még két éven át zajlott levélváltás, majd koreai oldalról nem érkezett több levél. Hogy mi lett a gyerekek sorsa, szinte kideríthetetlen. A koreai nevek átírása miatt az eredeti nevek visszaírása nagyon bizonytalan eredménnyel jár, kevés a rendelkezésre álló levéltári forrás. A lengyelül írt levelekben a visszavágyódás megfogalmazásán felül az otthoni sorsuk nyugtalanító jelei olvashatók. "A hadseregbe megyek, mert minden koreai úgy szolgál a seregben, mint egy férfi." "Nem akarom elfelejteni a lengyel beszédet, szeretném, ha anyuka el tudna küldeni nekem egy könyvet, a Robinson Crusoe-t és egy fotót Ewaról." "Koreában nincs szalonna. Soha nem adnak nekünk egy kis húst. Koreában kukoricát esznek, és ez nem elég." És az egyik utolsó levélben ez olvasható: Hamhung kikötőjében megjelent egy Kostek nevű görög hajós, a valamikori Plakowice-i fiúk peig vágyakozva hallgatták a lengyel beszédet.

A Plakowice-i erdőben egy emlékmű áll, amelyen az alábbi felirat olvasható lengyel és koreai nyelven:
"Mi, észak-koreai háborús árvák, ebben az iskolában tanultunk 1953 és 1959 között. Nagyra értékeljük a lengyel tanárokat szülői szeretetük és gondoskodásuk miatt, és soha nem fogjuk elfelejteni őket. A koreai háború árvái által 1957. július 30-án." Több más érdekes dokumentum és korabeli filmrészlet mellett az emlékmű is látható abban a videóban, amelyet Ryan Socash amerikai online újságíró készített és töltött fel a youtube-ra 2016-ban.

Többen voltak, akik maguk erejéből igyekeztek eljutni Lengyelországba. Egyikük több könyörgő levelet intézett a tehetetlen Jozef Borowiec tanárhoz, majd ezt követően életét vesztette, mikor sikertelenül próbálkozott átjutni a kínai határon. Nem egyértelmű, de valószínű, hogy az egyik forrásban szereplő On Tun-czon (?) nevű fiúval azonos, aki többször próbált egyedül visszatérni, s aki a harmadszori sikertelen kísérlet közben elsüllyedt a kínai határ mentén húzódó mocsárban.

A gyerekeket kísérő északiak között voltak olyanok, akik a lengyel gondozók valamelyikével szerelmi kapcsolatba kerültek, de ezeknek a szerelmeknek nem lehetett boldog vége. Ezt példázza annak a fiatal lengyel nőnek a története is, aki terhes lett. Észak-koreai szerelmével össze akartak házasodni, ám mikor a varsói nagykövetségbe megérkezett a hivatalos kérelem, a leendő apát azonnal visszaküldték Koreába.

Choo Sang-mee dél-koreai színésznő hazájában október 31-én debütál rendezőként. Korábban már készített ugyan két rövidfilmet, de ez a mostani az első teljes hosszúságú alkotása. Lengyelországi tartózkodása alatt kísérője volt a történetben szereplő gyerekekkel saját gyerekkori emlékei és családjától való elszakadása miatt velük mélyen együttérző észak-koreai menekült Lee Song színésznő. Közel másfél évtizeddel a lengyel dokumentumfilm bemutatása után The Children Gone to Poland címmel elkészítette az észak-koreai árvák lengyelországi történetét. Filmjében az akkori árvákról és az utóbbi években Dél-Koreába menekülő északi fiatalokról beszél. A busani filmfesztiválon már bemutatták, de a dél-koreai nyilvános bemutató előtt, a dél-koreai-lengyel kapcsolatfelvétel harmincadik évfordulója alkalmából október 24. és 29. között, a Varsóban megrendezésre kerülő koreai filmfesztiválon látható lesz a dokumentumfilm.
Az Arirang tévé interjút készített a művésznővel. A beszélgetés angol felirattal látható. 

Nem a színésznő az egyetlen dél-koreai, akinek érdeklődését felkeltette az észak-koreai árvák kelet-európai tartózkodásának története. Kim Deog-young dokumentumfilmje 15 évig tartó kutatást, három hónapos forgatást és öt hónapig tartó vágást-szerkesztést követően készült el, amelynek szintén mostanában lesz a premierje: a Two Homes bemutatója az október 26-tól november 5-ig tartó szófiai Independent Film Festivalon lesz.

A film készítésének ötlete akkor merült fel, mikor a 72 éves Georgeta Mircioiuról készített fotót. A román asszony az 1960-as évek óta hiába vágyakozott újra találkozni észak-koreai férjével, Cho Jung-ho tanárral, akivel 1952-ben a bukaresti árvaházban ismerkedett meg. Ő azok egyike, aki házasságkötését követően Észak-Koreába visszatérő férjével tarthatott, de lánya betegsége miatt vissza kellett utaznia Romániába. Onnan kezdve hiába folyamodott vízumért, mindig elutasításban volt része.
Kim úr ennek nyomán a román filmarchívumban és levéltárban kutatva gyűjtött anyagot, majd a kutatást folytatta Bulgáriában, a Cseh Köztársaságban, Magyarországon és Lengyelországban. Nem volt könnyű dolga, évtizedek távolából olyan emberekre kellett bukkannia, akik emlékeznek vagy közvetlen tapasztalatokkal rendelkeztek az árvák ott tartózkodásával kapcsolatosan. Természetesen nyelvi akadályokkal is meg kellett küzdenie. A romániai visszaemlékezések talán legszívszorítóbb története, hogy az egyik árvát egy helyi család örökbefogadta volna, ám az örökbefogadás nem ment túl jól, ezért a gyerek visszatért a moldvai Siret (Szeretvásár) árvaházába, ahol a többi árva brutálisan megverte. Végül ő is visszakerült Észak-Koreába. Romániába 1500 árva érkezett, akik aztán az 1957-1961-es ötéves terv befejeződése után tértek vissza hazájukba.

Lengyelországi levéltári kutatásának eredményeként is kiderült egy szomorú történet. 1957 májusában a varsói észak-koreai nagykövetség táviratot kapott a lengyel kémelhárítástól. A híradás arról tájékoztatott, hogy két észak-koreai gyermeket elfogtak egy határbiztonsági ellenőrző ponton azután, hogy nem sikerült Németországba belépniük. A két gyermeket átadták az észak-koreai ügynököknek, majd hazaszállították őket. Azóta senki sem hallott róluk. A két névtelen fiú a lengyelországi Plakowice-i árvaház koreai árvái közül való volt.
Előzetes a filmből

Dr. Kim Young-ja, más néven Young-ja Beckers-Kim és férje, Christopher Beckers a Csehország (Csehszlovákia) területére került gyerekek történetét kutatja. Egy helyi asszony, aki Csehország északnyugati részén fekvő Valec kastélyban tanuló kb. ezer gyerek tanára volt sok információt osztott meg a házaspárral, a kastélyban lakó gyerekekről készült fotókat adott át nekik. A Beckers házaspár idén tavasszal kiállítást készült létrehozni a birtokukban levő képekből, ötven fotót és a gyerekektől érkezett képeslapot. A Korea Room projekthez mind az északiak, mind a déliek anyagi segítségét kérte, de választ nem kapott. Állítások szerint a déliek azért nem csatlakoztak támogatóként, mert tudomásuk szerint a csehországi árvák mind északról származtak, ezért az országnak nincs észszerű oka az észak-koreaiak emlékére irányuló projekt finanszírozására.

Az észak-koreai árvák magyarországi történetéről a neten lényegében semmit nem lehet fellelni, csupán nyomtatott formában olvashatunk róla. Dokumentarista feldolgozás egyedül a Csoma Mózes által írt kötet, a Koreaiak Magyarországon az 1950-es években, amely 2012-ben a L'Harmattan Kiadó gondozásában látott napvilágot. Visszaemlékezéseknek, interjúknak, további kutatásoknak nyoma sincs, az ELTE koreai szakos hallgatói úgy látszik, a témából nem ír(hat)nak diplomamunkát.

Csoma könyvében két szépirodalmi írásműről tesz említést, ezek egyike Nemes Nagy Ágnes visszaemlékezése, amelyet pár évvel ezelőtt elvetemült módon közzétettem itt a blogban. Élvezetes írás, sokatmondó történetek.

Az írónő az ötvenes években a budapesti Petőfi Gimnázium tanáraként ismerkedett meg az itt tanuló koreai kamaszokkal. A gimnázium tanára volt Sövény Aladár, akinek elévülhetetlen érdemeiről testvérblogom posztere, jjagnun írt tisztelgő posztot, amelyben jogosan hiányolja a téma szakértőinek a tanár úrról írt értékelését. Egy évvel később aztán megjelent, újfent Csoma Mózes tollából, az ELTE Eötvös Kiadó jóvoltából a mű, Sövény Aladár, a hazai koreanisztika úttörője címen.

Az egyik szemem nevet, a másik meg sír. Örülök annak, hogy hazánk közelmúltjának koreai kapcsolódásai olvashatók, de mennyivel biztatóbb lenne, ha ez nem egyetlen szakember, hanem számos, a témával hivatásszerűen foglalkozó kutatásainak eredményeként születne meg.

Magyarországra 1951 novemberében érkeztek az első észak-koreai gyerekek, 158 fiú és 42 lány. A szabadsághegyi  Erdei Iskolában - amelyet hamarosan Kim Ir Szen iskolának kereszteltek át - helyezték el őket. Tanáraik a hazai tankönyvek alapulvételével állították össze a tananyagot, de azt a gyerekek anyanyelvükön tanulták, ezért órai jegyzeteket használtak. Közben megkezdték a magyar nyelv elsajátítását. Ebben volt segítségükre a már említett Sövény Aladár, aki a tanításuk mellett nyelvkönyvet is készített számukra, majd 1953-ban a diákok együttműködésével megalkotta a 14 ezer szót tartalmazó koreai - magyar szótárat. Még ennek ellenére is nehezen ment a magyar nyelv tanulása, ezért a következő tanévtől a környékbeli általános iskolákba és gimnáziumokba osztották szét őket. 1952 októberében 131, 1953-ban pedig 200 ösztöndíjas érkezett, akik a budapesti Zsombolyai utcai , ill. a Bartók Béla úti Vásárhelyi Pál diákotthonban kaptak szállást. 1953. május 8-án megnyitották a Hűvösvölgyben a "Pak Den Áj" gyermekotthont, amely csökkentette a szabadsághegyi gyerekotthon zsúfoltságát. Az egyetemista fiatalok könnyebben, az általános iskolások és gimnazisták valamivel nehezebben illeszkedtek be. 1956 nyarán Kim Il-sung (Kim Ir-szen) kelet-európai körútja során Magyarországra is ellátogatott. Az itt tanuló gyerekek természetesen már a repülőtéren fogadták, majd a Nagy Vezér a gyermekotthonokban is látogatást tett. 

Habár az észak-koreai vezetés maga kezdeményezte az árvák befogadását a baráti országokba, bizonyos fenntartások kísérték ottlétüket. Ennek legfontosabb oka az afölötti aggodalom, hogy a fiatalok-gyerekek bevonhatók lesznek-e a mozgalomba, ugyanis bár a szovjet blokkban az ideológia és a filozófia az észak-koreaival megegyező, a politikai feltételek különbözősége miatt Kim Il-sung úgy vélte, a mindkét társadalomban tapasztalatokat szerző fiatalok egyedi nézőpontot alakíthatnak ki, ami veszélyes, még a végén megmételyezheti a nyájat. Az 1956-os, feszültséggel terhelt év volt Kelet-Európában, elsősorban persze Magyarországon és Lengyelországban. A Szovjetunióban Hruscsov pártkongresszuson elmondott híres beszédével megkezdődött a desztalinizáció. Érthető módon az észak-koreai vezetés, főként Kim Il-sung számára félelmet keltő volt a kommunizmus elleni lázadás, ill. a személyi kultusz elutasítása annál is inkább, mert Kelet-Európából hazatérve maga is majdnem áldozatul esett a desztalinizációnak. A próbálkozás gyenge volt, az ellenzéket sikerült elhallgattatni, de nyilván, az ördög nem alszik, nem vágyott az ellenzéket erősíteni holmi Európában megszédített fiatalokkal. A félelmet pedig csak fokozta, hogy az ötvenes évek közepén már nem kevés észak-koreai fiatal tanult Magyarországon felsőoktatási intézményekben vagy egyéb, felsőszintű képzőhelyen, közülük pedig mintegy kétszáz fiatal csatlakozott a forradalomhoz, néhányan pedig a forradalom leverése után megpróbáltak nyugatra menni, de Lengyelországból, sőt, Bulgáriából is igyekeztek páran nyugatra eljutni, vagy legalábbis nem visszatérni északra. A poszt keretei végesek, ezért nem térek ki rá, hogy a keleti blokk országaiba a kisiskolások után egyetemista korú észak-koreaiak is érkeztek. A nálunk tanuló egyetemisták nagyszerű szolidaritásának azonban az volt az eredménye, hogy a keleti blokk országai közül a Magyarországon tanuló gyerekeket és fiatalokat rendelték legkorábban haza: 1956 decemberében, pánikszerű gyorsasággal vonatra ültették őket, néhány diák kapott csak engedélyt a maradásra, hogy befejezhessék tanulmányaikat. Ahogy a többi országban tanulókról, az itteniek későbbi sorsáról sincsenek adatok.

Mindezek után meg kell állnunk egy pillanatra. A források ugyanis megemlítik, hogy az Európába érkező gyerekeknek nem mindegyike volt árva. Voltak közöttük magasrangú észak-koreai tisztviselők gyerekei, így például a varsói nagykövet unokája. Mikor nagyapja látogatást tett Plakowice-ben, nagyapa és unoka találkozott. Talán csak a mi számunkra meglepő, de sem ölelés, se egyéb szeretetmegnyilvánulás nem kísérte a találkozást, csupán egy kézfogás.

Eddig folyamatosan észak-koreai árvákról beszéltem. Ám vannak szakértők, akik szerint a gyerekek nem, vagy nem mind északiak. Ezt megerősíti Lee Hae-sung, a lengyelországi Wroclawi Egyetem professzora, akinek bizonyítékai vannak erre vonatkozóan. Nem nehéz elképzelni, hogy a koreai háború véres csatái közben, a folyamatosan mozgó frontvonalak miatt menekülő családok gyerekei elszakadhattak szüleiktől. Különösen érvényes ez a Szöulban vagy környékén élő gyerekekre, hiszen az északiak meglepetésszerű támadásakor pillanatok alatt Szöulig jutottak, aztán ugyan az ENSZ-erők visszaszorították őket, de később, a kínai beavatkozás eredményeként újabb előretöréssel megint elfoglalták Szöult.
Az alábbi képen látható árva, Kim Yeon-sook vagy Kim Young-sook Lee professzor szerint Szöulból származott.

Jolanta Krysowata még ennél is messzebb megy, amikor azt állítja hogy kutatásai során szembesült azzal a ténnyel, hogy a Plakowice-i árváknak közel fele déli volt. Az újságírónő felteszi a kérdést, amelyhez mi is csatlakozhatunk. "Kíváncsi vagyok, Dél-Korea miért nem kérte soha, hogy az északra került gyerekeket adják vissza?"

A Lengyel Nemzeti Emlékezet Intézetbe (IPN, Poland's Institute of National Remembrance) az IPN fióktelepeiről beérkezett kb. száz fiatal koreai adatlapjának átfogó elemzéséről egy érdekes cikk olvasható. Ebben többek között az a gondolat is megfogalmazódik, hogy esetleg a déli gyerekek emberrablás következtében kerültek északra, közülük pedig nem kevesen a keleti blokkba. Nem meglepő felvetés, hiszen az északiakról nem egy esetben derült ki, hogy nem rettennek vissza az ilyen akcióktól, ha érdekük úgy kívánja. Az adatlapok között sok dél-koreai származási helyet mutat, ez pedig megerősíti Krysowata kutatásának eredményét.

Talán soha nem tudjuk meg, mi lett a sorsa a visszatért gyerekeknek. Ittlétük szolgál tanulsággal: a nem éppen ideális európai helyzet ellenére a vendéglátók sokkal inkább embernek tekintették őket, mint honfitársaik, vagyis inkább, mint kommunista vezetőik. Valószínűleg életük legnyugalmasabb és talán legboldogabb időszakát élték itt meg. Egy dologban biztosak lehetünk: a hazatérő gyerekek örökre megőrizték az itt töltött néhány évnek és tanáraiknak emlékét.

Felhasznált irodalom és érdekes linkek:

• Film exposes Poland’s embrace of North Korean orphans
• [Herald Interview] Documentary reopens nearly forgotten history
• Kim Ki Dok: Korean Orphans in Poland
• 'The Children Gone to Poland' traces N. Korea war orphans abroad
• North Korean orphans feel at home in Europe
• [Recenzja] Jolanta Krysowata – „Skrzydło anioła”
• Nie zaznają strachu, nie zaznają głodu. Historia koreańskich sierot w Polsce
• Forgotten Era, Forgotten People: The north korean diaspora
• New film highlights Poland’s shelter of North Korean orphans 
• Untold stories about Korean War orphans in Europe 
• Interaction of Czechoslovakia and Korea from World War II until the End of the Korean War
• The Destruction and Reconstruction of North Korea, 1950 - 1960
• Koreans in Germany
• Germany in Transit: Nation and Migration, 1955-2005
• Personal Files of Korean War Orphans and American and British Pows
• North Korea International Documentation Project
• North Korean Archives Project
• North Korea International Documentation Project
• New Research on N. Korea’s Interaction with European Secret Police During Korean War
• Jól gondolja meg, elmegy-e Észak-Koreába egyetemi tanárnak!
• Wow! Really? North Korean Students Joined Hungary’s 1956 Revolution To Fight Communism
• Csoma Mózes: Koreaiak Magyarországon az az 1950-es években. L'Harmattan Kiadó, 2012.