Majdnem hét évvel a megosztott Koreába való utazás után egy másik megosztott országba vitt utam, Ciprusra. Mindkét esetben a gazdagabb, déli részben jártam, az Észak-ciprusi Török Köztársaságról ugyanúgy csak a médiából tájékozódom, ahogy Észak-Koreáról. 

A címbeli Küprisz Afrodité istennő egyik, de nem egyetlen neve volt, amely otthonára, Ciprusra utal.

Eredendően eszembe se jutott télen utazni, ilyenkor az ember behúzódik a lakásba, fészekmelegre vágyik, de az olcsó repülőjegy kísértésbe ejtett. Elutazni olyan vidékre, ahová máskülönben súlyos összegért tehetné - kihagyhatatlannak tűnt.

Természetesen egy ilyen kiruccanás annak való, akinek nem a forró homokon való heverészés és a langyos tengervízben való pancsolás a célja, hanem a hely megismerése. Ez utóbbira Cipruson a téli hónapok alkalmasabbak is, mint a nyári hőség. Irány tehát Páfosz.

Öt, valójában azonban négy napot töltöttem a szigeten. Ennyi időre elég a kézipoggyász, nem kell a repülőjegyet megdrágító csomagfeladás. Hátizsákba a szükséges holmik, a dzsekit, pulóvert, stb. meg úgyis magán viszi az ember. Kicsit aggódtam, a zsákom nem lépi-e túl az engedélyezettet, de a repülőtéren elhelyezett doboz kellemesen megnyugtatott. Később volt alkalmam látni, az enyémnél jóval terjedelmesebb csomagokat is, szóval legközelebb akár a mostaninál bátrabban csomagolhatok.

Utoljára majdnem hét éve repültem, a Quatar eleganciájához nem mérhető a Ryanair vásári stílusa, a csomagszekrényekre ragasztott reklámok, a kaparós sorsjegy árusítás és az általam sose hallott márkájú, vámmentesen megvásárolható illatszerek kínálgatása. De annyi baj legyen, a lényeg, hogy a gép elrepít, s a levegőbe emelkedés megunhatatlan gyönyörűségét ezek semmivel nem csökkentik. Az induláskor itthon épp dúlt a szél, talán ennek köszönhető, hogy a menetrendben jelzettnél közel félórával hamarabb landoltunk. Esti érkezés egy idegen ország ismeretlen repülőterére. A kihalt épületből gyorsan kijutva a parkolóban már ott várt a 612-es busz, az esti, gyenge forgalomnak hála hamar a kikötői buszállomásra érkeztünk (Kato Paphos). 
Az oldal az összes helyi, közeli helyközi és intercity autóbusz menetrendjét, útvonalát, megállót és térképet közöl, s ami további jó hír, hogy a buszok tartják magukat a menetrendhez, nyugodtan lehet tervezni velük. A viteldíj 1,5 euró, kivéve a késő esti és éjszakai járatokat. Az egy útra szóló jegyet a sofőrtől kell megvenni. Amennyiben napi- vagy hetijegyet váltanánk, azt a Kato Paphos vagy a Caravella buszállomáson tehetjük meg, nekem nem volt érdemes ezt tenni, egyedül az utolsó napon érte volna meg, de így mulat egy magyar utas, az öt eurós napijegy helyett az aznapi négy buszozásra rászántam az összesen hat eurót.

Bár onnan a 610-es busz a lefoglalt szálláshoz aránylag közel, kb. húsz perces sétányira tett volna le, jobb megoldásnak tűnt taxiba ülni. Okos gondolat volt, a taxi pár perc múlva tett ki a szállásom előtt, nem kellett az estében tétován bóklásznom, mindezt nem egészen tíz euróért. A kocsiban töltött idő épp arra volt elég, hogy a rádióból szóló zenére felfigyeljek, rákérdezzek az előadóra, majd a sofőr szapora angol beszédét próbáljam megérteni. Az énekes hangja emlékeztetett a nagyszerű görög Notis Sfakianakiséra, de mint megtudtam, nem őt, hanem a szintén görög, három éve tragikus körülmények között meghalt Pantelis Pantelidist hallottam.

Itt ragadom meg az alkalmat hogy óvatosságra intsem az utazni készülőket, ugyanis a bookingon sajnálatosan megtévesztő módon hirdették az általam választott apartmant. Érkezésemkor azonnal fizetni kellett, számlát nem adtak - az érkezés izgalmában ez nem gondolkodtatott el, csak két nappal később esett le a tantusz - majd az egyik épületben, a szabadból nyíló, a talajszintről öt lépcsőfokkal lejjebb elhelyezkedő, azaz fél- vagy egészen szuterén apartmanba vezetett a recepciós. A helyiségek sötétek, nagyon hidegek voltak, a légkondicionáló hangos iparkodása sem sokat lendített a helyzeten. A lerobbant és itt-ott rozsdás gáztűzhely sütője nem működött, ezért a gázrózsák begyújtása tűnt célravezetőnek. A gyufa kissé nehezen lobbant lángra, mert mint nemsokára egyértelművé vált, a helyiségek nemcsak hidegek - fűtés Cipruson nincs! - hanem nyirkosak is voltak. Mondanom se kell, a bookingon a leírás és a fotók véletlenül sem mutatták azt a lakosztályt, ami négy éjszakára és nappalra az enyém lett. Hogy a recepciós saját zsebre dolgozott-e, nem tudom. A Fentiek vigyáztak rám, így nem következett be az, hogy távozásom előtt újra be akarják hajtani rajtam a már előzőleg kifizetett szállásdíjat, hiszen a saját amatőrségem miatt semmivel nem tudtam volna igazolni hogy egyszer már rendeztem.

Az első nap délelőttje különböző technikai és egyéb bonyodalmakkal telt, így csak délben indultam útnak. A szélesen és hosszan elterülő város óvárosi részébe vezetett utam, megnéztem a ma már nem működő, de vonzó török fürdő épületét, bejártam a piacot, amely nem zöldséget-gyümölcsöt-egyebet, hanem ajándék- és emléktárgyak sokaságát kínáló, hangulatos hely, majd a város kevéssé szép része felé vettem az irányt. Muszáj volt némi ennivalót felhajtani. Erre a legcélszerűbb a Papantoniou szupermarket bolthálózata. Az árak a miénknél érzékelhetően magasabbak, de még az elfogadhatón belüliek. Az időjárás aznap még nem fogadott kegyeibe, a borult ég csatornái nem zártak tökéletesen, olykor eleredt kicsit az eső, hogy néhány perc múlva úgy hagyja abba, hogy a felülről érkező áldás alig hagyjon nyomot a dzsekimen.

Fiatal ortodox pap, vele a kisfiú talán a fia

Utazás előtt olvastam, hogy a ciprusi templomok sajnálatosan rendre zárva tartanak. Ezt én is igazolhatom. A hívogató Agios Kendeas templomot még rendesen körüljárni sem volt lehetőség, a közelben magasodó, láthatóan használaton kívül álló mecsetnél is hasonlóan jártam, de ez volt a jellemző a további esetek többségében is.

A séta végén újra a piachoz érkeztem, s mivel már erősen megéheztem, betértem a Nero Caffe-be. A forró csokoládé és a halloumival töltött kifliféle jótékonyan melegített, közben gyönyörködtem a kilátásban. Messze a távolban eltéveszthetetlenül nyúlt a magasba a világítótorony.

Megcsodáltam a kislányt, köszöntöttem, hiszen rokonlélek.

Szállásom felé igyekezve a buszmegállóban időző ebeket is szemügyre vettem. Cipruson a macskák nagy becsben állnak, helyi blökit alig lát az ember. Ez a hely volt az egyedüli, ahol ebek tanyáztak. Egy kivételével nem gazdátlan kutyák, erről tanúskodott a nyakörvük és félelemmentes viselkedésük, az egyedüli elveszett vagy elkóborolt jószágot a nyakörv hiánya és rendkívüli félénksége jelezte.

A második napra a jelentős páfoszi látnivalók megnézését terveztem. Már korán reggel látható volt, hogy az előző napi enyhe, bánatos időnek vége, kilenc óra után egyre szebben és melegebben sütött a nap. Mire a királysírokhoz letrappoltam, már nem kellett a pulóver, hamarosan a dzsekitől is megszabadultam. A nap további részében a póló is sok volt, nem beszélve a farmerról. Útközben megcsodáltam az élősövényként alkalmazott hibiszkuszbokrokon nyíló, többnyire vörös virágokat, újra tudatosítottam magamban hogy a korábbi angol fennhatóság egyik emléke, a balkéz-szabály miatt az úttesten való átkeléskor előbb jobbra kell nézni.
Bár a neten többen mellékesen említik a királysírokat, véleményem szerint a nagy terület, amelyen elszórva láthatók kihagyhatatlan, érdemes legalább egy órát elbóklászni ott. Tomb of the Kings néven ismert, ám a terület nem királyok, hanem arisztokraták temetkezési helye volt.

A Kr. e. 4. századi, föld alatti sírhelyeket hamar megnézhetjük, ám a legnagyobbrészt természetes állapotában meghagyott füves-köves terület, a februárban csodásan virágzó növények, köztük a nagy virágú ciklámen, a tenger látványa, illata különleges élményt ad. A februári utazás egyik nagy előnye, hogy nincs tömeg, a parkban nem lépünk a másik turista sarkára.

Kicsit nehezen váltam meg a helytől, de várt rám a kikötőnél található, ókori, tehát görög és római város maradványait kínáló, az 1980 óta világörökségi védelem alatt álló Régészeti Park. Ott jelentősen több a megnéznivaló, szenzációsak a négy római villában feltárt mozaikok, de a többi látnivaló is magához vonzza az embert.

Hosszú sétára készüljön, aki odatart. A látnivalók - a Kr.e. 4. század végétől a középkorig - a királysírokéhoz hasonlóan nagy területen találhatók, a látogató szabadon kószálva maga dönthet a megtekintés sorrendjéről.

Sok helyen padok állnak, érdemes olykor leülni és csöndben létezni. A királysírokkal megegyezően ez a park is a tenger mellett helyezkedik el, ahol élvezettel lehet szimatolni a tengerillattal keveredő növényzet illatát. Elballagtam a kis emelkedőn álló, napfényben fürdő, vakítóan fehér világítótoronyhoz is. Felmenni nem lehet, csupán a felvezető lépcsősoron, a kilátás így is remek, a város jelentős része megmutatkozik.

A parktól lassan sétáltam visszafelé a kikötőn át. Itt nincsenek óriási tengerjáró hajók, kisebb és még kisebb hajók ringatóznak a part mentén, útközben a parti vendéglók becsali emberei szólítják meg a turistákat. Pár perc és elértem a bizánci építésű súlyos erődöt, amely a 18. században börtönként is szolgált, ma kiállítások színtere. Bár a földrengés megrongálta, újjáépült, aztán a velenceiek lerombolták, a törökök helyreállították, ki-ki a maga érdekeit képviselve. Az épület ma is erőt sugároz. Nem mentem be, csak az erődablakokban totyogó galambokat és a komor falakat bámultam meg.

A koranyári napsütés és a víz felől lengedező szellő, a kellemes fáradtság mélázó üldögélésre csábított, de a gyomrom hamarosan jelzett: itt az idő ebédelni. Ellenállva a kísértésnek, nem a kikötői vendéglők közül választottam, hanem a pár percnyi sétára levő Hondros névre keresztelt, helyi ételeket kínáló vendéglő felé vettem utamat. Rövid tétovázás, lemondtam a vegetáriánus mezéről, tartva attól hogy nem tudom végigenni a 10-15 féle fogást, helyette inkább másik, a ciprusi török időben meghonosodott étel keltette fel a figyelmemet. Nem ért csalódás, választottam, az imám, amely nálunk ájult imám néven ismert, mert a legenda szerint az imám, megérezve a sülő padlizsán és a fűszerek illatát, a gyönyörűségtől elájult, beváltotta reményeimet. Az étel érkezését két perccel megelőzően befutó, vékony, pirított, fűszerrel és olivaolajjal meghintett kenyérszeleteknek képtelenség volt ellenállni, mint láttam, a teraszon ülő helybéliek is hasonlóképpen cselekedtek. A remek ízű étel a pirítóssal olyan emberes adag volt, hogy bármilyen finom volt is, csupán a háromnegyedét sikerült megennem. Nem kockáztathattam, hogy az imám sorsára jussak.

Elérkezett az ideje, hogy lejárjam az ebédet, szerencsére volt is mit nézni. A Lidas utcán végigballagva örömmel nyugtáztam a nagy Papantoniou szupermarketet, de nem álltam meg, mert előbb a templomokat akartam látni. A Panagia Theoskepasti persze zárva volt, ám nagy örömömre az Agia Kyriaki Chrysopolitissa, azaz a Diocletianus római császár uralkodása idején vértanúhalált halt szentről elnevezett anglikán és egyben római katolikus - mindkét egyház használja - templomot nyitva találtam. A bazilikát ugyan Pál és Barnabás apostol alapította Kr.u. 46-ban, de történetét Kr.u. 300-as évektől lehet követni, majd ennek és a 14. században épült, lerombolt ferences templomnak a romjain készült el a 16. században a ma is álló templom. Az épület körül láthatók az oszlopmaradványok és a nevezetes Szent Pál oszlop. Ugyanitt, de ettől némileg elkülönülve láthatók a középkori török fürdő romjai.

Az alábbi videó összegzése ennek a két napnak. Nagyszerűségét nem az általam készített képek, hanem a remek válogatás és zene adja, melyeknek együttese véleményem szerint átlényegülésre ad lehetőséget. 

Mindezek után jól elfáradva még egy rövid vásárlás a szupermarketben, majd a 610-es busszal a felső végállomásig. A Neróban a forró csokoládéval és a spanakopitával felszerelkezve épp a naplemente előtti percekben érkeztem ki a teraszra. 

Ha tetszett a bejegyzés, tartsatok velem a második részben is, látnivalókban és kalandokban abban sem lesz hiány.