Koreai gyerekek Magyarországon - Nemes Nagy Ágnes: Káin, Ábel, gimnázium

Olvasom Csoma Mózes könyvét, amelyben az ötvenes években Magyarországon megfordult koreaiakról ír. A kötetben többször idézi Nemes Nagy Ágnes visszaemlékezését, de persze nem a teljes szöveget, csak egy-egy részletet. Ezek a részek keltették fel az érdeklődésemet annyira, hogy megkerestem a teljes írást, majd költséget és fáradságot nem kímélve bepötyögtem azzal a gondolattal, hogy hátha vannak olyanok, akik hozzám hasonlóan kíváncsiak az egészre, de nem tudnak hozzáférni.

Az írásban szó esik Sövény Aladárról - az írónő név szerint említi ezzel emléket állítva neki - akiről jjagnun már korábban írt egy klassz posztot. Ha valaki még nem olvasta, itt megtalálja.

Most pedig következzen Nemes Nagy Ágnes megható visszaemlékezése. Az írás nemcsak a koreai fiúk miatt érdekes. Személyes hangú emlékezése elkalauzol minket az akkori időkbe, megmutatja, milyen volt az itthoni élet abban a mostaninál semmivel sem jobb korban.

Amikor átforgattam kamaszkori bibliámat, hogy segítsek memóriámnak valamilyen "legkedvesebb" verset választani, az egyik széttépett oldal maradékán Káin és Ábel históriájára esett a pillantásom. Ez ugyanis afféle szakadt, hiányos, háborút járt biblia; van szebb is, épebb is, de valahogy ezt kedvelem. Azonnal el is hessegettem a gondolatot: ugyan miért beszélnék Káinról és Ábelről; nézzük csak Ézsaiást, Jánost, a Korinthusbeliekhez írt első leveleket. De hiábavaló volt a rugódozásom; addigra már ellenállhatatlanul terjedt szét bennem egy régi, iskolai történet emléke, aminek kétségkívül van valami felszínes köze Ábelhez és Káinhoz, de voltaképpen másról szól, talán a történelem egy szeletéről, egy eltűnt, elfelejtett gyerekcsoportról, amely... Nem, nem igaz. Nem igaz, hogy a kapcsolat felszínes az emlék és az emlékeztető jel között. Van itt valami mélyebb összefűződés, valami lappangó, erős kapocs, csak éppen képtelen vagyok rájönni: mi a titka. S ha már mindenáron szóhoz akar jutni, hadd mondja el a történet önmagát.

Eljutottunk a tananyagban Vörösmarty Mihály költészetéig, abban is A vén cigányig. Eljutottunk, mégpedig az 1950-es évek valamely pillanatában, a magyar közoktatás Petőfi Gimnázium nevű fiúintézetében. Rám várt mint tanárra, hogy a szöveg alaposabb ismertetésével szolgáljak a tanulóifjúságnak. Mivel az adott körülmények közt sem tudtam megfeledkezni Vörösmarty iránti heves hódolatomról, igyekeztem gyorsan túlesni a verselemzés előtti szükséges tudnivalókon: a szöveg életrajzi elhelyezésén, a nehezebb sorok, szavak feloldásán, az úgynevezett tárgyi utalások tisztázásán. Ez utóbbi körben futólag megemlítettem a "Gyilkos testvér botja zuhanását" is, s hozzáfűztem mellékesen: ez a sor persze Káin és Ábel történetére utal. És akkor észrevettem valamit.

Észrevettem, amire tanár aránylag hamar felfülel: valami megváltozott az osztály hangulatában. De mi? És miért? Eddig nyugodtan, legfeljebb némi unalommal vették tudomásul a tanár elkerülhetetlen szájjártatását, de most egyszerre fölemelték a szemüket. Szinte minden padsorból csodálkozó vagy inkább csodálkozóan üres pillantások meredtek rám. Álltam a katedrán. Szembenéztem az osztállyal. Mi történt? Olyan szélsebesen gondolkoztam, olyan képtelen találgatásokkal próbálkoztam magamban, amilyeneket csak az ilyen kényes pillanatok képesek előhívni.

Ti nem ismeritek Káin és Ábel történetét? - kérdeztem végül. Az osztály azonnal megkönnyebbült. Hááát... - mondták egyesek bizonytalanul. Nem... - mondták mások határozottan. Szóval: eltaláltam. Nem ismerik Káint és Ábelt. Most, utólag, bizonyosra veszem, hogy voltak ott jó néhányan, akik ismerték, csak nem merték bevallani, mások viszont valóban nem tudtak semmit. Álltam a katedrán, azon a szálkásra kopott, szomorú kis deszkaalkotmányon, ami a magyar pedagógia helye, és meg kellett támaszkodnom az asztalban. Hiszen tudtam én azt, hogyne tudtam volna, elvégre az ötvenes éveket írtuk, s minden másodpercünk fogyhatatlanul emlékeztetett a dátumra, amelyben éltünk. De hogy ennyire... hogy így... Akkor voltaképpen hol kezdjük - Vörösmarty egy verssora alkalmából - a Bibliát? Vagy térjek ki a költő nyelvszépségeire? A művészet lánglelkű hatalmára? A kultúra pusztulásának kísértete úgy ütött nyakszirten azon a kopott katedrán, hogy szédülten bámultam bele diákjaim - vétlen - kamaszarcába.

Hogy bonyolultabb legyen a dolog: ott ültek az osztályban a koreai diákok is. Ki emlékszik rájuk? Ki emlékszik arra a ferde szemű csoportra? A koreai háborúban összegyűjtöttek egy csomó észak-koreai hadiárvát, elhagyott gyereket, és szétosztották őket a közép-európai országok között. Mi is kaptunk egy csoportot; fent laktak a Szabadság-hegyen, egy szép villában, az volt az internátusuk. Némi nyelvi előkészítés után beömlesztették őket különféle iskolákba. Mindez voltaképpen helyénvaló volt. Csak - sajna - gőzölgött belőle az a tökéletesen elhibázott, parancsra rendelt, agitprop jóságosság. A koreaiak megjelenésével az iskolában elkezdődött beláthatatlan nehézségek sora. Hiszen alig gagyogtak valamit magyarul; nekünk - ritka szerencsénkre - akadt egy tanártársunk (hadd álljon itt a neve: Sövény Aladár), aki valamikor, hobbiból, foglalkozni kezdett a távol-keleti nyelvekkel, kínaival, japánnal, majd áttért a koreaira. Ő lett az új fiúk pásztora. De pásztoroltuk őket mindnyájan, nagy tömegű különórát nyújtva okulásukra. Életkoruk is eltérő volt; akadtak köztük piciny termetű fiúcskák, gyönyörű keleti babák, simogatni való kisdedképükkel, és akadtak magas, szikár, fiatal férfiak, korán megvésett arcuk furcsán komorlott a kamaszfejek fölött.

De nem ez volt a fő baj, ez a pedagógiai nonszensz, nyelvtudásban, életkorban. Hanem az, hogy magyar osztálytársaik utálták őket. Utálták őket csak úgy infantilis idegengyűlöletből, utálták rejtett ellenállásból - hiszen ittlétük szüntelen politikai propaganda ürügye volt -, és utálták, mert mindig jó osztályzatot kaptak. Mondják, kérem, hogyan lehet osztályozni egy magyarul csak dadogni tudó személyt Szkhárosi Horvát András 16. századi életművéből? Elprédikáltuk mi ezt százszor magyar diákjainknak: értsétek meg, nem tudnak magyarul, árvák, háborúból jöttek - de hát meg bírja-e érteni egy kamaszgyerek azt a flagráns igazságtalanságot, amit naponta lát, hogy a másik fiú egyetlen mukkanásért megkapja a jelest, őt meg komolyan osztályozzák? Azok az örökös torzsalkodások, titkos verekedések! Amelyeket mindig a mieink kezdeményeztek. Az a poshadtan izzó légkör! Amelyben megfogja a lerongyolt magyar gyerek a koreai fiú sötétkék, szomorúan-meleg egyenkabátját, és azt sziszegi a fülébe: ez is az én apám adójából van.

Közben micsoda életsorsok a keletiek mögött! Az egyik gyerek, véletlenül belekeveredve a tűzvonalba, sebesült öccsét hátára vette, és elkúszott vele valami csöndesebb zugba. Mire odaért, öccse - a hátán - halott volt. Ilyenek jártak hozzánk iskolába. A legmeghökkentőbb az volt, hogy ezek a fiúk tanultak. Tanultak és tanultak. Nem csak diáktársaik, mi, tanárok is tátott szájjal bámultuk, micsoda feszült vaserővel küzdik magukat előre nehéz, finnugor nyelvünkben. Dolgoztak éjjel-nappal, mint a megszállottak. Az egyik zseniális kölyök még a Lear királyt is elolvasta, éppen Vörösmarty gyönyörű, de nyelvileg komiszul nehéz fordításában. - Miért olvastad el, K.O.? - kérdeztem tőle. - Mondtam, hogy nektek nem kell elolvasnotok. - De azt is tetszett mondani - felelte választékos magyarsággal -, hogy Shakespeare elsőrendű európai érték, és hogy a fordítás kiváló. Én két európai nyelven tudok: oroszul és magyarul. Gondoltam: magyarul olvasom Shakespeare-t.

És egyetlenegyszer mertem megkérdezni, külön tanulókörben, valamelyiküktől: nálatok milyen vallás van? Vagy milyen vallások vannak? - A fiú lesütötte a szemét, várt egy picit, aztán szinte kilökte - kipréselte a szót: Buddizmus. - Így mondta: buddizmus, h nélkül. Azonnal megértettem a hangsúlyából, hogy ezt nem lehet firtatni. Nem is firtattam. De akkor, amikor magyar diákjaim nem ismerték Káin és Ábel történetét, nagyon is tisztában voltam nemcsak bibliai tudatunk rendkívül gyors eróziójával, hanem ugyanakkor bele kellett látnom hitek és kultúrák végtelen keresztútjaiba: ferde szemű diákjaim nem is ismerhetik Káint és Ábelt. Káin és Ábel. Ábel és Káin. Nem éppen szívderítő történet; Vörösmarty Vén cigánya sem szívderítő. Talán Ábel sem volt olyan gáncstalan, mint hinni szeretjük. Hiszen Káin hosszan vitatkozott vele - "és szól, beszél vele Káin Ábellel, az ő atyjafiával" -, talán sértő volt Ábel, nagy állatsújtó taglójával fenyegető. Akkor mégis úgy kapdostam gondolataimban Ábel után, mint aki éppen elveszít valami pótolhatatlant, megnevezhetetlent.

(Hogy mi lett a koreai diákokkal? Elég különös história. 1956-ban lerohantak a Szabadság-hegyről, s nemcsak lázasan összeölelkeztek az ifjú felkelőkkel, hanem, harcismerők lévén, igen hasznos gondolataik is támadtak. Tőlük származott a "kenőszappant a tankok alá" ötlete, sőt a Móricz Zsigmond körtéri palacsintasütő-hadművelet szintén - legalábbis így beszélte az akkori népszáj. A palacsintasütő fontos eszköz. Ki kell rakni sok-sok palacsintasütővel az utcát, akkor a tank megáll, a tankos kinyújtja hosszú, aknakereső rúdját, úgy tapogatja végig a gyanús tányéraknákat. Mindenesetre a koreai diákokat 1957-ben összeszedték, s bár fegyverük sosem volt, helytelen magatartásuk miatt visszatoloncolták őket Koreába. Nem láttuk őket többé. Sem a kerek arcú kisdiákokat, sem a lángeszű elegáns Shakespeare-olvasót. Hogy miért viselkedtek így, keserves iskolai tapasztalataik után? Sejtelmem sincs róla. Talán jobban értettek magyarul, mint mi gondoltuk. Ki tudja? Talán még Káin és Ábel történetét is ismerték - a csöppet sem gáncstalan Ábel történetét.)

Ezt találtam a Biblia egy szakadt lapján.