Tízegynéhány éve barátkozom és ismerkedem Korea, elsősorban Dél-Korea társadalmi és kulturális életével, jelenével és múltjával. Ennek eredményeként követendő és elutasítandó momentumokat egyaránt találtam. A távoli országban számos dolog szolgál okulásul, s szerencsére van nem kevés, amikor az ottani helyzetet a hazai viszonyokkal összevetve örömmel állapíthatom meg, hogy nincs okunk szégyenkezni.
Sokan vannak, akik nem osztják ezt a nézetemet. Jellemzően ők azok, akik Dél-Koreából a gazdaság szárnyalását látják csupán, s nem hatolva a dolgok mélyére, nem szereznek tudomást sem arról, hogy a gazdasági eredmények mögött a népességnek milyen jelentős része nem tud profitálni ebből, sem azt nem tudják, milyen sok társadalmi probléma húzódik meg a fényesre sikált kirakat mögött.
Az elmúlt években igyekeztem több ilyen problémát megvilágítani annak reményében, hogy az olvasók - többségében a csak a kirakatig jutó lelkesedők - reálisabb, de mindenképpen árnyaltabb képet kapjanak, s a koreai nép kultúráját ne csak a szépségeiért, hanem a hibáival egyetemben szeressék. Egyúttal arra is lehetőséget próbáltam teremteni, hogy a magunk értékeit, eredményeit kellőképpen megbecsüljük.
Ezúttal egy speciális témát szeretnék megmutatni, ami talán Dél-Korea sajátos gondolkodásmódjának jobb megismerését eredményezheti.
A napokban bukkantam rá a Korea JoongAng Daily tavaly november 13-i számának egyik írására, amelynek címe arról tájékoztat, hogy a queer realitásai végül eljutnak a koreai mozikba, s felteszi a kérdést, ha több ezzel foglalkozó film készül, megváltozik-e az érintettekről az ottani társadalom felfogása. A manapság divatos queer szó a koreai valóságban elsősorban a homoszexualitást jelenti.
A cím tehát biztató, a posztban azonban érdekfeszítő, de korántsem ilyen egyértelműen optimista információkba botlottam. Tapasztalatom szerint Korea hagyományosan meglehetősen álszent gondolkodásról tesz tanúbizonyságot. Ennek nagyrészt múltba nyúló okai vannak, amelyektől az eltelt sok-sok év, évtized, évszázad dacára sem sikerült megszabadulni.
Akik arra vetemednek, hogy koreai tévésorozatokat nézzenek meg, legtöbbször elámulnak, micsoda érző szív dobog az ottani emberek mellében. A szépre és jóra kiéhezett nézők arra törekednek, hogy ezeknek a filmeknek csak a csodálatosan érzékeny és szeretettől áthatott oldalait - és az azokat megjelenítő szereplőit - érzékeljék, a szinte mindegyik alkotásban szerepet kapó, és a másokon a hatalomért és vagyonért kíméletlenül és kegyetlenül, azaz szívtelenül keresztülgázoló karaktereket vagy elnézően kezelik, vagy igyekeznek a tudatukból elhessegetni. A koreai sorozatok világa sajátos világ, jellemzően fehéret és feketét mutat, ami már önmagában is jelzés arra, hogy a valósághoz vajmi kevés köze van, ám a tapasztalt néző számára a valóság mégis gyakorta előbukkan - már amennyiben a néző hajlandó félrekotorni a látását zavaró rózsaszínű fátylat.
A Korea JoongAng Daily posztjához visszatérve az első észrevételem az előbb említett álszentség egyik megnyilvánulása volt. A cikk kiindulópontja, hogy egy időpontban két melegfilm bemutatója történik meg. Az egyik a 32 éve készült Maurice c. brit, a másik a 2019-es koreai Moonlit Winter, amely a fiatal rendező, Lim Dae-Hyung második munkája.
Az angol nyelvű napilap cikkében itt jelenik meg az egyik, erősen vitatható állítás, miszerint a Moonlit Winter lehet az első olyan, a témával foglalkozó film, amely megoldást mutat azokra a problémákra, amelyektől sok koreai queer ember szenved, hiszen a korábban készült filmeknek nem sikerült a helyi filmpiacra bejutva jelentős hatást gyakorolnia, mert a megemlített rendezők - két alkotóról beszél - mindegyike metoo botrány szereplőjeként kénytelen volt visszavonulni.
Ez első látásra igen logikus indok lehetne, csakhogy a koreai melegfilmek lényegében egyedül hiteles és letagadhatatlanul tisztán látó, filmjeiben a kérdéskört soha nem önmagában, hanem egyéb társadalmi kérdések megvilágításával alkotó, melegségét nyíltan vállaló Lee Song Hee-il ügye 2018-as, míg legutóbbi alkotása 2014-es, azaz bőven lett volna lehetőség - amennyiben lett volna erre szándék - hogy az általa készített, mondanom se kell, anyagi támogatás híján, kis költségvetésű remek filmeket a széles közönség elé tárják. Csupán két alkotását említem most meg, akit érdekel, a neten, ill. a linkre kattintva még tovább tájékozódhat. Az egyik a No Regret (2006) című filmje máig a műfaj legértékesebb alkotása, amely nem a téma szexuális, hanem tisztán az érzelmi vonatkozásait mutatja be. Sehol nem készült a világban hozzá hasonló. A másik a Night Flight (2014) című alkotása, amely a melegségére ráébredő fiatal srác környezetének megrajzolásával a melegség témáján messze túlnyúló társadalmi problémákat vet fel.
Lee Song Hee-il metoo ügye az egész metoo kampányra igencsak jellemző. A metoo látszólag nagyszerű találmány, de nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy ennek örve alatt igyekeznek valakik megszabadulni olyanoktól, akiket a hátuk közepébe se kívánnak. Nem ő az egyetlen a koreai szórakoztatóiparban, akinek a metoo felhasználásával törték ki a nyakát, ezzel megkárosítva a nézőket. Az így - sokszor kétséges, hogy igazolt vétkek alapján történt-e - eltávolítottak között ugyanis több olyan szereplője is volt a szórakoztatóiparnak, aki talán nem simult be eléggé az ott elvárt módon, de nagyszerű alakításokkal örvendeztette meg a nézőket. Csak hát nem igazodott, pedig azt arrafelé nagyon kell.
A rendező egy független rövidfilm-fesztiválon, ital hatása alatt méregetett egy férfit, majd megszólította és közölte vele, hogy szereti az olyan macsó stílusú fickókat, mint ő, akiről mellesleg azt hitte, hogy ő is meleg. A megszólított állítása szerint "szexuális tárgyiasítást szenvedett el." Az ügy további fejleményei: az "áldozat" jelentette a fesztivál rendezőinek a gazságot, a rendező közben felhívta őt és elnézést kért, a sértett azonban ragaszkodott a nyilvános bocsánatkéréshez. Itt állt meg a dolog.
Nem tudom, hol tart ma a világ a metoo kérdésében. A fent vázolt eset nyomán elgondolkodtam, mi lenne, ha minden egyes alkalommal, amikor valaki az utcán kétmondatos ajánlatot tesz, rendőrért kiáltanánk és az ajánlattevő személyes adatait ilyen módon megszerezve feljelentést tennénk. Akkor jól meg kellene gondolnia minden férfiembernek, füttyszóval jelezze-e, ha az utcán elhaladó nőszemélyt vonzónak találja, holott az ebből a szempontból békésnek nevezhető múltban az ilyen füttyögetésre minden normális nő csak mosolygott magában egy jót.
A napilap írásában még egy elgondolkodtató részt találtam. A megszólaltatott filmkritikus arról beszélt, hogy nem elég, ha egy-két kivételesen tehetséges alkotó filmje a közönség ill. a kritikusok elé kerül, mert így az alkotásokat nem lehet megfelelően szemlélni. Véleményem szerint ez a circulus vitiosus klasszikus esete.
Vagy talán még ennél is furcsább gondolat merül fel az ember agyában. Adott az a néhány, kivételesen tehetséges rendező, aki a témát figyelemreméltó módon feltárja. Aztán a metoo-t meglovagolva, eltávolítanak közülük olyat is, aki lényegében nem tett mást, mint fütyült egyet valaki után, aki elhaladt előtte. És ezután, krokodilkönnyeket hullajtva, némileg álszent módon elmondhatják, hogy nincs elég filmkészítő és általuk készített elegendő film, amely lehetővé tenné, hogy érdemlegesen szemléljék a kritikusok és főként a nézők a kérdéskört. Értsd, az egész kérdést ad acta lehet tenni.
Az egyszerű koreai ember pedig, aki a lélekrombolóan rossz házasságból kilépőket nyíltan elítéli, az erről szóló sorozatot nem nézi meg, ellenben a házasságtörő kapcsolatokat, amennyiben azok fű alatt zajlanak, békésen elfogadja; aki az elárvult gyereket nem fogadja örökbe, mert az nem az ő vére, ezért nyugodtan hagyja, hogy külföldiek vegyék magukhoz; a homoszexualitás kérdésében továbbra is az eddigi nézetet fogja továbbvinni, miszerint a meleg férfi nősüljön meg, csináljon gyerekeket, a leszbikus nő örüljön, hogy házasságban él. Ja, hogy mást szeret? Nem gond, esténként tegyen, amit jónak lát, arról nem kell tudomást venni.
Bízom benne, hogy sikerült érzékeltetnem, nem csupán, sőt, nem elsősorban a koreai queer emberek problémájára igyekeztem felhívni a figyelmet, inkább arra a különös és cinikus gondolatmenetre, ami az ottaniak viszonyulását jellemzi a gondolkodásmód megváltoztatásának kérdéséhez.
Hát ez is része a sokszor csodált dél-koreai valóságnak.
Hogy tetszik?
