Ígéretemhez híven folytatom kurta, de látnivalókban bővelkedő utazásom történetét.

Ha már az első rész címéhez Afrodité egyik alternatív nevét választottam, a második részben sem térek el ettől. Kallipügosz ugyanis az egyik további neve volt a szépség istennőjének, jelentése szép fenekű.

A harmadik napra a Szent Neofitosz kolostor meglátogatását terveztem. Ezért a Karavella autóbuszállomásra kellett mennem, onnan indul a 604-es busz, amely Talán áthaladva egészen a kolostorig közlekedik. Aznap újra borús idő lett, de nem volt hűvös. Az autóbuszállomásra az óváros utcáin vezetett az út.

A Karavellánál levő iskolából épp sorjáztak ki a gyerekek, ahogy nálunk, ők is kettesével, egymás kezét fogva, tanítónők kíséretében. Különbuszokkal vitték őket kirándulni. Mivel az én buszomra még várni kellett, alkalmam volt nézegetni a 7-8 éveseket, Ciprus jövő generációját. A kislányok komoly arcocskáját, sötét, majdnem összeérő szemöldökét, a kisfiúk bolondozását. Aztán beállt a kolostorhoz induló busz, amely hamar ki is ért a városból, erre-arra kanyarogva haladt, majd nekilódult a hegyek felé vezető emelkedőnek. Talát a buszból a pafoszinál módosabb településnek ítéltem, az út mentén meglehetősen nagy, láthatóan az utóbbi tíz évben épült lakó- vagy üdülőépületek sorakoztak.

De gyorsan elmaradtak a házak, az erdő szegélyezte úton percek alatt megérkeztünk a kolostorhoz. Ott már erősen hűvös levegő fogadott. Egy wales-i házaspár és ázsiai társnőjük fel sem jött a kolostorhoz: meghátráltak és felszálltak a visszainduló buszra, ugyanis a következő busz három órával később volt várható. Azt már leszállva láttam, hogy az egyetlen ott lévő kávézó zárva van. De a kolostor ott volt, azért mentem hogy megnézzem.

Ahogy az első részben mutatott videó, ez sem az én munkám, köszönet a készítőnek. Frescobaldi éteri zenéje Yoshikazu Mera tolmácsolásában felvételem ügyetlenségéből erényt kovácsolt. 

A ma is működő kolostorban a templomot, az Engleistrát néztem meg, illetve a kert nagyobb részét jártam be. Megcsodáltam az épületegyüttest körülölelő hegyeket, amelyekre bánatosan lógtak rá a felhők, az udvaron álló, csavarodott törzsű öreg olajfát.

Sétám közben a szerzetesek szállása mellé érve az egyik emeleti erkélyről az épp takarító idősebb szerzetes kirázta a portörlőt. Mikor észrevett, derűsen bocsánatot kért. A templomban, vagy ahogy az ortodox egyház nevezi, a katholikonban a múlt leheletét éreztem. A csupasz falak egyszerű szépsége, az aranyszínű korinthoszi oszlopfők, a díszes csillárok és a pazar ikonosztáz sajátos keveréke áhítatot sugárzott. Két fotót készítettem, a harmadikban már megakasztott a pópa. Pénzt dobtam a perselybe, két gyertyát gyújtottam, majd kiléptem a szabadba.

Lassan ballagtam az Engleistra, Neofitosz barlangja felé. A kolostor látogatása ingyenes, ám a barlang megtekintése belépődíjas. Ez azonban ne tartson vissza senkit, ugyanis amit ott látni és érezni, az mással nem helyettesíthető.

A jegy mellé az intést is megkaptam: tilos fényképezni. Így aztán csak pislogtam, mikor egy francia családapa gátlástalanul készítette sorozatban a képeket. Én, sajnos szabálykövető nőszemély vagyok, így csak egy a netről kölcsönzött képpel tudom illusztrálni a látványt. Az érzést, ami elárasztja a nézőt, pedig semmivel. Egészen különleges hely.

Jó idő esetén a kertben sokkal több időt lehetett volna eltölteni, de hamarosan éreztem, hogy ennek a fele sem tréfa, a hegyekből - talán egyenesen a Troódoszról - érkező nyirkos hideg kedvemet szegte, a vastag pulóver és dzseki sem tudta megakadályozni a fázást.

Komolyan el kellett gondolkodnom, mit lehet tenni. Egy házaspár épp a kocsijához tartott, mikor megszólítottam őket, elvinnének-e. Szívélyesek voltak, de sajnálkoztak, ők ugyanis nem Pafoszba, hanem Poliszba tartottak. Mivel a kolostorban több ízben is belebotlottam egy idősebb pópába - mint kiderült, román ortodox pap volt - és hasonkorú társába, a parkolóban ők lettek következő kiszemeltjeim. Kérdésemre először azt válaszolták, tele az autójuk - még két társuk volt -, majd egy perc múlva mégis vállalkoztak az elszállításomra. A hátsó ülésen, a két, aránylag terjedelmes fickó között mozdulni sem tudtam, így boldogan lélegeztem fel, mikor Pafosz külső részén a magazin mellett, ahogy románosan mondták, kiszállhattam. Valójában még abban sem voltam biztos, hogy Pafoszban vagyok. Hamarosan felfedeztem egy buszmegállót, az ott várakozó öreg ciprusi megerősítette gyanúmat hogy ez bizony Pafosz, sőt botjával hadonászva megmutatta, merre találom azt a buszmegállót, amely a Karavella felé haladó autóbusz megállója. Kb. húszperces várakozás után be is futott egy jármű, amely berepített a városba.

Még a várakozás és rövid tipródás ellenére is hamarabb jutottam vissza a városba, mint ahogy eredetileg terveztem, így nem volt akadály további városnéző sétának. Mivel a Karavella az óvárosban helyezkedik el, nem kellett mást tennem, mint lecsorogni a már jól ismert piac környéki részhez, elballagni a Nero Caffe mellett lefelé, majd a forgalmas főúton átkelve felbaktatni az Ivis Malitou parkba vezető lépcsőkön. 

Onnan már csak egy pár lépés a csöndes utcákon és a - semmi meglepetés - bezárt Szent Theodorosz székesegyházhoz értem.

A kis utca végén az Etnográfiai Múzeum áll, amely magángyűjtemény. A sziget nem túl távoli múltjának tárgyi emlékei, meg egy kevés a régmúltból, de az eklektikája egyáltalán nem zavaró. Az épület kertjében kell kezdeni a sétát, a múzeumot őrző ázsiai nő a belépőjegy megvásárlását követően ellentmondást nem tűrve irányított ki a szabadba. A kerti szintjén a paraszti életmód és a földművelés eszközei láthatók.

A magasföldszinten, amely lényegében a lakást jelenti, a ciprusi kereskedők vagy polgárok szobái, ill. az igazán régi korok emlékei tárulnak elénk. Alább a régmúlt két képben. Milyen elbűvölő és titokzatos mosoly, ugye?

A múzeum sok-sok néznivalója után még mindig nem volt vége a napnak. A pafoszi városi park sarkán Kostis Palamas (1859-1943) költő emlékműve.

Az Itchian Ali utcán szállásom felé igyekezve még eltűnődtem, milyen lehet egy olyan helyen élni, ahol a rózsa télen is virágzik.

Másnap reggel gyors csomagolás és egy bögre tea után újfent a piac felé indultam. A korábbi napokhoz képest némileg nehezebb léptekkel, amiben nemcsak a négynapi cókmókot tartalmazó hátizsáknak, hanem annak is szerepe volt, hogy az utolsó ciprusi napot kezdtem meg. 

A négy napra törzshelyemmé vált Nero Caffe teraszán búcsúreggeli dukált. A forró csokoládéhoz pillekönnyű vajas croissant-t ettem. A croissant annyira finom volt, hogy alig tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy egy másodikat is kérjek, de végül megembereltem magam. A piacon még hamar egy kis ajándékvásárlást csaptam magamat is megajándékozva, hogy aztán onnan a busszal a kikötői buszállomásra jussak. 

Az utolsó napot a sokak által dicsért Coral Bay-en szándékoztam eltölteni, ráadásul már reggel látszott, hogy az időjárás kegyes lesz hozzám. Az előző napi szürkeséget éjszaka elfújta Zephürosz vagy Boreasz, vagy tudja a fene, melyik isten a görög mitológiából. A búcsúra még a két nappal korábbinál is csodásabb idő ígérkezett. A 615-ös busz sofőrjének eldöngicséltem csekély angolságommal, hogy szóljon, ha Coral Bay beach-re érkezünk. Mogorván nézett, rázta a fejét, ezért újra nekigyürkőztem, a válasz ugyanaz, azonban megnyomta a dudát. A hangra egy pillanat alatt kiperdült az állomásépületből egy fiatal nő, aki kérésemet meghallgatva tolmácsolta azt a sofőrnek - ékes orosz nyelven! Az autóbusz aztán elindult, szinte végig a tenger mellett vagy egészen a közelében száguldott, én meg lestem a napsütésben fénylő kékséget. 

Végül nem a Coral Bay beach-nél szálltam le a buszról, hanem elmentem a végállomásig, bár a sofőr nem felejtett el szólni. És milyen jó, hogy a végállomásig mentem! Odaérkezve jól nevelt leányzóhoz illően megköszöntem a fickónak, hogy szólt, elmondtam, hogy magyar vagyok, mindezt oroszul. Az ürge oroszult válaszolt, bevallotta, amit már úgyis tudtam, hogy ő orosz. Így is köszöntem el tőle, amire felderült az arca. Cipruson sok orosz dolgozik, mivel az ott nyaralók jelentős része is orosz.

A Corallia Beach-nél csöndes nyári meleg, gyönyörű kék ég és víz, fürdőruhás napozók látványa fogadott. Az idő rövidsége miatt csak perceket időztem, inkább nekiindultam a parti ösvénynek. Hamar kiértem a lakott területről, ami persze nem lakóépületeket, hanem kész, illetve épülő üdülőket jelentett. Magam mögött hagyva ezeket a part egyre szebb arcát mutatta olyan természetesen háborítatlan állapotában, amiben korábban nemigen volt részem. 

A képek reményem szerint közvetítenek valamennyit abból, amit éreztem.

Mentem volna még, de indulni kellett visszafelé. Így volt annyi idő, hogy a homokos parton kiszuszogjam magam, majd a buszmegálló felé vettem az irányt. A beérkező autóbusz sofőrjétől megtudakoltam, jól gondolom-e, hogy tíz perc van az indulásig. Barátságtalanul lökte oda: három perc. Valamit láthatott az arcomon, mert megismételte válaszát, sóhajtott és hozzáfűzte, "istenem". Nagydarab, fiatal tahó volt, akit magyarul feltett kérdésem, ő eszerint magyar, nem hozott izgalomba. Az sem hatotta meg, hogy elmondtam, a négy nap alatt ő az egyedüli magyar, akivel találkoztam, pedig előzőleg olvastam, sok magyar dolgozik Cipruson. Én pedig helyette is szégyenkeztem. Istenem. Elkedvetlenítő volt az orosz és a magyar sofőr reagálása közötti különbséget látni.

A kikötőben aztán megvigasztalódtam. Ebéd előtt még gyorsan betértem a Zorbas Bakerybe egy kevés útravalóért, vagyis spanakopitáért. Egyúttal egy zacskó helyi édes ropogtatnivalót is vettem, gondolva az itthoni nosztalgiázásra.

Az ebédet ezúttal a parton, a Pandora teraszán költöttem el. A vegetáriánus muszaka és a hozzá járó saláta nemcsak étvágygerjesztő látvány, hanem ínycsiklandóan finom is volt. A saláta színei és friss íze nagyszerűen kiegészítette a sok olvadt sajttal megkoronázott, sült zöldséget. 

Míg a 612-es busz zötyögtetett, búcsúztam a szigettől. Csupán négy nap volt, itt-ott zökkenők is terhelték, mégsem bánom egy percig sem, hogy ott voltam. Ha kacérkodsz egy ciprusi utazás gondolatával, ne habozz! 

Ez itt nem a reklám helye, eszemben sincs hírverést csapni egy légitársaságnak, bár nem panaszkodhatom, a repülés során semmi kellemetlenség nem ért, ami értékelendő. Örülök, hogy a Ryanair nem járult hozzá kalandjaim sorához.

A sok előző ajándék mellé érkezett egy utolsó: Budapestet elérve a gépből kifelé bámultam, az estében a város fentről aranycsipkének látszott, s ahogy nagy ívben kanyarodott a budai hegyek felől közelítve, még a házunkat is felismertem.   

Majdnem hét évvel a megosztott Koreába való utazás után egy másik megosztott országba vitt utam, Ciprusra. Mindkét esetben a gazdagabb, déli részben jártam, az Észak-ciprusi Török Köztársaságról ugyanúgy csak a médiából tájékozódom, ahogy Észak-Koreáról. 

A címbeli Küprisz Afrodité istennő egyik, de nem egyetlen neve volt, amely otthonára, Ciprusra utal.

Eredendően eszembe se jutott télen utazni, ilyenkor az ember behúzódik a lakásba, fészekmelegre vágyik, de az olcsó repülőjegy kísértésbe ejtett. Elutazni olyan vidékre, ahová máskülönben súlyos összegért tehetné - kihagyhatatlannak tűnt.

Természetesen egy ilyen kiruccanás annak való, akinek nem a forró homokon való heverészés és a langyos tengervízben való pancsolás a célja, hanem a hely megismerése. Ez utóbbira Cipruson a téli hónapok alkalmasabbak is, mint a nyári hőség. Irány tehát Páfosz.

Öt, valójában azonban négy napot töltöttem a szigeten. Ennyi időre elég a kézipoggyász, nem kell a repülőjegyet megdrágító csomagfeladás. Hátizsákba a szükséges holmik, a dzsekit, pulóvert, stb. meg úgyis magán viszi az ember. Kicsit aggódtam, a zsákom nem lépi-e túl az engedélyezettet, de a repülőtéren elhelyezett doboz kellemesen megnyugtatott. Később volt alkalmam látni, az enyémnél jóval terjedelmesebb csomagokat is, szóval legközelebb akár a mostaninál bátrabban csomagolhatok.

Utoljára majdnem hét éve repültem, a Quatar eleganciájához nem mérhető a Ryanair vásári stílusa, a csomagszekrényekre ragasztott reklámok, a kaparós sorsjegy árusítás és az általam sose hallott márkájú, vámmentesen megvásárolható illatszerek kínálgatása. De annyi baj legyen, a lényeg, hogy a gép elrepít, s a levegőbe emelkedés megunhatatlan gyönyörűségét ezek semmivel nem csökkentik. Az induláskor itthon épp dúlt a szél, talán ennek köszönhető, hogy a menetrendben jelzettnél közel félórával hamarabb landoltunk. Esti érkezés egy idegen ország ismeretlen repülőterére. A kihalt épületből gyorsan kijutva a parkolóban már ott várt a 612-es busz, az esti, gyenge forgalomnak hála hamar a kikötői buszállomásra érkeztünk (Kato Paphos). 
Az oldal az összes helyi, közeli helyközi és intercity autóbusz menetrendjét, útvonalát, megállót és térképet közöl, s ami további jó hír, hogy a buszok tartják magukat a menetrendhez, nyugodtan lehet tervezni velük. A viteldíj 1,5 euró, kivéve a késő esti és éjszakai járatokat. Az egy útra szóló jegyet a sofőrtől kell megvenni. Amennyiben napi- vagy hetijegyet váltanánk, azt a Kato Paphos vagy a Caravella buszállomáson tehetjük meg, nekem nem volt érdemes ezt tenni, egyedül az utolsó napon érte volna meg, de így mulat egy magyar utas, az öt eurós napijegy helyett az aznapi négy buszozásra rászántam az összesen hat eurót.

Bár onnan a 610-es busz a lefoglalt szálláshoz aránylag közel, kb. húsz perces sétányira tett volna le, jobb megoldásnak tűnt taxiba ülni. Okos gondolat volt, a taxi pár perc múlva tett ki a szállásom előtt, nem kellett az estében tétován bóklásznom, mindezt nem egészen tíz euróért. A kocsiban töltött idő épp arra volt elég, hogy a rádióból szóló zenére felfigyeljek, rákérdezzek az előadóra, majd a sofőr szapora angol beszédét próbáljam megérteni. Az énekes hangja emlékeztetett a nagyszerű görög Notis Sfakianakiséra, de mint megtudtam, nem őt, hanem a szintén görög, három éve tragikus körülmények között meghalt Pantelis Pantelidist hallottam.

Itt ragadom meg az alkalmat hogy óvatosságra intsem az utazni készülőket, ugyanis a bookingon sajnálatosan megtévesztő módon hirdették az általam választott apartmant. Érkezésemkor azonnal fizetni kellett, számlát nem adtak - az érkezés izgalmában ez nem gondolkodtatott el, csak két nappal később esett le a tantusz - majd az egyik épületben, a szabadból nyíló, a talajszintről öt lépcsőfokkal lejjebb elhelyezkedő, azaz fél- vagy egészen szuterén apartmanba vezetett a recepciós. A helyiségek sötétek, nagyon hidegek voltak, a légkondicionáló hangos iparkodása sem sokat lendített a helyzeten. A lerobbant és itt-ott rozsdás gáztűzhely sütője nem működött, ezért a gázrózsák begyújtása tűnt célravezetőnek. A gyufa kissé nehezen lobbant lángra, mert mint nemsokára egyértelművé vált, a helyiségek nemcsak hidegek - fűtés Cipruson nincs! - hanem nyirkosak is voltak. Mondanom se kell, a bookingon a leírás és a fotók véletlenül sem mutatták azt a lakosztályt, ami négy éjszakára és nappalra az enyém lett. Hogy a recepciós saját zsebre dolgozott-e, nem tudom. A Fentiek vigyáztak rám, így nem következett be az, hogy távozásom előtt újra be akarják hajtani rajtam a már előzőleg kifizetett szállásdíjat, hiszen a saját amatőrségem miatt semmivel nem tudtam volna igazolni hogy egyszer már rendeztem.

Az első nap délelőttje különböző technikai és egyéb bonyodalmakkal telt, így csak délben indultam útnak. A szélesen és hosszan elterülő város óvárosi részébe vezetett utam, megnéztem a ma már nem működő, de vonzó török fürdő épületét, bejártam a piacot, amely nem zöldséget-gyümölcsöt-egyebet, hanem ajándék- és emléktárgyak sokaságát kínáló, hangulatos hely, majd a város kevéssé szép része felé vettem az irányt. Muszáj volt némi ennivalót felhajtani. Erre a legcélszerűbb a Papantoniou szupermarket bolthálózata. Az árak a miénknél érzékelhetően magasabbak, de még az elfogadhatón belüliek. Az időjárás aznap még nem fogadott kegyeibe, a borult ég csatornái nem zártak tökéletesen, olykor eleredt kicsit az eső, hogy néhány perc múlva úgy hagyja abba, hogy a felülről érkező áldás alig hagyjon nyomot a dzsekimen.

Fiatal ortodox pap, vele a kisfiú talán a fia

Utazás előtt olvastam, hogy a ciprusi templomok sajnálatosan rendre zárva tartanak. Ezt én is igazolhatom. A hívogató Agios Kendeas templomot még rendesen körüljárni sem volt lehetőség, a közelben magasodó, láthatóan használaton kívül álló mecsetnél is hasonlóan jártam, de ez volt a jellemző a további esetek többségében is.

A séta végén újra a piachoz érkeztem, s mivel már erősen megéheztem, betértem a Nero Caffe-be. A forró csokoládé és a halloumival töltött kifliféle jótékonyan melegített, közben gyönyörködtem a kilátásban. Messze a távolban eltéveszthetetlenül nyúlt a magasba a világítótorony.

Megcsodáltam a kislányt, köszöntöttem, hiszen rokonlélek.

Szállásom felé igyekezve a buszmegállóban időző ebeket is szemügyre vettem. Cipruson a macskák nagy becsben állnak, helyi blökit alig lát az ember. Ez a hely volt az egyedüli, ahol ebek tanyáztak. Egy kivételével nem gazdátlan kutyák, erről tanúskodott a nyakörvük és félelemmentes viselkedésük, az egyedüli elveszett vagy elkóborolt jószágot a nyakörv hiánya és rendkívüli félénksége jelezte.

A második napra a jelentős páfoszi látnivalók megnézését terveztem. Már korán reggel látható volt, hogy az előző napi enyhe, bánatos időnek vége, kilenc óra után egyre szebben és melegebben sütött a nap. Mire a királysírokhoz letrappoltam, már nem kellett a pulóver, hamarosan a dzsekitől is megszabadultam. A nap további részében a póló is sok volt, nem beszélve a farmerról. Útközben megcsodáltam az élősövényként alkalmazott hibiszkuszbokrokon nyíló, többnyire vörös virágokat, újra tudatosítottam magamban hogy a korábbi angol fennhatóság egyik emléke, a balkéz-szabály miatt az úttesten való átkeléskor előbb jobbra kell nézni.
Bár a neten többen mellékesen említik a királysírokat, véleményem szerint a nagy terület, amelyen elszórva láthatók kihagyhatatlan, érdemes legalább egy órát elbóklászni ott. Tomb of the Kings néven ismert, ám a terület nem királyok, hanem arisztokraták temetkezési helye volt.

A Kr. e. 4. századi, föld alatti sírhelyeket hamar megnézhetjük, ám a legnagyobbrészt természetes állapotában meghagyott füves-köves terület, a februárban csodásan virágzó növények, köztük a nagy virágú ciklámen, a tenger látványa, illata különleges élményt ad. A februári utazás egyik nagy előnye, hogy nincs tömeg, a parkban nem lépünk a másik turista sarkára.

Kicsit nehezen váltam meg a helytől, de várt rám a kikötőnél található, ókori, tehát görög és római város maradványait kínáló, az 1980 óta világörökségi védelem alatt álló Régészeti Park. Ott jelentősen több a megnéznivaló, szenzációsak a négy római villában feltárt mozaikok, de a többi látnivaló is magához vonzza az embert.

Hosszú sétára készüljön, aki odatart. A látnivalók - a Kr.e. 4. század végétől a középkorig - a királysírokéhoz hasonlóan nagy területen találhatók, a látogató szabadon kószálva maga dönthet a megtekintés sorrendjéről.

Sok helyen padok állnak, érdemes olykor leülni és csöndben létezni. A királysírokkal megegyezően ez a park is a tenger mellett helyezkedik el, ahol élvezettel lehet szimatolni a tengerillattal keveredő növényzet illatát. Elballagtam a kis emelkedőn álló, napfényben fürdő, vakítóan fehér világítótoronyhoz is. Felmenni nem lehet, csupán a felvezető lépcsősoron, a kilátás így is remek, a város jelentős része megmutatkozik.

A parktól lassan sétáltam visszafelé a kikötőn át. Itt nincsenek óriási tengerjáró hajók, kisebb és még kisebb hajók ringatóznak a part mentén, útközben a parti vendéglók becsali emberei szólítják meg a turistákat. Pár perc és elértem a bizánci építésű súlyos erődöt, amely a 18. században börtönként is szolgált, ma kiállítások színtere. Bár a földrengés megrongálta, újjáépült, aztán a velenceiek lerombolták, a törökök helyreállították, ki-ki a maga érdekeit képviselve. Az épület ma is erőt sugároz. Nem mentem be, csak az erődablakokban totyogó galambokat és a komor falakat bámultam meg.

A koranyári napsütés és a víz felől lengedező szellő, a kellemes fáradtság mélázó üldögélésre csábított, de a gyomrom hamarosan jelzett: itt az idő ebédelni. Ellenállva a kísértésnek, nem a kikötői vendéglők közül választottam, hanem a pár percnyi sétára levő Hondros névre keresztelt, helyi ételeket kínáló vendéglő felé vettem utamat. Rövid tétovázás, lemondtam a vegetáriánus mezéről, tartva attól hogy nem tudom végigenni a 10-15 féle fogást, helyette inkább másik, a ciprusi török időben meghonosodott étel keltette fel a figyelmemet. Nem ért csalódás, választottam, az imám, amely nálunk ájult imám néven ismert, mert a legenda szerint az imám, megérezve a sülő padlizsán és a fűszerek illatát, a gyönyörűségtől elájult, beváltotta reményeimet. Az étel érkezését két perccel megelőzően befutó, vékony, pirított, fűszerrel és olivaolajjal meghintett kenyérszeleteknek képtelenség volt ellenállni, mint láttam, a teraszon ülő helybéliek is hasonlóképpen cselekedtek. A remek ízű étel a pirítóssal olyan emberes adag volt, hogy bármilyen finom volt is, csupán a háromnegyedét sikerült megennem. Nem kockáztathattam, hogy az imám sorsára jussak.

Elérkezett az ideje, hogy lejárjam az ebédet, szerencsére volt is mit nézni. A Lidas utcán végigballagva örömmel nyugtáztam a nagy Papantoniou szupermarketet, de nem álltam meg, mert előbb a templomokat akartam látni. A Panagia Theoskepasti persze zárva volt, ám nagy örömömre az Agia Kyriaki Chrysopolitissa, azaz a Diocletianus római császár uralkodása idején vértanúhalált halt szentről elnevezett anglikán és egyben római katolikus - mindkét egyház használja - templomot nyitva találtam. A bazilikát ugyan Pál és Barnabás apostol alapította Kr.u. 46-ban, de történetét Kr.u. 300-as évektől lehet követni, majd ennek és a 14. században épült, lerombolt ferences templomnak a romjain készült el a 16. században a ma is álló templom. Az épület körül láthatók az oszlopmaradványok és a nevezetes Szent Pál oszlop. Ugyanitt, de ettől némileg elkülönülve láthatók a középkori török fürdő romjai.

Az alábbi videó összegzése ennek a két napnak. Nagyszerűségét nem az általam készített képek, hanem a remek válogatás és zene adja, melyeknek együttese véleményem szerint átlényegülésre ad lehetőséget. 

Mindezek után jól elfáradva még egy rövid vásárlás a szupermarketben, majd a 610-es busszal a felső végállomásig. A Neróban a forró csokoládéval és a spanakopitával felszerelkezve épp a naplemente előtti percekben érkeztem ki a teraszra. 

Ha tetszett a bejegyzés, tartsatok velem a második részben is, látnivalókban és kalandokban abban sem lesz hiány. 

Ma nyílt meg Szöulban a magyar kulturális központ, amelynek nyitóünnepségén Szíjjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter ill. Chang Jae-bok, a koreai külügyminisztérium diplomáciai nagykövete mondott beszédet. Mindketten hangsúlyozták, hogy a szöuli intézet mérföldkő a két ország kapcsolatában. Feltehetően egyik államférfi sem tudja, hogy a Budapesten hét éve működő koreai kulturális központ egyre kevésbé ér el sikereket, s ennek oka nem más, mint a központ irányítóinak és alkalmazottainak közönye. A szív hiánya.

Novemberben a Koreai Kulturális Központ új helyre költözött. Maga mögött hagyta a Csörsz utcai épületet, amely sokak számára a Korea iránti érdeklődéssel összenőtt hely volt, megnyitása 2012 tavaszán szinte eufórikus örömöt jelentett. A lelkesedés nem volt örökérvényű, az évek során az érdeklődők közül sokan eltérültek, s ebben közrejátszott egyéb más mellett az is, hogy Korea előretolt bástyája nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. 

A keleti blokk országai - Lengyelország, Csehszlovákia, Románia, az NDK, Magyarország és Bulgária -, ahogy az elvárt volt, humanitárius segítségnyújtási kampány keretében, illetve a kommunista országok közötti diplomáciai kapcsolatok erősítésére 1950-től kezdődően befogadott összességében 30 ezer - a számba feltehetőleg a Szovjetunióba, Kínába és Mongóliába került gyerekek is beletartoznak, a kelet-közép-európai országokba becslések szerint 6000 - hat és tizenkilenc év közötti észak-koreai gyereket, aki a koreai háború következtében vált árvává. Az árvaság és az észak-koreaiság kérdésére a poszt végén még visszatérek. Az időszak általában, benne az árvák elő- és utótörténetével sajnálatosan rosszul dokumentált, még ma is vannak olyan iratok, amelyek az érintett országok külügyminisztériumainak bizalmas dokumentumai.

Az érkező gyerekek többsége nem volt egészséges, orvosi kezelésre volt szükségük, a fogadó országok árvaházakat hoztak létre számukra, gondoskodtak tanításukról. Nem feledkezhetünk el arról, hogy mindez néhány évvel a második világháború befejezése után történt, mikor a fogadó országok még javában igyekeztek újjáépíteni országaikat a háborús rombolások nyomán, a lakosság próbált a megváltozott körülmények között új egzisztenciát kialakítani, kitörölni emlékezetéből a háború során elszenvedett fájdalmakat. Némileg eltérő módon, de mégis mindenütt gondosan és szeretettel foglalkoztak az érkezőkkel.
Sőt, mivel az emberek maguk is sok borzalmat éltek át, képesek voltak empátiával tekinteni az elárvult gyerekekre.

Az említett országokban az árvák oktatása részben koreai nyelven folyt, részben pedig az adott ország nyelvén. A bolgárok példának okáért 1952 szeptemberétől - az első koreai csoport 1952. június 28-án érkezett - koreai nyelvű oktatást nyújtottak, majd bolgár nyelvet, irodalmat és történelmet is tanítottak a náluk menedéket találó 200 hat és tizenkét év közötti gyermeknek. Ezzel megegyező gyakorlatot folytattak az 1953 szeptemberében érkező 300 gyermek számára is. Őket a bolgár fővárostól kb. 100 kilométerre fekvő helységben, erre a célra felépített épületekben, míg az elsőként érkezetteket egy Szófiától mintegy 30 kilométerre található létesítményben helyezték el. Az ellátás költségeit a bolgár vöröskereszt, a tankönyveket és oktatási anyagokat a Nemzeti Oktatási Minisztérium állta. Bulgáriából a legtöbb gyerek 1956 és 1958 között tért haza, az utolsó csoport 1960 januárjában távozott.

Az NDK-ba az első csoportot alkotó 205 gyermek 1953 januárjában érkezett, akiket a Drezdával szinte összenőtt Radebeul nevű település moritzburgi részén, a Kathe Kollwitz rezidenciában helyeztek el. A koreai gyerekeknek szánt négy épület, ahogy illik, Ernst Thälmann, Georgij Dimitrov, Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht nevét viselte. A komplexum része volt az iskola, nyolc tanteremmel, beleértve a zeneszobát, tanári szobát, valamint egy könyvtárt és egy tornatermet. A már két éve ott lakó és tanuló görög csoport őszinte örömmel üdvözölte a koreai úttörőket. A koreaiak viszont azonnal meghódították Moritzburg lakosainak szívét, mikor elénekelték az NDK himnuszának első strófáját. Az érkezők táplálását egy Kurt Geister nevű férfire bízták, aki 15 évig tengerész volt, járt Koreában is, ezért jól ismerte a hagyományos koreai rizsételek készítésének titkait. Mindez az Allgemeiner Deutscher Nachrichtendienst 1955. március 2-i számában olvasható. A lelkes beszámoló Herzliches Willkommen für 200 koreanische Kinder címmel jelent meg.

Lengyelországban 1950-től kezdve kb. 2000 észak-koreai árva telepedett le Krakkóban, Chrzanówban, Myślenice-ben, Łódź-ban és Ciechanów-ban, de közülük 1270 gyermek az alsó-sziléziai Plakowice nevű nyugodt, erdővel körülvett kis faluban lelt otthonra, mintegy 300 lengyel tanár, orvos és ápoló gondozása alatt. A kicsi, eldugott településre épp azért esett a választás, hogy a koreai csapat ottléte titokban maradjon, a háborúból épp csak tápászkodó, nélkülöző lengyelek reakcióitól tartva.

Tanulásuk része volt a lengyel nyelv elsajátítása, de a visszaemlékezésekben arról is beszámolnak, hogy a melegszívű lengyelek olyan szeretetteljes légkört valósítottak meg, s a tanárok olyan köteléket alakítottak ki diákjaikkal, amely feltehetőleg elkísérte őket egész további életükben. Bár kezdetben adódtak kommunikációs nehézségek - az első időben a kommunikáció kézmozdulatokkal és rajzokkal történt - kulturális akadályok is előfordultak - a lengyel nyelvű beszédnél sokkal lágyabb és csendesebb hanghoz szokott gyerekek állandóan azt hitték, a lengyelek kiabálnak velük - néhány fiatal tanárnőnek gondot okozott a fiúktól az elvárt tiszteletet megkapni, a gondozók hamar megtanultak néhány koreai szót, a gyerekek pedig lassanként tanulni kezdték a lengyel nyelvet, így a továbbiakban a kapcsolattartás már nem okozott nehézséget. Az iskolaigazgató maga is résztvett a háborúban, sokat tapasztalt emberként tudta, hogy ezeknek a messziről jött gyerekeknek, akiknek lelki sebein kívül a testi szenvedésből is kijutott - erről tanúskodtak a testükön látható hegek -, csak úgy tudnak segíteni, ha szüleikké válnak. A felismerést tettek követték, s a gyerekek lengyel nevelőiket hamarosan apának és anyának szólították annak ellenére, hogy a gyerekek észak-koreai kísérői a szeretetteljes bánásmódot igyekeztek tiltani. A Koreai Munkáspárt irányelvei között ugyanis szerepelt, hogy a gondozók és a tanárok nem alakíthatnak ki érzelmi köteléket a gyerekekkel. Kim Il-sung (mifelénk Kim Ir-szen), az észak-koreai nép istenített atyja azzal indította útnak az árvákat, hogy tanuljanak, dolgozzanak és erősödjenek, hogy visszatérve majd ők is a csodálatos haza újjáépítésén fáradozzanak, azaz hazatérésük után csatlakozzanak a Chollima Mozgalomhoz.
Itt egy korabeli film, ami valamelyest képet ad róla, hogy zajlott az élet.

Az érkezők eleinte nem fogadták el a lengyel ételeket, előfordult hogy elmentek az erdőbe gyökereket és férgeket gyűjteni, idővel azonban nemcsak elfogadták a helyi ételeket, hanem meg is szerették őket. Az ötvenes években Lengyelországban is háború utáni szegénység volt jellemző, de a nevelők mindent megtettek érte, hogy még csokoládét is adhassanak védenceiknek. A gyerekek tanultak lengyelül, nevelőik pedig - ahogy azt alább a filmben hallani fogjuk - lassanként tanulták a koreai szavakat. A visszaemlékezők 44 év távlatából is könnyeikkel küszködnek, nem véletlenül.

2006-ban Patrick Yoga lengyel rendező és forgatókönyvíró a wrocławi Osobowice temetőjében felfedezte egy 13 éves koreai lány, Kim Ki Dok sírját. Felfedezését megosztotta barátjával, Jolanta Krysowata újságíróval, aki ennek hatására kezdte kutatni a koreai gyerekek történetét. Felkereste az őket tanító idős embereket, s a velük készült interjúkból és a fennmaradt filmrészletekből 2013-ban megjelent könyv - Angyalszárny címmel -, rádióműsor (Árvák), majd megszületett a Kim Ki Dok című dokumentumfilm.

Ahogy már korábban írtam, a koreai gyerekek többsége különféle betegségtől szenvedett, mycosis (gombás fertőzés), trachoma (kötőhártya-gyulladás) vagy akár malária kínozta őket, emellett minden gyereknek két vagy három parazita is megtámadta a testét, leggyakrabban kerek- és szalagférgek. Az orvosok és ápolók elkeseredetten küzdöttek meggyógyításukért. Azonban mindez szinte eltörpült a törékeny Kim Ki Dok betegsége mellett, aki egyes források szerint Werlhof-kórban, mások visszaemlékezése szerint leukémiában szenvedett. Abban az időben a kigyógyulásra egyedüli reményt a vérátömlesztés adott.

A kislányt kezelő lengyel orvos, Tadeusz Partyka a haldokló gyermeket így próbálta megmenteni, de mivel szembeszállt felettesei parancsával, végül felmentették feladata alól. Danuta Biedrowa, Partyka doktor segítője így emlékezik vissza: "Ez a koreai kislány egészen megragadta őt. A harc a kislány életéért három hónapon át tartott, ezalatt az orvos teljesen neki szentelte magát, végül azonban alulmaradt a betegséggel vívott harcban.

Van valami? Csak a szeretet. Ő egy angyal, akinek Isten levágta a szárnyát, hogy kicsit tovább maradjon itt a földön, hogy az olyan bolondok mint én, megértsenek valamit.
Dr. Tadeusz Partyka

A dokumentumfilm angol felirattal megtekinthető.

Kim Il-sung 1956-os lengyelországi útja során meglátogatta az árvákat.

1958 késő ősszel aztán hír kezdett keringeni arról, hogy a gyerekek visszatérnek Koreába. A gyerekek és nevelőik sírtak. A gyerekek nem akartak hazamenni, a megpróbáltatások után itt végre nyugalomra leltek. Minden módon, akár megbetegítve magukat, szerették volna késleltetni az utazást. A nevelők adománygyűjtést rendeztek, ajándékokat vásároltak kis védenceiknak. Később kiderült, hogy az ajándékokat a koreai kísérők elvették tőlük. Többen komolyan fontolgatták gyerekek örökbefogadását, de erre nem volt lehetőség. 1959-ben aztán az összes gyereket visszavitték Észak-Koreába.

A gyerekek igazi tragédiája Koreában kezdődött. A lengyel tanárok és tanítványaik között még két éven át zajlott levélváltás, majd koreai oldalról nem érkezett több levél. Hogy mi lett a gyerekek sorsa, szinte kideríthetetlen. A koreai nevek átírása miatt az eredeti nevek visszaírása nagyon bizonytalan eredménnyel jár, kevés a rendelkezésre álló levéltári forrás. A lengyelül írt levelekben a visszavágyódás megfogalmazásán felül az otthoni sorsuk nyugtalanító jelei olvashatók. "A hadseregbe megyek, mert minden koreai úgy szolgál a seregben, mint egy férfi." "Nem akarom elfelejteni a lengyel beszédet, szeretném, ha anyuka el tudna küldeni nekem egy könyvet, a Robinson Crusoe-t és egy fotót Ewaról." "Koreában nincs szalonna. Soha nem adnak nekünk egy kis húst. Koreában kukoricát esznek, és ez nem elég." És az egyik utolsó levélben ez olvasható: Hamhung kikötőjében megjelent egy Kostek nevű görög hajós, a valamikori Plakowice-i fiúk peig vágyakozva hallgatták a lengyel beszédet.

A Plakowice-i erdőben egy emlékmű áll, amelyen az alábbi felirat olvasható lengyel és koreai nyelven:
"Mi, észak-koreai háborús árvák, ebben az iskolában tanultunk 1953 és 1959 között. Nagyra értékeljük a lengyel tanárokat szülői szeretetük és gondoskodásuk miatt, és soha nem fogjuk elfelejteni őket. A koreai háború árvái által 1957. július 30-án." Több más érdekes dokumentum és korabeli filmrészlet mellett az emlékmű is látható abban a videóban, amelyet Ryan Socash amerikai online újságíró készített és töltött fel a youtube-ra 2016-ban.

Többen voltak, akik maguk erejéből igyekeztek eljutni Lengyelországba. Egyikük több könyörgő levelet intézett a tehetetlen Jozef Borowiec tanárhoz, majd ezt követően életét vesztette, mikor sikertelenül próbálkozott átjutni a kínai határon. Nem egyértelmű, de valószínű, hogy az egyik forrásban szereplő On Tun-czon (?) nevű fiúval azonos, aki többször próbált egyedül visszatérni, s aki a harmadszori sikertelen kísérlet közben elsüllyedt a kínai határ mentén húzódó mocsárban.

A gyerekeket kísérő északiak között voltak olyanok, akik a lengyel gondozók valamelyikével szerelmi kapcsolatba kerültek, de ezeknek a szerelmeknek nem lehetett boldog vége. Ezt példázza annak a fiatal lengyel nőnek a története is, aki terhes lett. Észak-koreai szerelmével össze akartak házasodni, ám mikor a varsói nagykövetségbe megérkezett a hivatalos kérelem, a leendő apát azonnal visszaküldték Koreába.

Choo Sang-mee dél-koreai színésznő hazájában október 31-én debütál rendezőként. Korábban már készített ugyan két rövidfilmet, de ez a mostani az első teljes hosszúságú alkotása. Lengyelországi tartózkodása alatt kísérője volt a történetben szereplő gyerekekkel saját gyerekkori emlékei és családjától való elszakadása miatt velük mélyen együttérző észak-koreai menekült Lee Song színésznő. Közel másfél évtizeddel a lengyel dokumentumfilm bemutatása után The Children Gone to Poland címmel elkészítette az észak-koreai árvák lengyelországi történetét. Filmjében az akkori árvákról és az utóbbi években Dél-Koreába menekülő északi fiatalokról beszél. A busani filmfesztiválon már bemutatták, de a dél-koreai nyilvános bemutató előtt, a dél-koreai-lengyel kapcsolatfelvétel harmincadik évfordulója alkalmából október 24. és 29. között, a Varsóban megrendezésre kerülő koreai filmfesztiválon látható lesz a dokumentumfilm.
Az Arirang tévé interjút készített a művésznővel. A beszélgetés angol felirattal látható. 

Nem a színésznő az egyetlen dél-koreai, akinek érdeklődését felkeltette az észak-koreai árvák kelet-európai tartózkodásának története. Kim Deog-young dokumentumfilmje 15 évig tartó kutatást, három hónapos forgatást és öt hónapig tartó vágást-szerkesztést követően készült el, amelynek szintén mostanában lesz a premierje: a Two Homes bemutatója az október 26-tól november 5-ig tartó szófiai Independent Film Festivalon lesz.

A film készítésének ötlete akkor merült fel, mikor a 72 éves Georgeta Mircioiuról készített fotót. A román asszony az 1960-as évek óta hiába vágyakozott újra találkozni észak-koreai férjével, Cho Jung-ho tanárral, akivel 1952-ben a bukaresti árvaházban ismerkedett meg. Ő azok egyike, aki házasságkötését követően Észak-Koreába visszatérő férjével tarthatott, de lánya betegsége miatt vissza kellett utaznia Romániába. Onnan kezdve hiába folyamodott vízumért, mindig elutasításban volt része.
Kim úr ennek nyomán a román filmarchívumban és levéltárban kutatva gyűjtött anyagot, majd a kutatást folytatta Bulgáriában, a Cseh Köztársaságban, Magyarországon és Lengyelországban. Nem volt könnyű dolga, évtizedek távolából olyan emberekre kellett bukkannia, akik emlékeznek vagy közvetlen tapasztalatokkal rendelkeztek az árvák ott tartózkodásával kapcsolatosan. Természetesen nyelvi akadályokkal is meg kellett küzdenie. A romániai visszaemlékezések talán legszívszorítóbb története, hogy az egyik árvát egy helyi család örökbefogadta volna, ám az örökbefogadás nem ment túl jól, ezért a gyerek visszatért a moldvai Siret (Szeretvásár) árvaházába, ahol a többi árva brutálisan megverte. Végül ő is visszakerült Észak-Koreába. Romániába 1500 árva érkezett, akik aztán az 1957-1961-es ötéves terv befejeződése után tértek vissza hazájukba.

Lengyelországi levéltári kutatásának eredményeként is kiderült egy szomorú történet. 1957 májusában a varsói észak-koreai nagykövetség táviratot kapott a lengyel kémelhárítástól. A híradás arról tájékoztatott, hogy két észak-koreai gyermeket elfogtak egy határbiztonsági ellenőrző ponton azután, hogy nem sikerült Németországba belépniük. A két gyermeket átadták az észak-koreai ügynököknek, majd hazaszállították őket. Azóta senki sem hallott róluk. A két névtelen fiú a lengyelországi Plakowice-i árvaház koreai árvái közül való volt.
Előzetes a filmből

Dr. Kim Young-ja, más néven Young-ja Beckers-Kim és férje, Christopher Beckers a Csehország (Csehszlovákia) területére került gyerekek történetét kutatja. Egy helyi asszony, aki Csehország északnyugati részén fekvő Valec kastélyban tanuló kb. ezer gyerek tanára volt sok információt osztott meg a házaspárral, a kastélyban lakó gyerekekről készült fotókat adott át nekik. A Beckers házaspár idén tavasszal kiállítást készült létrehozni a birtokukban levő képekből, ötven fotót és a gyerekektől érkezett képeslapot. A Korea Room projekthez mind az északiak, mind a déliek anyagi segítségét kérte, de választ nem kapott. Állítások szerint a déliek azért nem csatlakoztak támogatóként, mert tudomásuk szerint a csehországi árvák mind északról származtak, ezért az országnak nincs észszerű oka az észak-koreaiak emlékére irányuló projekt finanszírozására.

Az észak-koreai árvák magyarországi történetéről a neten lényegében semmit nem lehet fellelni, csupán nyomtatott formában olvashatunk róla. Dokumentarista feldolgozás egyedül a Csoma Mózes által írt kötet, a Koreaiak Magyarországon az 1950-es években, amely 2012-ben a L'Harmattan Kiadó gondozásában látott napvilágot. Visszaemlékezéseknek, interjúknak, további kutatásoknak nyoma sincs, az ELTE koreai szakos hallgatói úgy látszik, a témából nem ír(hat)nak diplomamunkát.

Csoma könyvében két szépirodalmi írásműről tesz említést, ezek egyike Nemes Nagy Ágnes visszaemlékezése, amelyet pár évvel ezelőtt elvetemült módon közzétettem itt a blogban. Élvezetes írás, sokatmondó történetek.

Az írónő az ötvenes években a budapesti Petőfi Gimnázium tanáraként ismerkedett meg az itt tanuló koreai kamaszokkal. A gimnázium tanára volt Sövény Aladár, akinek elévülhetetlen érdemeiről testvérblogom posztere, jjagnun írt tisztelgő posztot, amelyben jogosan hiányolja a téma szakértőinek a tanár úrról írt értékelését. Egy évvel később aztán megjelent, újfent Csoma Mózes tollából, az ELTE Eötvös Kiadó jóvoltából a mű, Sövény Aladár, a hazai koreanisztika úttörője címen.

Az egyik szemem nevet, a másik meg sír. Örülök annak, hogy hazánk közelmúltjának koreai kapcsolódásai olvashatók, de mennyivel biztatóbb lenne, ha ez nem egyetlen szakember, hanem számos, a témával hivatásszerűen foglalkozó kutatásainak eredményeként születne meg.

Magyarországra 1951 novemberében érkeztek az első észak-koreai gyerekek, 158 fiú és 42 lány. A szabadsághegyi  Erdei Iskolában - amelyet hamarosan Kim Ir Szen iskolának kereszteltek át - helyezték el őket. Tanáraik a hazai tankönyvek alapulvételével állították össze a tananyagot, de azt a gyerekek anyanyelvükön tanulták, ezért órai jegyzeteket használtak. Közben megkezdték a magyar nyelv elsajátítását. Ebben volt segítségükre a már említett Sövény Aladár, aki a tanításuk mellett nyelvkönyvet is készített számukra, majd 1953-ban a diákok együttműködésével megalkotta a 14 ezer szót tartalmazó koreai - magyar szótárat. Még ennek ellenére is nehezen ment a magyar nyelv tanulása, ezért a következő tanévtől a környékbeli általános iskolákba és gimnáziumokba osztották szét őket. 1952 októberében 131, 1953-ban pedig 200 ösztöndíjas érkezett, akik a budapesti Zsombolyai utcai , ill. a Bartók Béla úti Vásárhelyi Pál diákotthonban kaptak szállást. 1953. május 8-án megnyitották a Hűvösvölgyben a "Pak Den Áj" gyermekotthont, amely csökkentette a szabadsághegyi gyerekotthon zsúfoltságát. Az egyetemista fiatalok könnyebben, az általános iskolások és gimnazisták valamivel nehezebben illeszkedtek be. 1956 nyarán Kim Il-sung (Kim Ir-szen) kelet-európai körútja során Magyarországra is ellátogatott. Az itt tanuló gyerekek természetesen már a repülőtéren fogadták, majd a Nagy Vezér a gyermekotthonokban is látogatást tett. 

Habár az észak-koreai vezetés maga kezdeményezte az árvák befogadását a baráti országokba, bizonyos fenntartások kísérték ottlétüket. Ennek legfontosabb oka az afölötti aggodalom, hogy a fiatalok-gyerekek bevonhatók lesznek-e a mozgalomba, ugyanis bár a szovjet blokkban az ideológia és a filozófia az észak-koreaival megegyező, a politikai feltételek különbözősége miatt Kim Il-sung úgy vélte, a mindkét társadalomban tapasztalatokat szerző fiatalok egyedi nézőpontot alakíthatnak ki, ami veszélyes, még a végén megmételyezheti a nyájat. Az 1956-os, feszültséggel terhelt év volt Kelet-Európában, elsősorban persze Magyarországon és Lengyelországban. A Szovjetunióban Hruscsov pártkongresszuson elmondott híres beszédével megkezdődött a desztalinizáció. Érthető módon az észak-koreai vezetés, főként Kim Il-sung számára félelmet keltő volt a kommunizmus elleni lázadás, ill. a személyi kultusz elutasítása annál is inkább, mert Kelet-Európából hazatérve maga is majdnem áldozatul esett a desztalinizációnak. A próbálkozás gyenge volt, az ellenzéket sikerült elhallgattatni, de nyilván, az ördög nem alszik, nem vágyott az ellenzéket erősíteni holmi Európában megszédített fiatalokkal. A félelmet pedig csak fokozta, hogy az ötvenes évek közepén már nem kevés észak-koreai fiatal tanult Magyarországon felsőoktatási intézményekben vagy egyéb, felsőszintű képzőhelyen, közülük pedig mintegy kétszáz fiatal csatlakozott a forradalomhoz, néhányan pedig a forradalom leverése után megpróbáltak nyugatra menni, de Lengyelországból, sőt, Bulgáriából is igyekeztek páran nyugatra eljutni, vagy legalábbis nem visszatérni északra. A poszt keretei végesek, ezért nem térek ki rá, hogy a keleti blokk országaiba a kisiskolások után egyetemista korú észak-koreaiak is érkeztek. A nálunk tanuló egyetemisták nagyszerű szolidaritásának azonban az volt az eredménye, hogy a keleti blokk országai közül a Magyarországon tanuló gyerekeket és fiatalokat rendelték legkorábban haza: 1956 decemberében, pánikszerű gyorsasággal vonatra ültették őket, néhány diák kapott csak engedélyt a maradásra, hogy befejezhessék tanulmányaikat. Ahogy a többi országban tanulókról, az itteniek későbbi sorsáról sincsenek adatok.

Mindezek után meg kell állnunk egy pillanatra. A források ugyanis megemlítik, hogy az Európába érkező gyerekeknek nem mindegyike volt árva. Voltak közöttük magasrangú észak-koreai tisztviselők gyerekei, így például a varsói nagykövet unokája. Mikor nagyapja látogatást tett Plakowice-ben, nagyapa és unoka találkozott. Talán csak a mi számunkra meglepő, de sem ölelés, se egyéb szeretetmegnyilvánulás nem kísérte a találkozást, csupán egy kézfogás.

Eddig folyamatosan észak-koreai árvákról beszéltem. Ám vannak szakértők, akik szerint a gyerekek nem, vagy nem mind északiak. Ezt megerősíti Lee Hae-sung, a lengyelországi Wroclawi Egyetem professzora, akinek bizonyítékai vannak erre vonatkozóan. Nem nehéz elképzelni, hogy a koreai háború véres csatái közben, a folyamatosan mozgó frontvonalak miatt menekülő családok gyerekei elszakadhattak szüleiktől. Különösen érvényes ez a Szöulban vagy környékén élő gyerekekre, hiszen az északiak meglepetésszerű támadásakor pillanatok alatt Szöulig jutottak, aztán ugyan az ENSZ-erők visszaszorították őket, de később, a kínai beavatkozás eredményeként újabb előretöréssel megint elfoglalták Szöult.
Az alábbi képen látható árva, Kim Yeon-sook vagy Kim Young-sook Lee professzor szerint Szöulból származott.

Jolanta Krysowata még ennél is messzebb megy, amikor azt állítja hogy kutatásai során szembesült azzal a ténnyel, hogy a Plakowice-i árváknak közel fele déli volt. Az újságírónő felteszi a kérdést, amelyhez mi is csatlakozhatunk. "Kíváncsi vagyok, Dél-Korea miért nem kérte soha, hogy az északra került gyerekeket adják vissza?"

A Lengyel Nemzeti Emlékezet Intézetbe (IPN, Poland's Institute of National Remembrance) az IPN fióktelepeiről beérkezett kb. száz fiatal koreai adatlapjának átfogó elemzéséről egy érdekes cikk olvasható. Ebben többek között az a gondolat is megfogalmazódik, hogy esetleg a déli gyerekek emberrablás következtében kerültek északra, közülük pedig nem kevesen a keleti blokkba. Nem meglepő felvetés, hiszen az északiakról nem egy esetben derült ki, hogy nem rettennek vissza az ilyen akcióktól, ha érdekük úgy kívánja. Az adatlapok között sok dél-koreai származási helyet mutat, ez pedig megerősíti Krysowata kutatásának eredményét.

Talán soha nem tudjuk meg, mi lett a sorsa a visszatért gyerekeknek. Ittlétük szolgál tanulsággal: a nem éppen ideális európai helyzet ellenére a vendéglátók sokkal inkább embernek tekintették őket, mint honfitársaik, vagyis inkább, mint kommunista vezetőik. Valószínűleg életük legnyugalmasabb és talán legboldogabb időszakát élték itt meg. Egy dologban biztosak lehetünk: a hazatérő gyerekek örökre megőrizték az itt töltött néhány évnek és tanáraiknak emlékét.

Felhasznált irodalom és érdekes linkek:

• Film exposes Poland’s embrace of North Korean orphans
• [Herald Interview] Documentary reopens nearly forgotten history
• Kim Ki Dok: Korean Orphans in Poland
• 'The Children Gone to Poland' traces N. Korea war orphans abroad
• North Korean orphans feel at home in Europe
• [Recenzja] Jolanta Krysowata – „Skrzydło anioła”
• Nie zaznają strachu, nie zaznają głodu. Historia koreańskich sierot w Polsce
• Forgotten Era, Forgotten People: The north korean diaspora
• New film highlights Poland’s shelter of North Korean orphans 
• Untold stories about Korean War orphans in Europe 
• Interaction of Czechoslovakia and Korea from World War II until the End of the Korean War
• The Destruction and Reconstruction of North Korea, 1950 - 1960
• Koreans in Germany
• Germany in Transit: Nation and Migration, 1955-2005
• Personal Files of Korean War Orphans and American and British Pows
• North Korea International Documentation Project
• North Korean Archives Project
• North Korea International Documentation Project
• New Research on N. Korea’s Interaction with European Secret Police During Korean War
• Jól gondolja meg, elmegy-e Észak-Koreába egyetemi tanárnak!
• Wow! Really? North Korean Students Joined Hungary’s 1956 Revolution To Fight Communism
• Csoma Mózes: Koreaiak Magyarországon az az 1950-es években. L'Harmattan Kiadó, 2012.

Nyilván sokan emlékeznek olyan vándortársulatokra, amelyek cirkuszi mutatványokkal szórakoztatták a falvak, városok közönségét - még valamikor az időszámításunk előtt, mikor az internetről senki nem álmodott, nem volt tévé, vagy csak a hét hat napján volt adás. Akkoriban az emberek számára, főként vidéken, nem sok szórakozás akadt, így a település szélén a vándorcirkusz sátrainak megjelenése igazi szenzációként hatott.

Így volt ez a világ számos pontján, például Koreában is. Koreában a vándorkomédiások elnevezése namsadang (남사당), az általuk bemutatott produkciók összessége pedig a namsadang nori (남사당놀이), azaz a namsadang játékok. A namsadang különlegessége, hogy a társulat tagjai férfiak - bár az idő haladtával - a 19. század második felében - már nők is bekerülhettek közéjük, de eredetileg csakis férfiak alkották. Erre utal a név is, az első szótag a "nam" ugyanis férfit jelent.

Az első nő a namsadang történetében a feltehetően árva, családi védelmezők nélkül sodródó Baudeogi volt, aki ötéves korában került az Anseong namsadanghoz, de azzal, hogy lány létére befogadták, még nem volt vége a meglepetéseknek. Tizenötéves korában kkokdusoe (꼭두쇠), azaz vezető lett a társulat egyhangú szavazása eredményeként. Az együttes nagy sikert aratott szerte az országban, majd hasonló siker részesei voltak 1865-ben, mikor a király felszólítására szórakoztatták a Gyeongbokgung palota újjáépítésében résztvevő munkásokat. Az uralkodótól Baudeogi megkapta a jade fejpánt gombot, amely addig csak a legmagasabb rangú tisztviselőknek jutott osztályrészül. Néhány évvel később Baudeogi az állandó vándorlással járó stressz miatt tuberkulózisban megbetegedett és 1870-ben 23 éves korában meghalt. Az utókor azonban nem feledkezett meg róla, Anseong városa az ő emlékezetére minden évben megrendezi a namsadang nori fesztivált.

Horace N. Allen, az első Koreában tevékenykedő amerikai protestáns misszionárius - érdekes fickó volt, a koreaiak nem ok nélkül állítottak emléket neki a Jejungwon (2010) és a 2018-ban készült Mr. Sunshine című sorozatokban - 1887-ben Washingtonban egy csapat koreait elvitt egy ottani cirkuszi előadásra. A vendégek udvariasan nézték, majd jelezték hogy az otthoni cirkusz, a namsadang nori jobban tetszik nekik. Az alábbiakban igyekszem kicsit bemutatni a namsadang nori mibenlétét és magyarázatot találni népszerűségének okára.

A témában olvasgatva meglepő dolgokra lehet bukkanni. A társulat tagjait a legtöbb esetben az otthonaikat elhagyó gyerekekből toborozták. Néha a gyerekeket egyszerűen elrabolták, de sokan önként csatlakoztak a namsadang csoporthoz vagy azért, mert szexuálisan elcsábították őket, vagy mert a fellépés varázsa hatott. A neten számos tanulmány írja le, hogy ezek a vándorló csoportok homoszexuális közösségek voltak. Egyes szakértők szerint a namsadangpae-ben sutdangmo ("butch") és yodongmo ("queen") csoportokba osztották a tagokat, s minden újonnan érkezett a yodongmo-hoz tartozott. A ppiri, vagyis a társulathoz csatlakozó fiatal fiúk passzív szexuális szerepet töltöttek be a társulatban, míg az idősebb tagok férfiszerepet játszottak. A kkokdusoe-k gyakran extra jövedelmet szereztek abból, hogy a gyakornokokat - ppiri - egy-egy faluban áruba bocsássák.

Ez történik Gong-gillel is A király és a bohóc című, 2005-ben készült filmben. Azonban feltétlenül meg kell említeni, hogy egyes állításokkal szemben a történetben az ez ellen fellépő Jang-sang nem valamiféle homoszexuális vonzódás és egy ebből fakadó féltékenység miatt menti ki Gong-gilt és indulnak el a főváros felé. A koreai Hamlet - Yeonsan király - drámai történetét nézve, annak előterében két férfi közötti nem homoszexuális kapcsolat, hanem mély, baráti szeretet csodálói lehetünk. A filmet csak ajánlani tudom mindazoknak, akik még nem látták.

A konfucianizmus szerint a homoszexualitás rendkívül erkölcstelen volt, így a sok évszázadon át a konfucianizmus befolyása alatt álló társadalomban a namsadang előadóit az iskolázott réteg egyszerűen számkivetettként kezelte és teljesen figyelmen kívül hagyta. A köznépet azonban a homoszexualitásuk nem érintette.

A játékok, vagyis mutatványok minden namsadangban azonosak voltak. Az előadás nem színpadon történik, így a közönség közvetlen közelről látja az eseményeket, tetszésüket, ill. kritikájukat nemcsak tapssal és ujjongással, hanem szavakkal is kifejezhetik. Sőt, elvárt a közönség hangos véleménynyilvánítása, amelyre az előadók reagálnak is. A szereplők az előadás során végig humoros megszólalásokkal kísérik a műsorszámokat. Ezek akár az időjárásra vagy a közönség mozgására vagy bármi egyébre vonatkozhatnak.

Pungmul (풍물) - tánc, éneklés és dobolás, ez utóbbi a pungmul központi eleme. A pungmul nori kezdetben a mezőgazdasági munkák kísérője volt, vagyis nongak (농악), azaz a gazdák zenéje. A 20. század második felében városi, politikai tiltakozások alkalmával is megjelent.

Egy frenetikus produkció az Anseong-i fesztiválról

Egy vagy több előadó mutatja meg a beaona norit (버나 놀이), a pálca tetején boszorkányos ügyességgel forgatott tányért. A zsonglőrködés közben az előadó szellemes társalgást folytat a talajon álló bohócokkal, a maehossival (매호씨) vagy sorikkunnal (소리꾼).
Ezen az 1965-ös előadáson 26:31-től figyelhetjük

A salpan (살판) talajon végzett akrobatika, birkózás, a résztvevők humorral vegyítik, kiszólnak a közönségnek.

A koreai történelmi filmekben/sorozatokban a namsadang nori talán legtöbbször látható eleme az eoreum (어름) vagy más néven jultagi (줄타기), ami a kötélen való táncolást jelenti. Olyan óvatosan kell járni a kötélen, mintha vékony jégen lépkedne az ember, innen származik az eoreum (vékony jég) elnevezés.

Az alábbi és a nyitókép A király és a bohóc elejéről való. Stílusában és hangulatában oly mértékben emlékeztet Kim Hong-do (Danwon) alkotásaira, hogy biztosra vehető, az ő zseniális festményei voltak az ötletadók. Más lapra tartozik, hogy a történet Yeonsan király uralkodása alatt játszódik, míg Kim Hong-do  - érdemes kattintani, rászánni pár percet! -- a 18. század végefelé élt. De ennyi művészi szabadságot érdemes engedélyezni a film alkotóinak, hiszen Danwon, a "három Won" egyikének képei nem korhoz kötöttek, a rendkívüli, humorral átszőtt munkáin szereplők akár évszázadokkal korábban élt embereknek is hű ábrázolásai lehetnének. Nem is beszélve arról, hogy a film indítása és a hozzá tartozó zene egyik felejthetetlenül megindító része az alkotásnak.

A kötélen előadott produkció nem csupán az előadó ügyességét bizonyítja, hiszen a három méter magasan kifeszített kötélen mozogva beszél is a talajon álldogáló társához és a közönséghez. Hogy milyen szellemes - olykor vaskos humorú - társalgás kíséri az előadást, azt A király és a bohóc című filmben jól megfigyelhettük, de az alábbi felvételen is hallható. Mellesleg jól látszik, hogy a ma már ugyan a legkülönbözőbb csatornákon kínált szórakoztatások dacára a közönség milyen élvezettel és feszült figyelemmel nézi az előadást. Itt kell szót ejteni arról, hogy a namsadang népszerűsége a 20. század elején, a japán megszállás idején erősen megcsappant, majd a világháború, s az azt követő koreai háború utáni évtizedekben a nyugati kultúra beáramlása következtében szinte teljesen feledésbe merült és csak az 1980-as években indult megint hódító útjára. A dél-koreai kormányzat 1964-ben a deolmit, 1988-ban azonban - ezzel jelezve a műfaj iránti tiszteletét - a teljes namsadang norit felvette az immateriális kulturális javak listájára. 

Rendkívül fontos része a játékoknak a deotboegi (덧뵈기). Többek között ez a műsorszám az, amely a namsadangot magasabbra emeli a nyugati cirkuszi előadásoknál. A deotboegi maszkban előadott szatíra, általában a jangbanok, vagyis a Csoszon társadalom uralkodó osztályának paródiája állt a középpontban. A szatirikus hangvétel segítségével mindig komoly társadalomkritikát fogalmaztak meg. Nem meglepő, hogy a közönség körében annyira népszerű volt.

Az előadás utolsó száma a deolmi (덜미), azaz a bábjáték volt, melyet kkokdu kagsi noleum (꼭두각시 놀음) néven is említenek. Kkokdu (báb), gaksi (leány) és noleum (nori, előadás). A namsadang noriban előadott bábjáték sok hasonlóságot mutat a kínai és japán és más délkelet-ázsiai bábszínházakkal, de a koreai bábművészet eredeti stílust képvisel. 

A deolmi során a deotboegihez hasonlóan az uralkodó osztály és a korrupt buddhista papok kritikáját szólaltatták meg, ezzel kifejezték a hallgatóság álmait és vágyait, tehát a látványos szórakoztatást szellemi tartalommal ötvözték. Ez pedig messze túlnyúlik a világ nyugati felében látható - a testi ügyességre alapozó - cirkuszi előadásoktól.

A koreai szórakoztatóipar szédületes mennyiségben állítja elő az idolokat, akik - látszólag - megfelelő külső és belső tulajdonságokkal rendelkeznek ahhoz, hogy a profi felkészítés, hasonlóan profi módon megtervezett dalok segítségével rengeteg pénzt hozzanak a működtetők számára. Az alapvetően tehetséges kiválasztottakat szigorú szabályok közé szorítják a "csináld fiam, mert ha nem, jön helyetted másik" elv alapján. A kellőképpen megetetett lányok-fiúk pedig elfogadják. Korea a szabálykövetés fellegvára. Legalábbis ez az, ami látható. Vannak, nem sokan, akik szenvednek az individuum elnyomásától, az eredeti elgondolások társadalmi alárendelésének kényszerétől. Vannak, akik úgy lázadnak, ami még rosszabb a társadalom számára, mint az idejétmúlt konfuciánus filozófia. Ők azok, akik sajátos módon rúgják fel a szabályokat, ezzel hozzájárulnak, hogy az erkölcs a színfalak mögött egyre inkább foszladozzon - ezt épp az elmúlt hetekban láthattuk. Több kpop banda tagja keveredett bele egy gyomorforgatóan sötét ügybe, amelyben elkábított nőkkel folytatott szexelés, az aktusokról titokban készített videók, majd azoknak csetszobában való küldözgetése bizonyítja, hogy a tisztesség kiveszőben, hiába igyekeznek a szépre fényezett sorozatokkal ennek ellenkezőjét elhitetni. 

A szabályok követése azonban még a fiatalok többségénél is megfigyelhető. Ennek egyik nagyon lesújtó példája volt a Sewol katasztrófájakor értelmetlenül meghalt kamaszok története, akik elfogadták a hajó személyzetének utasítását: maradjanak a kabinokban, jön a segítség. Nem jött.

A tehetséges fiatalok a csillogó jövő, vagyis a sok pénz reményében beállnak a sorba, futószalagon gyártott külsővel, futószalagon gyártott dalaikkal kábítják az erre olvadozó nagyérdeműt, s elfelejtik, ha korábban ennél többről álmodtak. Olyanok ők, mint a lottófőnyereményben reménykedők, akik a sok példa ellenére szentül hiszik, hogy a pénz őket igenis boldoggá fogja tenni. Akinek szeme van, látja hogy a tiszavirág életű hírnév és a megszerzett pénz nem hozza meg a várva várt eredményt.

Genius loci, mondhatjuk, mert meglepő módon a más vidékekre szakadt koreaiak nem iparszerűen űzik a szórakoztatást. Nemrégiben írtam  a Szovjetunióban a rock (h)őskorának egyik legmeghatározóbb és legmaradandóbb hatást gyakorló képviselőjéről, a félkoreai Viktor Cojról. De nem ő az egyedüli aki megmutatja a világnak, hogy vannak koreaiak, akik nem pénztárgépként üzemelnek, hanem igazi üzenetet fogalmaznak meg hallgatóságuk számára.

A pekingi születésű Cui Jian - szülei észak-koreaiak, apja Cui Xiongji a légierő zenekarának trombitása, anyja Zhang Shunhua a Központi Nemzeti Dal- és Tánccsoport tagja - Viktorétól sokban különböző, de mégis nagyhatású pályafutása igazolja, hogy a még ma is a konfuciuszi alapokon nyugvó koreai gondolkodás hátrahagyása adja meg a lehetőséget az értékek megteremtésére. 

Cui Jian 1961. augusztus 2-án született etnikai koreai szülők gyermekeként. A zene a vérében volt, így nem meglepő, hogy a fiú is a zene felé fordult, 14 éves korában trombitálni kezdett, majd húsz évesen a Pekingi Szimfonikus Zenekar tagja lett. Ebben az időben kezdett ismerkedni a nyugati rockzenével a barátok által Hongkonkgból és Bangkokból becsempészett felvételek hallgatásával.

Az 1984-ben megalakított első zenekara a Qi He Ban első albuma szerelmi dalokat tartalmazott, bár rock elemek is felfedezhetők számaikban. A második album a nyugati pop-rock és a kínai zene eredeti kombinációját mutatta, és balladái már ebben az időben is a szokottnál érzékenyebb témákkal foglalkoznak. Cui Jian azonban hamarosan kiválik a zenekarból, s ezzel megindul szólókarrierje, amely a kínai rocktörténet egyik legjelentősebb zenészévé avatta. 

A dal szövege a videó alatt ugyan csak a google fordító segítségével értelmezhető - kivéve, ha valaki érti a mandarin nyelvet - de talán így is képet ad annak költői mivoltáról, és a belőle kihámozható jelképekről.

1986 májusában a világbéke éve alkalmából Pekingben tartott koncerten bemutatja pályafutása legismertebb és legkedveltebb dalát, a Nothing to My Name-et ( 一 无 所 有 ; pinyin: Yì Wú Suǒ Yǒu). Mkor a dal véget ér, a megdöbbent közönség állva ünnepel. Ezt követően hosszú időn keresztül egész Kínában ez a dal dörömböl az egyetemi kollégiumokban és a kávézókban.

A következő évben elhagyja a szimfonikus zenekart, majd hamarosan az ADO névre hallgató bandával dolgozik. Az ADO számunkra, magyarok számára különösen érdekes, mivel két nem kínai tagja közül az egyik, a volt pécsi egyetemista, a basszusgitáros Kassai Balázs. Amit ITT lehet megtudni, jelzi hogy honfitársunk, miközben nagy idők tanúja volt, a zenélésen, Cui Jiannal való találkozáson túl is okosan tevékenykedett, szakmai előrehaladását sikeresen alapozta meg.

Az ADO tagjai, középen Kassai Balázs

A magyar srác és az ADO másik, madagaszkári származású tagja, Eddie Randriamampionona, illetve további külföldi zenészek ismertetik meg a kínai tagokkal a reggae-t, a bluest, a dzsesszt, amelyek aztán remek dinamizmust adnak Cui kissé nyers dallamainak. Az ADO-val adja ki Cui első igazi albumát, amelynek címe, a Rock'N'Roll On The New Long March.

Véleményem szerint érdemes meghallgatni az egész albumot. Nem véletlen, hogy máig ezek a legnépszerűbb dalai. 

A Nothing to My Name-et előadta az 1988--as szöuli olimpiai játékok nyitókoncertjén, amelyet így világszerte milliók hallgattak. Ebben az évben már nemcsak hazájában, hanem külföldön is megismerik Cui Jian nevét.

De a dal története csak 1989-ben, a Tienanmen téri diáktüntetés alkalmával éri el csúcsát, ugyanis a diákok himnuszává válik - nem véletlenül. A videó alatt olvasható a dalszöveg, de még annak ismerete nélkül, csak a zenét hallgatva is kihallható belőle a szabadság és az önkifejezés vágya. 

A Nothing to My Name-et a kínai rock kezdeteként tartják számon.

1989-ben részt vesz az első, Londonban megrendezett Asian Popular Music Awards-on, majd a párizsi Printemps de Bourges Festivalon. 1990-ben országos turnéra indul a Rock'N'Roll On The New Long March-csal, a bevételt a közelgő pekingi ázsiai játékok számára ajánlja fel, de a turnét menetközben letiltják. Ám a megtartott koncertek, főként persze Cui Jian megjelenése így is tucatnyi kínai rockzenekar megalakulásához ad inspirációt.

Az ifjú követőkről ITT olvasható egy érdekes összefoglalás.

Az egyik banda az Anti Dogs. (A fenti linken egy másik nótájuk is meghallgatható.)Itt pedig a 2017-es Super Boy egyik felfedezettje, a tizennyolc évesYin Wei. Ne hagyjátok ki!

Egy remek dal 2006-ban Pekingben. A közönség képtelen megállni hogy ne énekelje együtt Cui Jiannal.

 "Azt hiszem, a kormány legnagyobb ellensége a korrupció. Az ellenség nem Amerika vagy a nyugat vagy Tibet; ők maguk. Ha megértik ezt, akkor látni fogják, hogy nem a demokrácia a legnagyobb ellenség."

Remek a szaxofon, humor, lendület. Külön élvezet a lányok színpadi lengedezésének és a zenészek mozgásának kontrasztja, nem akármilyen ráadás a nézőtéren rezzenéstelen arccal ülők látványa. A videó alatt olvasható, ahogy a kommentelők teljesen fölöslegesen ölre mennek, hogy kínai vagy koreai az ürge.

"Jelenleg sokkal inkább a pénzben hisznek, mint az eszmékben. Mi (az én generációm, az én időmben) sokat beszélgettünk és hangoskodtunk, a mostaniak inkább a kezükbe akarnak kapni valamit, ami megváltoztatja az életüket. Sok pénzt akarnak, majd házat venni és jó oktatásban részesíteni a gyerekeiket. Megértem őket, de valamit elvesztenek, mert ezt teszik." 

"Kínában sok ember számára a zene csak egy iparág. Kínában a legtöbb embernek nem igazán van zenei nevelése, így nem tudják, mi az igazi zene. Talán azért, mert öreg vagyok, de úgy tűnik, sok modern zene annyi, hogy csinos lány, csinos fiú, szép videó, sok pénz. Szeretem a hip-hopot, néhány elektronikus zenét. De az emberek most már nem akarnak a zenén keresztül üzenetet kapni. A popzene csak a pénz számolásáról szól." Tehát ott is romlik a helyzet, nem csak Dél-Koreában.

Még figyelmetekbe ajánlom az alábbi olvasnivalókat.

The Long March of Cui Jian

‘Godfather’ of China rock Cui Jian performs popular Tiananmen movement songs at low-key Guangzhou concert

Cui Jian: The man who rocks China

Búcsúzunk a fáradhatatlan Cui Jiantól, aki semmihez sem hasonlító, különleges zenéjével, gondolatébresztő szövegeivel oly sokat ad hallgatóinak még ma is. Hallgassátok máskor is!

Volt szerencsém belebotlani a National Geographic Channel légikatasztrófákról szóló dokumentumfilmjébe, s mivel az epizód a Korean Air 8509-es járatának szerencsétlenségéről szólt, nem kapcsoltam tovább. A teherszállító gép lassan 20 éve, 1999. december 22-én, pár perccel a londoni Stansted repülőtérről való felszállás után zuhant le. A legénység mind a négy tagja életét vesztette.

A dokumentumfilmben a szerencsétlenség utáni vizsgálatot követték végig, amelyből kiderült, hogy a balesetet egy viszonylag kezelhető hiba idézte elő, és a baj megakadályozható lett volna, ha a személyzet a helyzet magaslatán áll.

Azonban a repülő hangdobozában rögzítettek alapján egyértelművé vált, hogy a gép kapitánya a másodpilótát komolyan lekezelte, már felszállás előtt ingerült, megalázó és durva módon torkollta le. Ennek következményeként a másodpilóta nem merte a helyzetnek megfelelően átvenni a kormányzást - ez a kapitány műhorizontjának meghibásodása miatt feltétlenül szükséges lett volna -, hanem hallgatott, s ez a gépen tartózkodó négy ember életébe került.

A vizsgálat során az emberi tényezőt górcső alá véve derült ki, hogy mi vezetett a másodpilóta hallgatásához. A magyarázatban fő okként azt emelték ki, hogy a kapitány korábban katona volt, a hadseregben hozzászokott, hogy alárendeltjeitől a feltétlen engedelmességen túl a durva bánásmód elviselését is megkövetelje. Ám mi, koreai filmek nézői, a koreai kultúra iránt érdeklődők ennél jobban tudjuk a választ. A megfélemlített másodpilóta nem a volt katonával, hanem felettesével nem mert - még egy ilyen életveszélyes helyzetben sem - szembeszállni! Abban az országban, ahol a főnök mások szeme láttára akár fizikai retorziókat is alkalmaz beosztottjával szemben, a 33 éves első tiszt az 57 éves kapitánnyal szemben csak néma lehetett. A rangban, korban, pozícióban vagy bármilyen más szempontból magasabb társadalmi helyzetben levővel a világ azon részében elképzelhetetlen ellenkezni. Igaz ez Ázsia más országaira is, de Dél-Koreára kiemelten. A szigorú alá-fölérendeltségi viszony a jelenben is meghatározója a koreai társadalomnak. Hiába, hogy a nemzetközi légiközlekedés szabályai ilyen esetben előírják, hogy a másodpilóta át kell vegye a kormányzást, pontosan meghatározva, milyen mondatoknak kell elhangoznia, ezt felülírja a nemzet, egyre több kárt okozó kultúrája. Az évszázadokkal ezelőtti Korea számára Kína és Japán árnyékában és általuk nem egyszer fenyegetve, a kötött társadalmi hierarchia a továbbélést biztosította. Ami azonban hasznos volt korábban, már hosszú ideje akadálya a fejlődésnek.

Persze bárki mondhatja, hogy az eset húsz éve történt, azóta a hozzáállás megváltozott. Csakhogy 2014. április 16., a Sewol komphajó rengeteg fiatal áldozatot követelő katasztrófája nincs olyan távol. Nyilván nem én vagyok az egyetlen, aki összeszoruló szívvel követte a baleset utáni napok eseményeit abban a reményben, hogy a komp személyzete által kabinjaikba visszaparancsolt középiskolás gyerekeket élve tudják kimenteni. Nem így történt. A kamaszkor a világ bámely pontján a lázadás időszakaként ismert - kivéve Dél-Koreát. Mindannyian tudjuk, milyen tenyérviszkettetően képes egy kamasz lázadni, visszabeszélni az idősebbeknek, a saját szüleinek. És mennyire hajlamos menni a saját feje után, még ha a feje be is törik eközben.

Azok a koreai gyerekek, egytől egyig a szüleik szeme fénye, a személyzet utasítását elfogadva visszamasíroztak a kabinokba. Egyetlen srác sem volt, aki azt mondta volna: a fene ebbe a hülyébe, én mást fogok tenni!

Végérvényesen és visszavonhatatlanul megérkezett a tavasz!

Minden évben ámulok a természet éledésén, idén a látvány az alábbi Magocska elkészítésére ihletett. Magocska előképe az a valamikori kisfiú, aki a ragyogó és életadó tavaszi napsütésben összekucorodva leguggolt a kertben, majd lassan emelkedni kezdett, kiegyenesedett, karjait kinyújtotta a nap felé, végül pedig meghatóan törékeny tarkóján ülő bájos kisfiúfejét felemelve, arcocskáját az ég felé fordítva hálát adott a Fentieknek az életért. 

Az előkép gyönyörű, sokkal-sokkal szebb, mint amit alkotni tudok. Magocska számomra mégis azt a mindig bizakodó, az élet szépségébe vetett hitet soha el nem vesztő kisfiú bűbájos alakját fogja felidézni.

Sok örömöt kívánok az idei tavaszra minden idelátogatónak!

Vagy két hete megnéztem a Leto (Nyár) című orosz-francia zenés filmet, amely nagy kritikai sikerrel mutatkozott be a 2018-as Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon. A film érdekes próbálkozás a nyolcvanas évek elején minden tiltás, de legalábbis korlátozás ellenére bontakozó szovjetunióbeli rockzene bemutatására. A Leto hangulata minden, csak nem felvillanyozó, de nyilvánvalóan valósághű. Az elszánt fiatalok jogos lázadása elsősorban külsőségekben, kisebb részben a dalszövegekben elrejtve nyilvánul meg. Az akkori viszonyokra jellemzően az ifjúságnak szinte csak a szabadban, vízparton volt lehetősége a gusztustalanul álságos rendszerrel szembeni felszabadult szórakozásra.

Az igazi Vitya Coj

Sikerült megmutatni a már ismert, közel harmincéves Mike Naumenko és a húszas évei elején járó Viktor Coj barátságát. Mike első hallásra felismeri a srác nem mindennapi tehetségét, meghatóan önzetlenül segíti barátját. Úgy gondolom, a rendszer által felügyelt koncertek hangulatán túl ez az, ami emlékezetessé teheti az alkotást, amely a szovjet rock felvillantásán felül valójában egy szerelmi háromszöget helyez a középpontba.

Az igazi Mike és az igazi Viktor

Ami miatt a Leto minden hivatalos lelkendezés dacára nem teljesítette a várakozást, az a félig koreai, félig orosz Coj hiteles ábrázolása, vagyis annak hiánya. Akik csak a film megtekintése során ismerik meg a nyolcvanas évek ikonikus rockzenészét, azok feltehetően nem is értik, ki volt ő. Azt sem értik, a férjét, Mike-ot szerető Natasa miért kezd vonzódni Viktorhoz. Az igyekvő, de ennek ellenére halvány teljesítményt nyújtó Németországban született koreai színész, Teo Yoo nem tud csodát tenni. Ahogy a Bohém rapszódia főszereplője se. A Queenről készült film körül lihegők nem veszik észre, hogy nem a film, hanem a Queen zenéje az, ami a moziban ülve elvarázsolja őket. A Leto kicsit más, kicsit jobb, hiszen a kor nyomasztó és számunkra nagyjából ismeretlen levegőjét nagyszerűen a néző elé varázsolja.

Még mindig az igazi Vitya Coj

Amennyiben a tiszta jószándék vezérli a filmkészítőket - ez a Bohém rapszódia esetében erősen vitatható -, érdemes lenne elfogadni, hogy az óriási karizmával megáldott-sújtott tehetségeket szinte reménytelen filmen bemutatni. Marhára nem elég egy külsejében hasonló színészt bevetni, a szerencsétlen épp azt nem fogja láttatni, ami a lényeg. Abból, ami legalábbis ébredezett már akkoriban Viktor Cojban, Teo Yoo semmit nem tudott felvillantani. Ehhez a vágott szem és a fekete haj kevés.

Viktor Coj a koryo-saram egyik méltán híressé lett képviselője 28 éves korában vesztette életét egy autószerencsétlenségben. Döbbenetesen rövid életében olyan rajongótábora volt zenéjének és nem utolsósorban a rendszert megelégelő, fiataloknak írt dalszövegeknek, hogy halálát követően, elég helytelenül, 65 fiatal dobta el az életét, mert nélküle üres lett a világ. Szomorúan sokat árul el ez a csodás szovjethatalomról. Viktor azonban a rövid idő alatt is sikeresen teljesítette feladatát, kimondta azt, ami sok-sok fiatal fejében megfogalmazódott: másképp akarunk élni. 

Ami miatt muszáj volt írni róla, az nem félkoreai származása. Mint majd hallani lehet, a mi fogalmaink szerint nem volt jó énekes, hangja nem egy huszonéves srác hangja, nem volt a gitár Yehudi Menuhinja (brrr) sem, bár nem volt rossz gitáros. És nem volt, semmiképpen nem, a peresztrojkát meglovagoló, hírnévre vágyó zenész. Mellesleg jegyzem meg, hogy 1989 nyarán filmjeivel az Egyesült Államokban járt, de az oly sokak által vágyott lehetőség nem hatotta meg, nem erre vágyott. 

Dalszövegei bizonyítják, hogy nem politizált. A szövegek költemények, amelyek nem direkt módon bírálták a rendszert. Ennél sokkal többet tettek, illetve adtak és adnak ma is. 

Пачка сигарет (Egy csomag cigaretta)

Hogy milyen legendás alakja volt a szovjet rock indulásának, milyen irányadó volt a fiatalok nagy tömegei számára, jól jelzi hogy a 28 évesen elment Viktor Coj alakja, zenéje még most, halála után 28 évvel is élénken él az emberek emlékezetében. Sőt, nemcsak az emléke él, hanem tömegek hallgatják. Azok, akik annak idején, és azok fiai-lányai. Meg a posztíró, aki egyre inkább érzi, hogy Vityka nem akármilyen üzenetet közvetített a nyolcvanas években - és azóta is. Ezt felismerni jobb későn, mint soha. Vagyis, soha nem késő.

Сказка (Tündérmese)

Again, a new day begins,
Again, morning shines through the window like a floodlight
And the telephone doesn't ring, it's switched off
Again the sun isn't up in the sky,
Again in the fight, everyone's for himself
And it seems to me that the sun
Is no more than a dream...

On the window screen,
There's a fairy tale with an unhappy ending,
A strange fairy tale...

And the rain's battering down like machine gun fire,
And along the streets autumn comes,
And the wall of brick-like clouds is strong,
The trees were sick with a disease,
They were sick even in the spring,
And the leaves which waved to us from a height
Are flying down..

There, outside the window,
There's a fairy tale with an unhappy ending,
A strange fairy tale...

And then she (Death) will come,
And she'll say "Get ready, let's go",
Give your body to the earth...
But your body hadn't finished singing,
Your body hadn't been loved enough,
It's a strange thing...

There, outside the window,
There's a fairy tale with an unhappy ending,
A strange fairy tale...

Marva fordítása

1962. június 21-én született Leningrádban egy orosz, tanárnő anya és koryo-saram, mérnök apa egyedüli gyermekeként. A tanulásban és főleg a beilleszkedésben nem éppen élenjáró kamaszt 1980-ban kizárták a Szerov Művészeti Szakiskolából, ahová a már kisgyerekkorában megmutatkozó rajzkészsége miatt íratták be. Közben már 1974-ben megalakította első zenekarát. Miközben fűtőként dolgozott, féllegális lakáskoncerteken és szigorúan felügyelt egyéb koncerteken lépett fel - ezt a Leto elég érzékletesen mutatja be. 

Место для шага вперед (Hely, előrelépni)

De látom, hogy a nap áthasítja a felhőket.

És van éjszakám, de nincsenek álmaim.

A Kino kezdetben három tagból áll, Viktoron kívül Alekszej Ribin és Oleg Valinszkij alkotják. 1981-ben még Garin és a hiperboloidok néven jelennek meg, majd Valinszkij távozása után változtatják Kinóra. 1983-ban Ribin is távozott, helyére érkezett az örmény gitáros Jurij Kaszparjan. 1984-ben megalakult a Kino második változata, amelyben Vityán és Kaszparjanon kívül a dobos Georgij Gurjanov is helyet kapott. Rövid ideig tag volt még Alekszander Tyitov, majd helyére Igor Tyihomirov lépett. Ezzel a tagcserék befejeződtek, ők négyen képezték a Kinót, feloszlásáig.

1990 végén felvette a keresztséget, s ezzel együtt a  Georgij nevet. Elhagyta a színpadot, tanulmányozta az ezoterikát és a filozófiát. Emellett zeneszerzőként tevékenykedett. 1987-től 1991-ig felesége volt az amerikai énekesnő, zenei producer Joanna Stingray. Joanna aktív szerepet vállalt a szentpétervári rockzene népszerűsítésében, így résztvett a Kino külföldi turnéin, ezeket előkészítő utazásaikon.

Georgij Gurjanov művészi tevékenysége nem korlátozódott a zenére, kamaszkorában maga is végzett egy évet a Szerov művészeti iskolában, majd felismerve, hogy az iskola semmit nem ad, otthagyta. A képzőművészet területén alkotott, részben a Kinóban töltött évek alatt, majd annak feloszlása után teljes egészében. A 80-as években egy ideig nem alkotott semmit, mert úgy vélte, ő maga egy műalkotás. Az Új Művészek tagjaként neoexpresszionista képeket festett, majd az ú.n. Új Akadémisták csoportjában ünnepelte a szépség és a fizikai tökéletesség klasszikus eszményeit. Bár magánéletét nem tárta a nyilvánosság elé, alkotásai homoerotikus töltetűek. Fejlett és eredeti humorát művein is megcsillogtatta. Képeit az általa annyira szeretett és az őt nagyon szerető Szentpéterváron nem engedték kiállítani. Elmondása szerint volt benne egy kis féltékenység Viktorral szemben, mert úgy érezte, nem képes a szavakkal Vitykához hasonlóan bánni. Ám 1982-es megismerkedésüktől kezdve megtalálták a közös hangot, barátságuk töretlen volt. 

Alább, ahogy jjagnun találóan megállapította, egy Dire Straits stílusú dal hallható, amelynek nemcsak hangzásvilága, hanem mondanivalója is értékesebb mint a brité.

Закрой За Мной Дверь (Csukd be az ajtót mögöttem)

várni esőben az utcán, vagy hogy vacsorára várnak haza 

Elmegyek. 

figyelj - ott, az ablakon kívül hallod a nevetésünket. 

Elmegyek.

A Leto című filmből tudjuk, hogy Vitya és Mike Naumenko felesége, Natasa között romantikus érzések ébredtek. A történet szerint Mike Viktor iránti önzetlen barátsága olyan mértékű volt, hogy az ifjú zenésztárs és szeretett felesége között kialakult vonzódást is elnézte. Ám komoly kapcsolat nem Natasával, hanem Marianne Igorevnával alakult. Míg az előbbivel - a férj által engedélyezett - néhány csóknál nem volt több, az utóbbi lett az, akit Viktor feleségül vett. 

Mint Marianne egy interjúban is elmondta, 1984-ben az esküvőkor olyan szegények voltak, mint a templom egere, egy többszörös társbérlet egyik szobájában laktak. Abban az időben a rendszeres - és meglehetősen csekély - jövedelmük Vitya kazánfűtői fizetése volt. 1985. július 26-án (más forrás szerint augusztus 5-én) megszületett Szasa (Alexander). 

Bár a házasság formailag Viktor haláláig megmaradt, 1988-ban szétváltak, mivel Coj az Assa című film forgatása során találkozott a film rendezőasszisztensével, Natalia Razlogovával. Az ismeretségből szerelem, majd együttélés lett. Natalia volt Vitya utolsó szerelme. 

A Marianne-nal kötött házasság felbontását állítólag Viktor a fia miatt nem kezdeményezte. Más források szerint a válást Marianne húzta-halasztotta. A kisfiút Viktor rendszeresen látogatta, elvitte magával, nyaralásain vele volt. Viktor halála után kiderült, hogy felesége a jogdíjak felének tulajdonosa. Marianne 2005-ben mellrákban meghalt. Szasa Coj - nevét Molchanovra változtatta - aki egyébként nagyon hasonlít édesanyjára, az örökölt jogot 2011-ben egymillió dollárért eladta Oleg Tinkov üzletembernek. Ma elég különös életet él. Ebben talán szerepe van többek között annak is, hogy kisgyerekként elveszítette apját, majd nagyon fiatal felnőttként anyját.

A Kino 1985-re már országosan elismert rockbanda volt, sikerük és rajongóik száma egyre nőtt. Legemlékezetesebb koncertjüket a moszkvai Luzsnyiki stadionban tartották 1990. május 5-én. A koncert tiszteletére fellobbantották az olimpiai lángot. Korábban ez csak negyszer történt meg az 1980-as moszkvai olimpia, az 1985-ben megrendezett VIT, az 1986-os Jóakarat Játékok és 1989-ben a Moszkvai Nemzetközi Békefesztivál alkalmából.

В Наших Глазах (Szemünkben)

A szemhéjak függönye mögött elrejtjük a szemünket. 

Mit akarsz? Válassz! 

Gyászoltunk, a zenekar tust húzott ... 

Hét albumuk jelent meg, a nyolcadik, a Chorny albom Coj halála után az összetört autóban megtalált hangfelvételek alapján. Ezt követően a banda bejelentette feloszlását. 

Vitya karizmatikus egyénisége elementáris erővel hatott a közönségre. Bármelyik felvételük bizonyítja - még a számunkra szokatlan hangzásvilág dacára is - hogy óhatatlanul hatott hallgatóságára. Fennmaradt fotói egy belső hitről, a világot nyitott szemmel figyelő fiatalemberről árulkodnak. A vele készült interjúk azt is megmutatják, hogy a tanulmányait félbehagyó kazánfűtő korántsem volt híján a humornak és az értelmesen megfogalmazott gondolatoknak, s bár véleményét nem ordította durván a világba, az mégis ki-kicsillant.

A zenésztársak - a Kino tagjai és más orosz zenészek - 2012 júliusában, Viktor születésének 50. évfordulóján elkészítették az Ataman című, sokáig elveszettnek hitt, majd Natalia Razlogova otthonában megtalált dalt, amely a Kino egyik albumán sem szerepelt - feltehetőleg 1990-ben készült. A fennmaradt, gyenge technikájú demo felvételt használták fel. A dal elkészülte az év egyik legfontosabb eseményévé vált az orosz rockzene világában. Georgij Gurjanov, a banda dobosa ezután hamarosan meghalt, így ez volt az utolsó felvétel, amelyet a Kino tagjai rögzítettek.

Az Ataman Vitya azon kevés dalainak egyike, amelyben Istent említi. Az orosz szöveg fordítására nem vállalkozom, akit érdekel, próbálja abból megérteni. Érdemes kibogarászni.

Атаман

Да не думай о петле палача. 

И послушаем земли голоса. 

Дружным стадом на бойню. 

Бог терпел и нам велел — потерпи… 

Да не думай о петле палача.

Hatása túlnyúlt az országhatárokon, a dél-koreai Viktor Ahn gyorskorcsolyázó tisztelete jeléül vette fel a Viktor nevet. Dalai közül a Blood Type-ot feldolgozta az ismert dél-koreai YB banda, illetve a Yoon Do-hyun által elkészített koreai változatot adja elő a taskenti - nyilvánvalóan koryo-saram - énekesnő is.

Спокойная Ночь (Csendes éj - 1988)

 Végül két dal a Black albomról. 

Звезда (Csillag)

minden a helyén van, de valami rossz. 

Sötét, sötét, sötét éjszaka. 

veled vagyok. 

Кончится Лето (Véget ér a nyár)

A Sweet Sorrow nevű tavaly télig négytagú, kulturált, iskolázott hangú koreai férfi banda - 2017 végén vált ki a társaságból Sung Ji-hwan, így már csak hárman maradtak - nótái között van néhány figyelemreméltó. Egyik ezek közül az a hangulatos dal, amelyben Szöul egyik kerületéről, az Ahyeondongról (아현동) énekelnek. A dal létrejöttének oka a nosztalgia, amellyel a kerület egyik utcájára és annak környékére emlékeztek. A hangstúdió ma már nem található meg, mert az Ahyeondong egyik részén rekonstrukciós terv következtében számos régi utcát lebontottak.

A nagyvárosokban az ilyesmi sokszor elkerülhetetlen. Budapest elmúlt évtizedeiben is történtek hasonlók, így tűnt el többek között a hatvanas években a régi Óbuda és a Tabán. Az utóbbi években például a 9. kerület belső részének felújítása zajlott, bár a koreainál sokkal kíméletesebb módon. Nálunk a felújítás idejére az ott lakók átmeneti lakásba költözhetnek, a lebontásra ítélt lakások esetében másik lakást vagy kárpótlást ajánlanak fel az érintetteknek. 

A Sweet Sorrow szeretettel emlékszik a régi utcákra, az azokat benépesítő lakókra. Hogy velük azóta mi történt, nem tudhatjuk. Van azonban olyan valamikori lakó, akinek a sorsa újságcikk témája lett, nem ok nélkül. A Korea Herald számolt be nemrégiben arról a 37 éves fiatalemberről, aki kilátástalan helyzete miatt öngyilkos lett. A fiatalember halálának hátterében egyértelműen az erőszakos, kényszerített kilakoltatás és a bérlők védelmét szolgáló intézkedések hiánya látható. 

A rekonstrukciós övezetet 2003-ban jelölték ki, de több mint tíz évre leállt a terv. Idén szeptember 6-án a családot eltávolították otthonából, de ők ideiglenes szállást találtak egy közeli házban. A férfi édesanyja október közepén másik helyre költözött át, ahonnan november elsején kilakoltatták. A férfit november 30-án - a koreai szabályozás szerint december elsejéig lehet kilakoltatni a tél beállta előtt - erőszakkal tették utcára. Holtteste mellett búcsúlevelet is találtak, amelyben leírta a kilakoltatást követő három, utcán töltött, elkeserítő napját, s amelyben azt kérte, gondoskodjanak édesanyja elhelyezéséről, hogy ne jusson az ő sorsára.

A tiltakozók és a rendőrök összecsapása. A plakáton az öngyilkossá lett fiatalember fotója.

Szöulban tudniillik az ilyen háztömb-, vagy városrészi rehabilitáció alkalmával a helyzet korántsem olyan megnyugtató, mint amit itthon látunk. Persze nyilván itt sem mindenkiből tör ki az elragadtatás sikolya, mikor nem túl kényelmes, de szeretett, régi otthona helyett esetleg egy ott épülő óriási panelépület egyik lakásában kénytelen folytatni életét, de utcára nem kerül senki.

Dél-Koreát az utóbbi időben szeretik jómódú, fejlett gazdaságú országként említeni, ám közben elfelejtkeznek arról, hogy a jogrendszer, a szociális háló nem európai. A jelen esetben megdöbbenéssel kell tudomásul vennünk, hogy ott könnyen az utcán találhatja magát valaki. 

A "rehabilitáció" mögött üzleti érdekek húzódnak meg. Sok esetben a szándék a felújított ingatlanok sokkal magasabb bérleti áron való forgalmazása üzlethelyiségek vagy lakások kialakításával. A rehabilitációt nem az önkormányzat végzi és felügyeli, hanem vállalkozás nyeri el, aztán a vállalkozó maga szabja a feltételeket. A korábbi bérlők eltávolítására csapatokat alkalmaznak, amelynek tagjai a minél gyorsabb kilakoltatásban érdekeltek, ezért a fenyegetés és az erőszak is eszköztáruk része. Szemernyi szégyenlősség nélkül látnak hozzá a vonakodó bérlők és ingóságaik fizikai erővel való kipenderítéséhez. Koreai filmek és sorozatok nézői többször találkozhattak ilyen jelenetekkel a napjainkban játszódó médiatermékekben.

De mostanában nemcsak az Ahyeondong bánatos épületeinek felszámolása és lakóinak eltávolítása van terítéken, hanem a sokak által ismert Euljiro - Szöul egyik legforgalmasabb körútja - mögött meghúzódó számtalan boltnak és műhelynek évtizedek óta otthont adó utcácskák egy része is. Ebben az ipari-kereskedelmi negyedben működő kis műhelyek, műszaki aprócikkeket árusító boltok családi vállalkozások, legtöbbször apák adják tovább fiaiknak az ipart. A környékbeliek pedig tudják, melyik kis boltban kaphatják meg az eltört csavart, melyikben fogják megjavítani az elromlott készüléket. Talán sokak számára ismerős ez a jelenség, akik naivan igyekeznek a régi gyakorlatnak megfelelően a szervízbe, majd megdöbbenve látják, a helyén már vagy egy bankfiók vagy egy használtruha-kereskedés van.

Az Euljiro mögötti utcákban az elmúlt években megszűnt boltokban kávézók és műtermek találtak otthonra. Miközben Szöul fiatalsága nagy kedvvel látogatja ezeket az újonnan nyílt helyeket, a környékbeli boltosok némi aggódalomal figyelték az eseményeket: attól tartottak, hogy a népszerűség miatt drámaian emelkedni fognak a bérleti díjak. Arra azonban nem számítottak, hogy ennél fájdalmasabb sors vár rájuk, a kiebrudalás.

Szerencsésebbek, akik találnak kereskedésüknek vagy műhelyüknek másik helyet, de ezek a bérlemények a város távolabbi részein, például a Han folyó túloldalán levő Guróban, az üzleti partnerektől és a vevőktől távol, tehát veszélyben érzik a megélhetésüket. Ki fog Guróba elmenni egy csavarért? - kérdezi keserűen az egyik kereskedő. Vannak azonban sokan, akiknek még ennél is kilátástalanabb a helyzete. Egy 35 éve működő kávézó üzemeltetője a 61 éves, mellrákkal küzdő asszony nemcsak azon aggódik, hogy hogyan kezdje újra másutt, hanem az is kérdés, ha sikerül is, lesz-e elég vendége hogy megéljen belőle és fizesse az orvosi költségeket.

Az események néhány hete felgyorsultak, az első értesítést három nap elteltével követte a helyiség elhagyására való felszólítás. Pár nap vagy egy-két hét kevés új bérlemény felhajtásához és a költözéshez. Az egyik apró alkatrészeket árusító férfi elmondta, hogy az áru tisztességes bedobozolására legalább három hónap lett volna szükséges. Ha ennél kevésbé alaposan jár el, az áru értéktelenné válik, azonosíthatatlan. Egy másik kereskedő egy tonna árut volt kénytelen kidobni, mert egy másik kereskedővel közösen sikerült csak helyiséget találni, ahova az áru egy része nem fért be.

Dél-Koreát sem kerülte el a fogyasztás szédítő bűvölete, így gombamódra nőnek ki a földből az újabb és újabb bevásárlóközpontok, irodaházak. A sokemeletes épületek az építtető számára nem megvetendő bevételt biztosítanak. Megéri belecsapni. Mivel a Szöulban élők 95%-nak van lakása, a nagyarányú lakásépítésnek részben ingatlanspekuláció van a hátterében, de egy másik jelenséggel is magyarázható az építkezés.

Nem kizárólag Dél-Korea szenved a nagyvárosok, főként a főváros lakosságának folyamatos növekedésétől. A világ sok országában tapasztalható, hogy a vidéken élők, a jobb megélhetés reményében, elszakítva gyökereiket a nagyvárosokba telepednek át. Dél-Koreára és Japánra is az elhagyott falvak és az egyre jobban feldúsuló városok a jellemzők. Ezek a városba költöző gyökértelen emberek könnyen válnak magányossá a sűrűn beépített városban, ahol a csillagászati telekárak miatt elmarad a parkok építése, ahol a nagy lakóházakban lakók a közvetlen szomszédaikat sem ismerik. A hatalmasra duzzadt város élhetetlenné válik, a betelepülők könnyen elveszíthetik lábuk alól a talajt, s hamar rátalálhatnak a hírhedt Mapo hídra, ahonnan olyan könnyű leugrani. A viszonyítás kedvéért jelzem, hogy Szöul népsűrűsége 16 754,7 fő/km², miközben Budapesté 3347,02 fő/km². Szöul területe 605,2 km², Budapesté 525,13 km², Szöul lakossága 9 806 538 fő, Budapesté 1 749 734 fő (mindkét szám az elővárosok nélküli lakosokat mutatja).

Mi már előrébb járunk. Az ötvenes, hatvanas években állami segítséggel felduzzasztott Budapest lakossága mára már csökken, aki teheti, a Szöulnál még mindig élhetőbb magyar fővárosból a vonzáskörzetben levő, általában értelmesen fejlődő kistelepülésekre költözik, ahol az ott lakókból egymásra figyelő közösségek jönnek létre.

Nem véletlen, hogy az egészséges ösztönű, mellesleg a valódi Koreára kíváncsi turista néhány Szöulban töltött nap után határozott léptekkel indul a vidéki Koreába. 

A folyamatosan fejlődő Szöulnak még számos része magán viseli a korábbi nyomorúságos évtizedeket. Érthető a szándék, hogy ezeket felszámolva korszerű lakásokat, munkahelyeket akarnak létrehozni, csak nem mindegy, hogy mindezt milyen módon teszik. Fény az alagút végén, hogy az emberek összefogásának köszönhetően a továbbiakban talán nem a kíméletlen nyereségvágy, hanem az egymásra figyelés válik uralkodóvá.

A leeresztett redőnyön olvasható felirat kemény harcot hirdet az erőszakosan végrehajtott felújítás ellen. Park Eun-seon várostervező kutató, egyben a Hallgasd meg a várost aktivisták vezetője azt mondja: Nem a csoszon királyság uralkodócsaládja az egyetlen történelmi örökségünk. Fontosak az 1960-as és 1970-es években az ország ipari fejlődésének alapját képező közönséges emberek történetei is.

És fontos az összefogás a közönséges emberek megélhetése és méltóságuk megőrzése érdekében, hogy nyugodtan mondhassa mindenki, jó éjszakát - de ezt már én mondom. 

Felhasznált irodalom:

Euljiro's last stand: Redevelopment rips through historic manufacturing hub

[Weekender] Ever-changing Euljiro 

[Feature] Death of evictee raises call for action on resettlement

Exploring Euljiro

Sweet Sorrow’s Sung Jin Hwan Announces Departure From Group

South Korea's Blue House expresses regret after K-Pop stars boycott concert for US troops