Egyszer régen, Szöulban - filmajánló és filmfelirat

Dél-Koreában járva a turista alig-alig találkozik hajléktalanokkal. Egyedül a Seoul Station néven ismert szöuli pályaudvar tövében üldögélnek nagyobb számban, de ők is inkább díszhajléktalanok. Ó, micsoda csodás hely, sóhajtják erre sokan. Egy szuper ország, ahol mindenki jól él és senki nem fütyüli, hogy "ha én gazdag lennék". Tévedések elkerülése érdekében meg kell azonban jegyezni, hogy a helyzet nem ennyire idilli. Hogy ne menjünk messzebb, elég megemlíteni a világhírűvé vált Gangnam kerület tövében található nyomornegyedet, a Guryongot.

De vajon, mi volt néhány évtizeddel ezelőtt, amikor a dél-koreai gazdaság még közel sem volt ilyen dinamikusan fejlődő? Elárulom, akkor sem voltak hajléktalanok az utcákon. A japán megszállás és a második világháború után még alig kezdett éledni az ország, amikor kirobbant a testvérháború, amely óriási pusztítást okozott. Ennek eredményeként az ötvenes években délen a lakosságnak nagyjából fele élt szegénységben - nagyobb volt az ínség, mint az északiaknál - és a helyzet csak lassan javult. Az 1961-ben államcsínnyel hatalomra jutott Park Chung-hee (박정희, Pak Csong Hi) minden eszközzel az ország gyors iparosodásán munkálkodott. Az iparosodásnak, és ezzel együtt a gazdaság fellendülésének azonban ára volt, amelyet a dél-koreai elnökök közvetlen utasítására fizettettek meg az állampolgárokkal, köztük sok gyerekkel.

Park Chung-hee valamint elődei és utódai úgy vélték, csavargóknak nincs helye az utcán, hasznosítani kell őket a nemzet érdekében. A család nélkül maradt, szabadon kószáló gyerekeket menedékbe kell juttatni. Szép gondolat, ugye? Ennek érdekében hozták létre a táborokat, az egyiket Seongam Hagwon néven.

A hagwon (학원) a Dél-Korea iránt érdeklődőknek azokat az intézményeket jelenti, amelyekben a koreai gyerekek iskolai óráik után külön képzésben, korrepetálásban, felzárkóztatásban, avagy tehetséggondozásban részesülnek. Ezek a fizetős iskolák segítik a gyerekeket abban, hogy a lehető legjobb és legnevesebb középiskolákba, majd egyetemekre nyerjenek felvételt. Megjegyzendő, hogy a mai hagwonok sem annyira szépek, hiszen ezek, ill. az ezek mögött meghúzódó gondolat sajnálatosan sok koreai kamasz életét teszi keserűvé. Sok helyen olvashatunk erről, de talán érdemes elolvasni testvérblogom erről (is) szóló elgondolkodtató és rendkívül eredeti stílusban megírt posztját.

A korábbi évtizedekben a hagwon azonban egészen mást jelentett. Volt például Gyeonggi tartományban az előbb már említett Seongam Hagwon. Az épületet a megszállás idején a japánok használták gyermekkatonák kiképzésére, később csavargó gyerekeknek lett otthona, amennyiben ezt otthonnak lehet nevezni. A rendszer úgy működött, hogy ha a rendőrök elfogtak olyan 9-10 éves srácokat, akik nem tudták megmondani hogy hol laknak, vagy a ruházatuk alapján fennállt a gyanú, hogy nincs otthonuk, akaratuk ellenére ebbe a "menedékbe" vitték őket.

Gyerekek a Seongam Hagwonban 1970-ben

A Seongam Hagwonba hurcolt gyerekek jelentős része - a 28 túlélővel készült interjú alapján tudható, hogy 81 %-uk - soha nem kapott oktatást, vagy csak általános iskolai képzésben vett részt, 25 % tudott olvasni, de írni nem, 15 % írástudatlan maradt. Nem meglepő, hogy az intézmény elhagyása után a túlélőknek közel a fele hajléktalan koldusként élt.

De nem ez volt az egyedüli, nem is a legrosszabb hely. A félsziget délkeleti csücskében, Dél-Korea legnagyobb kikötővárosában, Busanban működött a Brothers Home. A hegyoldalban álló épületben hajléktalanokat, alkoholistákat, de leginkább gyerekeket és fogyatékkal élőket tartottak bezárva. Oda még az 1988-as olimpiát megelőzően is vittek felnőtteket, gyerekeket, hiszen kiemelt fontosságú volt, hogy az ország a legjobb arcát mutassa. Ezekbe az otthonokba hurcolták el azokat az egyetemistákat, akik Park Chung-hee diktatúrája elleni tiltakozás jegyében szórólapokkal igyekeztek honfitársaik figyelmét felkelteni a rezsim sötét ügyeire.

Az Emberi Jogi Bizottság néhány hete adott ki egy jelentést, amelyből tudható hogy 1942 és 1982 közötti negyven évben 4691 "csavargó" gyerek ellen követtek el állami erőszakot: elrabolták, brutálisan bántalmazták, kemény munkára kényszerítették őket. Először az volt szándékom, hogy a táborokban történtekről tudhatókat teljes egészében az olvasók elé tárom. Ahogy haladtam előre a poszt megírásával, egyre nehezebben írtam, mert az erről szóló cikkek és tanulmányok mélységesen nyomasztó részleteket tartalmaztak. Végül rájöttem, hogy amennyiben nekem ilyen nehéz erről írni, akkor azt olvasni is rendkívül megterhelő lesz. Akit mindezek ellenére érdekelnek a részletek, a neten könnyen hozzájuthat az információkhoz. Itt most legyen elég annyi, amennyi alapján az alábbiak érthetővé válnak.

A koreai háború sokakat tett földönfutóvá, sok gyereket árvává. Az utóbbiról tíz évvel ezelőtt készült egy mozifilm. Az Once Upon a Time in Seoul / Boys Don't Cry (engem emlékeztet a Valahol Európában c. filmünkre azzal a különbséggel, hogy a koreai a magyarral ellentétben nem didaktikus) az utcára került árvák egy maroknyi csoportjának keserű történetét beszéli el. A történet két nagykamasz főszereplője egy árvák számára létrehozott táborból szökik meg abban a reményben, hogy mivel jó utcai harcosok, szerény üzleti vállalkozásba kezdve megélnek. Hamarosan kisebb gyerekek csatlakoznak hozzájuk. Virágzik a feketepiac, az áruk többsége amerikai raktárakból lopott. A piac pedig többségében kíméletlen, szervezett bűnözők kezében van. A két főszereplő, majd a hozzájuk csatlakozó többiek ezek között a feltételek között lesz viszonteladó, később önálló üzlettel próbálkozó.

Felmerül a kérdés, miért szöknek meg, hiszen az utcán élni, a piac urainak kiszolgáltatva lenni nem éppen vidám, sőt, meglehetősen veszélyes. Természetesen nagyrészt azért, amit feljebb elmeséltem: nem akartak olyan otthont, amelyben a szeretet és törődés helyett rabszolgákként élnek. A piac, a működtetők kegyetlensége dacára pislákoló reménnyel kecsegtet: ha elég ügyesek, okosak és szerencsések vagyunk, kereshetünk annyit, hogy megszabaduljunk. Hogy reményeik valóra válnak-e, az kiderül a filmből.

A bemutató után nem sokkal közölt kritikát a Korea Times, amely az egydimenziós karaktereket emeli ki, mellette pedig sajnálkozik azon, hogy a rendező a történetet melodrámai irányba vitte el. Azt azonban a posztíró sem tagadja, hogy a film készítői összetett történelmi környezetet hoztak létre. Számunkra pedig ez semmiképpen nem érdektelen. Hogy egydimenziós karaktereket alakít-e Lee Wan és Song Chang-ui, jó munkát végzett-e a rendező, Bae Hyoung-jun, amikor emléket állított a koreai háborút követő fájdalmas időnek, azt mindenki döntse el maga. Nekünk, Korea iránt érdeklődőknek, akik valamicskével többet szeretnénk tudni erről a népről és történelméről, mindenképpen érdekes, hiszen egy olyan korszakba enged betekintést, amelyet a film nélkül egysíkúbban láthatnánk.

Korea hosszú utat tett meg, de ami előttük van, még a mögöttük levőnél is hosszabb. A múlt ismerete segíti az előrehaladást, a film ezért készült.

A magyar felirat és a Boys Do Not Cry c. film letölthető innen.

Szólj hozzá! filmfelirat boys do not cry lee wan song chang-ui bae hyoung-jun Tovább

Egyszer régen, Szöulban - filmajánló és filmfelirat Tovább

Autentikusch koreai kaja, avagy tűnődés Kim Ki-duk filmjeiről

Tegnap elkezdtem, ma befejeztem Kim Ki-duk A háló c. filmjét. Az alkotás meglepően nélkülöz minden eredeti gondolatot, a déliek és északiak közötti párhuzamok erőltetésével valójában feltalálja a spanyolviaszkot.

Manapság már az átlagember is meg van győződve arról, hogy sem az egyik, sem a másik oldalt nem lehet erkölcsileg magasabbra helyezni. Mondhatnánk úgy is, mindenkinek megvan a maga baja.

Meggyőződésem szerint a törésvonalak nem országhatárok, de nem is politikai ideológiák mentén találhatók. Ennek a gondolatnak az igazságáért nem kell sem Észak-, sem Dél-Koreába menni, elég a környékünkön körülnézni.

Az egyetlen elgondolkodtató szál a főszereplő makacs ragaszkodása a hazatéréshez. Ez az a pont, ami kinek-kinek mást mondhat. Az anyagi javak csillogásától káprázó szemű emberek nyilván azt gondolják, a francért nem marad a gazdag délen, Vörösmarty örökbecsű sorait vallók pedig jólesően bólogatnak: Itt élned, s halnod kell. Ha aktuális témával vetjük össze, vannak az elvándorló, nyugaton szerencsét próbálók, és vannak, akik azt vallják, bármilyen nehéz is, itthon kell segíteniük, hogy a szülőföld jövője szebb legyen, ad absurdum, segíteni másutt, másoknak, hogy otthon maradhassanak.

Kim Ki-duknak számos, ha nem is az összes filmjét láttam, és az eddigi utolsó nyomán valami furcsa gondolatom támadt. Tudom, sokak számára eretnek gondolat, lesznek, akik csúnyákat fognak mondani magukban rólam.

Tudniillik azon tűnődtem el, vajon tényleg olyan nagy rendező-e Kim Ki-duk. Nemcsak arról van-e szó, hogy ez a fickó az, akinek művei az elsők között hozták el a nyugati világba a kelet egzotikus fuvallatát? És ez a fuvallat számunkra emészthető, mert olyan, mint a kínai kifőzdék kínálata: a mi ízlelőbimbóinkhoz igazított, tehát köszönőviszonyban sincs az eredetivel. Nem véletlen, hogy a filmfesztiválok egekbe emelt koreai rendezője hazájában közel sem olyan elismert. A fuvallat talán nem is jó kifejezés, hiszen a fimjeiben a könnyed illatok mellett mindig megtalálhatók azok az elemek, amelyek a fotelben ülve kellő borzongást okoznak, s amelyek nyomán a film végére érve elégedetten bólogatunk: most egy autentikus, a keleti ember lelkét teljes naturalizmusában bemutató művet láthattunk. A mindenki által elsőként előrántott Tavasz, nyár, ősz, tél... és tavasz című filmen kívül - bár még az sem egyértelmű - van olyan alkotása, amely mentes minden piszoktól?

Ez még az általam leginkább értékelt Lopakodó lelkekből sem hiányzik, a befejező kockákon látható cinikus összekacsintás ugyanis sajnálatosan piszkolja be a film egészét.

És akkor még nem beszéltem az agyondíjazott Piétáról, amely ugyanarra a - szerintem téves - gondolatra alapoz, mint sok más rendező, korábban: az elképzelhető legbrutálisabb dolgok megmutatása juttat el a katarzisig.

Pedig ez csak annyit tesz, hogy a csatorna piszka, a beteg lélek megszemlélése után fellélegzik az ártatlan néző, mert az ő kis saját pokla hálistennek a nyomába sem ér a filmen látottaknak. Milyen jó!

4 komment kim ki-duk Tovább

Autentikusch koreai kaja, avagy tűnődés Kim Ki-duk filmjeiről Tovább

Heo Jun, egy elhivatott orvos Csoszonban

Hallottatok már a Donguibogamról (동의보감)? Ha még nem, most elmesélem mi fán terem. Hogy erről beszéljek, először meg kell ismernünk az 1539-ben egy katonacsaládban megszületett a Heo Jun (허준) életének történetét, amely több vonatkozásban jellemző a kor koreai társadalmi viszonyaira. Bár gazdag családban éldegélt, egyes feltételezések szerint nem volt teljesen zavartalan a gyermekkora, ugyanis egy ágyas fiaként látta meg a napvilágot, ez pedig a történelmi Koreában hátrányos megkülönböztetést jelentett.

Nekünk talán furcsa hallani, hogy Európával szemben, ahol hallgatólagosan volt az uralkodóknak kegyence vagy szeretője, a világnak azon részén szigorú rendszere volt az ágyastartásnak. A koreai történelmi drámák nézői már nyilván megszokták, hogy a királyok a világ legtermészetesebb dolgaként tartottak ágyasokat, akik hivatalos tagjai voltak a királyi udvarnak és érdemeik alapján emelkedtek a ranglétrán. Láthattunk olyanokat, amelyekben az anyakirályné király fiát noszogatta, hogy a látható érdeklődést tegye hivatalossá, vagyis ismerje el ágyasának a leányt. Természetesen, ha nem is ilyen mértékben, de a koreai nemesség, a jangbanok körében is elfogadott volt az ágyastartás. Az így született utódok azonban eltűrt, de alárendelt tagjai lehettek csak a családnak. A királyi ágyas fia csak abban az esetben lehetett koronaherceg, ha a királynénak nem született fiúgyermeke. Az ágyasok gyermekei általában az anyák hierarchián belül elfoglalt helye szerinti rangot kapták.

Így a gyermek Heo Jun is háttérbe szorítva élt a családban, de nem annyira, hogy ne törődtek volna taníttatásával, hiszen a jangbanok ágyastól született gyermekeit a csoszonkori felső középosztály, azaz a csungin tagjainak tartották.

Az ifjú Heo Jun érdeklődése az orvostudomány felé fordult annyira, hogy tanulmányai befejeztével, huszonkilenc évesen bírósági orvosnak nevezték ki, majd harminchárom éves korában belépett Naeuiwonba (내의원 - királyi klinika), a Joseon-dinasztia királyi klinikájába.

1575-ben sikeresen kezelte Seonjo királyt, a Csoszon-dinasztia 14. uralkodóját, majd 1590-ben kigyógyította a himlőből a koronaherceget, amellyel kiérdemelte a kormányzati tisztviselői harmadik szintet.

Az Imjin háború vagyis a koreai japán inváziók (1592-1598) tovább erősítették Seonjo király bizalmát Heo iránt, aki a háború alatt hűségesen kísérte az uralkodót, szemben más kormányzati tisztviselőkkel akik gyáván elmenekültek, hogy megvédjék saját életüket.

A hűséges Heo pár év múlva még egy sikeres kezelést hajtott végre a beteg koronahercegen, aki 1596-ban előléptette őt a második szintre. 1600-ban Heo lett a Naeuiwon főorvosa. Egyúttal Seonjo király elrendelte, hogy összegyűjtve a koreai és kínai gyógymódokat, írjon orvosi könyvet az alattvalók számára, akik járványoktól és a háború utáni éhínségektől szenvedtek. Olyan könyvet szeretett volna közzétenni, amely segíti a betegségek megelőzését és tartalmazza a részletes gyógyszerformulákat és kezelési módszereket, amelyek még a nem művelt emberek számára is könnyen megérthetők és hozzáférhetők. Seonjo király kezdeményezését a Joseon-dinasztia első nyilvános egészségügyi programjaként jegyezték fel.

A hálás utókor - eltekintve a szakmai és a hivatalos érdeklődéstől és megbecsültségtől - kevéssé érdeklődő, ahogy ezt az Arirang videójának nézettsége is igazolja. Pedig a videó négy percben a kötetekből vett képekkel mutatja be a mű nagyszerűségének laikusok számára is sokatmondó részleteit.

1608-ban Seonjo király meghalt. A kormány tisztviselői féltékenyek voltak Heo sikereire és azzal vádolták meg, hogy a király halálában szerepet játszott. Heot száműzték Uljuba, ahol folytatta a könyv írását. 1609-ben Gwanghaegun király, Seonjo utódja a tisztviselők ellenkezése dacára helyreállította Heo irodáját. Apjához hasonlóan Gwanghaegun nagyra értékelte Heo tehetségét és hűségét. 1610-ben Heo végül tizenöt év után elkészült a huszonöt kötetes Donguibogammal. Életének utolsó éveiben, 1615-ben bekövetkezett haláláig oktatta a fiatal orvosokat Naeuiwonban. A rangidős tisztségviselő címét poszthumusz nyerte el, ami példa nélküli.

A 16-17. századi orvos élettörténetét a szórakoztatóipar azonban nagy igyekezettel használta fel: a 70-es években egy sorozat és egy mozifilm, a kilencvenes évek elején újabb sorozat készült, majd két évtizeddel ezelőtt hatalmas vállalkozás keretében életéről egy nagysikerű és átkozottul terjedelmes, 64 részes dráma került a képernyőkre. A történet ugyan nem teljesen követi a címszereplő életének eseményeit, de a nézők ezt megbocsátották: ha hinni lehet a híreszteléseknek, 65%-ot is elérte a sorozat nézettsége.

A Donguibogam nem ok nélkül készült tizenöt éven át, hiszen a hatalmas mű 1613-ban huszonöt kötetben látott napvilágot. Szerzőjének folyamatosan szeme előtt lebegett, hogy a közemberek számára is használhatók legyenek a benne foglaltak, ezért a gyógynövények nevét nem a kevesek által ismert handzsa írásjelekkel, hanem hangul betűkkel írta. A tartalmat az érintett szervek szerint rendezte, ami abban a korban jelentős újításnak számított, a holisztikus megközelítés és jó rendezettség a korabeli orvosok számára óriási értéket képviselt. A Donguibogam a hagyományos koreai orvoslás alapján a test és a lélek, az ember és a környezet közötti összhangot helyezte a középpontba. Sokat elárul fogadtatásáról az első kiadás szerkesztőjének egyik mondata: Az orvosi irodalom hegyén ez egy rejtett kincslelet volt.

Igen ám, de a téma oly vonzó, hogy 2013-ban újabb, immár 135 epizódot áldozott rá a koreai szórakoztatóipar. Mint tudjuk, a mennyiség nem feltétlenül csap át minőségbe, ez az eposzi hosszúságú sorozat nem aratott a korábbihoz mérhető sikert.

Az alábbi felvétel a koronaherceg piócák és egyebek általi gyógyítását és Heo Junnak az eredmény nyomán születő magasabb szintre emelését mutatja.

A Donguibogam jelentése, keleti orvosi tükör, ám ebben az esetben a keleti szó nem a mostani értelmű jelentésére kell gondolni: Korea akkori használatban levő megnevezése a szó. A Donguibogam értékét jelzi, hogy mára már nem csupán a hagyományos koreai, hanem valóban a keleti orvoslás összefoglalójaként tartják számon a több ezer tünetet, gyógyszert, receptet és több száz akupunktúrás technikát tartalmazó művet, amelyet a kelet-ázsiai országok közül jónéhány - Kína, Japán, Vietnam - ma is referenciaműként használ a keleti gyógyászat tanulmányozásához.

Aztán 2016-ban újra nekirugaszkodtak - hiába, a nagy emberek élettörténete hálás téma - de ahogy nézem, a szinte bármivel boldoggá tehető koreai sorozatnézők sem tudtak róla az elragadtatás hangján nyilatkozni.

Ahogy már említettem, a dél-koreai kormányzat és a tudományos világ - utóbbi véleménye ugyan megoszlik: a keleti orvoslás hívei fenntartások nélkül tisztelik, a nyugati módszerek követői nem tudománynak, hanem kulturális tárgynak tekintik - tisztában van a mű értékével, hiszen 2009-ben az UNESCO Világörökség listájára is felvetette.

Végül 2017-ben újabb bőrt akartak lehúzni Heo Junról. Live Up to Your Name címmel jelent meg a tévéképernyőkön az állítólag komédiának szánt, időutazást sem nélkülöző műalkotás. Biztosan jó üzlet, talán egyéb szándékok is vannak a háttérben, de ideje lenne leállni, mielőtt egy értékes ember emlékét végképp lejáratják. Lehet, hogy máris késő.

Érdemes megjegyezni, hogy a Donguibogam a 19. században sem vesztett elismertségéből és gyakorlati használhatóságából, hiszen az első kínai kiadás 1763-ban, az utolsó 1890-ben jelent meg nyomtatott formában, a japánok első ízben 1724-ben, utoljára 1799-ben nyomtatták ki japán nyelven. S hogy az említett országokban rendszeres használatban volt, azt igazolja, hogy 1748-ban egy koreai követ Japánban ágynak esve elégedetten látta, hogy az őt kezelő ottani orvos munkája során a mű egyik példányát használja.

Heo Jun a terjedelmes munkát öt fejezetre osztotta. Összehasonlította a hagyományos koreai orvostudományt a hagyományos kínaival, kiemelte a két iskola közötti különbségeket, ezzel felhívta a figyelmet a koreai orvoslás jellegzetességeire. A mű nagy mennyiségű elméletet, tudást foglal magába, valamint a hagyományos koreai orvostudomány kulturális és filozófiai hátterét is bemutatja.

1. Naegyeongpyeon (내경편) a test belső részeinek áttekintése, fiziológiás és patológiás működése.

2. Az Oehyeongpyeon (외형편) az előző fejezettel szemben áttekinti a test külső megjelenését a fejtől a lábujjakig és megmagyarázza a külső részek betegségeit és kezelését.

3. A Japbyeongpyeon (잡병편) az előző két fejezetben nem szereplő betegségekkel foglalkozik, alapvető diagnosztikai és kezelési módszerek leírásával.

4. A Tangaekpyeon (탕액편) a folyékony gyógyszerekről, azaz gyógynövényekből készített főzetekről ad részletes eligazítót a friss gyógynövények kezelését, feldolgozását és a recepteket, felhasználási módszereket adva közre.

5. A Chimgupyeon (침구편) az akupunktúrás és moxibuszciós kezelésekről szól. Az akupunktúrás kezelések fizikai ingereket használnak a tűk behelyezésével, míg a moxibuszciós kezelések melegítéssel, a moxa (fekete üröm) égetésével érik el a kívánt eredményt.

A szépséges Jirisan keleti lábánál található Sancheong, ahol a fesztiválokat oly nagyon szerető koreaiak Heo Jun szellemi örökségét tovább éltetve rendszeresen tartanak gyógynövényfesztivált, mivel egyes források szerint a nagyszerű orvos itt végezte tanulmányait. Az erről készült írás betekintést nyújt a rendezvény ideje alatt kipróbálható hagyományos egészségmegőrző módszerekbe.

Sancheongban gyógynövénymúzeum is működik

A Donguibogam legnagyobb érdeme, hogy számtalan életet mentett meg. Heo Jun arra törekedett, hogy fokozza az olcsó gyógyszerkészítmények hatékonyságát. Tiszteletreméltó célja volt olyan gyógyszerek megtalálása, amelyek mindenki számára elérhetők és beszerzésüket a közember is megengedheti magának. Ebben a tekintetben megtestesítette a Hongik Ingan (홍익인간) koreai filozófiáját - "élni és dolgozni az egész emberiség érdekében, avagy jóakarat az emberiségnek" (Dél-Korea hivatalos nemzeti mottója) - amellyel Tangun Kr. e. 2333-ban megalapította az országot.

Heo Jun élete és munkássága az orvosi elhivatottság, hűség, kötelességtudás és a mások érdekében való tenniakarás szép példája, kár hogy a csillapíthatatlan étvágyú szórakoztatóipar karjaiba dobták.

Szólj hozzá! hagyományos orvoslás donguibogam heo jun Tovább

Heo Jun, egy elhivatott orvos Csoszonban Tovább

Nővérem vagy bátyám?

Mit jelent(het)ett néhány évszázada a koreai filmekben gyakran hallható unni (eon-ni) szó

A történet nyolc évvel ezelőtt kezdődött, amikor egy csodaszép ausztriai utazás alkalmával a bischofshofeni panzió egyik szobájában elalvás előtt a Chuno c. sokak által kedvelt sorozatot néztem. A történet nem éppen késő estére való, de ez nem zavart. A sorozat meglehetősen eklektikus, de minőségi filmzenéi hallatán még ma is a környék remek látnivalói - turisták sokasága Salzburgban (ahol a városnézés közben, ritkán hordott sportcipőm talpa hűtlenül elhagyott, s hogy szégyenszemre ne mezítláb folytassam a sétát, kísérőim a legközelebbi üzletben cipőt vettek, míg én egy padon rostokoltam), a különös vízijátékok a hellbrunni kastélyban, a vadregényes Liechtenstein-szurdok, a csodás Königsee, a berchtesgadeni sóbánya csúszdája (ahonnan kishíján kiestem), Bad Gastein hangos vízesése, a ködből kiemelkedő Grossglockner és az eső jut eszembe. Mert bár június vége volt, de utunk során többször esett, mint nem. Bischofshofeni szobám ablakából kinézve nem csodálkozom, ha valamelyik reggel a síugrósáncon hó nyomait láttam volna. És hazaútban a szép Hallstatt is vigasztalanul zuhogó esővel fogadott.

De térjünk vissza a Chunohoz és Koreához. Abban az időben a koreai kultúrával és a koreai nyelvvel a mostaninál is távolabbi ismeretségben lévén, nem tűnt fel az, ami a napokban, amikor valami kósza ötlettől vezérelve újra belenéztem a sorozatba. A magyar nézők az összes körmüket lerágták izgalmukban, hogy a főszereplő, a rabszolgalány szerelmét másfél évtizeden keresztül rendületlenül kereső, rabszolgavadásszá lett jangban (nemes), Dae-gil (Jang Hyuk) vagy a nála daliásabb, de egyben unalmasabb volt katonatiszt, Tae-ha (Oh Ji-ho) lesz az utolsó részben a befutó, s hogy mellesleg a két fickó összefogásának eredményeként sikerül-e az aprócska herceget jogaiba visszahelyezni, és egy igazságosabb társadalom építésébe belekezdeni. Közben azonban a 17. századi Korea rabszolgasorban tengődő kiszolgáltatottjainak sorsát, az uralkodó és környezetének hatalmi játszmáit nézhetjük, a fent és a lent között ott rohangásznak a végső elkeseredésükben szökéssel próbálkozók elfogásából élő rabszolgavadászok, maguk is a korabeli társadalomnak valamelyest számkivetettjei.

Ezek az ápolatlan, elsőre meglehetősen durva lelkűnek tűnő fickók, ahogy a most elővett sorozat első részétől érdeklődve figyeltem fel rá, a beszélgetések során rendre unninak szólítják egymást. A témában járatlanok számára muszáj magyarázatot adnom, miért érdekes ez. A mai koreai nyelvben az unni (언니) szót nők a náluk idősebb nők megszólítására használják, legyen az valóban a nővérük, vagy más rokonuk, pl. unokatestvér vagy barátnő.

Elsőre azt gondoltam, a magyar felirat készítője volt tájékozatlan. Belepislogtam az angol feliratba, és ámultan láttam, hogy bizony, ott is így szerepel. Csak ezt követően kezdtem fülelni a koreai beszédet, és legnagyobb csodálkozásomra rá kellett jönnöm, hogy sem a magyar, sem az angol fordítás nem tévedés: a pasasok nővéremnek szólítják egymást! Vagyis, nem. Mert annyira nem lehetnek szédültek, hogy ne legyenek tisztában a ténnyel, hogy a kollégák állva pisilnek, azaz férfiak. Valami más magyarázata van ennek a furcsaságnak.

Az alábbi filmrészletben Dae-gil barátai elvesztését siratja. A régi idők felidézése közben 0:33-nál és 0:57-nél elhangzik a megszólítás.

Mit tesz erre a kíváncsi filmnéző? Végigbogarássza a magyar feliratot közzétevő topikot, az összes kommentet. Nyilván beszéltek erről a meglepő dologról, gondolja az ember. Hát, nem. Egy mukk nem sok, annyit se.

Bennem feléledt a nyomozókutya, és rávetettem magam a netre. Találtam is három angol nyelvű oldalt, ahol erről szó esett. Kettő a sorozat kapcsán íródott, a harmadik ettől függetlenül.

Az egyikben valaki azt fejtegette, hogy a szereplők egyszerű néplelkek, a rabszolgavadászok és az útonállók nem törődnek a megfelelő beszéddel. Ez a teória persze hülyeség. A koreai nyelv a hagyományosan szigorú hierarchiához illően annyira kötött, olyan pontosan meghatározott a beszélgetők életkora, rangja és neme, sőt, a beszélgetésben részt nem vevő hallgatóság alapján, aminek esetében elképzelhetetlen egy ilyen következetesen helytelenül használt kifejezés, mindez egy nyilvánvalóan gondosan megtervezett filmsorozatban. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy a konfuciánus Koreában, méghozzá évszázadokkal ezelőtt, ahol és amikor a demokrácia fogalma, beleértve a nyelvi demokratizmust csak keveseknek mondott valamit - és nem a görög nyelvben való járatlanság miatt - ilyen könnyedén és rendszeresen tévesztették volna el a megfelelő megszólítást. A koreaiaknak még manapság is az első dolguk a frissen megismert emberrel tisztázni, melyikük az idősebb, hiszen ennek ismeretében kell beszélni vele. Közel négyszáz éve ez hatványozottan igaz volt.

Hogy képtelenség a megszólítás kitartó tévesztése, ehhez elég beleolvasni a wikipédia a koreai beszédszinteket, illetve a koreai tiszteletadásokat, a megszólítás szabályait ismertető két szócikkébe.

A másik két oldalon egy-egy kommentelő lényegében megerősítette azt, amit magam is gondoltam. Ahogy a magyar nyelvben pl. a feleség szó évszázadokkal ezelőtt nem csupán a házaspár nőtagjára, hanem a férfire is használatos volt - gondoljunk csak példának okáért az "édes felem" szívet melengetően áhítatos, az egymást szeretők mindkét tagja által használt kifejezésre -, úgy feltehetőleg az 1600-as évek második felében az unni megszólításnak valamelyest más jelentése volt: az azonos nemű idősebb embert szólították meg így. Az egyik megjegyzés régi koreai szótárt emleget, amelyben ez az értelmezés is szerepel.

Volt még egy erre vonatkozó megjegyzés, amely arra hívta fel a figyelmet, hogy manapság a nőkön kívül a meleg fickók is mondják egymásnak, de ezt csak a jelenkori koreai nyelvtudásunk gyarapítása céljából említem, történeti jelentősége nincs. Ahogyan az sem igazolható, bár üdítően szórakoztató, vihogtam is egy jót, amit jjagnun, akivel a kérdést megtárgyaltam, csúfondárosan felvetett, miszerint "az is lehet, hogy homokosok voltak és valakinek onninak is kellett lennie."

Mivel az említett oldalak nem tudományos jelentőségűek, cáfolhatatlan bizonyítéknak nem tekinthetők, azt gondoltam, meg kell kérdezni egy igazi szakértőtől. Közvetítő segítségével megtudakoltam a Koreai Kulturális Központ egyik koreai nyelvet oktató koreai tanárától. A tanár úr válasza a kérdésre: soha nem hallott erről.

A zenei műveltség gyarapítására mutatom az alábbi, sajnos kissé hirtelen véget érő zenei betétet. Benne a hagyományos koreai vonóshangszer, a hegum (해금) látható és hallható. A dal a fél szemmel, fél szárnnyal születő, társára váró, vele egésszé váló madár legendáját énekli meg.

Vigasztalásul egy másik, az előzőnél élvezetesebb előadás.

Természetesen Sövény Aladár Magyar - koreai szótárát is felcsaptam, de sem a báty, sem a nővér, sem a testvér szavak nem hoztak eredményt. Nem csak az én fixa ideám miatt sajnálatos, hogy a nagyszerű ember, tanár, nyelvzseni összeállításában nem készült koreai - magyar szótár.

A kör bezárult, hacsak a posztom valamelyik, nálam avatottabb olvasója nem lesz olyan szíves, hogy megírja a helyes megoldást, akár a következtetésemtől eltérőt.

Számomra a téma tanulsága, hogy az andalító avagy éppen szédítően izgalmas sorozatok nézése akár műveltség megszerzésére is lehetőséget nyújt, amennyiben a néző nem kizárólag a szép arcokat és az izmos testeket figyeli, és még sok év után is van mit tanulni.

Szólj hozzá! unni koreai nyelv chuno Tovább

Nővérem vagy bátyám? Tovább

Öt év múlva

nosztalgikus gondolatok koreai utazásunk jubileuma alkalmából

Öt év telt el azóta, hogy az alkonyodó délutánon megérkeztünk Dél-Koreába. Az eltelt időben oly sok minden történt, hogy időnként szinte el is feledkeztünk róla. Aztán ma egy videó előhozta újra az egészet, és akár akartuk, akár nem, újra átéltük az egészet! Olyan erősen tértek vissza az emlékek, hogy nem tehettem mást, mint előkotorni néhány képet. Némelyiket akkoriban nem mutattam, párat meg már láthattak a blog olvasói.

A busz sebesen haladt a repülőtérről a szárazföldre, versenyt futva az idővel. Végül persze alulmaradt: mire leszálltunk, majdnem este volt, s a népes, elsőre zavaróan zűrös utcákon kissé megszeppenten kerestük lefoglalt szállásunkat. Nem voltunk igazán megijedve, mert tudtuk hogy jó helyen szálltunk le, s tapasztaltuk hogy a megkérdezettekből nem hiányzik a segítő szándék.

A blog első posztjaiban szorgosan beszámoltam róla, milyen élményekkel gazdagodtunk nap mint nap. Amikor most átnéztem az utazás alatt készített fotókat, rábukkantam az alábbira. A Bukchon hanok házak egyikén fenyőfából készült szobrokat, kokdukat helyeztek el. Aki többet szeretne megtudni róluk, olvashat erről egy régi posztomban.

A történelmi sorozatok kedvelőinek nyilván megdobogtatja a szívét a látvány. Bármelyik percben feltűnhet az egyik király és népes kísérete.

Emlékezetes maradt számunkra, hogy a nemzeti múzeumba mennyi iskolai csoportot vittek elszánt tanárok. Dél-Korea sok mindenben tanulhat tőlünk, de így van ez fordítva is. A nemzet történelmét megismertetni a gyerekekkel fontos dolog. Ebben a kérdésben ők előttünk járnak.

Már az óvodásokkal igyekeznek megszerettetni a múltat. Ahogy annak idején írtam róla, a múzeumokban nem előírás a néma és rideg áhítat, a gyerekek felszabadultan szaladgálhatnak, senki nem néz rájuk ferde pillantással.

Egy ugrás, azaz egy rövid repülőút, és már Jejun vagyunk. Dél-Korea természeti szépségekben bővelkedő ország, példa erre a Hallasan.

Felejthetetlen a Halla hegyre tett kirándulásunk. Másféle kirándulás, mint amihez itthon szoktunk. Mi elsősorban a szelíd természetben lét kedvéért megyünk a szabadba, a koreaiak viszont inkább teljesítménytúrának fogják fel. Ennek megfelelően a Hallasan túraútvonalai alig adnak alkalmat a séta közbeni bámészkodásra. Fájtin, mondják, és nekiindulnak toronyiránt. Az elpuhult nyugati pedig kifullad, leül pihenni, vizet iszik - mert addig se kell azokon a fránya köveken és lépcsőkön botorkálnia.

A helyi varjú pedig érdeklődve nézi ezt a fura szerzetet, közben azt mondogatja: kár, kár, kár, hogy nem bírjátok szusszal.

A koreai emberek között nem kevés a keresztény, de általában másképp azok, mint amit mi megszoktunk. A kereszt sok helyen feltűnik, gyakran látni emberek nyakában is, de a gondolkodás - tisztelet a kivételnek - többnyire nem a szellem, hanem az anyag mindenhatóságát tükrözi. Ez igaz annak ellenére, hogy a koreai sorozatok szívesen érzelegnek, ám az érzések vékony máza alól rendre előtűnik az anyagi érdek.

A koreai sorozatok szépfiúi nem jönnek szembe az utcán. Ennek a busani tengerparton ballagó srácnak az arcát (még?) nem szabták át, mégsem volt kellemetlen ránézni. Joggal feltételezhetjük, hogy az "ép testben ép lélek" az esetében is igaz.

Ahhoz képest hogy az ország három oldalról tengerrel határos, hogy ennek megfelelően a népesség táplálkozásában jelentős szerepe van a halaknak és egyéb tengeri herkentyűknek, a vízzel nincsenek túl nagy barátságban. Kivéve azokat, akik a halászatból élnek. A képen látható kicsiny hajók segítségével keresi sok férfi a kenyerét. A fogás eredményét az ország egyik legismertebb piacán, a Jagalchi halpiacon árusítják. Rövid busani kirándulásunk alkalmával oda nem jutottunk el.

Egy külföldi utazásnak elengedhetetlen része a helyi ételek megízlelése. Mindig csodálkozom azokon, akik utazás közben az itthoni rántott húsról és töltött káposztáról álmodoznak. A helyi gasztronómia hozzáad az utazás élményszerűségéhez, botorság fintorogni és jobb híján mcdonaldsben és társaiban enni az internacionális szemetet. Koreai utazásunk kedves emlékei az ottani tartalmas levesek. A most következő képek ugyan az utazás közben írt posztokban is láthatók voltak, de talán nem veszi senki zokon, ha most újra megmutatom őket.

Az egyik busani sétánk után az alább látható nagyszerű levest ettük. A családi vállalkozásban a családfő hozta ki az ételt, kiskamasz fia tolmácsolta nekünk apjának az ételhez fűzött magyarázatát. Mint így megtudtuk, a felesége a szakács, de a kissrác is be-besegít, ha az iskolai elfoglaltság lehetővé teszi. A férfi büszke volt arra, amit így közösen elértek, viszont rémülten sápítozott, amikor az apró, sózott rákokból egy kanálnyit kevertünk a levesbe. Alig akarta elhinni, hogy nem vált ehetetlenül sóssá a ennivaló. Ők ugyanis nálunk jóval kevésbé sóznak - nagyon helyesen. Az étel azonban ízes, forró, egyszóval felejthetetlen volt.

Ez is busani ebédelés volt. Lehet hogy az életben nem tudjuk meg, mit ettünk, de ez külön bája a dolognak. Egy biztos: nagyon finom volt. Ja, és még egy, húsféle nélkül volt nagyon finom.

A nemzeti múzeum nemcsak a szemnek, hanem az ízlelőbimbóknak is kínál élvezetet. A levesem enyhén szólva csípős volt, s ahogy látszik is, kagyló, rák és hasonlók bőségesen voltak benne. Más lapra tartozik, hogy nem volt ügyes választás, mert a páncélok miatt nagy munka volt enni, főként kulturáltan enni.

Szégyen és gyalázat, de második nemzeti múzeumi látogatásunkra elsősorban azért került sor, mert a fiamnak rögeszméjévé vált, hogy a legfinomabb feketeszószos tésztát, vagyis jajangmyeont az ottani önkiszolgáló vendéglőben lehet enni.

Dél-Koreába májusban kell menni, mert az ott a legkellemesebb hónap, és mert a Buddha születésnapja alkalmából hetekig tartó ünneplés egyik vonzó elemei a Cheonggyecheon patak vizén álló papírszobrok, amelyek esti kivilágításban rendkívül mutatósak, ráadásul este ott a pataknál ünnepi hangulatú tömeg gyűlik össze, s ebben a békés forgatagban jó résztvenni.

Ahogy jó a késő esti Szöulban sétálva egyszerre megpillantani a korábban tűz martalékává vált, azóta újjáépített városkaput, amelynek átadása épp az utazásunkat megelőzően zajlott.

Öt év telt el. Tudom, még további pár év, mire újra elutazhatok Koreába. Sok olyan hely van, amit meg szeretnék nézni, és van néhány, amit újra meglátogatnék. Ahogy írtam, a már látottakról a blog első posztjaiban olvashattok. Hogy hová mennék még el? Ezekről is írtam már, meg írt róluk testvérblogom posztere, jjagnun. Legközelebb Szöulban keveset időzöm - bár ott is van még számos érdekesség -, inkább a koreai vidékre indulok. Bízom benne hogy valóra válik a tervem.

Szólj hozzá! kokdu Cheonggyecheon patak Changdeokgung Tovább

Öt év múlva Tovább

Tavaszillat Dobogókőn

Áprilisban a városlakó már vágyik ki a fák közé, ezért nekiindultunk. Sikerült kiválasztanunk azt a napot, amikor esőre állt az idő, de induláskor úgy látszott, elvonult a veszély.

Az eső valóban csak Pilisszentkeresztnél kezdett esni, a hegytetőn is csak visszafogottan üdvözölt minket. A Rezső kilátó felé indultunk, s nagyjából félúton kezdett zuhogni. Rendes gazda ilyenkor elővarázsolja a blöki esőkabátját, mert legalább ő ne ázzon, ha már magam ezt teszem. Hátizsák le a sárba, a sűrűn érkező áldás közben így ráügyetlenkedni az ebre az esőkabátot, nem éppen örömteli feladat, de azért sikerült. Mentünk tovább. Az eső azonban semmi jelét nem mutatta, hogy el akarna állni, sőt. Így kénytelen-kelletlen, menekülőre fogtuk.

Mire a turistaházhoz értünk, a hajamból vígan csöpögött a víz, úgyhogy beóvakodtunk a turistaház söntésébe, ahol egy békés, fiatal srác megnyugtatott: be lehet vinni az ebet. Rajtunk kívül egyébként egy lélek sem volt. Ez amúgy az egész minikirándulásra jellemző, amely méltón példázza nemcsak azt, hogy hétköznap, iskolaidőben Dobogókőre menni érdemes, hanem azt is, hogy akinek egy kis sütnivalója van, nem olyankor megy, amikor lóg az eső lába.

A söntésben azonban meleg teával és méretes, töltelékkel teli barackos-mákos pitével vigasztaltam magam. A blöki már annak is örült, hogy az utált esőkabát lekerült róla. Némi ingerültség maradhatott benne, mert a láthatóan helybéli, vadász vagy erdész külsejű érkezőt dühödten ugatta, csak úgy zengett a nagy hodály.

Nem kellett több mint tíz perc, odakint felderengett a nap. Na hétágra nem sütött, csak éppen annyira, hogy felcsillantsa bennünk a reményt, nem kell a négy fal között kivárnunk a legközelebbi, azaz majdnem két óra múlva érkező buszt.

Így aztán útnak eredtünk, s nem bántuk meg. Az eb az élre állt - erdőn-mezőn így szokta - és ballagtunk. Őkelme minden leágazó ösvényen elindult volna, minden lehető helyen mélyen befúrta hosszú orrát az avarba. A városi körülmények között meglehetősen kényelemszerető jószág, aki kisebb esőnél gyors pisilést követően teljes határozottsággal fordul a kapu felé, itt rá se hederített a kissé hűvös szélre, a sáros útviszonyokra: ment!

Az a gyanúm, a szagok mindenért kárpótolták. Az én örömöm a csönd volt, a fák, a madarak hangja, és a tavasz első virágai.

A legszebb közülük a pirosló hunyor, amelynek a szakirodalom szerint minden része mérgező, ezért hiába gyógynövény, manapság már csak az állatgyógyászatban alkalmazzák, de ettől eltekintve is bolondság lenne hozzányúlni, hiszen így, természetes helyén a legszebb. Mellesleg védett.

A fák között sűrűn nyílt a keltike, a mellékelt ábra mutatja hogy lilás és fehér virágú példányok egyaránt.

Az alábbi képen talán a salátaboglárka egyik képviselője, de ezért nem vállalom a felelősséget. Sajnos a kérdésben meglehetősen tájékozatlan vagyok.

És persze ibolya is, sokfelé, nagy foltokban.

A Mária kegyhelyen hóvirágot is láttunk, igaz csak két virágot, elnyílóban.

A nagykilátóról lenézve a hegyek még kopárak, a fák lombtalanok voltak, a levegő azonban tavaszillatú.

A séta elkényelmesedett tagjainknak igazi felüdülés volt, el is fáradtunk a végére, bár a blöki a buszra várva még nézett rám: miért állunk, miért nem megyünk el erre... vagy inkább arra? A buszon az ölembe vettem, hadd tegye, amit úgy szeret: nézelődni kifelé az ablakon. Meg is tette, de pár perc után összegömbölyödött egy rövid szundikálásra, hogy a HÉV-nél már újra megelevenedjen. A házunkig vezető úton még gyorsan elolvasott minden fontos üzenetet, majd a lakásban oldalára feküdt és aludt. Biztos vagyok benne, hogy álmában megint az erdőben szedte kurta lábait.

Aki teheti, csukja be a gépet, hagyja maga mögött a várost, és menjen kirándulni!

Szólj hozzá! dobogókő Tovább

Tavaszillat Dobogókőn Tovább

Oh, my oppa

avagy, szeretnél egy ilyen sráccal kettesben sétálni Szöulban?

35778-dari-masa-kerajaan-sampai-era-moderen-ini-dia-standar-ganteng-cowok-korea-yang-selalu-berhasil-bikin-cewek-baper.jpg

A koreai sorozatokat világszerte nézők közül sokak utaznak Dél-Koreába. Mert hát meg kell nézni közelebbről azt az országot, ahol olyan csinos legények teremnek, amilyenek a doramákban mutatkoznak. Ezek a srácok ráadásul nemcsak szépek, csinosak, hanem tenyerükön is hordozzák a lányokat. Hogy ennek a képnek csak kevés köze van a valósághoz, az nem fontos. Fő az illúzió.

Az illúzió eléréséhez nemrégiben egy új kezdeményezést indítottak útjára.

Aki látott már egy-két koreai sorozatot, annak számára ismerős az oppa (오빠) kifejezés, amely idősebb férfi családtag, barát vagy romantikus partner megszólítására használatos - a filmekben elsősorban az utóbbi esettel találkozunk, némely megszólított meg is dobogtatja rendesen a szívünket. Azok az európai, ill. egyes távol-keleti lányok-asszonyok, akik a koreai kultúrának sorozatokon keresztül váltak ismerőivé, gyakran sárgulnak az irigységtől a koreai lánykák nyafogó oppázását hallva. Kedves nőtársaim, ezután már nem kell irigykedni!

Az Oh, my oppa útjára indult, ahol némi díjazás ellenében kísérőt kaphattok, méghozzá egy igazi oppát! Bár Dél-Koreában ez újdonság, Kínában és az Egyesült Államokban működik már hasonló. A dél-koreai programszervező vállalkozás elnök-vezérigazgatója, Lee Joon-woo elmondása szerint tréfaként indult a dolog, mert az országba érkező külföldiek elvárják hogy olyan embereket találjanak, mint a koreai drámákban szereplő jóképűek, magasak, kedvesek, azaz, mint a tévés sztárok. Bár eleinte vicc volt, a weboldal látogatottsága, a közösségi média reakciója messze felülmúlta a várakozásokat.

A vállalkozás oldalán 7, azaz hét legény kínálja szigorúan tisztességes szolgálatait, mindegyikük más-más programmal örvendeztet meg, érdemes jól szemügyre venni az ajánlatokat. Mellesleg mindegyikükről rövid bemutatkozást és a kínált programhoz kedvcsináló fotókat is találunk az oldalon. Lee maga is "kibérelhető", őt Joon néven találjuk meg a bemutatkozók között. A többiek sem képzett idegenvezetők, hanem barátságos, helyi hyungok, Ryan például Lee volt általános iskolai barátja, a többiek is barátok vagy mások által ajánlott ismerősök.

A nagyjából 2 és fél órás séták 60-70 dollárba kerülnek, tehát szinte ingyen vannak.

A honlap egyik menüpontja jelzi, hogy tervezik-szervezik a szolgáltatás bővítését: a szervezők várják további, huszas éveikben járó, idegen nyelven beszélő, jóképű oppák jelentkezését.

A kiválasztott oppát - és egyben programot - az Oh, my oppa oldalán online le lehet foglalni a vágyott időpontra. Mivel egyelőre kevés az eszkimó, feltehetően viszont sok a fóka, célszerű időben lecsapni a vonzó legényre, nehogy elhappolják az orrunk elől. Szerda óta lehet foglalni, a programok áprilisban indulnak.

A szervezők elővigyázatosak, az oppa éjszakai programra, italozásra nem kísér.

Véleményem szerint az ötlet finom képzavarral élve, nagyon keskeny ösvényen egyensúlyoz. Mert amennyiben a srácok elég kulturáltak és ügyesek, a séta valóban lehet élmény egy külföldről odalátogató nő számára, ám ha az oppa vagy a szolgálatait igénybevevő nem elég intelligens, kínossá is válhat. Tudja a fene, mennyire ízléses pénzen venni kísérőt.

Az Oh my oppa oldala itt található.

Forrás: Oh my oppa, Korea Herald, google

Szólj hozzá! bérelt oppa Tovább

Oh, my oppa Tovább

Mai Ratima - postán rendelt menyasszonyok

filmajánló és magyar felirat

A világ számos országában ismert a postán rendelt menyasszony fogalma, valószínűleg nem is megy ki a divatból, amíg vannak olyan országok, ahol a nők számára a jobb élet elérésének - értsd, jó, vagy legalábbis jobb anyagi körülmények közé kerülés - szinte egyedüli útja egy közeli vagy távoli, de mindenképpen gazdagabb országba jutni házasságkötés segítségével. Nálunk sem ismeretlen a fogalom, gyakori levélváltást követő egy-két személyes találkozás után ugranak fejest abban a naiv hitben, hogy szerelmesek, ismerik az embert, akivel összekötik az életüket. Hogy hányan kullognak aztán haza, vagy maradnak benne a kapcsolatban csalódottan, azt nem tudhatjuk. Még az itthon irigykedő rokonok, barátok és üzletfelek számára sem derül ki, hogy aki látszólag megcsinálta a szerencséjét, tényleg mézeskalács házikóban lakik-e, amely körül kolbászból van a kerítés, ahogy az sem, valódi társra találnak-e az így összekerült fiatalok.

A postán rendelt menyasszony esetében a menet a következő: a házasodni vágyó, miután erre a célra szolgáló katalógusokban nézelődött, a számtalan erre szakosodott nemzetközi ügynökség egyikének szervezésében elutazik az adott országba, ott bevezetik egy szórakozóhely vagy egyéb műintézet különtermébe, ahol egy karéjban ül 15-20-25 helybéli leányzó. Lehet választani! És a férfiú jól végigmustrálja a lányokat, mint a vásárokon a disznót vagy marhát, aztán dönt. Fizet az ügynökségnek, az összeg részben a szolgáltatást, részben a kiválasztott utazási költségét hivatott fedezni. Ezt követően némi levélváltás itt is van vagy lehet - amennyiben az ügyfelek nem beszélnek közös nyelvet (!), az ügynökség gondoskodik a fordításról - majd ha a dolog működőképesnek tűnik, a házasságot nyélbe ütik. Nagy kérdés, hogy közös nyelv híján hogy zajlik a közös élet, hogy mennyire képesek előzetesen megismerni egymást, a résztvevők üzeneteikben mennyire őszinték, stb., stb.

De vajon a koreai férfiak miért külföldi feleségre vágynak ahelyett hogy koreai leányzót keresnének? Az ok egyszerű. Az így feleséget kereső férfiak gazdálkodók, iskolázatlanak, vagy mozgássérültek, esetleg mentális problémáik vannak, tehát nem hasonlítanak a koreai sorozatok szívdöglesztő és gazdag főhőseire. Az anyagiakat minden fölé helyező koreai társadalomban a nők magasra helyezik a lécet, de nagyon fontos számukra az is hogy a jövendőbelijük magas társadalmi helyzetű legyen. Aki nem felel meg ezeknek az elvárásoknak, az fújhatja.

A koreai társadalomban egyelőre szinte kiirthatatlan nézet, hogy a vér tisztaságát meg kell őrizni. Ennek fényében például nem fogadnak örökbe gyerekeket, olyat végképp nem, aki vegyes - koreai nő és külföldi férfi - kapcsolatából született. Elképzelhető tehát, hogyha a postán rendelt menyasszonynak gyermeke születik, a család milyen elutasító lesz vele szemben. Ahogy majd a filmben is látható lesz, a fiatal nőnek előírják hogy szedje a fogamzásgátlót.

Akkor viszont a házasságkötés egyik legfontosabb indoka köddé vált. De akkor miért választanak külföldi nőt? Nyilván elsősorban kényszerből. Készült azonban egy közvélemény-kutatás. Első helyen áll: a külföldi nőket nem érdekli a vőlegény oktatási háttere és az anyagi, társadalmi státusza. Második helyen áll az a hit, hogy ők engedelmesebbek mint a koreai nők. A harmadik indok, hogy a férjnek egy ilyen házasságban kényelmesebb élete lesz, végül a negyedik, hogy a férjnek nem kell idegeskednie az asszony rokonai miatt.

Hogy a várakozás mindig beigazolódik-e, nem tudhatjuk. Abból azonban, hogy gyakori a feleséggel való durva bánásmód, arra következtethetünk, hogy az előzetes elképzelések nem mindenben reálisak. Sajnálatosan sokan válnak családon belüli bántalmazás áldozataivá. Hogy az ilyen élet gyakran korántsem boldogító, azt jelzik a gyilkosságok: nem egy példa volt rá, hogy vagy a férj ölte meg külföldi asszonykáját, vagy a feleség tette ezt koreai férjecskéjével. És nem ritka az sem, hogy a férjnek és anyósnak teljesen kiszolgáltatott asszony öngyilkosságot követ el.

De nézzük meg, kik azok a lányok, akik külföldihez szeretnének hozzámenni? Természetesen leginkább azok, akik hazájukban reménytelen anyagi helyzetben vannak, amiből kitörni hitük szerint leginkább az ilyen házasság segítségével lehet, de azért vannak másféle okok is, ám azoknak is jellemző eleme a két ember közötti üzlet: én megadom azt amit akarsz, te adsz cserébe valami mást, amire nekem van szükségem. Általában nemcsak a saját kilátástalan helyzetüknek, de a családjukénak is javulását remélik egy külföldi, az övékénél sokkal jómódúbb(nak tűnő) házastárs segítségével.

A filmből kiderül, hogy a külföldi nők vízumának meghosszabbítása a koreai gondviselőn - aki általában, de nem feltétlenül a férj - múlik. Könnyen elképzelhetjük, hogy az otthoni nyomorba való visszatérés miatti félelem milyen kiszolgáltatottá teszi ezeket a nőket.

A fentiek után nyilván senkit sem lep meg, hogy nem vígjátékot készített az elsőfilmes Yoo Ji-tae, aki egyébként ismert dél-koreai színész is egyben, néhány sorozatban és számos filmben, köztük a világ nyugati felén is sokak által ismert Oldboyban is látható volt. A Mai Ratima c. nagyjátékfilmhez hasonlóan nagy sikert elkönyvelt rövidfilm rendezése fűződik a nevéhez.

A Mai Ratima romantikus dráma, de súlyos és nem éppen derűs alkotás. A huszas éveiben járó thai Mai Ratima (Park Ji-soo) postán vett menyasszony, nehéz sorsú nővére és Alzheimer kóros édesanyja megsegítésére vállalja ezt az életet. Férje Sang-pil mentálisan sérült férfi, a családban nincs szava, annál inkább anyósának és a férfi Sang-Rim nevű bátyjának (Kim Kyung-Ik), aki Mait rendszeresen szexuálisan zaklatja. Amikor a fiatalasszony sógorával a vízum meghosszabbítását megy intézni, a hivatal előtt vita támad kettőjük között. Az erőszakos sógor megfékezésére, Mai védelmére kel a csavargóként élő Soo-young (Bae Soo-bin). Mai és segítője elmenekülnek a helyszínről, a tengerparti Pohangból Szöulba mennek. A két számkivetett közötti romantikus és a körülmények ellenére boldog kapcsolat azonban nem tart sokáig, a férfit beszippantja a kíméletlen éjszakai élet, elcsábítja a hostessként élő Young-jin (So Yu-jin), Mai kapaszkodók nélkül egyre riasztóbb körülmények közé kerül. A rideg és érzéketlen nagyvárosi létben vergődő főszereplők sorsa egyre szomorúbb, hogy majd a történet végén felcsillanjon a remény. A film nem a csillogó Koreát mutatja meg, hanem a társadalom peremén élőket. Szívbemarkoló Mai magányát látni, elveszettségét egy idegen és közönyös nagyvárosban, de nem sokkal jobb Soo-young helyzete sem. Míg a hallyu azzal kábítja a világot, hogy a gyors gazdasági felemelkedés eredményét mutatja fel, az oly közkedvelt - és egyben megtévesztő - doramák általában mélyen hallgatnak a gazdasági csoda veszteseiről, pedig vannak sokan.

Yoo Ji-tae nemcsak rendezője, hanem forgítókönyvírója is a filmnek. A történet ötlete még főiskolás korában fogant meg benne, a film csak tizenöt évvel később, a szinopszis átdolgozása után készült el. A világpremier 2012-ben a Busan Nemzetközi Filmfesztiválon volt, a mozikban 2013 júniusában kezdték vetíteni.

A 2013-as (15th) Deauville Asian Film Festivalon a zsűri különdíját nyerte el a film, ahogy néhány évvel korábban a nagyszerű King and the Clown. Ugyanabban az évben a 34th Blue Dragon Film Awardson Park Ji-soo a legjobb új színésznőnek járó díját kapta meg.

Előzetes, ami ugyan nem hivatalos trailer, a dal nem hangzik el a filmben, de a videó mégis alkalmas az érdeklődés felkeltésére.

A magyar felirat itt érhető el.

21 komment filmajánló filmfelirat nők helyzete vegyesházasság mai ratima Tovább

Mai Ratima - postán rendelt menyasszonyok Tovább

Határmezsgyén (Man on the Edge) - a koreai sámánizmus

filmajánló és magyar felirat

A Man on the Edge (Baksoo Gundal,박수건달) főszereplője egy bűnbanda főnökének jobbkeze, akinek egy alkalommal a riválisával való harc során kés sebzi meg a tenyerét. A sérülés megváltoztatja az sorsvonalát. Háromnapos alvás végén rémálomból ébred telefonjának hangjára, majd különös dolgot tapasztal: úgy érzi, követik. A vonakodó gengsztert különös dolgok érik, egyre-másra kapja a furcsábbnál furcsább figyelmeztetéseket, végül kötélnek áll. Ettől kezdve kettős életet él, továbbra is tagja a bandának, ám sámánként is tevékenykedik. Ellenségei igyekeznek felfedni kettős életét, riválisa ilyen módon igyekszik lejáratni ellenfelét. A magyar cím nem csupán a fenti kettősségre, hanem a valós világ és a szellemvilág határán tántorgó - és közvetítő - emberre is utal, sőt azt is jelzi, hogy egy bűnöző hogyan lesz segítője rászorulóknak.

A film vígjáték, de ahogy koreai alkotások esetében már sokszor tapasztaltuk, melodrámai elemekben is bővelkedik, tehát hol nevetünk, hol elérzékenyülünk rajta. A főszerepben Park Shin-yang most sem okoz csalódást. Ez a nem éppen szép fickó remek, kifejező arccal és tekintettel, főként pedig nagyszerű átéléssel képes drámai és vígjátéki szerepek megjelenítésére.

Az antropológusok a sámánizmusnak két nagy csoportját különböztetik meg. Az egyik a repülő lelkű sámán - nem találtam rá jobb kifejezést - aki transzállapotban lelki utazást tesz a szellemvilágban, ahol találkozik és együttműködik különböző istenekkel és szellemi lényekkel. A másik csoport a birtokló, aki transzállapotban rendelkezik istenek és elhunyt személyek szellemével való kapcsolattal, akik a sámánon keresztül beszélnek és cselekednek. Míg repülő lelkű sámánok elsősorban Szibériában vannak, a birtokló sámánok megtalálhatók szerte a világon. A koreaiak birtokló sámánok.

Koreában a sámánizmus hagyományosan musok (무속) vagy musok-shinang (무속 신앙) néven ismert, de a mugyo (무교) kifejezés is használatos. A szavak jelentése "sámán vallás", bár ebben az esetben a vallás szót nem a szokásos értelemben kell érteni, hiszen nem egybetartozó hitrendszerről van szó, a sámánizmus elemei beépültek a buddhizmusba.

Dél-Koreában minden korábbi tiltás ellenére továbbra is él a szokás, hogy nehéz élethelyzetben sámánhoz fordulnak segítségért. Nemrégiben arról olvashattunk, hogy az ötvenmilliós Dél-Koreában hozzávetőlegesen egymillió sámán (mudang 무당, baksu 박수) tevékenykedik. A nehezedő gazdasági helyzetben nyilván megnő azok száma, akik munka nélkül maradva megélhetési sámánok lesznek, ugyanakkor nő azoknak a száma is, akik igénylik az ilyenféle segítséget.

A leggyakrabban használt kifejezés a női sámánokra a mudang (무당), de ők maguk inkább a manshin (만신 - szó szerint „tízezer lélek”) szót használják. A férfi sámán általában az úgynevezett baksu mudang, vagy egyszerűen baksu (박수).

A koreai sámánizmusban - más vidékek sámánizmusával megegyezően - a sámánná válásnak két módja van. Az egyik misztikus tapasztalat vagy hosszú szenvedéssel járó megmagyarázhatatlan betegség, ú.n. sámánbetegség (shinbyeong 신병 "szellem betegség") formájában jelentkezik, amikor a kiválasztott személy úgy érzi hogy a felépülésnek egyetlen módja, hogy elfogadja szellemének jelenlétét, és a mudang avagy a baksu útját járja.

A koreai sámánizmusról szóló, magyar nyelvű wikipédiás szócikk rendkívül érdekes. Régebben olvasgattam a távol-keleti sámánizmusról, s annak alapján még laikusként is érzékelhető volt a szócikkben jelzett mongol, szibériai és mandzsúriai sámánizmussal való hasonlóság.

Az érintett személynek meg kell találnia azt a sámánt, aki vezetni, irányítani és tanítani fogja őt, és kezdeményezi hogy elnyerje a sámán kámzsát, azaz "felavassák". Ezt a fajta sámánt gangshinmunak (강신무) hívják. A beavatási szertartás a naerimgut (내림굿), amelyben teljes mértékben megtapasztalja és elsajátítja az elsődleges szellemmel (momju 몸주 vagy momju-shin 몸주 신) való kapcsolatot.

A gangshinmu típusú sámán megtalálható az egész Koreai-félszigeten, valamint Kína Koreával szomszédos régióiban, az etnikai koreai lakosság körében, de leginkább jellemző a félsziget északi részére.

A sámánná válás másik módja az anyai öröklés, amelynél a vonal végighalad a családon, anyáról lányára. Ez a típus a seseummu (seseup-mu 세습무), és főleg a Han folyótól délre fekvő régiókra korlátozódik. A örökletes típus közismertebb neve a shimbang (심방, vagy 신방), főként a Jeju-don (ahol több a férfi sámán, mint Korea más részein).

A filmben elhangzik: milyen szégyen hogy egy férfi sámán lett. A kijelentés hátterében részben az áll, hogy a koreai sámánok túlnyomó része nő, részben pedig az, hogy a Csoszon-dinasztia óta a sámánok alacsony társadalmi osztályba tartoznak.

A sámán elsődleges feladata teljesíteni egy bonyolult rituálét (gut vagy kut 굿), amelynek során a sámán közvetít a szellem és az emberek között. Ezt néha "ördögűzésnek" nevezik, de ez nem megfelelő kifejezés, mert a gut valójában nem hasonlítható az ördögűzés nyugati keresztény elgondolásához. Gut célja lehet kiengesztelni az elhunytak szellemét, különösen azokat, amelyeknek halála miatt megoldatlan személyes problémák maradtak, de ez nem egyenlő a kereszténység értelmezésében meglevő gonosz szellemekkel vagy démonokkal. A gut szükséges lehet egy embert, egy családot, de akár egy nagyobb közösséget érintő kérdés miatt. Történhet egy érintett otthonában, a sámán szentélyében vagy közös szellemi teremben (Shindang , 신당), de sor kerülhet rá közösségi térben vagy akár természeti környezetben, különösen szent helyeken, például egy hegyi pataknál, egy szent fánál. A gut célja többféle lehet, szellemi vagy fizikai gyógyulás egyedi ügyfeleknek, vagy fiú születésének biztosítása, egyeztetni az élőket azokkal, akik elmentek, megbékíteni a problémás és nyugtalan szellemeket akik meghaltak a megoldatlan problémák nyomán, vagy áldást és jó szerencsét kérni egy család, egy vállalkozás vagy egy közösség számára, vagy a bőséges termés biztosítása a mezőgazdasági termelők számára, vagy akár védelmet kérni a tengeren a halászhajóknak.

Ízelítő és a hozzáfűzött érdekes magyarázat egy sámánszínházról, amely az év elején Budapesten is fellépett. Ezt a keveset látva az emberben felmerül a vágy: milyen kár hogy nem látta a teljes produkciót.

A gut előadása során a sámán át fog változni a különböző színes jelmezekhez kapcsolódó sajátos istenségekké és szellemekké, akik rajta keresztül beszélnek. A sámán tánccal, énekkel és jellegzetes sámáneszközökkel (kard, háromágú szigony, cintányér, csengettyű, zászló) mutatja meg a szellemek karakterét. A ssikkim-gut (씻김굿) a közelmúltban elhunyt lélek kiengesztelését, megnyugtatását és a szellemvilágba való bevonását szolgálja, ilyenkor a sámán és kísérői általában fehér öltözéket viselnek, és a legtöbb zászló és egyéb elem is túlnyomórészt fehér.

Egy másik gyakori fajta sámánista ünnepség, a legegyszerűbb csináld magad forma a gosa (고사, áldásos ünnepség), amely nem feltétlenül igényli a sámán szolgáltatásait. Ezt gyakran akkor hajtják végre, ha valaki új autót vásárol, vagy új vállalkozásba kezd vagy egy új bolt megnyitását tervezi, vagy egy fontos építési projekt indulásakor. A gosát általában egy új film vagy tévésorozat forgatásának kezdetén is el kell végezni, a résztvevők és a legfontosabb szereplők részvételével. Az utóbbit rendszeresen látjuk a forgatások megkezdéséről szóló híradásokban.

A Man on the Edge a 2013-as (23.) Fukuokai Nemzetközi Filmfesztiválon a Kumamoto-díjat kapta.

A film magyar felirata innen tölthető le.

Szólj hozzá! filmajánló sámánizmus filmfelirat Man on the Edge Tovább

Határmezsgyén (Man on the Edge) - a koreai sámánizmus Tovább

Kirándulás és kóstoló az Alpokalján

Maria Schutz, Gloggnitz, a hegyek és Kismarton

Advent táján az ember nem keletre, hanem nyugatra vágyik, hiszen karácsonyi hangulatot inkább itt Európában talál. Ezért én is nyugatra indultam, méghozzá egy nem éppen távoli tájra. Az egynapos kirándulás úticélja Burgenland és Alsó-Ausztria volt. Az 1679-es pestisjárvány idején a schottwieni - a név a Mária Terézia által betelepített skótokra utal - halálos betegeket a Szt. Bründlhöz vitték el. A betegek pedig fogadalmat tettek, hogy gyógyulásuk eseten, hálából, kápolnát építenek. Maria Schutzban így megépült a csodatevő gyógyforrásra a Mária kegyhely. Bár a forrás jéghideg vizének tudományos elemzése nem mutatott ki gyógyító hatást, a zarándokok, ahogy Mariazellhez, nagy számban érkeznek a passzionista szerzetesek által fenntartott templomhoz és kolostorhoz is. A képeken látható barokk templombelső általában nem a kedvencem, de a fehér falakon elhelyezett mellékoltárok, a dúsan aranyozott és dundi puttókkal díszített, faragott szószék és a főoltár tagadhatatlanul méltóságteljes látványt nyújtanak. A forrás vizéből, biztos ami biztos, útitársaimhoz hasonlóan én is kortyintottam.

A Semmering lábánál meghúzódó városi rangú település még hétszáz lelket sem számlál, néhány lejtős utca, városháza, vendéglő és természetesen a kolostorépület és a templom - ennyiből áll az egész. Maria Schutzot mégis hiba lenne elkerülni. Gyönyörű fekvése, a hegyek karéja, a mély völgy felett átívelő Schottwien-viadukt, a picike meredek utcák hangulata megkapó.

Szívesen kószáltam volna még, de várt a templom melletti vendéglőben a kolostorfánk. Maria Schutz másik nevezetessége ugyanis az óriási fánk, amit ugyan olajban sütnek ki, de senki ne gondolja hogy gyomrot megterhelő élvezetre kell készülni.

Fánkevés előtt vagy után, esetleg előtte is meg utána is, ahogy én tettem, a hely külön szolgáltatásaként lehet a képen látható blökit simogatni. Ha kedvesen beszél hozzá az ember, akkor behajlítja balmellsőjét és érzékelhetően örül neki, ha kezet fogunk vele.

Utazásunk következő állomása a szemnek nem sokat adott, de a csokoládé kedvelői számára nagy reményekkel kecsegtetett, mert a közeli Gloggnitzban található márkás csokikat árusító boltban vásárolhattunk, ahol kóstolni is, meg a pénztárnál hosszú sort végigállni is lehetett. A sorban mögöttem álló úriember fennhangon szólongatta feleségét, hogy aztán azt tudakolja tőle: ezt a szart is meg akarod venni? Meg: ránk akarják sózni drágán a lejárt szarokat. Meg: a kölykök csokoládéban fognak fürödni ha ezt mind megvesszük. A fickó összes mondatában elhangzott a négybetűs szó, a feleség viszont az ingerültség nyoma nélkül hozta és vitte a csokikat. Tapasztalt asszony volt, láthatólag ismerte a férjét: morog, de nem harap. Ezt egyébként én is tanusíthatom, mert míg lassan araszoltunk, kedélyesen beszélgettünk rögtön azután, hogy a németül megszólító jóembert megnyugattam: magyarul is megértem.

A nagy bevásárlást követően elindultunk Kismarton felé, és ezzel sajnos magunk mögött hagytuk a hegyeket. Visszatértünk Burgenlandba, amit amúgy nagytudású idegenvezetőnk következetesen Burgerlandként emlegetett, én pedig minden alkalommal összerezzentem ennek hallatán.

Közismert dolog, hogy Kismarton (Eisenstadt) az Esterházy-család hercegi ágának fellegvára, ahogy az is tudvalevő, hogy 1761-től 1809-ben bekövetkezett haláláig Joseph Haydn a család szolgálatában állt. Így a városka látnivalói vagy az Esterházyakhoz, vagy Haydnhoz kötődnek. Ennek megfelelően városnézésünk során szinte csak velük kapcsolatos épületeket láttunk. Elsőként a Hegytemplomot néztük meg, a kálvária sajnos zárva volt, de a templomba be tudtunk menni. A Sarlós Boldogasszonyról elnevezett templomot még Haydn templomként is szokás emlegetni, hiszen itt található a zeneszerző mauzóleuma is.

Kismarton lakóházai élvezetes bámészkodásra adnak lehetőséget. Bár a hőmérséklet és a fogas szél nem csábított andalgásra, bolondság lett volna kihagyni a sétát. A főutcán adventi vásár, kis bódékban ajándéktárgyak, majszolnivalók és nem utolsósorban forró innivalók. Én almapuncsot választottam, amiben szesz nem volt, de apró almadarabkák ízesítették a bendőmelengető itókát. Hogy az élvezet teljes legyen, gesztenyekrémmel töltött, a két végén csokoládéba mártott ostyahengerrel leptem meg magamat. Már nem is volt olyan hideg.