A 20. század elejének harmadik magyar utazóját, vagyis inkább meglátásait szeretném felvillantani az olvasóknak. Jó elmerülni ezekben az útleírásokban. Más kor, bizonyos szempontból üdítő. A mi életünk sokak által fejlettnek gondolt, mégis érdemes eltűnődni, vajon nem volt-e békességesebb az az idő.
Nem élhetünk a múltban természetesen. De el kell gondolkodnunk, vajon mit tudunk tenni annak érdekében, hogy a jelen és a jövő szebb legyen.
Na, de itt az ideje, hogy rátérjek posztom lényegi részére. A néprajzos-közíró Baráthosi Balogh Benedek (1870-1945) gyerekkori vágyát bontakoztatta ki és valósította meg, amikor beutazta azokat az országokat, amelyek a turáni népek otthonai. Utazásai során Finnországtól Japánig jutott el, járt Indiában, Kínában, Szibériában, a mongoloknál és a törököknél, valamint Koreában. Munkája persze nem merült ki az utazásokkal, itthon folyamatosan kutatott választott témájában. Koreáról szóló könyvét áthatja a nép kultúrája, múltja iránti érdeklődés, ráadásul mindezt szakértő szemmel nézi. Ami miatt írása mégis jóval több egy néprajztudós leírásánál, az az utazásának személyes hangja, és még egy dolog. Engem nagyon hamar megnyert azzal, hogy bár a japánokkal rokonszenvezik, az adott korszak sajátos helyzetének ismeretében fontolgatások nélkül áll a koreaiak oldalára. A gyengébb iránti elkötelezettsége, annak védelme, számára természetes volt, igazságérzete mozdította. Ezzel - a kötetből végig érezhető - túlzásoktól mentes, okos és jó szándékú mentalitással nemcsak maga mellé állítja, hanem tanítja is az olvasót.
Baráthosi igazságérzete azonban a valóság talaján áll. Nem homályosítja el látását valamiféle elfogultság. Amit tesz, azt egy igaz és tudós ember teszi: megfellebbezhetetlen tényekre alapozva "védi meg" a koreaiakat, azaz bebizonyítja, hogy a sokak által lebecsült nép éppenséggel magasabb szinten állt, mint az európaiak által annyira felmagasztalt japánok.
A fentiekben leírtak eredményeként a Koreáról szóló "kötetkéje" - ahogy maga nevezi - jelentős részében sorolja el azokat a tényezőket, amelyekkel igazolható, hogy a történelem során milyen sok dolgot vettek át, tanultak el a japánok a koreaiaktól. Mindezek nem valamiféle bizonyíthatatlan állítások, hanem a japán forrásokból vett tények.
Eközben vele tarthat az olvasó azon a kalandos utazáson, amely Vlagyivosztokból indul, és Szöulban végződik. Az izgalmas út során, amelyet olyan nagyszerűen ír le, hogy valóban úgy érezheti az ember, mintha ott lenne, megismertet a csempészek, aranymosók és -bányászok, favágók, szénégetők életével. Bekukucskálunk a falusiak életébe, magas hegyek között, eldugott buddhista kolostorokban az ott élő szerzetesek szívélyes, megbecsült vendégeinek érezhetjük magunkat. Megismerkedünk az egyszerű emberek életmódjával, szokásaival, viseletével. Ennél a pontnál vissza kell utalnom előző posztomnak azon részére, amelyben az abban az időben Koreában járt három magyar férfiről írtam. Három férfi, három, egymástól sokban különböző leírás. A különbségek oka részben az, hogy nem ugyanazokon a szinteken mozogtak. Baráthosi a másik két utazóval szemben a vidéken élők életéből is kapott egy nem kicsi szeletet. Ennek leírása különleges csemege, hiszen a városról, elsősorban az akkori Szöulról a Korea iránt érdeklődő mai ember Bozóky és Vay munkáitól függetlenül is szerezhettek némi képet, ám a vidéki népesség életéről szinte semmit, hacsak a történelmi vagy legalábbis kosztümös filmekből nem művelték magukat. Ezek azonban többnyire nem a valóságot tükrözik.
A rakományával együtt eladott hajó, a lovaglás a hegyek úttalan útjain a kicsi, de különleges koreai lovak hátán, az európai számára riasztó koreai ételkülönlegességek, a ravasz csel, hogy azoknak elfogyasztását a vendéglátó megsértése nélkül mi módon lehet elkerülni, az élményt adó közös fürdés egy egész falu lakosságával a folyóban, a hegyek közötti hatalmas ködben hogyan segítik az utat vesztetteket a társaik, stb., stb., mind, mind élvezetes olvasmány.
"... sokszor eszembe jutottak ezek a barátok [buddhista szerzetesek], akik mindentől elvonulva, semmivel sem törődve és semmiről sem akarva tudni, élnek abban a csöndes világban, amelyről mi örökké mozgó, küzdő és törtető európaiak alig tudunk fogalmat alkotni. Talán volt olyan elkeseredett pillanatom is, amikor irigykedve gondoltam rájuk s talán abban a percben szívesen cseréltem volna helyet velük. De Isten tudja, hogy ezek a barátok is vajon nem gondolnak-e néha az elhagyott világra s vajon nincs-e akárhány közöttük olyan, aki éppen úgy vágynék abból a halálhoz közelálló nyugalomból az élet zajába, ahol küzdeni lehet célokért és eszmékért, amelyek emberileg megérthetőbbek és megfoghatóbbak, mint az a végtelenség, amelyben ők járnak." Szóval a száznál több éve élőben is felmerült ez? Nem meglepő, hogy mi is eltűnődünk olykor ilyen módon.
"A koreai embernek vérében van az, hogy felkeresi a természet áldotta szép helyeket, amelyek meglátásáért képes napokon keresztül fáradni és utazni. Akárhányszor látni koreaiakat, akik a tengerparton ülve, órákig elgyönyörködnek a tengerben tükröződő nap szépségében, vagy a bodrozó hullámokban. Így van ez a szárazföldön is. Egy-egy kedvesebb völgyszorulatnál, egy-egy messze tájat nyújtó hegycsúcsnál, vagy a sziklákban oly gazdag főhegygerincen a turistáskodó koreaiak egész tömegét látjuk néha. Felmásznak ezek a legmagasabb csúcsokra is, ha onnan a szép tájékban gyönyörködhetnek. Mivel a kolostorok mindenike a főhegylánc őseredejében van, a legpompásabb természeti szépségekben gyönyörködtető vidéken, természetesen, hogy turista zarándokok százai, st ezrei fordulnak meg bennük évenként, akik a kolostorokba, mint valami turista menházba vonulnak meg, s a szíves vendéglátásért és az ellátásért mindenesetre nyújtanak annyi ajándékot ellenszolgáltatásként, hogy abból a barátok tisztességesen megélhetnek. És ezek a turisták nemcsak az intelligensebb és vagyonosabb osztályból kerülnek ki, hanem igen sokszor a nép fiaiból is." A természet szeretete ma is érvényes, ezt magunk is tapasztaltuk Dél-Koreában járva, a kolostorokban való időtöltés 2-3-4 napra szintén nagy divat, nagyobb, mint valaha, azonban ma már intézményesített a dolog, előre megszabott - nem kevés - pénzt kell fizetnie annak, aki az ilyen rafinált kalandra vágyik.
A Hideyoshi irányította 1592-es japán támadásról írja. "Japán ebben a háborúban fosztja ki Koreát s rabolja el minden értékét. Olyan rettenetes volt ez a kirablás, hogy Koreában alig maradt érték s a műkincsek, melyek a koreai iparnak és művészetnek örökbecsű emlékei voltak, mind átkerültek Japánba s ottan vagy elkallódtak, vagy mint japán műemlékek szerepelnek. [ ... ] Ennyi van följegyezve Japán legnagyobb történeti könyvében Koreára vonatkozólag abból a korból, amikor még Európa jóformálag tudomással sem bírt Korea létezéséről." A megtámadott országok kirablása persze nem csak arrafelé volt nemes szokás. Mint tudjuk, ebben az örömben nekünk, magyaroknak is volt részünk a vérzivataros századok során.
Baráthosi külön fejezetet szentel Korea Japánra gyakorolt kulturális hatásának. Leírja, hogy az ipari, kiemelten pl. a fémipari dolgokat, a ruházkodásbeli fényűzést, művészeteket, irodalmat hogyan vették át a japánok a koreaiaktól, akiket a 20. század első évtizedében Bozóky olyan nyomorúságosnak és elmaradottnak látott. Ennek az állapotnak nagyban oka az, amit Baráthosi olyan gondosan számba vett. Kr. után 4. századtól számolnak be a japán források - évkönyvek - ezekről az először szórványos, majd tudatos és szervezetten zajló dolgokról.
Az 5. század elejétől Japán minden tájára küldenek hivatalnokokat, akiknek legnagyobb része koreai. "Ez volt Japánban az első kísérlet arra, hogy koreai és khinai mintára egy erős és minden ízében egyöntetű közigazgatást teremtsenek s az eddigi fejetlenség helyett felelős hivatalnokokká avassák a többé-kevésbé mindig függetlenségre törekvő tartományi kormányzókat. Jellemző a viszonyokra, hogy a naturalizált koreaiak utódai nagyon sokáig elsőbbségi joggal bírtak a hivatalok betöltésénél."
"A buddhizmus a Kr. u. II. században jut el Khinába. Koreában az első nyomokat már a IV. században találjuk, Japánba pedig csak a VII. században érkezik."
Hogy a koreaiaknak milyen nagy hatása volt a japánokra, azt az alábbi idézet az előzőeknél is jobban példázza. Újfent hangsúlyoznom kell, hogy Baráthosi mindezt szigorúan a japán történeti forrásokból szerzi.
"Számos jel mutatja azt, hogy ebben az időben Japánban nem a japánok, hanem a koreaiak uralkodtak, s hogy a nemsokára kiütött vallásháborúban a japánság a koreai befolyás ellen is harcolt. Korea sohasem tűrte szívesen a japáni jármot s az egész japán uralom alatt majdnem állandó kisebb-nagyobb szabadságharcokat látunk Koreában. Éppen a japán hódítás az, amely lassankint közelebb hozza egymáshoz az örökké veszekedő koreai apró királyokat. Azokban a lázadásokban, amelyek északi Japánban lefolytak, mindenütt meglátjuk a koreaiak kezét. Most a császári udvarból kiindulva az egész ország előkelői között annyi párthívet szereznek a buddhizmusnak s ezzel együtt a koreaiaknak, hogy Kr. u. 600 körül már támadóan lépnek föl a régi hit hívei ellen. [...] Koreaiak 75 év alatt gyökereztetik meg Japánban a buddhizmust s ezzel együtt a koreai befolyást."
Mindezek után logikus levezetését adja annak, hogy a koreaiak végeredményben új tudást, új hitet és nem mellékesen új társadalmi berendezkedést adtak Japánnak. Az iparban és iparművészetben: takács, hímző, selyemtenyésztés, építészet - a buddhista templomokat Koreából áthozatott ácsok, famunkások, téglavetők építik, akik azután palotákat és lakóházakat is építenek - kerámia- és porcelánkészítés, kovácsmesterség. "A régi japánság nem tudott papírt készíteni. 600 körül jönnek az első papír és tuskészítők Japánba s ugyancsak velük érkeznek kelmefestő mesterek is. Hogy mindezek milyen világot teremtettek Japánban, azt csak akkor képzelhetjük el, ha számba vesszük, hogy ezeket a mindig ellenséges indulatú japánság vallja be így történeti munkáiban." A művészetekben is a koreaiaktól tanultak, új hangszereket és koreai dallamokat vesznek át, festőművészeket hozatnak Japánba. Ráébredve, hogy a koreaiak milyen ügyesek a sebgyógyítás körében, sebészeket, majd egyéb orvosokat, gyógyszereket, és azok készítőit telepítik át magukhoz. A földművelésben szintén a koreaiaktól tanulnak. A rizstermesztést általuk terjesztik el az ország területén. A poszt terjedelme nem bírja el azoknak a felsorolást, amelyek Koreából érkeztek Japánba.
"Mindezek, amiket itten elmondottunk, bár Japánra vonatkoztak, de mutatják azt, hogy mi lehetett Korea ebben a korban. A dolgok hitelességéhez még akkor sem férhetne szó, ha a khinai forrásokból nem tudnók mindezeket igazolni, mert nem a jó barát, hanem az ellenség írja ezeket róla."
És akkor a fordulat: "Említettük már a japánok 1592-iki koreai hadjáratát. Ez az öt-hat esztendő az, amely elpusztítja a régi Koreát és örökre pótolhatatlan veszteségeket okoz ennek a magas kultúrájú, kiválóan tehetséges népnek, amely az Ázsia keletén lakó népek közül testileg-lelkileg a legkiválóbb, egyéniségében pedig a legszeretetreméltóbb. Ez a pusztítás örök szégyene marad a büszkélkedő japánságnak."
Barátunk, miután a hajót és rakományát a tulajdonos - mint utóbb kiderült, a csempész - eladta, társaival a hegyek között, kicsi, de erős koreai lovakon haladt a hegyek között, éjszaka fáklyák fényében keresve az utat. Az alábbi részlet jelzi, hogy az egyszerű emberekben erősen benne élt a segítő szándék.
"Egyszerre a fáklyavivők elkezdették fejük körül hatalmas körben csóválni a fáklyákat, amitől ezek újra lángba borultak s néhány percig pompásan égtek. Ez a fáklyacsóválás öt percenként megismétlődött. Közben az emberek hatalmas kiabálást csaptak s az egyik barát egy tengeri csigákból készült kürtfélén hangos tülkölést vitt végbe. Az volt a céljuk, hogy a hegyoldalban látott tűz gazdái észrevegyék. Ez sikerült is. Az apró tűz egyszerre magasra fellobogott s mikor a mi fáklyásaink csóválni kezdették fenyőágaikat, a tűz mellett is egyszerre több fáklyacsóva keringését láttuk és egész tisztán meghallottuk hívó kiáltásaikat. [...] Végre összetalálkoztunk s egy hosszúnak tetsző negyedóra múlva ott állottunk a szénégető telep kellős közepén." A segítségnyújtás persze nem állt meg ennyinél, a kis csapat tagjaival a szénégetők megosztották vacsorájukat, méghozzá zenei kísérettel, amihez orosz pálinka is adódott, majd éjszakai szállást biztosítottak nekik.
S hogy elkerülhető-e kutyahús-evés, vagy valami annál is kevésbé vágyott csemege, és ha igen, hogyan? "Alig emeltem meg nyájasan köszönő szavak kíséretében az edény fedelét, amikor rettenetes bűz csapott meg [...] Egyszerre sok mondani és kérdezni valóm akadt s így, míg ezek a kérdések és feleletek a tolmácson keresztül ide-odarepültek, igyekeztem megtudni, vajon mi lehet ez a számomra feltálalt nem kívánt gyönyörűség. Ahogy a kis evőpálcikával megkavartam, kitűnt, hogy japáni szárított hal volt, amely eltarthatósága miatt meglehetősen népszerű lett Koreában is. [...] Közben tolmácsomnak megmondottam, hogy nem tudom megenni ezt az ételt. Hosszú vita támadt ebből közöttünk. Azt mondotta, hogy nem szabad ezeket az embereket megsérteni azzal, hogy visszautasítom a felkínált s nekik legdrágább falatokat. Láttam, hogy egyenes úton nincs menekvés, így hát kis ravaszsághoz folyamodtam. Elcsíptem az egyik körülöttem settenkedő koreai gyermeket. Pár szónyi nyelvtudásommal megkérdeztem tőle, hogy szereti-e ezt az ételt. A gyermek kívánós arccal intette az igent, amire mintegy játszódva kivettem a pálcikával egy darabot és a szája elé nyújtottam, mikor pedig be akarta kapni, hirtelen elrántottam. A tréfát kétszer-háromszor megismételtem, ami nagy jókedvet szült az egész társaságban. Végül aztán odaadtam neki a falatot, majd a másodikat s a közben odajött többi gyerek között szerencsésen sikerült az utolsó falatig szétosztanom."
Az utazás másnap folytatódott a hegyek között egy kolostorig, aztán találkozások: egy ginsenget csempésző férfivel, ill. egy koreai apácával, még később az aranymosókkal. Mindegyik találkozás jó alkalom rá, hogy megismertesse az olvasókat ezekkel a másutt említetlen néplelkekkel és foglalkozásaikkal. Az egyik aranymosó pár mondata bizonyítja az éleseszűséget. "Amióta azonban a keleti ördögök lettek az urak rajtunk, nagyot változott a világ. Minden bányában, vagy telepen ott van a japán spicli, aki ellenőrzi a kitermelt aranymennyiséget, amiből irgalmatlanul bevasalják a japánok által megállapított, még a réginél is terhesebb adót."
Aztán az élmények közé beleszőve Baráthosi igazságérzete: "Az is kitűnt ezekből, hogy a koreai munkás ügyes és szorgalmas. Élénk cáfolat ez arra a világgá kürtölt ráfogásra, hogy a koreai ember a világ legrestebb teremtménye, akit semmire sem lehet használni. Egész koreai tartózkodásom alatt magam is arra a meggyőződésre jutottam, hogy a koreai, ha tán nem is szereti a munkát, de azért, amikor belefogott valamibe, azt nagy szorgalommal és ügyességgel végzi. - Itt, ezekben a világtól elzárt hegyekben találkoztam favágókkal, szénégetőkkel, aranymosókkal és aranybányászokkal. Ezek az emberek az egész életüket a vadonban élik át s ez az élet még csak nem is helyhez kötött. És mégis mindenütt rendet, becsületességet találtam, rablókról, rabló kalandorokról, gyilkosságokról sohasem hallott itt az ember, s majdnem azt lehetne mondani, hogy törvényen kívül élnek. Ha valami, úgy ez bizonyára erős bizonyítéka koreai népnek lelkében gyökerező becsületességére és jóindulatára nézve."
A következő mondatok olvasása lehetőséget kínált a múltnak a jelennel való összehasonlítására. "Koreában az idő még nem pénz. Ők is, mint a legtöbb kelet-ázsiai nép, a szó igazi értelmében időmilliomosoknak mondhatók, így hát van miből pazaroljanak." A jelen már egészen más. Szöulban szinte mindenki és mindig versenyt fut az idővel. Míg ezt leírtam, eszembe jutott az a koreai asszony, akivel kinti tartózkodásunk utolsó napján ismerkedtünk meg. A magyar beszédet hallva óriási lelkesedéssel üdvözölt minket, mivel korábban eltöltött Budapesten pár évet. Nosztalgiával gondolt fővárosunkra, ahol annyival nyugalmasabb és kevésbé rohanós az élet, mint Szöulban.
Ehhez nem is kell kommentár. "Itt láttam egy egész falura való koreait majdnem teljes ádámkosztümben és ezért merem állítani, hogy a koreai testileg is kiválóbb a japánnál, arányos testalkata miatt."
S akkor következzen, mint több okból ideillő idézet, a koreai táncosnőkre, azaz gisengekre vonatkozó leírása. "Sokan szeretik a koreai táncosnőket összehasonlítani a japán gésákkal. Ez nagy tévedés. A japán gésa gyermekkorában eladott, majdnem rabszolgaszámba menő lény, a koreai táncosnő pedig teljesen független s önmagával szabadon rendelkezik. Különösen a sziget [nyilván félsziget] északi részének hegyvidékén vannak nagyon szép fehérnépek. Ez a hegyvidék zordonsága miatt meglehetősen szegény s így országhírű szép lányai, akik kiváló énekesek és táncosnők, vándorútra kelnek s bejárják az egész országot. [...] Mint mulattatók, rendezők és kisegítők pótolhatatlan szolgálatot tesznek. A legtöbben kis vagyont is gyűjtenek s azután hazájukba vonulva férjhez mennek. A főkülönbség mégis az a japáni gésa és a koreai táncos-énekesnők között, hogy az utóbbiak csekély kivétellel megtartják jó erkölcsüket, amit a japán gésákról nem mondhatunk."
Az itt következő idézet azért is érdekes, mert Bozóky hangsúlyozottan különbséget tett a japán és a koreai szülők között - a japánok javára. "A koreai szülők gyermekeiket nagyon szeretik, de ez a szeretet sohasem fajul a japánok majomszeretetévé, sem a khinaiak túlhajtott kényeztetésévé. A gyermeknevelésben is meglátszik a koreaiak józan okossága, amely ezen a téren éppen úgy, mint száz máson, kedvezően különbözteti meg a szomszédaitól. [...] A csecsemőt az anya viszi a hátán. Az egyéves testvért a nagyobbik köti a hátára. Néha egy-egy család három-négy ilyen lovas fogatot is kiállít, amelyiknél a nagyobbnak a hátán ott lóg a kisebbik."
Amiben Bozóky és Baráthosi egyetértenek: Szöul szépséges fekvése. "Egy három-négyszáz méterig emelkedő, megszakítás nélküli hegykoszorú, mint óriási amfiteátrum vette körül a völgyet betöltő hatalmas várost, mely így felülről nézve olyan nagynak és szépnek látszik, hogy a világ legszebb fekvésű fővárosai között kér helyet magának."
A városba leereszkedve már korántsem ekkora az egyetértés. Míg Bozóky a szegényességet emlegeti, s minden fejlődést a japánoknak tulajdonít, Baráthosi igencsak másképp látja. "A városban járó rendes és tiszta villamosvasutakat s az utcák felett végighúzódó távíró- és telefonvezetékeket, nemkülönben a pazar villanyvilágítást már nem a japánok csinálták. [...] Ezen a téren Korea megelőzte nemcsak Pekinget és Tokiót, hanem kelet összes nagy kikötővárosait, amelyekben bizony még napjainkban is a fő közlekedési eszköz az ember által húzott apró kocsi. Ha Koreát szerencsétlen sorsa nem üldözi annyira s szabadon fejlődhetett volna, bizonyára minden tekintetben állana legalább olyan nyugatias kultúrfokon, mint Japán, nem is beszélve Khináról. Ezenkívül igen kedvezett volna neki az is, hogy az európai ruhába öltözött koreain nem látszik meg az első pillanatra keleti volta, ami a japánit és a dél-khinait rögtön elárulja."
Baráthosi tudja, mit beszél, van összehasonlítási alapja, hiszen koreai útját megelőzően már megismerte a japán és a kínai városokat. De nem áll meg az összevetésben keletnél, éles szemmel és tiszta fejjel látja meg a kelet és nyugat közti különbséget is. "Végig bolyongtam a főváros utcáin, ahol éppúgy, mint Japánban és Khinában az apró üzletecskék ezrei sorakoznak egymás mellé. [...] Az a sok apró kereskedő, aki a mindennapi megélhetéshez szükséges élelmiszerféléket és szükségleti tárgyakat árusította, mind megélt tisztességgel abból a pár krajcárból, ami napi forgalmának haszna volt. Éles ellentéte ez az Európában és Amerikában látható viszonyoknak, ahol egy-egy nagykereskedő, vagy óriási bazár halmozza össze azt, amit itt talán ezer üzletben szétoszolva találunk. A különbség az, hogy míg ott egy ember dúskál a busás haszonban, Koreában ezer család talál becsületes megélhetést parányi üzletéből." Ismerős ez nekünk is, ugye?
Milyen más szemmel nézi a mindennapi embereket jellemző dolgokat, mint a saját kultúrájától részben rövidlátó Bozóky! Benedek bátyánk sok olyat is megfigyel, amit mások nem látnak meg. "A viselő és munkaruha rendesen kenderből készült, mely itt Koreában nagyon hosszú és szívós szálú. A koreai asszony által szőtt és font kenderszövetek majdnem elszakíthatatlanok."
Elsorolja, milyen terményekből volt kivitele Koreának. Ám nemcsak elsorolja, hanem mindegyiknél részletesen meg is indokolja, mi a termény erénye. Nyilvánvaló, hogy a kivitel nem történhet másképp, mint az ottaninál jobb minőség biztosításával. Ilyen áruk az előbb említett kenderen kívül a len, a pamut, a dohány - ami jobb minőségű a mandzsúriai és a japán dohánynál -, a koreai gyömbér, a ginseng. És a koreai félsziget éghajlati viszonyai miatt kiemelkedő gyümölcsök: rebarbara, eper, barack, gesztenye, citrom, narancs, szőlő és gránátalma, meg az alma és a körte.
A városban sétálva alaposan szemügyre veszi az apró boltok kínálatát. A koreai kovácsok remek és tartós vágószerszámain, a fémberakásos munkákon, az itt-ott feltűnő régi, koreai fajansz- és porcelántárgyakon, ill. a szakértők szerint a világ legjobbjaként számontartott koreai papíron akad meg a szeme.
Végül szeretnék minden kommentár nélkül több idézetet bemutatni a kötet utolsó előtti, lényegében összegző fejezetéből.
"Japán berendezkedése Koreában minden látszat szerint örök időkre készül. [...] Ha az ember nem tudná, hogy Koreában van, s nem ismerné fel délcegebb alakjukról és ruházatukról a koreaiakat, nyugodt lélekkel elhihetné, hogy hamisítatlan japán területen van. A hajós és vasúttársaságok által világgá bocsájtott reklámfüzetekben a japánság szándékosan domborította ki az ellentéteket a régi és az új Korea között.[...] A folyókhoz épített vashidak mellett ott van a régi komp, a rég szövőszéken fonó mellé a fonógyár munkatermét, a kuruzsló mellé a klinikai rendelő termet, a falusi kovács mellé a vasgyár henger-előtermét és így tovább, Csak a régi koreai lélek mellé nem tudják odatenni azt az újat, melyet oly nagyon szeretnének belénevelni.
Ha a japán hatás nem volna annyira koreai ellenes és annyira önzőn anyagias célú, talán áldásosnak volna mondható Koreára, de így, mikor csak a morzsákat juttatják neki a belőlük dúskáló japánok, nem lehet csodálni, ha az ellenérzés nem enyhül irántuk. Súlyosbítja mindezt az a körülmény, hogy a japániak viselkedése a koreaiakkal szemben még propotensebb, mint Ázsia bármely más népével szemben. Kelet-Ázsia népei sohasem szerették s talán gáncs nélkül mondhatjuk, mindig gyűlölték az európaiakat, illetőleg a fehér embert. Gyűlölték azért a bánásmódért, amelyet ez velük szemben tanúsított. Egyáltalában a fehér ember valami magasabb rangú lénynek képzelve magát, megvetőleg, majdnem állatként bánt és bánik a másfajú emberekkel. Én, aki a fehér-embereket a színesek között élve is megismertem, őszintén mondhatom, inkább azon csodálkozom, hogy ez a gyűlölet még nem nagyobb. És [a] japáni bánásmód tekintetében túl akar tenni még az európaiakon is. Rájuk illik az a közmondás, hogy pápábbak akarnak lenni a pápánál. A keleti ember tudja a japánokról, hogy ők is csak az utolsó félszázad alatt kapaszkodtak fel a fehér-emberek uborka-fájára abból a sorból, amelyben talán ők még ma is élnek. Tudja azt is, hogy egyfajtájú vele s mégis gyalázatosan bánik velük. Nem csoda hát, ha a japánit még jobban meggyűlölte, mint az európait. Ez a valóság. És, a szegény koreai leigázva, kizsákmányolva, mint üldözött és megvetett teremtés él saját hazájában. A nemzet jobbjai és intelligenciája küzd lelke minden erejével nemzeti létéért s egy pillanatra sem halt ki belőlük a hit, hogy hazájukat és önállóságukat visszaszerzik a keleti Ördögnek nevezett zsarnok Japántól. [...] A koreaiak lelke nemesen járó, idealisztikus lélek, a japáni hideg, ridegen számító. [...]
Ami a leggyűlöletesebbé teszi a japánit, az a kereskedő osztálya. Ez az osztály volt Japánban a legmegvetettebb. Tisztátalannak tekintette a többi társadalmi réteg. Csak akkor volt valami becsülete, ha pénze volt. Az újabb idők a kereskedő osztályt nagy vagyonhoz juttatták, dölyfössé tették, de nem javították meg. Megmaradt minden régi rossz szokása és bűne. Csak egy istene van ma is s ennek neve a pénz. [...]
Az a futó pillantás, amit 1921-ben vethettem Koreára, meggyőzött arról, hogy a nemzetnek megvannak a maga vezetői, akik biztos kézzel vezetik népüket a teljes nemzeti egység és öntudat felé, s ha a nemzet hallgatni fog rájuk, eljön a megváltás órája, akárhogy nem akarja a Japán."
Ennyi volt, amit Baráthosi Balogh Benedek Koreáról írt munkájából ki szerettem volna emelni. Tudom, elolvasni nem kevés. Bízom benne, hogy lesznek nem kevesen, akik mégis megteszik.
Zárszóként még meg szeretném említeni, hogy olvasás közben gyakran éreztem azt, hogy igazságérzete, jogos felháborodása mögött a rokonszenv a magyarokéval hasonló sorsnak is szól. Az vesse rá az első követ, aki nem érzi ugyanezt. A szerző azonban nem veti el a sulykot. Erre bizonyíték lehet a Dai Nippon c. munkája, amelyben pontos képet ad az általa amúgy kedvelt Japánról.
