Az igazságtalan megítélés elkerülése alapvető fontosságú kérdés akkor is, ha egyes emberekről van szó, még fontosabb, ha egy egész népet érint. Egy-egy személy esetében is rendkívül káros az elhamarkodott, kellő körültekintés híján, indulatból fakadó ítélet, hiszen ez nem csak annak fáj, akit így kidobunk a szívünkből, hanem annak is, aki talán a saját, felületes ítélete miatt veszít el valamit vagy valakit, aki fontos volt neki.
Asakawa Noritaka alkotása
Múltkori posztjaimban három olyan magyar utazó beszámolóit igyekeztem ismertetni, amelyeknek írói a 20. század elején jártak Kelet-Ázsiában. Az útleírások alapján kisebb vagy nagyobb mértékben tértem ki arra, hogy ez a három férfiú milyen véleményt formált a koreaiakról, ill. a japánokról. Hármuk közül leginkább Barátosi Balogh Benedek volt az, aki "védelmébe vette" a koreaiakat, művének jelentős részét szentelve azoknak a tényezőknek, amelyek történeti forrásokkal bizonyíthatóan Koreából kerültek át Japánba.
Mostani posztomban az érem másik oldalát szeretném kissé megvilágítani, az igazságosság jegyében. Ehhez azonban következzen egy nagyon vázlatos történeti áttekintés. Bár vázlatos, mégis elég hosszú. Ennél rövidebben csak úgy tudnám leírni, ha annyit mondanék, Japán annektálta Koreát, ami a koreaiak többségének nem tetszett. Ez azonban nem érzékeltetné eléggé a történetet. Aki nem bírja idegekkel az alábbi áttekintést, vagy nem szorul rá, mert korábbról már jól ismeri a 20. század első felének koreai történetét, ugorja át a kurzív szakaszt.
Korea japán megszállása a koreaiak legnagyobb része számára fájdalmas időszak volt még annak ellenére is, ha elfogadjuk, hogy a modernizáció jegyében - amely nagymértékben Japán saját érdekében történt - hosszabb távon Korea is látta ennek hasznát. Ahogy a hajnalpír országa iránt érdeklődők tudják, korábban én is említettem, az annektálás nyomán nagyon hamar megkezdődött az ellenállás. A koreaiak japánellenessége a 16. század végéig, az Imdzsin-háborúig nyúlik vissza, ezt követte Korea bezárkózása, amely többé-kevésbé útját állta a Koreát célzó japán terjeszkedésnek. A 19. század végén lángolt fel újra a két ország közötti nyílt háborúskodás. Ennek következménye lett három koreai kikötő megnyitása, a külföldi, köztük a japán kereskedők beáramlása, s a japán gazdasági beszivárgás-terjeszkedés egyre inkább növelte Japán étvágyát. A koreai uralkodó a kínaiak segítségét kérte, miközben a fiatal arisztokraták inkább a japán befolyást választották volna, azaz az országon belüli megosztottság is okozója lett a folytatásnak. A kínai-japán háború a kínaiak vereségével véget ért, lemondani kényszerültek koreai befolyásukról. Min királyné meggyilkolását követően a koreai nemesség és a megözvegyült király az oroszokhoz fordult segítségért, a koreai uralkodó felvette a császári címet, ám az új orosz nagykövet megjelenése irányváltást eredményezett az orosz szándékban: az ország megszállását szorgalmazta. Ezzel a koreaiak felmondták az oroszokkal való barátságot. Érdekességként jegyzem meg, hogy a félsziget megosztása, semleges zóna kialakításával az orosz-japán háborút megelőzően merült fel elsőként, csak épp nem a mostani - 38. - hanem a 39. szélességi fok vonalában. Ennek célja a két ország érdekszférájának elkülönítése lett - volna, de a dologból nem lett semmi. Helyette kitört a háború, amely aztán az oroszok vereségével, és a Koreai-félsziget teljes Japán befolyásával ért véget. A protektorátusi szerződés aláírásával Korea önállósága a lényegi kérdésekben megszűnt, bábkormány alakult, az állami hivatalokban a japánok vették át az irányítást. Még egy érdekességről kell itt említést tennem. Kodzsong koreai császár követséget küldött Hágába, hogy segítséget kérjen a békekonferencián ülésező nagyhatalmaktól, de az odautazó követek ugyanúgy sikertelenek voltak, mint a magyar delegáció. A mi esetünkben ezt a trianoni békediktátum követte, Koreában a császára lemondását, a helyébe lépő trónörökös a japánok általi bábuként való mozgatása jelentette.A koreai ellenállás már az 1910-es japán megszállást megelőzően kezdett kibontakozni. Demonstrációkra került sor, amely az Ito Hirobumi elleni harbini sikeres merényletben csúcsosodott ki. A japánellenesség jelképes alakja lett a merénylet végrehajtója, An Dzsunggun. Az annektálást kimondó szerződés aláírása után óriási ellenállás bontakozott ki. Ennek eredményességét nagyban rontotta, hogy a módszerben nem tudtak a résztvevők megegyezni. Az egyik oldal a konfuciánus értékekkel, a másik oldal a marxista ideológia mentén akart eredményt elérni. A Kedzsong király (császár) temetésekor, 1919. március elsején kibontakozó tüntetések, a függetlenségi nyilatkozat megfogalmazása óriási megtorláshoz vezetett, tízezrek kerültek börtönbe, a japánok hozzávetőlegesen hét és félezer koreait végeztek ki. Ezt követően további függetlenségi harcok és merényletek kísérték a második világháború végéig, a Korea önállóságáig tartó időszakot. Meg kell jegyezni, hogy a koreaiak vélekedése nem volt teljesen egységes. Külön posztot érdemelne annak leírása, hogy hányan fogadták el kisebb vagy nagyobb mértékben a japán fennhatóságot, hányan kerültek át önszántukból Japánba, hányan tanultak Japán egyetemein, s közülük mennyien voltak, akik ennek következtében nem érezték át az ellenállás szükségességét. Meg persze azokról is szót kellene ejteni, akik bár valamelyik japán egyetemen szereztek diplomát, lélekben és tetteikben mégis megőrizték hazafias érzéseiket.Indirekt módon már említettem korábbi posztokban, hogy a japán megszállás időszakában mennyire megerősödött a migráció: nagyon sokan vándoroltak ki, vagy -át az orosz és kínai területekre, és arról is szót ejtettem, hogy az orosz területekre érkezők sorsa milyen fájdalmasan alakult valamivel később, amikor Sztálin, mint megbízhatatlan elemeket a második világháborút megelőzően áttelepítette Kazahsztán és Üzbegisztán kietlen vidékeire.
A japán megszállás, az ellenállás kétféle megközelítése nagyban közrejátszott azután abban, hogy a második világháborút követően a félsziget megosztottá vált, bár nyilvánvalóan a nagyhatalmaknak is érdekében állt ennek kialakítása, ahogyan a jelenben is érdekeik fűződnek az állapot megtartására. Számomra nem kétséges az sem, hogy az észak-koreai állapotokon a világsajtóban nagy előszeretettel jujjogók kevéssé gondolnak bele - vagy pontosan tudják, csak ezt nem verik nagydobra - hogy nagyhatalmi érdek is lehet Észak-Korea diktatórikus formában való megmaradása, ami hozzájárul az egyensúly megőrzéséhez.
Meg hát, nincs ott olaj, és ez sem mellékes.
Arról tehát van némi képünk, hogy hogyan viszonyultak a 20. század első felét jellemző állapotokhoz a koreaiak. De vajon minderről hogyan vélekedtek a japán emberek?
Nem tudom a választ.
Feltételezhetjük azonban, hogy a hivatalos japán állásponttal sok japán sem értett egyet. Ezt támasztja alá az Asakawa testvérpár és barátainak története.
Az 1905-öt követő másfél évtizedben kulturális szabályozás nélkül a japánok uralták a koreai művészeti piacot. A jangban családok birtokában lévő régi, Csoszon-időszakbeli értéktárgyak jelentős része japán műkincskereskedők kezébe került. Az 1920-as évek kezdetétől a kulturális szabályozás változásokat hozott.
Nagyjából ezzel egyidőben kezdődött el Csoszon fehér porcelánjának felfedezése. Ebben többek között szerepe volt Asakawa Noritakának (1884-1964) és öccsének, Asakawa Takuminak (1891-1931), akik fiatal felnőtt korukban Japánból Koreába költöztek. Megjegyzendő, hogy apjuk korai halála miatt nagyapjuk sokat foglalkozott nevelésükkel, neki köszönhető a Korea iránti érdeklődés is.
Az Asakawa fívérek
A tanár végzettségű idősebb testvér 1913-ban utazott először Koreába, és azonnal elbűvölte a koreai fehér porcelán. A fiatal tanár, aki szobrász szeretett volna lenni,bár a kalligráfiában és a waka-költészetben is megmutatta tehetségét, egy évvel később hazatérve Japánba, ezekből a porcelánokból vitt ajándékot a japán művészeti kritikus, filozófus Yanagi Soetsunak abban a reményben, hogy a megajándékozott hozzásegíti Rodin szobrának bemutatásához.
Yanagi Soetsu
Yanagi Noritakához hasonlóan azonnal híve lett a koreai kézművességnek. 1916-ban ő maga is ellátogatott Koreába, 1924-ben pedig az Asakwa testvérekkel megalapította a Koreai Népi Kézműves Múzeumot, ill. Hamada Shoji és Kawai Kanjiro fazekasokkal együtt létrehozták a mingei elméletet. "A mingei kifejezés ötvözi a min , vagyis a „köznép”, és a gei, azaz a „művészet” kifejezést. Mingei az átlagemberek által előállított mindennapi tárgyakra összpontosít, ellentétben a hivatásos művészek által létrehozott művészettel. Mingei a művészet, amelyet kézzel gyártanak; művészet, amely megfizethető, egyszerű és praktikus, a luxus és az összetettség nyoma nélkül; a művészet, amelyet milliók használnak fel mindennapi életükben; művészet, amely regionális. Yanagi életét a mingei filozófia terjesztésének szentelte Japánban és másutt."
Asakawa Noritaka, Yanagi Soetsu és Asakawa Takumi (jobbról balra), 1928-ban
Ha most végiggondoljuk, két következtetést vonhatunk le. Az egyik, hogy a japánok nem csupán a régi korokban tanultak sok dolgot a koreaiaktól. A másik gondolat ennél még érdekesebb: a szomszédos népek - akár tetszik, akár nem, akár bevalljuk, akár tagadjuk - minden időben hatást gyakorolnak egymásra.
Asakawa Noritaka alkotása
A japán mingei talán nem jött volna létre Asakawa Noritaka koreai fehér porcelán iránti indokolt rajongása nélkül, vagyis a koreai kézművesség nagyban hozzájárult Japánban ahhoz, hogy olyan megbecsültségben legyen része a népművészeti tárgyaknak, mint például nálunk volt és van a saját népművészetünknek.
De most nagyon előre ugrottam, ezért muszáj visszakanyarodnom a tízes évekig. Az idősebb fiút 1914-ben követte Koreába erdészmérnök öccse, s onnan kezdve Noritaka felhagyott a pár évig végzett szobrászkodással, és együtt kezdték feltérképezni, kutatni a koreai kerámiák világát. Teljeskörű felmérést végeztek, számbavettek 700 fazekaskemencét, tanulmányozva azok helyszíneit, a felkutatott kerámiákról időrendi sorrendben készítettek leírást. Munkájuknak nagy jelentőséget ad az a tény, hogy a világháború és a hamarosan kibontakozó testvérháború következményeként az általuk felkutatott fazekaskemencék jelentős része ma már nincs meg.
Asakawa Takumi 14 kötetes naplója részletesen leírja a múzeum létrehozásának történetét, a koreaiakkal való mindennapi életet a gyarmati korban, valamint Takumi gondolkodásmódját a japán uralomról. A képen Takuminak Noritaka által készített halotti maszkja látható még.
Asakawa Noritaka legismertebb és legelismertebb munkája a Joseon Ceramics c. kiadvány, Asakawa Takumi rendkívül fontos referenciakötete pedig a Survey of Korean Ceramics.
A Koreai Népi Kézműves Múzeum három létrehozójának nem volt könnyű dolga, ellenszélben dolgoztak, de határozottan érezték, hogy meg kell őrizni a koreai kultúrát, amelyet a japán uralom tönkretesz, befektették magánvagyonukat, és egyesével összegyűjtötték a tárgyakat olyan gazdasági helyzetben, amelyet nem lehet gazdagnak mondani. Végül négy évvel később megnyitotta kapuit a szöuli múzeum, amelyben több mint 300 tárgyat állítottak ki és őriztek meg. A múzeum nemcsak a két ország közötti barátság erősítése volt, hanem az a szándékuk is, hogy ellenálljanak Japán asszimilációs politikájának.
Yanagi Soetsu
Takumi ugyan szívvel-lélekkel vetette bele magát a koreai kulturális értékek kutatásába, de eközben időt talált arra is, hogy erdőmérnöki tudását Korea javára kamatoztassa. Így például tevékenyen közreműködött a letarolt erdők fával való betelepítésében. 1914 és 1922 között Korea Erdészeti Minisztériuma, 1922 és 1931 között az Erdészeti Kísérleti Állomás munkatársa volt. Egyéb más mellett a japán selyemfenyő (Pinus parviflora) magvak szabadföldi csíráztatási módszerének kifejlesztésén dolgozott, ill. palántaneveléssel foglalkozott.
A fivérek szülővárosában, Hokutóban emléküket őrzi egy múzeum, amelyben gyakorta tesznek látogatásokat koreaiak is, és minden héten kirándulnak oda japán és koreai iskolás csoportok. A képen az egyik japán középiskolás csoport köszönőlevele jelzi, hogy a fiatalok a két nép közötti barátság jegyében élnek.
Fujimoto Takumi fotóművész, aki édesapja Asakawa Takumi iránti tisztelete jeléül adta fiának a nevet, a nagy névrokon sírjánál a koreai, Manguri köztemetőben, 1970-ben.
Asakawa Takumi születésének 120. évforulója alkalmából Chiba város Művészeti Múzeumában készült kiállítás videója. Idén már 130 éves évfordulóra emlékezhetünk.
Takumi nagyon fiatalon, 1931-ben hirtelen fellépő tüdőgyulladás következtében halt meg. Utolsó szavai ezek voltak, "Temessék el csontjaimat Csoszon földjén."
Asakawa Takumi 2015-ben - posztumusz - megkapta a koreai kormányzat kitüntetését "70 hős a világban, akik csodálatos Koreát készítettek". Az indoklásban szerepel, hogy létrehozta a Koryo Arborétumot, és ragaszkodott a koreai kultúra egyediségéhez.
Hokuto és Pocheon városok Takumira emlékezve testvérvárosok.
Az 1924-ben megnyílt múzeum anyagát Asakawa Noritaka a koreai háború után a Koreai Nemzeti Múzeumnak adta át. Ő maga a 2. világháború után hazatért Japánba, de a koreai kézművesség kutatásával élete végéig foglalkozott.
The Way - Man of the White Porcelain címmel 2012-ben mutatták be azt a japán - koreai koprodukcióban készült játékfilmet, amely Asakawa Takumiról szól, pontosabban két férfi barátságát örökíti meg. Mivel a film készítése hét évet vett igénybe, a főszereplők - a koreai Bae Soo-bin és a japán Yoshizawa Hisashi - barátságot kötöttek, a forgatások közti szünetekben jókat beszélgettek, horgászni és szaunázni jártak. Yoshizawa a bemutató előtti sajtótájékoztatón kinyilvánította büszkeségét az általa megformált Takumi miatt, kitért arra is, hogy Bae Soo-bint csodálatos embernek tartja, aki olyan számára, mint egy idősebb testvér - kettőjük között két év a korkülönbség. Bae Soo-bin arról beszélt, hogy reményei szerint ez a film képes lesz elmélyíteni a két nép közötti kapcsolatot, és maga is megerősítette, hogy japán kollégájával barátok lettek. Mint látható, a fívérek nagyszerű kutatómunkája és emberi példamutatása a mai időkben is hat. A film sajnálatomra nem érhető el, és ahogy látom, angol felirat sem készült hozzá. Nyilván nem nekünk, nyugatiaknak szánták. Van azonban egy trailer.
Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy az, amit az Asakawa testvérpár és Yanagi Soetsu tett a múzeum létrehozásával, ill. előzőleg és a múzeum megnyitását követően a koreai népművészet kutatásában, adott a koreaiaknak, s ilyen módon végeredményben Japán akarva-akaratlan tisztelgett Korea előtt. Ahogy már a poszt elején igyekeztem jelezni, a kép többnyire árnyaltabb annál, amilyennek első látásra gondoljuk.
Nagy tanulság ez, úgy hiszem.
Mondhatjuk, hogy a fent leírt történet csepp a japánok koreaiak ellen a múltban elkövetett disznóságainak tengerével szemben. Csakhogy talán nem csupán ez az egy csepp volt. Talán ennél sokkal több csepp volt, csak éppen nem szereztünk róluk tudomást. Érdemes tehát nyitott szemmel járni. Mert ha újabb cseppekre bukkanunk, azzal nemcsak igazságosabbá válik a gondolkodásunk, hanem boldogabb emberek is leszünk.
Szeretni másokat, becsülni őket számunkra öröm, olyankor egy picikét magasabbra emelkedünk. És ez nem holmi patetikus szöveg, hanem tény.
https://en.wikipedia.org/wiki/Asakawa_brothers
https://www.donga.com/en/article/all/20170309/866990/1/Takumi-Asakawa-amd-rediscovery-of-soban
https://www.asahibeer-oyamazaki.com/english/collection/039.html
http://www.asiaa.co.kr/news/articleView.html?idxno=3673
https://en.wikipedia.org/wiki/Yanagi_S%C5%8Detsu
http://www.koreatimes.co.kr/www/news/nation/2012/06/113_112675.html
https://www.city.hokuto.yamanashi.jp/docs/1939.html
http://asakawabrothers.blogspot.com/2021/
https://www.mindan.org/news/mindan_news_view.php?cate=5&number=26716
http://www.asian-hana.com/2012/04/120_7.html
https://www.mindan.org/news/mindan_news_view.php?cate=7&page=124&number=13161&keyfield=&keyfield1=&key=
http://www.toyo-keizai.co.jp/news/culture/2009/post_907.php