A koreai szórakoztatóipar szédületes mennyiségben állítja elő az idolokat, akik - látszólag - megfelelő külső és belső tulajdonságokkal rendelkeznek ahhoz, hogy a profi felkészítés, hasonlóan profi módon megtervezett dalok segítségével rengeteg pénzt hozzanak a működtetők számára. Az alapvetően tehetséges kiválasztottakat szigorú szabályok közé szorítják a "csináld fiam, mert ha nem, jön helyetted másik" elv alapján. A kellőképpen megetetett lányok-fiúk pedig elfogadják. Korea a szabálykövetés fellegvára. Legalábbis ez az, ami látható. Vannak, nem sokan, akik szenvednek az individuum elnyomásától, az eredeti elgondolások társadalmi alárendelésének kényszerétől. Vannak, akik úgy lázadnak, ami még rosszabb a társadalom számára, mint az idejétmúlt konfuciánus filozófia. Ők azok, akik sajátos módon rúgják fel a szabályokat, ezzel hozzájárulnak, hogy az erkölcs a színfalak mögött egyre inkább foszladozzon - ezt épp az elmúlt hetekban láthattuk. Több kpop banda tagja keveredett bele egy gyomorforgatóan sötét ügybe, amelyben elkábított nőkkel folytatott szexelés, az aktusokról titokban készített videók, majd azoknak csetszobában való küldözgetése bizonyítja, hogy a tisztesség kiveszőben, hiába igyekeznek a szépre fényezett sorozatokkal ennek ellenkezőjét elhitetni.
A szabályok követése azonban még a fiatalok többségénél is megfigyelhető. Ennek egyik nagyon lesújtó példája volt a Sewol katasztrófájakor értelmetlenül meghalt kamaszok története, akik elfogadták a hajó személyzetének utasítását: maradjanak a kabinokban, jön a segítség. Nem jött.
A tehetséges fiatalok a csillogó jövő, vagyis a sok pénz reményében beállnak a sorba, futószalagon gyártott külsővel, futószalagon gyártott dalaikkal kábítják az erre olvadozó nagyérdeműt, s elfelejtik, ha korábban ennél többről álmodtak. Olyanok ők, mint a lottófőnyereményben reménykedők, akik a sok példa ellenére szentül hiszik, hogy a pénz őket igenis boldoggá fogja tenni. Akinek szeme van, látja hogy a tiszavirág életű hírnév és a megszerzett pénz nem hozza meg a várva várt eredményt.
Genius loci, mondhatjuk, mert meglepő módon a más vidékekre szakadt koreaiak nem iparszerűen űzik a szórakoztatást. Nemrégiben írtam a Szovjetunióban a rock (h)őskorának egyik legmeghatározóbb és legmaradandóbb hatást gyakorló képviselőjéről, a félkoreai Viktor Cojról. De nem ő az egyedüli aki megmutatja a világnak, hogy vannak koreaiak, akik nem pénztárgépként üzemelnek, hanem igazi üzenetet fogalmaznak meg hallgatóságuk számára.
A pekingi születésű Cui Jian - szülei észak-koreaiak, apja Cui Xiongji a légierő zenekarának trombitása, anyja Zhang Shunhua a Központi Nemzeti Dal- és Tánccsoport tagja - Viktorétól sokban különböző, de mégis nagyhatású pályafutása igazolja, hogy a még ma is a konfuciuszi alapokon nyugvó koreai gondolkodás hátrahagyása adja meg a lehetőséget az értékek megteremtésére.
Cui Jian 1961. augusztus 2-án született etnikai koreai szülők gyermekeként. A zene a vérében volt, így nem meglepő, hogy a fiú is a zene felé fordult, 14 éves korában trombitálni kezdett, majd húsz évesen a Pekingi Szimfonikus Zenekar tagja lett. Ebben az időben kezdett ismerkedni a nyugati rockzenével a barátok által Hongkonkgból és Bangkokból becsempészett felvételek hallgatásával.
Az 1984-ben megalakított első zenekara a Qi He Ban első albuma szerelmi dalokat tartalmazott, bár rock elemek is felfedezhetők számaikban. A második album a nyugati pop-rock és a kínai zene eredeti kombinációját mutatta, és balladái már ebben az időben is a szokottnál érzékenyebb témákkal foglalkoznak. Cui Jian azonban hamarosan kiválik a zenekarból, s ezzel megindul szólókarrierje, amely a kínai rocktörténet egyik legjelentősebb zenészévé avatta.
A dal szövege a videó alatt ugyan csak a google fordító segítségével értelmezhető - kivéve, ha valaki érti a mandarin nyelvet - de talán így is képet ad annak költői mivoltáról, és a belőle kihámozható jelképekről.
1986 májusában a világbéke éve alkalmából Pekingben tartott koncerten bemutatja pályafutása legismertebb és legkedveltebb dalát, a Nothing to My Name-et ( 一 无 所 有 ; pinyin: Yì Wú Suǒ Yǒu). Mkor a dal véget ér, a megdöbbent közönség állva ünnepel. Ezt követően hosszú időn keresztül egész Kínában ez a dal dörömböl az egyetemi kollégiumokban és a kávézókban.
A következő évben elhagyja a szimfonikus zenekart, majd hamarosan az ADO névre hallgató bandával dolgozik. Az ADO számunkra, magyarok számára különösen érdekes, mivel két nem kínai tagja közül az egyik, a volt pécsi egyetemista, a basszusgitáros Kassai Balázs. Amit ITT lehet megtudni, jelzi hogy honfitársunk, miközben nagy idők tanúja volt, a zenélésen, Cui Jiannal való találkozáson túl is okosan tevékenykedett, szakmai előrehaladását sikeresen alapozta meg.
Az ADO tagjai, középen Kassai Balázs
A magyar srác és az ADO másik, madagaszkári származású tagja, Eddie Randriamampionona, illetve további külföldi zenészek ismertetik meg a kínai tagokkal a reggae-t, a bluest, a dzsesszt, amelyek aztán remek dinamizmust adnak Cui kissé nyers dallamainak. Az ADO-val adja ki Cui első igazi albumát, amelynek címe, a Rock'N'Roll On The New Long March.
Véleményem szerint érdemes meghallgatni az egész albumot. Nem véletlen, hogy máig ezek a legnépszerűbb dalai.
A Nothing to My Name-et előadta az 1988--as szöuli olimpiai játékok nyitókoncertjén, amelyet így világszerte milliók hallgattak. Ebben az évben már nemcsak hazájában, hanem külföldön is megismerik Cui Jian nevét.
De a dal története csak 1989-ben, a Tienanmen téri diáktüntetés alkalmával éri el csúcsát, ugyanis a diákok himnuszává válik - nem véletlenül. A videó alatt olvasható a dalszöveg, de még annak ismerete nélkül, csak a zenét hallgatva is kihallható belőle a szabadság és az önkifejezés vágya.
A Nothing to My Name-et a kínai rock kezdeteként tartják számon.
1989-ben részt vesz az első, Londonban megrendezett Asian Popular Music Awards-on, majd a párizsi Printemps de Bourges Festivalon. 1990-ben országos turnéra indul a Rock'N'Roll On The New Long March-csal, a bevételt a közelgő pekingi ázsiai játékok számára ajánlja fel, de a turnét menetközben letiltják. Ám a megtartott koncertek, főként persze Cui Jian megjelenése így is tucatnyi kínai rockzenekar megalakulásához ad inspirációt.
Az ifjú követőkről ITT olvasható egy érdekes összefoglalás.
Az egyik banda az Anti Dogs. (A fenti linken egy másik nótájuk is meghallgatható.)Itt pedig a 2017-es Super Boy egyik felfedezettje, a tizennyolc évesYin Wei. Ne hagyjátok ki!
Egy remek dal 2006-ban Pekingben. A közönség képtelen megállni hogy ne énekelje együtt Cui Jiannal.
"Azt hiszem, a kormány legnagyobb ellensége a korrupció. Az ellenség nem Amerika vagy a nyugat vagy Tibet; ők maguk. Ha megértik ezt, akkor látni fogják, hogy nem a demokrácia a legnagyobb ellenség."
Remek a szaxofon, humor, lendület. Külön élvezet a lányok színpadi lengedezésének és a zenészek mozgásának kontrasztja, nem akármilyen ráadás a nézőtéren rezzenéstelen arccal ülők látványa. A videó alatt olvasható, ahogy a kommentelők teljesen fölöslegesen ölre mennek, hogy kínai vagy koreai az ürge.
"Jelenleg sokkal inkább a pénzben hisznek, mint az eszmékben. Mi (az én generációm, az én időmben) sokat beszélgettünk és hangoskodtunk, a mostaniak inkább a kezükbe akarnak kapni valamit, ami megváltoztatja az életüket. Sok pénzt akarnak, majd házat venni és jó oktatásban részesíteni a gyerekeiket. Megértem őket, de valamit elvesztenek, mert ezt teszik."
"Kínában sok ember számára a zene csak egy iparág. Kínában a legtöbb embernek nem igazán van zenei nevelése, így nem tudják, mi az igazi zene. Talán azért, mert öreg vagyok, de úgy tűnik, sok modern zene annyi, hogy csinos lány, csinos fiú, szép videó, sok pénz. Szeretem a hip-hopot, néhány elektronikus zenét. De az emberek most már nem akarnak a zenén keresztül üzenetet kapni. A popzene csak a pénz számolásáról szól." Tehát ott is romlik a helyzet, nem csak Dél-Koreában.
Még figyelmetekbe ajánlom az alábbi olvasnivalókat.
Búcsúzunk a fáradhatatlan Cui Jiantól, aki semmihez sem hasonlító, különleges zenéjével, gondolatébresztő szövegeivel oly sokat ad hallgatóinak még ma is. Hallgassátok máskor is!
Volt szerencsém belebotlani a National Geographic Channel légikatasztrófákról szóló dokumentumfilmjébe, s mivel az epizód a Korean Air 8509-es járatának szerencsétlenségéről szólt, nem kapcsoltam tovább. A teherszállító gép lassan 20 éve, 1999. december 22-én, pár perccel a londoni Stansted repülőtérről való felszállás után zuhant le. A legénység mind a négy tagja életét vesztette.
A dokumentumfilmben a szerencsétlenség utáni vizsgálatot követték végig, amelyből kiderült, hogy a balesetet egy viszonylag kezelhető hiba idézte elő, és a baj megakadályozható lett volna, ha a személyzet a helyzet magaslatán áll.
Azonban a repülő hangdobozában rögzítettek alapján egyértelművé vált, hogy a gép kapitánya a másodpilótát komolyan lekezelte, már felszállás előtt ingerült, megalázó és durva módon torkollta le. Ennek következményeként a másodpilóta nem merte a helyzetnek megfelelően átvenni a kormányzást - ez a kapitány műhorizontjának meghibásodása miatt feltétlenül szükséges lett volna -, hanem hallgatott, s ez a gépen tartózkodó négy ember életébe került.
A vizsgálat során az emberi tényezőt górcső alá véve derült ki, hogy mi vezetett a másodpilóta hallgatásához. A magyarázatban fő okként azt emelték ki, hogy a kapitány korábban katona volt, a hadseregben hozzászokott, hogy alárendeltjeitől a feltétlen engedelmességen túl a durva bánásmód elviselését is megkövetelje. Ám mi, koreai filmek nézői, a koreai kultúra iránt érdeklődők ennél jobban tudjuk a választ. A megfélemlített másodpilóta nem a volt katonával, hanem felettesével nem mert - még egy ilyen életveszélyes helyzetben sem - szembeszállni! Abban az országban, ahol a főnök mások szeme láttára akár fizikai retorziókat is alkalmaz beosztottjával szemben, a 33 éves első tiszt az 57 éves kapitánnyal szemben csak néma lehetett. A rangban, korban, pozícióban vagy bármilyen más szempontból magasabb társadalmi helyzetben levővel a világ azon részében elképzelhetetlen ellenkezni. Igaz ez Ázsia más országaira is, de Dél-Koreára kiemelten. A szigorú alá-fölérendeltségi viszony a jelenben is meghatározója a koreai társadalomnak. Hiába, hogy a nemzetközi légiközlekedés szabályai ilyen esetben előírják, hogy a másodpilóta át kell vegye a kormányzást, pontosan meghatározva, milyen mondatoknak kell elhangoznia, ezt felülírja a nemzet, egyre több kárt okozó kultúrája. Az évszázadokkal ezelőtti Korea számára Kína és Japán árnyékában és általuk nem egyszer fenyegetve, a kötött társadalmi hierarchia a továbbélést biztosította. Ami azonban hasznos volt korábban, már hosszú ideje akadálya a fejlődésnek.
Persze bárki mondhatja, hogy az eset húsz éve történt, azóta a hozzáállás megváltozott. Csakhogy 2014. április 16., a Sewol komphajó rengeteg fiatal áldozatot követelő katasztrófája nincs olyan távol. Nyilván nem én vagyok az egyetlen, aki összeszoruló szívvel követte a baleset utáni napok eseményeit abban a reményben, hogy a komp személyzete által kabinjaikba visszaparancsolt középiskolás gyerekeket élve tudják kimenteni. Nem így történt. A kamaszkor a világ bámely pontján a lázadás időszakaként ismert - kivéve Dél-Koreát. Mindannyian tudjuk, milyen tenyérviszkettetően képes egy kamasz lázadni, visszabeszélni az idősebbeknek, a saját szüleinek. És mennyire hajlamos menni a saját feje után, még ha a feje be is törik eközben.
Azok a koreai gyerekek, egytől egyig a szüleik szeme fénye, a személyzet utasítását elfogadva visszamasíroztak a kabinokba. Egyetlen srác sem volt, aki azt mondta volna: a fene ebbe a hülyébe, én mást fogok tenni!
Visszatérve a Korean Air 8509-es járatának szerencsétlenségére, a baleset körülményeinek felderítése után a brit légiközlekedési baleseteket vizsgáló hivatal ajánlásokat tett a Korean Airnek, hogy vizsgálja felül a pilótaoktatást és a vállalati kultúrát, továbbá hogy segítsék az első tiszt és a kapitány szabad beszélgetését. Kíváncsi lennék rá, az ajánlások nyomán változtattak-e, s ha igen, a repülés szereplői, akik a feltétlen engedelmességben szocializálódtak, képesek-e munkavégzés közben ezt levetkőzni. Mert ha nem, akkor meggondolandó, biztonságos-e bámelyik koreai légitársaság járatán utazni.
Természetesen, mindkét esetben szigorú vizsgálat zajlott le, a kompkatasztrófa személyzetének életben maradt tagjait példásan megbüntették. De vajon csak ők követtek el hibát? Nem a társadalom egésze hibáztatható?
A figyelmeztetéseket már épp elégszer megkapták. Változtatni kellene, hogy ne kelljen gyászolni.
A rossz hozzáállásnak nemcsak a két katasztrófában meghaltak az áldozatai.
Végérvényesen és visszavonhatatlanul megérkezett a tavasz!
Minden évben ámulok a természet éledésén, idén a látvány az alábbi Magocska elkészítésére ihletett. Magocska előképe az a valamikori kisfiú, aki a ragyogó és életadó tavaszi napsütésben összekucorodva leguggolt a kertben, majd lassan emelkedni kezdett, kiegyenesedett, karjait kinyújtotta a nap felé, végül pedig meghatóan törékeny tarkóján ülő bájos kisfiúfejét felemelve, arcocskáját az ég felé fordítva hálát adott a Fentieknek az életért.
Az előkép gyönyörű, sokkal-sokkal szebb, mint amit alkotni tudok. Magocska számomra mégis azt a mindig bizakodó, az élet szépségébe vetett hitet soha el nem vesztő kisfiú bűbájos alakját fogja felidézni.
Sok örömöt kívánok az idei tavaszra minden idelátogatónak!
Vagy két hete megnéztem a Leto (Nyár) című orosz-francia zenés filmet, amely nagy kritikai sikerrel mutatkozott be a 2018-as Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon. A film érdekes próbálkozás a nyolcvanas évek elején minden tiltás, de legalábbis korlátozás ellenére bontakozó szovjetunióbeli rockzene bemutatására. A Leto hangulata minden, csak nem felvillanyozó, de nyilvánvalóan valósághű. Az elszánt fiatalok jogos lázadása elsősorban külsőségekben, kisebb részben a dalszövegekben elrejtve nyilvánul meg. Az akkori viszonyokra jellemzően az ifjúságnak szinte csak a szabadban, vízparton volt lehetősége a gusztustalanul álságos rendszerrel szembeni felszabadult szórakozásra.
Az igazi Vitya Coj
Sikerült megmutatni a már ismert, közel harmincéves Mike Naumenko és a húszas évei elején járó Viktor Coj barátságát. Mike első hallásra felismeri a srác nem mindennapi tehetségét, meghatóan önzetlenül segíti barátját. Úgy gondolom, a rendszer által felügyelt koncertek hangulatán túl ez az, ami emlékezetessé teheti az alkotást, amely a szovjet rock felvillantásán felül valójában egy szerelmi háromszöget helyez a középpontba.
Az igazi Mike és az igazi Viktor
Ami miatt a Leto minden hivatalos lelkendezés dacára nem teljesítette a várakozást, az a félig koreai, félig orosz Coj hiteles ábrázolása, vagyis annak hiánya. Akik csak a film megtekintése során ismerik meg a nyolcvanas évek ikonikus rockzenészét, azok feltehetően nem is értik, ki volt ő. Azt sem értik, a férjét, Mike-ot szerető Natasa miért kezd vonzódni Viktorhoz. Az igyekvő, de ennek ellenére halvány teljesítményt nyújtó Németországban született koreai színész, Teo Yoo nem tud csodát tenni. Ahogy a Bohém rapszódia főszereplője se. A Queenről készült film körül lihegők nem veszik észre, hogy nem a film, hanem a Queen zenéje az, ami a moziban ülve elvarázsolja őket. A Leto kicsit más, kicsit jobb, hiszen a kor nyomasztó és számunkra nagyjából ismeretlen levegőjét nagyszerűen a néző elé varázsolja.
Még mindig az igazi Vitya Coj
Amennyiben a tiszta jószándék vezérli a filmkészítőket - ez a Bohém rapszódia esetében erősen vitatható -, érdemes lenne elfogadni, hogy az óriási karizmával megáldott-sújtott tehetségeket szinte reménytelen filmen bemutatni. Marhára nem elég egy külsejében hasonló színészt bevetni, a szerencsétlen épp azt nem fogja láttatni, ami a lényeg. Abból, ami legalábbis ébredezett már akkoriban Viktor Cojban, Teo Yoo semmit nem tudott felvillantani. Ehhez a vágott szem és a fekete haj kevés.
Viktor Coj a koryo-saram egyik méltán híressé lett képviselője 28 éves korában vesztette életét egy autószerencsétlenségben. Döbbenetesen rövid életében olyan rajongótábora volt zenéjének és nem utolsósorban a rendszert megelégelő, fiataloknak írt dalszövegeknek, hogy halálát követően, elég helytelenül, 65 fiatal dobta el az életét, mert nélküle üres lett a világ. Szomorúan sokat árul el ez a csodás szovjethatalomról. Viktor azonban a rövid idő alatt is sikeresen teljesítette feladatát, kimondta azt, ami sok-sok fiatal fejében megfogalmazódott: másképp akarunk élni.
Ami miatt muszáj volt írni róla, az nem félkoreai származása. Mint majd hallani lehet, a mi fogalmaink szerint nem volt jó énekes, hangja nem egy huszonéves srác hangja, nem volt a gitár Yehudi Menuhinja (brrr) sem, bár nem volt rossz gitáros. És nem volt, semmiképpen nem, a peresztrojkát meglovagoló, hírnévre vágyó zenész. Mellesleg jegyzem meg, hogy 1989 nyarán filmjeivel az Egyesült Államokban járt, de az oly sokak által vágyott lehetőség nem hatotta meg, nem erre vágyott.
Dalszövegei bizonyítják, hogy nem politizált. A szövegek költemények, amelyek nem direkt módon bírálták a rendszert. Ennél sokkal többet tettek, illetve adtak és adnak ma is.
Пачка сигарет (Egy csomag cigaretta)
Ülök és valaki más ablakából egy furcsa égre nézek.
Nem látok ismerős csillagokat.
Mentem az utakon ott, és itt,
megfordultam - és nem láttam a lábnyomaimat.
De ha van egy csomag cigaretta a zsebedben, akkor
ma semmi nem olyan rossz.
És egy jegy egy ezüst szárnyú repülőre,
amely csak árnyékot hagy a földön.
És senki sem akart bűnös lenni bor nélkül,
és senki nem akart csupasz kézzel szenet szedni,
és a zene nélkül a világon a halál nem vörös,
és zene nélkül nem akarsz eltűnni.
De ha van egy csomag cigaretta a zsebedben, akkor
ma semmi nem olyan rossz.
És egy jegy egy ezüst szárnyú repülőre,
amely csak árnyékot hagy a földön.
Hogy milyen legendás alakja volt a szovjet rock indulásának, milyen irányadó volt a fiatalok nagy tömegei számára, jól jelzi hogy a 28 évesen elment Viktor Coj alakja, zenéje még most, halála után 28 évvel is élénken él az emberek emlékezetében. Sőt, nemcsak az emléke él, hanem tömegek hallgatják. Azok, akik annak idején, és azok fiai-lányai. Meg a posztíró, aki egyre inkább érzi, hogy Vityka nem akármilyen üzenetet közvetített a nyolcvanas években - és azóta is. Ezt felismerni jobb későn, mint soha. Vagyis, soha nem késő.
Сказка (Tündérmese)
Again, a new day begins, Again, morning shines through the window like a floodlight And the telephone doesn't ring, it's switched off Again the sun isn't up in the sky, Again in the fight, everyone's for himself And it seems to me that the sun Is no more than a dream...
On the window screen, There's a fairy tale with an unhappy ending, A strange fairy tale...
And the rain's battering down like machine gun fire, And along the streets autumn comes, And the wall of brick-like clouds is strong, The trees were sick with a disease, They were sick even in the spring, And the leaves which waved to us from a height Are flying down..
There, outside the window, There's a fairy tale with an unhappy ending, A strange fairy tale...
And then she (Death) will come, And she'll say "Get ready, let's go", Give your body to the earth... But your body hadn't finished singing, Your body hadn't been loved enough, It's a strange thing...
There, outside the window, There's a fairy tale with an unhappy ending, A strange fairy tale...
Marva fordítása
1962. június 21-én született Leningrádban egy orosz, tanárnő anya és koryo-saram, mérnök apa egyedüli gyermekeként. A tanulásban és főleg a beilleszkedésben nem éppen élenjáró kamaszt 1980-ban kizárták a Szerov Művészeti Szakiskolából, ahová a már kisgyerekkorában megmutatkozó rajzkészsége miatt íratták be. Közben már 1974-ben megalakította első zenekarát. Miközben fűtőként dolgozott, féllegális lakáskoncerteken és szigorúan felügyelt egyéb koncerteken lépett fel - ezt a Leto elég érzékletesen mutatja be.
Место для шага вперед (Hely, előrelépni)
Van egy házam, de nincsenek a kulcsok
Van a napom, de a felhők mögött rejtőzik,
Van egy fejem, de nincs váll, ahol pihenjen,
De látom, hogy a nap áthasítja a felhőket.
Van egy szavam, de nincs benne betű
Van egy erdőm, de nincs hozzá fejszém
Van időm, de nincs erő várni,
És van éjszakám, de nincsenek álmaim.
És ott van a fehér, fehér nap,
Fehér hegyek és fehér jég.
De minden amire szükségem van
Az néhány szó.
És egy hely, előrelépni.
Van egy folyóm, csak nincs rajta híd
Van egerem, de nincs macskám
Vitorlám van, de nincs szél
És van még festék, de nincs vászon.
Van víz a konyhámban,
Van egy sebem, de nincs kötszerem,
Vannak testvéreim, de nem rokonok
És van egy kezem, de üres.
És ott van a fehér, fehér nap,
Fehér hegyek és fehér jég.
De minden amire szükségem van
Az néhány szó.
És egy hely, előrelépni.
Hivatalosan 1981-ben alakította meg a Kino zenekart, 1982-ben már napvilágot látott első albumuk. A zenekarnak Viktor nemcsak frontembere volt, de az összes dalt ő írta költői egyszerűséggel, melyekben nem volt nyílt politikai tartalom, kivéve a szabadság, szeretet és háború témakörét. Zenéjük, ahogy valaki megfogalmazta, se hús, se hal, azaz sem igazán orosz, sem igazán nyugati zenének nem tekinthető, valahol a kettő között található.
A Kino kezdetben három tagból áll, Viktoron kívül Alekszej Ribin és Oleg Valinszkij alkotják. 1981-ben még Garin és a hiperboloidok néven jelennek meg, majd Valinszkij távozása után változtatják Kinóra. 1983-ban Ribin is távozott, helyére érkezett az örmény gitáros Jurij Kaszparjan. 1984-ben megalakult a Kino második változata, amelyben Vityán és Kaszparjanon kívül a dobos Georgij Gurjanov is helyet kapott. Rövid ideig tag volt még Alekszander Tyitov, majd helyére Igor Tyihomirov lépett. Ezzel a tagcserék befejeződtek, ők négyen képezték a Kinót, feloszlásáig.
A zenekar tagjai minden vonatkozásban méltó társai voltak Cojnak. Jurij Kaszparjan volt fő szövetségese és barátja, aki Viktor halálát követően óriási sokkot élt át. Jurka gitártudása eleinte hagyott némi kívánnivalót maga után, de Viktor mindig megvédte, ha erről esett szó. Később Kaszparjan megmutatta, hogy a bizalom nem volt alaptalan. "Nem tudom, hogyan éreztem Vitykával kapcsolatban. Szerettem és néha gyűlöltem. Nehéz, ha az ember éveken át együtt van valakivel. De mindig tiszteltem, mert igazi harcos volt."
1990 végén felvette a keresztséget, s ezzel együtt a Georgij nevet. Elhagyta a színpadot, tanulmányozta az ezoterikát és a filozófiát. Emellett zeneszerzőként tevékenykedett. 1987-től 1991-ig felesége volt az amerikai énekesnő, zenei producer Joanna Stingray. Joanna aktív szerepet vállalt a szentpétervári rockzene népszerűsítésében, így résztvett a Kino külföldi turnéin, ezeket előkészítő utazásaikon.
Georgij Gurjanov művészi tevékenysége nem korlátozódott a zenére, kamaszkorában maga is végzett egy évet a Szerov művészeti iskolában, majd felismerve, hogy az iskola semmit nem ad, otthagyta. A képzőművészet területén alkotott, részben a Kinóban töltött évek alatt, majd annak feloszlása után teljes egészében. A 80-as években egy ideig nem alkotott semmit, mert úgy vélte, ő maga egy műalkotás. Az Új Művészek tagjaként neoexpresszionista képeket festett, majd az ú.n. Új Akadémisták csoportjában ünnepelte a szépség és a fizikai tökéletesség klasszikus eszményeit. Bár magánéletét nem tárta a nyilvánosság elé, alkotásai homoerotikus töltetűek. Fejlett és eredeti humorát művein is megcsillogtatta. Képeit az általa annyira szeretett és az őt nagyon szerető Szentpéterváron nem engedték kiállítani. Elmondása szerint volt benne egy kis féltékenység Viktorral szemben, mert úgy érezte, nem képes a szavakkal Vitykához hasonlóan bánni. Ám 1982-es megismerkedésüktől kezdve megtalálták a közös hangot, barátságuk töretlen volt.
Ez tapasztalható Gurjanov későbbi nyilatkozataiban is, melyekben igazolja intelligens és értéket tisztelő gondolkodását. 2013. július 20-án halt meg szentpétervári otthonában hepatitisz C, máj- és hasnyálmirigy daganat következtében.
Igor Tyihomirov csatlakozásakor a banda legtapasztaltabb zenésze volt, a leningrádi rockfesztiválra két nap alatt tanulta meg a zenekar teljes repertoárját. A Kinóban töltött évek alatt más formációkban is dolgozott. Az utolsó album elkészítésében óriási szerepe volt, mert a nyers demófelvételekből Coj énekhangját kellett megfelelő minőségre visszaállítani. Igornak nagy tervei voltak a banda további munkájával kapcsolatban, de a sors másképp döntött. Ma zenész, hangmérnök, a Polygon rockklub szervezője.
Kaszparjan és Tyihomirov ad rádióinterjút 1990. augusztus 18-án.
Alább, ahogy jjagnun találóan megállapította, egy Dire Straits stílusú dal hallható, amelynek nemcsak hangzásvilága, hanem mondanivalója is értékesebb mint a brité.
Закрой За Мной Дверь (Csukd be az ajtót mögöttem)
Azt mondják, nem kockáztathatják meg,
mert van házuk, és van benne fény.
És nem tudom pontosan, kinek van igaza,
várni esőben az utcán, vagy hogy vacsorára várnak haza
Csukd be az ajtót mögöttem.
Elmegyek.
És ha hirtelen elfárad a gyenge fény, megtalálod a helyed nálunk,
az eső elég lesz mindenkinek.
Nézd meg az órát, nézd meg a falon lévő portrét,
figyelj - ott, az ablakon kívül hallod a nevetésünket.
Csukd be az ajtót mögöttem.
Elmegyek.
A Leto című filmből tudjuk, hogy Vitya és Mike Naumenko felesége, Natasa között romantikus érzések ébredtek. A történet szerint Mike Viktor iránti önzetlen barátsága olyan mértékű volt, hogy az ifjú zenésztárs és szeretett felesége között kialakult vonzódást is elnézte. Ám komoly kapcsolat nem Natasával, hanem Marianne Igorevnával alakult. Míg az előbbivel - a férj által engedélyezett - néhány csóknál nem volt több, az utóbbi lett az, akit Viktor feleségül vett.
Mint Marianne egy interjúban is elmondta, 1984-ben az esküvőkor olyan szegények voltak, mint a templom egere, egy többszörös társbérlet egyik szobájában laktak. Abban az időben a rendszeres - és meglehetősen csekély - jövedelmük Vitya kazánfűtői fizetése volt. 1985. július 26-án (más forrás szerint augusztus 5-én) megszületett Szasa (Alexander).
Bár a házasság formailag Viktor haláláig megmaradt, 1988-ban szétváltak, mivel Coj az Assa című film forgatása során találkozott a film rendezőasszisztensével, Natalia Razlogovával. Az ismeretségből szerelem, majd együttélés lett. Natalia volt Vitya utolsó szerelme.
A Marianne-nal kötött házasság felbontását állítólag Viktor a fia miatt nem kezdeményezte. Más források szerint a válást Marianne húzta-halasztotta. A kisfiút Viktor rendszeresen látogatta, elvitte magával, nyaralásain vele volt. Viktor halála után kiderült, hogy felesége a jogdíjak felének tulajdonosa. Marianne 2005-ben mellrákban meghalt. Szasa Coj - nevét Molchanovra változtatta - aki egyébként nagyon hasonlít édesanyjára, az örökölt jogot 2011-ben egymillió dollárért eladta Oleg Tinkov üzletembernek. Ma elég különös életet él. Ebben talán szerepe van többek között annak is, hogy kisgyerekként elveszítette apját, majd nagyon fiatal felnőttként anyját.
A Kino 1985-re már országosan elismert rockbanda volt, sikerük és rajongóik száma egyre nőtt. Legemlékezetesebb koncertjüket a moszkvai Luzsnyiki stadionban tartották 1990. május 5-én. A koncert tiszteletére fellobbantották az olimpiai lángot. Korábban ez csak negyszer történt meg az 1980-as moszkvai olimpia, az 1985-ben megrendezett VIT, az 1986-os Jóakarat Játékok és 1989-ben a Moszkvai Nemzetközi Békefesztivál alkalmából.
В Наших Глазах (Szemünkben)
Várj, ne menj!
Vártunk a nyárra - jött a tél.
Bementünk a házakba,
de a házakban havazik.
Vártuk a holnapot,
minden nap a holnapra vártunk.
A szemhéjak függönye mögött elrejtjük a szemünket.
A szemünkben a sírás "Előre!"
A szemünkben kiáltás "Állj!"
Szemünkben a nap születése
és a tűz halála.
Szemünkben, a csillagos éjszaka,
Szemünkben az elveszett paradicsom,
Szemünkben az ajtó zárva van.
Mit akarsz? Válassz!
Szomjasak voltunk, nem volt víz.
Fényt akartunk, nincs csillag.
Kimentünk az esőbe,
és ittunk vizet a pocsolyákból.
Dalokat akartunk, nem voltak szavak.
Aludni akartunk, nem volt álom.
Gyászoltunk, a zenekar tust húzott ...
A szemünkben a sírás "Előre!"
A szemünkben kiáltás "Állj!"
Szemünkben a nap születése
és a tűz halála.
Szemünkben, a csillagos éjszaka,
Szemünkben az elveszett paradicsom,
Szemünkben az ajtó zárva van.
Mit akarsz? Válassz!
A Kino Franciaországban
Japánban, ahová épp a balesetet követő időben tervezték a komoly bemutatkozást biztosító turnét.
Hét albumuk jelent meg, a nyolcadik, a Chorny albom Coj halála után az összetört autóban megtalált hangfelvételek alapján. Ezt követően a banda bejelentette feloszlását.
Vitya karizmatikus egyénisége elementáris erővel hatott a közönségre. Bármelyik felvételük bizonyítja - még a számunkra szokatlan hangzásvilág dacára is - hogy óhatatlanul hatott hallgatóságára. Fennmaradt fotói egy belső hitről, a világot nyitott szemmel figyelő fiatalemberről árulkodnak. A vele készült interjúk azt is megmutatják, hogy a tanulmányait félbehagyó kazánfűtő korántsem volt híján a humornak és az értelmesen megfogalmazott gondolatoknak, s bár véleményét nem ordította durván a világba, az mégis ki-kicsillant.
A zenésztársak - a Kino tagjai és más orosz zenészek - 2012 júliusában, Viktor születésének 50. évfordulóján elkészítették az Ataman című, sokáig elveszettnek hitt, majd Natalia Razlogova otthonában megtalált dalt, amely a Kino egyik albumán sem szerepelt - feltehetőleg 1990-ben készült. A fennmaradt, gyenge technikájú demo felvételt használták fel. A dal elkészülte az év egyik legfontosabb eseményévé vált az orosz rockzene világában. Georgij Gurjanov, a banda dobosa ezután hamarosan meghalt, így ez volt az utolsó felvétel, amelyet a Kino tagjai rögzítettek.
Az Ataman Vitya azon kevés dalainak egyike, amelyben Istent említi. Az orosz szöveg fordítására nem vállalkozom, akit érdekel, próbálja abból megérteni. Érdemes kibogarászni.
Атаман
Ох, смотри не промахнись, атаман,
Чтоб не дрогнула рука невзначай,
Да, смотри, не заряди холостых,
Да не думай о петле палача.
А не то наступит ночь, ночь,
И уйдут от нас поля и леса,
Перестанут петь для нас небеса,
И послушаем земли голоса.
А потом наступит день, день,
Каждый скажет то, что было не то,
И пойдём мы под пастушью свирель,
Дружным стадом на бойню.
Бог терпел и нам велел — потерпи…
Так смотри не промахнись, атаман,
Чтоб не дрогнула рука невзначай,
Да, смотри, не заряди холостых,
Да не думай о петле палача.
Hatása túlnyúlt az országhatárokon, a dél-koreai Viktor Ahn gyorskorcsolyázó tisztelete jeléül vette fel a Viktor nevet. Dalai közül a Blood Type-ot feldolgozta az ismert dél-koreai YB banda, illetve a Yoon Do-hyun által elkészített koreai változatot adja elő a taskenti - nyilvánvalóan koryo-saram - énekesnő is.
Спокойная Ночь (Csendes éj - 1988)
A háztetők a napok súlya alatt remegnek
A mennyei pásztor tereli a felhőket
A város éjszaka felvillant egy kis fényt
De az éjszaka erősebb, hatalma nagy.
Azoknak, akik lefekszenek - szép álmokat.
Jó éjszakát.
Vártam erre az időre, és most eljött,
Azok, akik csendben voltak, már nem hallgatnak.
Azok, akik semmit sem vártak, ülnek a nyeregben,
Nem érnek utól, már nem érnek utól.
Azoknak, akik lefekszenek - szép álmokat.
Jó éjszakát.
A szomszédok jönnek, hallják a paták hangját,
Nem tudnak aludni, zavarja álmukat.
Azok, akiknek nem kell várniuk, útnak indulnak.
Azok, akik mentettek, azok, akik mentettek.
Azoknak, akik lefekszenek - szép álmokat.
Jó éjszakát.
A dallamok gyakran alárendeltek a különlegesen költői dalszövegnek, mint az alábbi Április című dal esetében is. A monoton dallamvezetés azonban kiemeli a szöveget.
Апрель (Április)
There's frost on the ground
Everything's been touched by ice,
I hear the music of thawing snow dripping only in my dreams
It snows heavily like a wall
And it snows all day,
And behind that wall, there's April.
And he comes, and he'll bring Spring with him,
And he'll scatter the army of grey clouds,
And when we all look into his eyes,
His melancholy eyes will look back at us.
House doors will be opened,
It's no good if you keep standing, you'd better sit down..
And when we all look into his eyes,
We'll see the sun's light in those eyes...
There are uncountable wounds on the body,
It's hard to take a step,
The star shines only in my heart.
And April will die,
And be born once again,
And he's already come forever...
And he comes, and he'll bring Spring with him,
And he'll scatter the army of grey clouds,
And when we all look into his eyes,
His melancholy eyes will look back at us.
House doors will be opened,
It's no good if you keep standing, you'd better sit down..
And when we all look into his eyes,
We'll see the sun's light in those eyes...
Marva fordítása
Печаль (Szomorúság)
A big city stands On the cold earth alone The lights are shining there And cars are honking too Above the city there's night Above the night there's the moon And the full moon tonight's Like a drop of red blood
There is light in my home, I see stars in the sky, I feel sadness in my heart, But why? Seems like I live a good life, Seems that everything's right, I feel sadness in my heart, But why?
There is bliss all around But there are no happy hearts There is beauty all around But there are no happy eyes. And we are running ahead And we are crying "hurray!" And above all of this Has begun a new day.
There is light in my home, I see stars in the sky, I feel sadness in my heart, But why? Seems like I live a good life, Seems that everything's right, I feel sadness in my heart, But why?
Marva fordítása
Három filmben is szerepet kapott, közülük az egyik az Assa, amelynek csak a zárójelenetében látható és hallható. Ezt a pár percet sokan összefoglalójaként tartják számon mindannak, ami Vityát jellemezte, s ami bizonyos körök számára veszélyt jelenthetett. Ő maga azonban nem szerette, ha az I want to change (Перемен!) című dalát a politikai tiltakozás himnuszaként határozták meg. Úgy vélte, az Assában játszott szerepe olyan volt, mint egy beültetett fog. Nagyon helyesen, nem akart címkét ragasztani önmagára. A dalai azonban talán épp azért adtak többet, mert nem politikát, hanem attól mentes, valódi érzéseket és gondolatokat közvetítettek, amelyek megváltoztatták sokszázezer fiatal életét.
Перемен! (Változást!)
Instead of fire - there's only smoke.
Instead of warmth - cold.
Another day is crossed out on the calendar grid.
The red shining sun has completely burned out,
And this day goes out with it,
And over a glowing city, the shadow will fall
We want changes!
It's the demand of our hearts.
We want changes!
It's the demand of our eyes.
In our laughter, in our tears, and the pulse in our veins.
We want changes!
And changes will begin...
Bright electric light continues our day,
And the box of matches is empty,
But in the kitchen, like a blue flower, gas burns.
Cigarettes in our hands, tea on the table,
So this scheme is easy,
And there's nothing more left, it's all up to us.
We want changes!
It's the demand of our hearts.
We want changes!
It's the demand of our eyes.
In our laughter, in our tears, and the pulse in our veins.
We want changes!
And changes will begin...
We cannot brag about the wisdom in our eyes,
And our gestures are not very skilled,
But even without all of that - understanding remains.
Cigarettes in our hands, tea on the table,
That's how the circle is filled,
And suddenly we've become scared to change something.
Marva fordítása
A volt Szovjetunió számos városában találhatók emlékművek.
Lettországban, a baleset helyén.
Oroszország Altáji határterületén Barnaulban
Almatyban
A kazahsztáni Karagandában
Szentpéterváron - a valamikori Leningrádban - abban a városban, ahol Viktor született és élete 28 évét töltötte, több emlékmű felállítását tervezték, de ahogy látom, a tervek tervek maradtak. Legutóbb 2017-ben folytattak tárgyalásokat, de a városi tanács aggódott a helyszín megválasztása miatt. A javaslat az volt, hogy keressenek egy alkalmasabb helyszínt, amelynél a Vitya emlékére összegyűlő fiatalok nem zavarják majd a lakosság életét.
Ideiglenesen látható volt, de aztán sebesen eltüntették az alábbit, egyes állítások szerint keresik a megfelelő helyet.
Szentpétervár központi részén a Blokhin utca 15. szám udvarán található kazánház, Viktor valamikori munkahelye - az elmúlt években többször felmerült az épület lebontásának gondolata, de a rajongóknak sikerült megakadályozni - ma a Kamcsatka klubmúzeumnak ad helyet. Az épület falán emléktábla látható.
A múzeumban az apa emlékezik
Végül két dal a Black albomról.
Звезда (Csillag)
Egy farkas üvölt és kutyák ugatnak
Fájdalmasan összeszorított ököl
Vénámban a vér mint egy madár kopogtat
Hit, remény és szeretet.
Jajgatott több ezer kéz,
és magasban a zászlónk.
A kék ég és a napkorong,
minden a helyén van, de valami rossz.
Felettünk az égen egy csillag ragyog,
Senki más nem segíthet nekünk,
Sötét, sötét, sötét éjszaka.
Az éjszaka jött, nyomában zivatar,
szomorú eső, de a szél egy tréfamester.
Kezek a zsebekben, szemek lehunyva
Igen, a fogak nyelven.
Ó, megragad a vágyakozás,
Hűséges barátom.
Igyál és sétálj, énekelj és táncolj,
veled vagyok.
Felettünk az égen egy csillag ragyog,
Senki más nem segíthet nekünk,
Sötét, sötét, sötét éjszaka.
Кончится Лето (Véget ér a nyár)
I turn off the television
I am writing to you:
That I can no longer
Look at that waste
That I have no more strenght
That I almost started drinking
But didn't forget you.
That the phone was rigning
It wanted me to stand
To dress up and walk
To actually run
But only I turned it down
Said that I was ill and tired
And didn't sleep last night.
Chorus
I am waiting for an answer
No more hopes are left
Soon the summer will end. This summer.
And the weather is nice
Fourth day in a row, all rain.
Although the radio said
That even shadow will be hot
But the shadow that I'm in,
Still feels dry and warm
Still, I am afraid.
And the days, they pass on by
One day we eat and drink on three
And so, we're living happily
Even for the rain outside.
My stereo broke down
I am sitting in silence
Of which I am content.
Chorus
I am waiting for an answer
No more hopes are left
Soon the summer will end. This summer.
Outside my window - a building site
Crane is working
And for the fifth year
The nearby restaurant is closed
And on my table, there's a jar
A tulip, inside
A glass, on my window.
And so the years pass by
Just as life will pass
And for a hundreth time
The toast will fall on the buttered side
But maybe there will be a day
Maybe just an hour
When we will get lucky.
Chorus
I am waiting for an answer
No more hopes are left
Soon the summer will end. This summer.
Katya fordítása
Az Arbat falán látható felirat jelzi, amit feljebb írtam, sokak számára Vityka még most is él: mondanivalója ma is eljut a hallgatóság szívébe.
A Sweet Sorrow nevű tavaly télig négytagú, kulturált, iskolázott hangú koreai férfi banda - 2017 végén vált ki a társaságból Sung Ji-hwan, így már csak hárman maradtak - nótái között van néhány figyelemreméltó. Egyik ezek közül az a hangulatos dal, amelyben Szöul egyik kerületéről, az Ahyeondongról (아현동) énekelnek. A dal létrejöttének oka a nosztalgia, amellyel a kerület egyik utcájára és annak környékére emlékeztek. A hangstúdió ma már nem található meg, mert az Ahyeondong egyik részén rekonstrukciós terv következtében számos régi utcát lebontottak.
A nagyvárosokban az ilyesmi sokszor elkerülhetetlen. Budapest elmúlt évtizedeiben is történtek hasonlók, így tűnt el többek között a hatvanas években a régi Óbuda és a Tabán. Az utóbbi években például a 9. kerület belső részének felújítása zajlott, bár a koreainál sokkal kíméletesebb módon. Nálunk a felújítás idejére az ott lakók átmeneti lakásba költözhetnek, a lebontásra ítélt lakások esetében másik lakást vagy kárpótlást ajánlanak fel az érintetteknek.
A Sweet Sorrow szeretettel emlékszik a régi utcákra, az azokat benépesítő lakókra. Hogy velük azóta mi történt, nem tudhatjuk. Van azonban olyan valamikori lakó, akinek a sorsa újságcikk témája lett, nem ok nélkül. A Korea Herald számolt be nemrégiben arról a 37 éves fiatalemberről, aki kilátástalan helyzete miatt öngyilkos lett. A fiatalember halálának hátterében egyértelműen az erőszakos, kényszerített kilakoltatás és a bérlők védelmét szolgáló intézkedések hiánya látható.
Az alábbi képen az erőszakos kilakoltatást végzők munkájának eredménye. Miközben a kiürítendő lakások ablakait betörik, az ottlakók holmiját kidobálják az utcára.
A rekonstrukciós övezetet 2003-ban jelölték ki, de több mint tíz évre leállt a terv. Idén szeptember 6-án a családot eltávolították otthonából, de ők ideiglenes szállást találtak egy közeli házban. A férfi édesanyja október közepén másik helyre költözött át, ahonnan november elsején kilakoltatták. A férfit november 30-án - a koreai szabályozás szerint december elsejéig lehet kilakoltatni a tél beállta előtt - erőszakkal tették utcára. Holtteste mellett búcsúlevelet is találtak, amelyben leírta a kilakoltatást követő három, utcán töltött, elkeserítő napját, s amelyben azt kérte, gondoskodjanak édesanyja elhelyezéséről, hogy ne jusson az ő sorsára.
A tiltakozók és a rendőrök összecsapása. A plakáton az öngyilkossá lett fiatalember fotója.
Szöulban tudniillik az ilyen háztömb-, vagy városrészi rehabilitáció alkalmával a helyzet korántsem olyan megnyugtató, mint amit itthon látunk. Persze nyilván itt sem mindenkiből tör ki az elragadtatás sikolya, mikor nem túl kényelmes, de szeretett, régi otthona helyett esetleg egy ott épülő óriási panelépület egyik lakásában kénytelen folytatni életét, de utcára nem kerül senki.
Dél-Koreát az utóbbi időben szeretik jómódú, fejlett gazdaságú országként említeni, ám közben elfelejtkeznek arról, hogy a jogrendszer, a szociális háló nem európai. A jelen esetben megdöbbenéssel kell tudomásul vennünk, hogy ott könnyen az utcán találhatja magát valaki.
A "rehabilitáció" mögött üzleti érdekek húzódnak meg. Sok esetben a szándék a felújított ingatlanok sokkal magasabb bérleti áron való forgalmazása üzlethelyiségek vagy lakások kialakításával. A rehabilitációt nem az önkormányzat végzi és felügyeli, hanem vállalkozás nyeri el, aztán a vállalkozó maga szabja a feltételeket. A korábbi bérlők eltávolítására csapatokat alkalmaznak, amelynek tagjai a minél gyorsabb kilakoltatásban érdekeltek, ezért a fenyegetés és az erőszak is eszköztáruk része. Szemernyi szégyenlősség nélkül látnak hozzá a vonakodó bérlők és ingóságaik fizikai erővel való kipenderítéséhez. Koreai filmek és sorozatok nézői többször találkozhattak ilyen jelenetekkel a napjainkban játszódó médiatermékekben.
De mostanában nemcsak az Ahyeondong bánatos épületeinek felszámolása és lakóinak eltávolítása van terítéken, hanem a sokak által ismert Euljiro - Szöul egyik legforgalmasabb körútja - mögött meghúzódó számtalan boltnak és műhelynek évtizedek óta otthont adó utcácskák egy része is. Ebben az ipari-kereskedelmi negyedben működő kis műhelyek, műszaki aprócikkeket árusító boltok családi vállalkozások, legtöbbször apák adják tovább fiaiknak az ipart. A környékbeliek pedig tudják, melyik kis boltban kaphatják meg az eltört csavart, melyikben fogják megjavítani az elromlott készüléket. Talán sokak számára ismerős ez a jelenség, akik naivan igyekeznek a régi gyakorlatnak megfelelően a szervízbe, majd megdöbbenve látják, a helyén már vagy egy bankfiók vagy egy használtruha-kereskedés van.
Az Euljiro mögötti utcákban az elmúlt években megszűnt boltokban kávézók és műtermek találtak otthonra. Miközben Szöul fiatalsága nagy kedvvel látogatja ezeket az újonnan nyílt helyeket, a környékbeli boltosok némi aggódalomal figyelték az eseményeket: attól tartottak, hogy a népszerűség miatt drámaian emelkedni fognak a bérleti díjak. Arra azonban nem számítottak, hogy ennél fájdalmasabb sors vár rájuk, a kiebrudalás.
Szerencsésebbek, akik találnak kereskedésüknek vagy műhelyüknek másik helyet, de ezek a bérlemények a város távolabbi részein, például a Han folyó túloldalán levő Guróban, az üzleti partnerektől és a vevőktől távol, tehát veszélyben érzik a megélhetésüket. Ki fog Guróba elmenni egy csavarért? - kérdezi keserűen az egyik kereskedő. Vannak azonban sokan, akiknek még ennél is kilátástalanabb a helyzete. Egy 35 éve működő kávézó üzemeltetője a 61 éves, mellrákkal küzdő asszony nemcsak azon aggódik, hogy hogyan kezdje újra másutt, hanem az is kérdés, ha sikerül is, lesz-e elég vendége hogy megéljen belőle és fizesse az orvosi költségeket.
Az események néhány hete felgyorsultak, az első értesítést három nap elteltével követte a helyiség elhagyására való felszólítás. Pár nap vagy egy-két hét kevés új bérlemény felhajtásához és a költözéshez. Az egyik apró alkatrészeket árusító férfi elmondta, hogy az áru tisztességes bedobozolására legalább három hónap lett volna szükséges. Ha ennél kevésbé alaposan jár el, az áru értéktelenné válik, azonosíthatatlan. Egy másik kereskedő egy tonna árut volt kénytelen kidobni, mert egy másik kereskedővel közösen sikerült csak helyiséget találni, ahova az áru egy része nem fért be.
Dél-Koreát sem kerülte el a fogyasztás szédítő bűvölete, így gombamódra nőnek ki a földből az újabb és újabb bevásárlóközpontok, irodaházak. A sokemeletes épületek az építtető számára nem megvetendő bevételt biztosítanak. Megéri belecsapni. Mivel a Szöulban élők 95%-nak van lakása, a nagyarányú lakásépítésnek részben ingatlanspekuláció van a hátterében, de egy másik jelenséggel is magyarázható az építkezés.
Nem kizárólag Dél-Korea szenved a nagyvárosok, főként a főváros lakosságának folyamatos növekedésétől. A világ sok országában tapasztalható, hogy a vidéken élők, a jobb megélhetés reményében, elszakítva gyökereiket a nagyvárosokba telepednek át. Dél-Koreára és Japánra is az elhagyott falvak és az egyre jobban feldúsuló városok a jellemzők. Ezek a városba költöző gyökértelen emberek könnyen válnak magányossá a sűrűn beépített városban, ahol a csillagászati telekárak miatt elmarad a parkok építése, ahol a nagy lakóházakban lakók a közvetlen szomszédaikat sem ismerik. A hatalmasra duzzadt város élhetetlenné válik, a betelepülők könnyen elveszíthetik lábuk alól a talajt, s hamar rátalálhatnak a hírhedt Mapo hídra, ahonnan olyan könnyű leugrani. A viszonyítás kedvéért jelzem, hogy Szöul népsűrűsége 16 754,7 fő/km², miközben Budapesté 3347,02 fő/km². Szöul területe 605,2 km², Budapesté 525,13 km², Szöul lakossága 9 806 538 fő, Budapesté 1 749 734 fő (mindkét szám az elővárosok nélküli lakosokat mutatja).
Mi már előrébb járunk. Az ötvenes, hatvanas években állami segítséggel felduzzasztott Budapest lakossága mára már csökken, aki teheti, a Szöulnál még mindig élhetőbb magyar fővárosból a vonzáskörzetben levő, általában értelmesen fejlődő kistelepülésekre költözik, ahol az ott lakókból egymásra figyelő közösségek jönnek létre.
Nem véletlen, hogy az egészséges ösztönű, mellesleg a valódi Koreára kíváncsi turista néhány Szöulban töltött nap után határozott léptekkel indul a vidéki Koreába.
A folyamatosan fejlődő Szöulnak még számos része magán viseli a korábbi nyomorúságos évtizedeket. Érthető a szándék, hogy ezeket felszámolva korszerű lakásokat, munkahelyeket akarnak létrehozni, csak nem mindegy, hogy mindezt milyen módon teszik. Fény az alagút végén, hogy az emberek összefogásának köszönhetően a továbbiakban talán nem a kíméletlen nyereségvágy, hanem az egymásra figyelés válik uralkodóvá.
A leeresztett redőnyön olvasható felirat kemény harcot hirdet az erőszakosan végrehajtott felújítás ellen. Park Eun-seon várostervező kutató, egyben a Hallgasd meg a várost aktivisták vezetője azt mondja: Nem a csoszon királyság uralkodócsaládja az egyetlen történelmi örökségünk. Fontosak az 1960-as és 1970-es években az ország ipari fejlődésének alapját képező közönséges emberek történetei is.
És fontos az összefogás a közönséges emberek megélhetése és méltóságuk megőrzése érdekében, hogy nyugodtan mondhassa mindenki, jó éjszakát - de ezt már én mondom.
Dél-Koreában járva a turista alig-alig találkozik hajléktalanokkal. Egyedül a Seoul Station néven ismert szöuli pályaudvar tövében üldögélnek nagyobb számban, de ők is inkább díszhajléktalanok. Ó, micsoda csodás hely, sóhajtják erre sokan. Egy szuper ország, ahol mindenki jól él és senki nem fütyüli, hogy "ha én gazdag lennék". Tévedések elkerülése érdekében meg kell azonban jegyezni, hogy a helyzet nem ennyire idilli. Hogy ne menjünk messzebb, elég megemlíteni a világhírűvé vált Gangnam kerület tövében található nyomornegyedet, a Guryongot.
De vajon, mi volt néhány évtizeddel ezelőtt, amikor a dél-koreai gazdaság még közel sem volt ilyen dinamikusan fejlődő? Elárulom, akkor sem voltak hajléktalanok az utcákon. A japán megszállás és a második világháború után még alig kezdett éledni az ország, amikor kirobbant a testvérháború, amely óriási pusztítást okozott. Ennek eredményeként az ötvenes években délen a lakosságnak nagyjából fele élt szegénységben - nagyobb volt az ínség, mint az északiaknál - és a helyzet csak lassan javult. Az 1961-ben államcsínnyel hatalomra jutott Park Chung-hee (박정희, Pak Csong Hi) minden eszközzel az ország gyors iparosodásán munkálkodott. Az iparosodásnak, és ezzel együtt a gazdaság fellendülésének azonban ára volt, amelyet a dél-koreai elnökök közvetlen utasítására fizettettek meg az állampolgárokkal, köztük sok gyerekkel.
Park Chung-hee valamint elődei és utódai úgy vélték, csavargóknak nincs helye az utcán, hasznosítani kell őket a nemzet érdekében. A család nélkül maradt, szabadon kószáló gyerekeket menedékbe kell juttatni. Szép gondolat, ugye? Ennek érdekében hozták létre a táborokat, az egyiket Seongam Hagwon néven.
A hagwon (학원) a Dél-Korea iránt érdeklődőknek azokat az intézményeket jelenti, amelyekben a koreai gyerekek iskolai óráik után külön képzésben, korrepetálásban, felzárkóztatásban, avagy tehetséggondozásban részesülnek. Ezek a fizetős iskolák segítik a gyerekeket abban, hogy a lehető legjobb és legnevesebb középiskolákba, majd egyetemekre nyerjenek felvételt. Megjegyzendő, hogy a mai hagwonok sem annyira szépek, hiszen ezek, ill. az ezek mögött meghúzódó gondolat sajnálatosan sok koreai kamasz életét teszi keserűvé. Sok helyen olvashatunk erről, de talán érdemes elolvasni testvérblogom erről (is) szóló elgondolkodtató és rendkívül eredeti stílusban megírt posztját.
A korábbi évtizedekben a hagwon azonban egészen mást jelentett. Volt például Gyeonggi tartományban az előbb már említett Seongam Hagwon. Az épületet a megszállás idején a japánok használták gyermekkatonák kiképzésére, később csavargó gyerekeknek lett otthona, amennyiben ezt otthonnak lehet nevezni. A rendszer úgy működött, hogy ha a rendőrök elfogtak olyan 9-10 éves srácokat, akik nem tudták megmondani hogy hol laknak, vagy a ruházatuk alapján fennállt a gyanú, hogy nincs otthonuk, akaratuk ellenére ebbe a "menedékbe" vitték őket.
Gyerekek a Seongam Hagwonban 1970-ben
A Seongam Hagwonba hurcolt gyerekek jelentős része - a 28 túlélővel készült interjú alapján tudható, hogy 81 %-uk - soha nem kapott oktatást, vagy csak általános iskolai képzésben vett részt, 25 % tudott olvasni, de írni nem, 15 % írástudatlan maradt. Nem meglepő, hogy az intézmény elhagyása után a túlélőknek közel a fele hajléktalan koldusként élt.
De nem ez volt az egyedüli, nem is a legrosszabb hely. A félsziget délkeleti csücskében, Dél-Korea legnagyobb kikötővárosában, Busanban működött a Brothers Home. A hegyoldalban álló épületben hajléktalanokat, alkoholistákat, de leginkább gyerekeket és fogyatékkal élőket tartottak bezárva. Oda még az 1988-as olimpiát megelőzően is vittek felnőtteket, gyerekeket, hiszen kiemelt fontosságú volt, hogy az ország a legjobb arcát mutassa. Ezekbe az otthonokba hurcolták el azokat az egyetemistákat, akik Park Chung-hee diktatúrája elleni tiltakozás jegyében szórólapokkal igyekeztek honfitársaik figyelmét felkelteni a rezsim sötét ügyeire.
Az Emberi Jogi Bizottság néhány hete adott ki egy jelentést, amelyből tudható hogy 1942 és 1982 közötti negyven évben 4691 "csavargó" gyerek ellen követtek el állami erőszakot: elrabolták, brutálisan bántalmazták, kemény munkára kényszerítették őket. Először az volt szándékom, hogy a táborokban történtekről tudhatókat teljes egészében az olvasók elé tárom. Ahogy haladtam előre a poszt megírásával, egyre nehezebben írtam, mert az erről szóló cikkek és tanulmányok mélységesen nyomasztó részleteket tartalmaztak. Végül rájöttem, hogy amennyiben nekem ilyen nehéz erről írni, akkor azt olvasni is rendkívül megterhelő lesz. Akit mindezek ellenére érdekelnek a részletek, a neten könnyen hozzájuthat az információkhoz. Itt most legyen elég annyi, amennyi alapján az alábbiak érthetővé válnak.
A koreai háború sokakat tett földönfutóvá, sok gyereket árvává. Az utóbbiról tíz évvel ezelőtt készült egy mozifilm. Az Once Upon a Time in Seoul / Boys Don't Cry (engem emlékeztet a Valahol Európában c. filmünkre azzal a különbséggel, hogy a koreai a magyarral ellentétben nem didaktikus) az utcára került árvák egy maroknyi csoportjának keserű történetét beszéli el. A történet két nagykamasz főszereplője egy árvák számára létrehozott táborból szökik meg abban a reményben, hogy mivel jó utcai harcosok, szerény üzleti vállalkozásba kezdve megélnek. Hamarosan kisebb gyerekek csatlakoznak hozzájuk. Virágzik a feketepiac, az áruk többsége amerikai raktárakból lopott. A piac pedig többségében kíméletlen, szervezett bűnözők kezében van. A két főszereplő, majd a hozzájuk csatlakozó többiek ezek között a feltételek között lesz viszonteladó, később önálló üzlettel próbálkozó.
Felmerül a kérdés, miért szöknek meg, hiszen az utcán élni, a piac urainak kiszolgáltatva lenni nem éppen vidám, sőt, meglehetősen veszélyes. Természetesen nagyrészt azért, amit feljebb elmeséltem: nem akartak olyan otthont, amelyben a szeretet és törődés helyett rabszolgákként élnek. A piac, a működtetők kegyetlensége dacára pislákoló reménnyel kecsegtet: ha elég ügyesek, okosak és szerencsések vagyunk, kereshetünk annyit, hogy megszabaduljunk. Hogy reményeik valóra válnak-e, az kiderül a filmből.
A bemutató után nem sokkal közölt kritikát a Korea Times, amely az egydimenziós karaktereket emeli ki, mellette pedig sajnálkozik azon, hogy a rendező a történetet melodrámai irányba vitte el. Azt azonban a posztíró sem tagadja, hogy a film készítői összetett történelmi környezetet hoztak létre. Számunkra pedig ez semmiképpen nem érdektelen. Hogy egydimenziós karaktereket alakít-e Lee Wan és Song Chang-ui, jó munkát végzett-e a rendező, Bae Hyoung-jun, amikor emléket állított a koreai háborút követő fájdalmas időnek, azt mindenki döntse el maga. Nekünk, Korea iránt érdeklődőknek, akik valamicskével többet szeretnénk tudni erről a népről és történelméről, mindenképpen érdekes, hiszen egy olyan korszakba enged betekintést, amelyet a film nélkül egysíkúbban láthatnánk.
Korea hosszú utat tett meg, de ami előttük van, még a mögöttük levőnél is hosszabb. A múlt ismerete segíti az előrehaladást, a film ezért készült.
Tegnap elkezdtem, ma befejeztem Kim Ki-duk A háló c. filmjét. Az alkotás meglepően nélkülöz minden eredeti gondolatot, a déliek és északiak közötti párhuzamok erőltetésével valójában feltalálja a spanyolviaszkot.
Manapság már az átlagember is meg van győződve arról, hogy sem az egyik, sem a másik oldalt nem lehet erkölcsileg magasabbra helyezni. Mondhatnánk úgy is, mindenkinek megvan a maga baja.
Meggyőződésem szerint a törésvonalak nem országhatárok, de nem is politikai ideológiák mentén találhatók. Ennek a gondolatnak az igazságáért nem kell sem Észak-, sem Dél-Koreába menni, elég a környékünkön körülnézni.
Az egyetlen elgondolkodtató szál a főszereplő makacs ragaszkodása a hazatéréshez. Ez az a pont, ami kinek-kinek mást mondhat. Az anyagi javak csillogásától káprázó szemű emberek nyilván azt gondolják, a francért nem marad a gazdag délen, Vörösmarty örökbecsű sorait vallók pedig jólesően bólogatnak: Itt élned, s halnod kell. Ha aktuális témával vetjük össze, vannak az elvándorló, nyugaton szerencsét próbálók, és vannak, akik azt vallják, bármilyen nehéz is, itthon kell segíteniük, hogy a szülőföld jövője szebb legyen, ad absurdum, segíteni másutt, másoknak, hogy otthon maradhassanak.
Kim Ki-duknak számos, ha nem is az összes filmjét láttam, és az eddigi utolsó nyomán valami furcsa gondolatom támadt. Tudom, sokak számára eretnek gondolat, lesznek, akik csúnyákat fognak mondani magukban rólam.
Tudniillik azon tűnődtem el, vajon tényleg olyan nagy rendező-e Kim Ki-duk. Nemcsak arról van-e szó, hogy ez a fickó az, akinek művei az elsők között hozták el a nyugati világba a kelet egzotikus fuvallatát? És ez a fuvallat számunkra emészthető, mert olyan, mint a kínai kifőzdék kínálata: a mi ízlelőbimbóinkhoz igazított, tehát köszönőviszonyban sincs az eredetivel. Nem véletlen, hogy a filmfesztiválok egekbe emelt koreai rendezője hazájában közel sem olyan elismert. A fuvallat talán nem is jó kifejezés, hiszen a fimjeiben a könnyed illatok mellett mindig megtalálhatók azok az elemek, amelyek a fotelben ülve kellő borzongást okoznak, s amelyek nyomán a film végére érve elégedetten bólogatunk: most egy autentikus, a keleti ember lelkét teljes naturalizmusában bemutató művet láthattunk. A mindenki által elsőként előrántott Tavasz, nyár, ősz, tél... és tavasz című filmen kívül - bár még az sem egyértelmű - van olyan alkotása, amely mentes minden piszoktól?
Ez még az általam leginkább értékelt Lopakodó lelkekből sem hiányzik, a befejező kockákon látható cinikus összekacsintás ugyanis sajnálatosan piszkolja be a film egészét.
És akkor még nem beszéltem az agyondíjazott Piétáról, amely ugyanarra a - szerintem téves - gondolatra alapoz, mint sok más rendező, korábban: az elképzelhető legbrutálisabb dolgok megmutatása juttat el a katarzisig.
Pedig ez csak annyit tesz, hogy a csatorna piszka, a beteg lélek megszemlélése után fellélegzik az ártatlan néző, mert az ő kis saját pokla hálistennek a nyomába sem ér a filmen látottaknak. Milyen jó!
Hallottatok már a Donguibogamról (동의보감)? Ha még nem, most elmesélem mi fán terem. Hogy erről beszéljek, először meg kell ismernünk az 1539-ben egy katonacsaládban megszületett a Heo Jun (허준) életének történetét, amely több vonatkozásban jellemző a kor koreai társadalmi viszonyaira. Bár gazdag családban éldegélt, egyes feltételezések szerint nem volt teljesen zavartalan a gyermekkora, ugyanis egy ágyas fiaként látta meg a napvilágot, ez pedig a történelmi Koreában hátrányos megkülönböztetést jelentett.
Nekünk talán furcsa hallani, hogy Európával szemben, ahol hallgatólagosan volt az uralkodóknak kegyence vagy szeretője, a világnak azon részén szigorú rendszere volt az ágyastartásnak. A koreai történelmi drámák nézői már nyilván megszokták, hogy a királyok a világ legtermészetesebb dolgaként tartottak ágyasokat, akik hivatalos tagjai voltak a királyi udvarnak és érdemeik alapján emelkedtek a ranglétrán. Láthattunk olyanokat, amelyekben az anyakirályné király fiát noszogatta, hogy a látható érdeklődést tegye hivatalossá, vagyis ismerje el ágyasának a leányt. Természetesen, ha nem is ilyen mértékben, de a koreai nemesség, a jangbanok körében is elfogadott volt az ágyastartás. Az így született utódok azonban eltűrt, de alárendelt tagjai lehettek csak a családnak. A királyi ágyas fia csak abban az esetben lehetett koronaherceg, ha a királynénak nem született fiúgyermeke. Az ágyasok gyermekei általában az anyák hierarchián belül elfoglalt helye szerinti rangot kapták.
Így a gyermek Heo Jun is háttérbe szorítva élt a családban, de nem annyira, hogy ne törődtek volna taníttatásával, hiszen a jangbanok ágyastól született gyermekeit a csoszonkori felső középosztály, azaz a csungin tagjainak tartották.
Az ifjú Heo Jun érdeklődése az orvostudomány felé fordult annyira, hogy tanulmányai befejeztével, huszonkilenc évesen bírósági orvosnak nevezték ki, majd harminchárom éves korában belépett Naeuiwonba (내의원 - királyi klinika), a Joseon-dinasztia királyi klinikájába.
1575-ben sikeresen kezelte Seonjo királyt, a Csoszon-dinasztia 14. uralkodóját, majd 1590-ben kigyógyította a himlőből a koronaherceget, amellyel kiérdemelte a kormányzati tisztviselői harmadik szintet.
Az Imjin háború vagyis a koreai japán inváziók (1592-1598) tovább erősítették Seonjo király bizalmát Heo iránt, aki a háború alatt hűségesen kísérte az uralkodót, szemben más kormányzati tisztviselőkkel akik gyáván elmenekültek, hogy megvédjék saját életüket.
A hűséges Heo pár év múlva még egy sikeres kezelést hajtott végre a beteg koronahercegen, aki 1596-ban előléptette őt a második szintre. 1600-ban Heo lett a Naeuiwon főorvosa. Egyúttal Seonjo király elrendelte, hogy összegyűjtve a koreai és kínai gyógymódokat, írjon orvosi könyvet az alattvalók számára, akik járványoktól és a háború utáni éhínségektől szenvedtek. Olyan könyvet szeretett volna közzétenni, amely segíti a betegségek megelőzését és tartalmazza a részletes gyógyszerformulákat és kezelési módszereket, amelyek még a nem művelt emberek számára is könnyen megérthetők és hozzáférhetők. Seonjo király kezdeményezését a Joseon-dinasztia első nyilvános egészségügyi programjaként jegyezték fel.
A hálás utókor - eltekintve a szakmai és a hivatalos érdeklődéstől és megbecsültségtől - kevéssé érdeklődő, ahogy ezt az Arirang videójának nézettsége is igazolja. Pedig a videó négy percben a kötetekből vett képekkel mutatja be a mű nagyszerűségének laikusok számára is sokatmondó részleteit.
1608-ban Seonjo király meghalt. A kormány tisztviselői féltékenyek voltak Heo sikereire és azzal vádolták meg, hogy a király halálában szerepet játszott. Heot száműzték Uljuba, ahol folytatta a könyv írását. 1609-ben Gwanghaegun király, Seonjo utódja a tisztviselők ellenkezése dacára helyreállította Heo irodáját. Apjához hasonlóan Gwanghaegun nagyra értékelte Heo tehetségét és hűségét. 1610-ben Heo végül tizenöt év után elkészült a huszonöt kötetes Donguibogammal. Életének utolsó éveiben, 1615-ben bekövetkezett haláláig oktatta a fiatal orvosokat Naeuiwonban. A rangidős tisztségviselő címét poszthumusz nyerte el, ami példa nélküli.
A 16-17. századi orvos élettörténetét a szórakoztatóipar azonban nagy igyekezettel használta fel: a 70-es években egy sorozat és egy mozifilm, a kilencvenes évek elején újabb sorozat készült, majd két évtizeddel ezelőtt hatalmas vállalkozás keretében életéről egy nagysikerű és átkozottul terjedelmes, 64 részes dráma került a képernyőkre. A történet ugyan nem teljesen követi a címszereplő életének eseményeit, de a nézők ezt megbocsátották: ha hinni lehet a híreszteléseknek, 65%-ot is elérte a sorozat nézettsége.
A Donguibogam nem ok nélkül készült tizenöt éven át, hiszen a hatalmas mű 1613-ban huszonöt kötetben látott napvilágot. Szerzőjének folyamatosan szeme előtt lebegett, hogy a közemberek számára is használhatók legyenek a benne foglaltak, ezért a gyógynövények nevét nem a kevesek által ismert handzsa írásjelekkel, hanem hangul betűkkel írta. A tartalmat az érintett szervek szerint rendezte, ami abban a korban jelentős újításnak számított, a holisztikus megközelítés és jó rendezettség a korabeli orvosok számára óriási értéket képviselt. A Donguibogam a hagyományos koreai orvoslás alapján a test és a lélek, az ember és a környezet közötti összhangot helyezte a középpontba. Sokat elárul fogadtatásáról az első kiadás szerkesztőjének egyik mondata: Az orvosi irodalom hegyén ez egy rejtett kincslelet volt.
Igen ám, de a téma oly vonzó, hogy 2013-ban újabb, immár 135 epizódot áldozott rá a koreai szórakoztatóipar. Mint tudjuk, a mennyiség nem feltétlenül csap át minőségbe, ez az eposzi hosszúságú sorozat nem aratott a korábbihoz mérhető sikert.
Az alábbi felvétel a koronaherceg piócák és egyebek általi gyógyítását és Heo Junnak az eredmény nyomán születő magasabb szintre emelését mutatja.
A Donguibogam jelentése, keleti orvosi tükör, ám ebben az esetben a keleti szó nem a mostani értelmű jelentésére kell gondolni: Korea akkori használatban levő megnevezése a szó. A Donguibogam értékét jelzi, hogy mára már nem csupán a hagyományos koreai, hanem valóban a keleti orvoslás összefoglalójaként tartják számon a több ezer tünetet, gyógyszert, receptet és több száz akupunktúrás technikát tartalmazó művet, amelyet a kelet-ázsiai országok közül jónéhány - Kína, Japán, Vietnam - ma is referenciaműként használ a keleti gyógyászat tanulmányozásához.
Aztán 2016-ban újra nekirugaszkodtak - hiába, a nagy emberek élettörténete hálás téma - de ahogy nézem, a szinte bármivel boldoggá tehető koreai sorozatnézők sem tudtak róla az elragadtatás hangján nyilatkozni.
Ahogy már említettem, a dél-koreai kormányzat és a tudományos világ - utóbbi véleménye ugyan megoszlik: a keleti orvoslás hívei fenntartások nélkül tisztelik, a nyugati módszerek követői nem tudománynak, hanem kulturális tárgynak tekintik - tisztában van a mű értékével, hiszen 2009-ben az UNESCO Világörökség listájára is felvetette.
Végül 2017-ben újabb bőrt akartak lehúzni Heo Junról. Live Up to Your Name címmel jelent meg a tévéképernyőkön az állítólag komédiának szánt, időutazást sem nélkülöző műalkotás. Biztosan jó üzlet, talán egyéb szándékok is vannak a háttérben, de ideje lenne leállni, mielőtt egy értékes ember emlékét végképp lejáratják. Lehet, hogy máris késő.
Érdemes megjegyezni, hogy a Donguibogam a 19. században sem vesztett elismertségéből és gyakorlati használhatóságából, hiszen az első kínai kiadás 1763-ban, az utolsó 1890-ben jelent meg nyomtatott formában, a japánok első ízben 1724-ben, utoljára 1799-ben nyomtatták ki japán nyelven. S hogy az említett országokban rendszeres használatban volt, azt igazolja, hogy 1748-ban egy koreai követ Japánban ágynak esve elégedetten látta, hogy az őt kezelő ottani orvos munkája során a mű egyik példányát használja.
Heo Jun a terjedelmes munkát öt fejezetre osztotta. Összehasonlította a hagyományos koreai orvostudományt a hagyományos kínaival, kiemelte a két iskola közötti különbségeket, ezzel felhívta a figyelmet a koreai orvoslás jellegzetességeire. A mű nagy mennyiségű elméletet, tudást foglal magába, valamint a hagyományos koreai orvostudomány kulturális és filozófiai hátterét is bemutatja.
1. Naegyeongpyeon (내경편) a test belső részeinek áttekintése, fiziológiás és patológiás működése.
2. Az Oehyeongpyeon (외형편) az előző fejezettel szemben áttekinti a test külső megjelenését a fejtől a lábujjakig és megmagyarázza a külső részek betegségeit és kezelését.
3. A Japbyeongpyeon (잡병편) az előző két fejezetben nem szereplő betegségekkel foglalkozik, alapvető diagnosztikai és kezelési módszerek leírásával.
4. A Tangaekpyeon (탕액편) a folyékony gyógyszerekről, azaz gyógynövényekből készített főzetekről ad részletes eligazítót a friss gyógynövények kezelését, feldolgozását és a recepteket, felhasználási módszereket adva közre.
5. A Chimgupyeon (침구편) az akupunktúrás és moxibuszciós kezelésekről szól. Az akupunktúrás kezelések fizikai ingereket használnak a tűk behelyezésével, míg a moxibuszciós kezelések melegítéssel, a moxa (fekete üröm) égetésével érik el a kívánt eredményt.
A szépséges Jirisan keleti lábánál található Sancheong, ahol a fesztiválokat oly nagyon szerető koreaiak Heo Jun szellemi örökségét tovább éltetve rendszeresen tartanak gyógynövényfesztivált, mivel egyes források szerint a nagyszerű orvos itt végezte tanulmányait. Az erről készült írás betekintést nyújt a rendezvény ideje alatt kipróbálható hagyományos egészségmegőrző módszerekbe.
Sancheongban gyógynövénymúzeum is működik
A Donguibogam legnagyobb érdeme, hogy számtalan életet mentett meg. Heo Jun arra törekedett, hogy fokozza az olcsó gyógyszerkészítmények hatékonyságát. Tiszteletreméltó célja volt olyan gyógyszerek megtalálása, amelyek mindenki számára elérhetők és beszerzésüket a közember is megengedheti magának. Ebben a tekintetben megtestesítette a Hongik Ingan (홍익인간) koreai filozófiáját - "élni és dolgozni az egész emberiség érdekében, avagy jóakarat az emberiségnek" (Dél-Korea hivatalos nemzeti mottója) - amellyel Tangun Kr. e. 2333-ban megalapította az országot.
Heo Jun élete és munkássága az orvosi elhivatottság, hűség, kötelességtudás és a mások érdekében való tenniakarás szép példája, kár hogy a csillapíthatatlan étvágyú szórakoztatóipar karjaiba dobták.
A történet nyolc évvel ezelőtt kezdődött, amikor egy csodaszép ausztriai utazás alkalmával a bischofshofeni panzió egyik szobájában elalvás előtt a Chuno c. sokak által kedvelt sorozatot néztem. A történet nem éppen késő estére való, de ez nem zavart. A sorozat meglehetősen eklektikus, de minőségi filmzenéi hallatán még ma is a környék remek látnivalói - turisták sokasága Salzburgban (ahol a városnézés közben, ritkán hordott sportcipőm talpa hűtlenül elhagyott, s hogy szégyenszemre ne mezítláb folytassam a sétát, kísérőim a legközelebbi üzletben cipőt vettek, míg én egy padon rostokoltam), a különös vízijátékok a hellbrunni kastélyban, a vadregényes Liechtenstein-szurdok, a csodás Königsee, a berchtesgadeni sóbánya csúszdája (ahonnan kishíján kiestem), Bad Gastein hangos vízesése, a ködből kiemelkedő Grossglockner és az eső jut eszembe. Mert bár június vége volt, de utunk során többször esett, mint nem. Bischofshofeni szobám ablakából kinézve nem csodálkozom, ha valamelyik reggel a síugrósáncon hó nyomait láttam volna. És hazaútban a szép Hallstatt is vigasztalanul zuhogó esővel fogadott.
De térjünk vissza a Chunohoz és Koreához. Abban az időben a koreai kultúrával és a koreai nyelvvel a mostaninál is távolabbi ismeretségben lévén, nem tűnt fel az, ami a napokban, amikor valami kósza ötlettől vezérelve újra belenéztem a sorozatba. A magyar nézők az összes körmüket lerágták izgalmukban, hogy a főszereplő, a rabszolgalány szerelmét másfél évtizeden keresztül rendületlenül kereső, rabszolgavadásszá lett jangban (nemes), Dae-gil (Jang Hyuk) vagy a nála daliásabb, de egyben unalmasabb volt katonatiszt, Tae-ha (Oh Ji-ho) lesz az utolsó részben a befutó, s hogy mellesleg a két fickó összefogásának eredményeként sikerül-e az aprócska herceget jogaiba visszahelyezni, és egy igazságosabb társadalom építésébe belekezdeni. Közben azonban a 17. századi Korea rabszolgasorban tengődő kiszolgáltatottjainak sorsát, az uralkodó és környezetének hatalmi játszmáit nézhetjük, a fent és a lent között ott rohangásznak a végső elkeseredésükben szökéssel próbálkozók elfogásából élő rabszolgavadászok, maguk is a korabeli társadalomnak valamelyest számkivetettjei.
Ezek az ápolatlan, elsőre meglehetősen durva lelkűnek tűnő fickók, ahogy a most elővett sorozat első részétől érdeklődve figyeltem fel rá, a beszélgetések során rendre unninak szólítják egymást. A témában járatlanok számára muszáj magyarázatot adnom, miért érdekes ez. A mai koreai nyelvben az unni (언니) szót nők a náluk idősebb nők megszólítására használják, legyen az valóban a nővérük, vagy más rokonuk, pl. unokatestvér vagy barátnő.
Elsőre azt gondoltam, a magyar felirat készítője volt tájékozatlan. Belepislogtam az angol feliratba, és ámultan láttam, hogy bizony, ott is így szerepel. Csak ezt követően kezdtem fülelni a koreai beszédet, és legnagyobb csodálkozásomra rá kellett jönnöm, hogy sem a magyar, sem az angol fordítás nem tévedés: a pasasok nővéremnek szólítják egymást! Vagyis, nem. Mert annyira nem lehetnek szédültek, hogy ne legyenek tisztában a ténnyel, hogy a kollégák állva pisilnek, azaz férfiak. Valami más magyarázata van ennek a furcsaságnak.
Az alábbi filmrészletben Dae-gil barátai elvesztését siratja. A régi idők felidézése közben 0:33-nál és 0:57-nél elhangzik a megszólítás.
Mit tesz erre a kíváncsi filmnéző? Végigbogarássza a magyar feliratot közzétevő topikot, az összes kommentet. Nyilván beszéltek erről a meglepő dologról, gondolja az ember. Hát, nem. Egy mukk nem sok, annyit se.
Bennem feléledt a nyomozókutya, és rávetettem magam a netre. Találtam is három angol nyelvű oldalt, ahol erről szó esett. Kettő a sorozat kapcsán íródott, a harmadik ettől függetlenül.
Az egyikben valaki azt fejtegette, hogy a szereplők egyszerű néplelkek, a rabszolgavadászok és az útonállók nem törődnek a megfelelő beszéddel. Ez a teória persze hülyeség. A koreai nyelv a hagyományosan szigorú hierarchiához illően annyira kötött, olyan pontosan meghatározott a beszélgetők életkora, rangja és neme, sőt, a beszélgetésben részt nem vevő hallgatóság alapján, aminek esetében elképzelhetetlen egy ilyen következetesen helytelenül használt kifejezés, mindez egy nyilvánvalóan gondosan megtervezett filmsorozatban. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy a konfuciánus Koreában, méghozzá évszázadokkal ezelőtt, ahol és amikor a demokrácia fogalma, beleértve a nyelvi demokratizmust csak keveseknek mondott valamit - és nem a görög nyelvben való járatlanság miatt - ilyen könnyedén és rendszeresen tévesztették volna el a megfelelő megszólítást. A koreaiaknak még manapság is az első dolguk a frissen megismert emberrel tisztázni, melyikük az idősebb, hiszen ennek ismeretében kell beszélni vele. Közel négyszáz éve ez hatványozottan igaz volt.
Hogy képtelenség a megszólítás kitartó tévesztése, ehhez elég beleolvasni a wikipédia a koreai beszédszinteket, illetve a koreai tiszteletadásokat, a megszólítás szabályait ismertető két szócikkébe.
A másik két oldalon egy-egy kommentelő lényegében megerősítette azt, amit magam is gondoltam. Ahogy a magyar nyelvben pl. a feleség szó évszázadokkal ezelőtt nem csupán a házaspár nőtagjára, hanem a férfire is használatos volt - gondoljunk csak példának okáért az "édes felem" szívet melengetően áhítatos, az egymást szeretők mindkét tagja által használt kifejezésre -, úgy feltehetőleg az 1600-as évek második felében az unni megszólításnak valamelyest más jelentése volt: az azonos nemű idősebb embert szólították meg így. Az egyik megjegyzés régi koreai szótárt emleget, amelyben ez az értelmezés is szerepel.
Volt még egy erre vonatkozó megjegyzés, amely arra hívta fel a figyelmet, hogy manapság a nőkön kívül a meleg fickók is mondják egymásnak, de ezt csak a jelenkori koreai nyelvtudásunk gyarapítása céljából említem, történeti jelentősége nincs. Ahogyan az sem igazolható, bár üdítően szórakoztató, vihogtam is egy jót, amit jjagnun, akivel a kérdést megtárgyaltam, csúfondárosan felvetett, miszerint "az is lehet, hogy homokosok voltak és valakinek onninak is kellett lennie."
Mivel az említett oldalak nem tudományos jelentőségűek, cáfolhatatlan bizonyítéknak nem tekinthetők, azt gondoltam, meg kell kérdezni egy igazi szakértőtől. Közvetítő segítségével megtudakoltam a Koreai Kulturális Központ egyik koreai nyelvet oktató koreai tanárától. A tanár úr válasza a kérdésre: soha nem hallott erről.
A zenei műveltség gyarapítására mutatom az alábbi, sajnos kissé hirtelen véget érő zenei betétet. Benne a hagyományos koreai vonóshangszer, a hegum (해금) látható és hallható. A dal a fél szemmel, fél szárnnyal születő, társára váró, vele egésszé váló madár legendáját énekli meg.
Vigasztalásul egy másik, az előzőnél élvezetesebb előadás.
Természetesen Sövény Aladár Magyar - koreai szótárát is felcsaptam, de sem a báty, sem a nővér, sem a testvér szavak nem hoztak eredményt. Nem csak az én fixa ideám miatt sajnálatos, hogy a nagyszerű ember, tanár, nyelvzseni összeállításában nem készült koreai - magyar szótár.
A kör bezárult, hacsak a posztom valamelyik, nálam avatottabb olvasója nem lesz olyan szíves, hogy megírja a helyes megoldást, akár a következtetésemtől eltérőt.
Számomra a téma tanulsága, hogy az andalító avagy éppen szédítően izgalmas sorozatok nézése akár műveltség megszerzésére is lehetőséget nyújt, amennyiben a néző nem kizárólag a szép arcokat és az izmos testeket figyeli, és még sok év után is van mit tanulni.
Öt év telt el azóta, hogy az alkonyodó délutánon megérkeztünk Dél-Koreába. Az eltelt időben oly sok minden történt, hogy időnként szinte el is feledkeztünk róla. Aztán ma egy videó előhozta újra az egészet, és akár akartuk, akár nem, újra átéltük az egészet! Olyan erősen tértek vissza az emlékek, hogy nem tehettem mást, mint előkotorni néhány képet. Némelyiket akkoriban nem mutattam, párat meg már láthattak a blog olvasói.
A busz sebesen haladt a repülőtérről a szárazföldre, versenyt futva az idővel. Végül persze alulmaradt: mire leszálltunk, majdnem este volt, s a népes, elsőre zavaróan zűrös utcákon kissé megszeppenten kerestük lefoglalt szállásunkat. Nem voltunk igazán megijedve, mert tudtuk hogy jó helyen szálltunk le, s tapasztaltuk hogy a megkérdezettekből nem hiányzik a segítő szándék.
A blog első posztjaiban szorgosan beszámoltam róla, milyen élményekkel gazdagodtunk nap mint nap. Amikor most átnéztem az utazás alatt készített fotókat, rábukkantam az alábbira. A Bukchon hanok házak egyikén fenyőfából készült szobrokat, kokdukat helyeztek el. Aki többet szeretne megtudni róluk, olvashat erről egy régi posztomban.
A történelmi sorozatok kedvelőinek nyilván megdobogtatja a szívét a látvány. Bármelyik percben feltűnhet az egyik király és népes kísérete.
Emlékezetes maradt számunkra, hogy a nemzeti múzeumba mennyi iskolai csoportot vittek elszánt tanárok. Dél-Korea sok mindenben tanulhat tőlünk, de így van ez fordítva is. A nemzet történelmét megismertetni a gyerekekkel fontos dolog. Ebben a kérdésben ők előttünk járnak.
Már az óvodásokkal igyekeznek megszerettetni a múltat. Ahogy annak idején írtam róla, a múzeumokban nem előírás a néma és rideg áhítat, a gyerekek felszabadultan szaladgálhatnak, senki nem néz rájuk ferde pillantással.
Egy ugrás, azaz egy rövid repülőút, és már Jejun vagyunk. Dél-Korea természeti szépségekben bővelkedő ország, példa erre a Hallasan.
Felejthetetlen a Halla hegyre tett kirándulásunk. Másféle kirándulás, mint amihez itthon szoktunk. Mi elsősorban a szelíd természetben lét kedvéért megyünk a szabadba, a koreaiak viszont inkább teljesítménytúrának fogják fel. Ennek megfelelően a Hallasan túraútvonalai alig adnak alkalmat a séta közbeni bámészkodásra. Fájtin, mondják, és nekiindulnak toronyiránt. Az elpuhult nyugati pedig kifullad, leül pihenni, vizet iszik - mert addig se kell azokon a fránya köveken és lépcsőkön botorkálnia.
A helyi varjú pedig érdeklődve nézi ezt a fura szerzetet, közben azt mondogatja: kár, kár, kár, hogy nem bírjátok szusszal.
A koreai emberek között nem kevés a keresztény, de általában másképp azok, mint amit mi megszoktunk. A kereszt sok helyen feltűnik, gyakran látni emberek nyakában is, de a gondolkodás - tisztelet a kivételnek - többnyire nem a szellem, hanem az anyag mindenhatóságát tükrözi. Ez igaz annak ellenére, hogy a koreai sorozatok szívesen érzelegnek, ám az érzések vékony máza alól rendre előtűnik az anyagi érdek.
A koreai sorozatok szépfiúi nem jönnek szembe az utcán. Ennek a busani tengerparton ballagó srácnak az arcát (még?) nem szabták át, mégsem volt kellemetlen ránézni. Joggal feltételezhetjük, hogy az "ép testben ép lélek" az esetében is igaz.
Ahhoz képest hogy az ország három oldalról tengerrel határos, hogy ennek megfelelően a népesség táplálkozásában jelentős szerepe van a halaknak és egyéb tengeri herkentyűknek, a vízzel nincsenek túl nagy barátságban. Kivéve azokat, akik a halászatból élnek. A képen látható kicsiny hajók segítségével keresi sok férfi a kenyerét. A fogás eredményét az ország egyik legismertebb piacán, a Jagalchi halpiacon árusítják. Rövid busani kirándulásunk alkalmával oda nem jutottunk el.
Egy külföldi utazásnak elengedhetetlen része a helyi ételek megízlelése. Mindig csodálkozom azokon, akik utazás közben az itthoni rántott húsról és töltött káposztáról álmodoznak. A helyi gasztronómia hozzáad az utazás élményszerűségéhez, botorság fintorogni és jobb híján mcdonaldsben és társaiban enni az internacionális szemetet. Koreai utazásunk kedves emlékei az ottani tartalmas levesek. A most következő képek ugyan az utazás közben írt posztokban is láthatók voltak, de talán nem veszi senki zokon, ha most újra megmutatom őket.
Az egyik busani sétánk után az alább látható nagyszerű levest ettük. A családi vállalkozásban a családfő hozta ki az ételt, kiskamasz fia tolmácsolta nekünk apjának az ételhez fűzött magyarázatát. Mint így megtudtuk, a felesége a szakács, de a kissrác is be-besegít, ha az iskolai elfoglaltság lehetővé teszi. A férfi büszke volt arra, amit így közösen elértek, viszont rémülten sápítozott, amikor az apró, sózott rákokból egy kanálnyit kevertünk a levesbe. Alig akarta elhinni, hogy nem vált ehetetlenül sóssá a ennivaló. Ők ugyanis nálunk jóval kevésbé sóznak - nagyon helyesen. Az étel azonban ízes, forró, egyszóval felejthetetlen volt.
Ez is busani ebédelés volt. Lehet hogy az életben nem tudjuk meg, mit ettünk, de ez külön bája a dolognak. Egy biztos: nagyon finom volt. Ja, és még egy, húsféle nélkül volt nagyon finom.
A nemzeti múzeum nemcsak a szemnek, hanem az ízlelőbimbóknak is kínál élvezetet. A levesem enyhén szólva csípős volt, s ahogy látszik is, kagyló, rák és hasonlók bőségesen voltak benne. Más lapra tartozik, hogy nem volt ügyes választás, mert a páncélok miatt nagy munka volt enni, főként kulturáltan enni.
Szégyen és gyalázat, de második nemzeti múzeumi látogatásunkra elsősorban azért került sor, mert a fiamnak rögeszméjévé vált, hogy a legfinomabb feketeszószos tésztát, vagyis jajangmyeont az ottani önkiszolgáló vendéglőben lehet enni.
Dél-Koreába májusban kell menni, mert az ott a legkellemesebb hónap, és mert a Buddha születésnapja alkalmából hetekig tartó ünneplés egyik vonzó elemei a Cheonggyecheon patak vizén álló papírszobrok, amelyek esti kivilágításban rendkívül mutatósak, ráadásul este ott a pataknál ünnepi hangulatú tömeg gyűlik össze, s ebben a békés forgatagban jó résztvenni.
Ahogy jó a késő esti Szöulban sétálva egyszerre megpillantani a korábban tűz martalékává vált, azóta újjáépített városkaput, amelynek átadása épp az utazásunkat megelőzően zajlott.
Öt év telt el. Tudom, még további pár év, mire újra elutazhatok Koreába. Sok olyan hely van, amit meg szeretnék nézni, és van néhány, amit újra meglátogatnék. Ahogy írtam, a már látottakról a blog első posztjaiban olvashattok. Hogy hová mennék még el? Ezekről is írtam már, meg írt róluk testvérblogom posztere, jjagnun. Legközelebb Szöulban keveset időzöm - bár ott is van még számos érdekesség -, inkább a koreai vidékre indulok. Bízom benne hogy valóra válik a tervem.
