A történet nyolc évvel ezelőtt kezdődött, amikor egy csodaszép ausztriai utazás alkalmával a bischofshofeni panzió egyik szobájában elalvás előtt a Chuno c. sokak által kedvelt sorozatot néztem. A történet nem éppen késő estére való, de ez nem zavart. A sorozat meglehetősen eklektikus, de minőségi filmzenéi hallatán még ma is a környék remek látnivalói - turisták sokasága Salzburgban (ahol a városnézés közben, ritkán hordott sportcipőm talpa hűtlenül elhagyott, s hogy szégyenszemre ne mezítláb folytassam a sétát, kísérőim a legközelebbi üzletben cipőt vettek, míg én egy padon rostokoltam), a különös vízijátékok a hellbrunni kastélyban, a vadregényes Liechtenstein-szurdok, a csodás Königsee, a berchtesgadeni sóbánya csúszdája (ahonnan kishíján kiestem), Bad Gastein hangos vízesése, a ködből kiemelkedő Grossglockner és az eső jut eszembe. Mert bár június vége volt, de utunk során többször esett, mint nem. Bischofshofeni szobám ablakából kinézve nem csodálkozom, ha valamelyik reggel a síugrósáncon hó nyomait láttam volna. És hazaútban a szép Hallstatt is vigasztalanul zuhogó esővel fogadott.
De térjünk vissza a Chunohoz és Koreához. Abban az időben a koreai kultúrával és a koreai nyelvvel a mostaninál is távolabbi ismeretségben lévén, nem tűnt fel az, ami a napokban, amikor valami kósza ötlettől vezérelve újra belenéztem a sorozatba. A magyar nézők az összes körmüket lerágták izgalmukban, hogy a főszereplő, a rabszolgalány szerelmét másfél évtizeden keresztül rendületlenül kereső, rabszolgavadásszá lett jangban (nemes), Dae-gil (Jang Hyuk) vagy a nála daliásabb, de egyben unalmasabb volt katonatiszt, Tae-ha (Oh Ji-ho) lesz az utolsó részben a befutó, s hogy mellesleg a két fickó összefogásának eredményeként sikerül-e az aprócska herceget jogaiba visszahelyezni, és egy igazságosabb társadalom építésébe belekezdeni. Közben azonban a 17. századi Korea rabszolgasorban tengődő kiszolgáltatottjainak sorsát, az uralkodó és környezetének hatalmi játszmáit nézhetjük, a fent és a lent között ott rohangásznak a végső elkeseredésükben szökéssel próbálkozók elfogásából élő rabszolgavadászok, maguk is a korabeli társadalomnak valamelyest számkivetettjei.
Ezek az ápolatlan, elsőre meglehetősen durva lelkűnek tűnő fickók, ahogy a most elővett sorozat első részétől érdeklődve figyeltem fel rá, a beszélgetések során rendre unninak szólítják egymást. A témában járatlanok számára muszáj magyarázatot adnom, miért érdekes ez. A mai koreai nyelvben az unni (언니) szót nők a náluk idősebb nők megszólítására használják, legyen az valóban a nővérük, vagy más rokonuk, pl. unokatestvér vagy barátnő.
Elsőre azt gondoltam, a magyar felirat készítője volt tájékozatlan. Belepislogtam az angol feliratba, és ámultan láttam, hogy bizony, ott is így szerepel. Csak ezt követően kezdtem fülelni a koreai beszédet, és legnagyobb csodálkozásomra rá kellett jönnöm, hogy sem a magyar, sem az angol fordítás nem tévedés: a pasasok nővéremnek szólítják egymást! Vagyis, nem. Mert annyira nem lehetnek szédültek, hogy ne legyenek tisztában a ténnyel, hogy a kollégák állva pisilnek, azaz férfiak. Valami más magyarázata van ennek a furcsaságnak.
Az alábbi filmrészletben Dae-gil barátai elvesztését siratja. A régi idők felidézése közben 0:33-nál és 0:57-nél elhangzik a megszólítás.
Mit tesz erre a kíváncsi filmnéző? Végigbogarássza a magyar feliratot közzétevő topikot, az összes kommentet. Nyilván beszéltek erről a meglepő dologról, gondolja az ember. Hát, nem. Egy mukk nem sok, annyit se.
Bennem feléledt a nyomozókutya, és rávetettem magam a netre. Találtam is három angol nyelvű oldalt, ahol erről szó esett. Kettő a sorozat kapcsán íródott, a harmadik ettől függetlenül.
Az egyikben valaki azt fejtegette, hogy a szereplők egyszerű néplelkek, a rabszolgavadászok és az útonállók nem törődnek a megfelelő beszéddel. Ez a teória persze hülyeség. A koreai nyelv a hagyományosan szigorú hierarchiához illően annyira kötött, olyan pontosan meghatározott a beszélgetők életkora, rangja és neme, sőt, a beszélgetésben részt nem vevő hallgatóság alapján, aminek esetében elképzelhetetlen egy ilyen következetesen helytelenül használt kifejezés, mindez egy nyilvánvalóan gondosan megtervezett filmsorozatban. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy a konfuciánus Koreában, méghozzá évszázadokkal ezelőtt, ahol és amikor a demokrácia fogalma, beleértve a nyelvi demokratizmust csak keveseknek mondott valamit - és nem a görög nyelvben való járatlanság miatt - ilyen könnyedén és rendszeresen tévesztették volna el a megfelelő megszólítást. A koreaiaknak még manapság is az első dolguk a frissen megismert emberrel tisztázni, melyikük az idősebb, hiszen ennek ismeretében kell beszélni vele. Közel négyszáz éve ez hatványozottan igaz volt.
Hogy képtelenség a megszólítás kitartó tévesztése, ehhez elég beleolvasni a wikipédia a koreai beszédszinteket, illetve a koreai tiszteletadásokat, a megszólítás szabályait ismertető két szócikkébe.
A másik két oldalon egy-egy kommentelő lényegében megerősítette azt, amit magam is gondoltam. Ahogy a magyar nyelvben pl. a feleség szó évszázadokkal ezelőtt nem csupán a házaspár nőtagjára, hanem a férfire is használatos volt - gondoljunk csak példának okáért az "édes felem" szívet melengetően áhítatos, az egymást szeretők mindkét tagja által használt kifejezésre -, úgy feltehetőleg az 1600-as évek második felében az unni megszólításnak valamelyest más jelentése volt: az azonos nemű idősebb embert szólították meg így. Az egyik megjegyzés régi koreai szótárt emleget, amelyben ez az értelmezés is szerepel.
Volt még egy erre vonatkozó megjegyzés, amely arra hívta fel a figyelmet, hogy manapság a nőkön kívül a meleg fickók is mondják egymásnak, de ezt csak a jelenkori koreai nyelvtudásunk gyarapítása céljából említem, történeti jelentősége nincs. Ahogyan az sem igazolható, bár üdítően szórakoztató, vihogtam is egy jót, amit jjagnun, akivel a kérdést megtárgyaltam, csúfondárosan felvetett, miszerint "az is lehet, hogy homokosok voltak és valakinek onninak is kellett lennie."
Mivel az említett oldalak nem tudományos jelentőségűek, cáfolhatatlan bizonyítéknak nem tekinthetők, azt gondoltam, meg kell kérdezni egy igazi szakértőtől. Közvetítő segítségével megtudakoltam a Koreai Kulturális Központ egyik koreai nyelvet oktató koreai tanárától. A tanár úr válasza a kérdésre: soha nem hallott erről.
A zenei műveltség gyarapítására mutatom az alábbi, sajnos kissé hirtelen véget érő zenei betétet. Benne a hagyományos koreai vonóshangszer, a hegum (해금) látható és hallható. A dal a fél szemmel, fél szárnnyal születő, társára váró, vele egésszé váló madár legendáját énekli meg.
Vigasztalásul egy másik, az előzőnél élvezetesebb előadás.
Természetesen Sövény Aladár Magyar - koreai szótárát is felcsaptam, de sem a báty, sem a nővér, sem a testvér szavak nem hoztak eredményt. Nem csak az én fixa ideám miatt sajnálatos, hogy a nagyszerű ember, tanár, nyelvzseni összeállításában nem készült koreai - magyar szótár.
A kör bezárult, hacsak a posztom valamelyik, nálam avatottabb olvasója nem lesz olyan szíves, hogy megírja a helyes megoldást, akár a következtetésemtől eltérőt.
Számomra a téma tanulsága, hogy az andalító avagy éppen szédítően izgalmas sorozatok nézése akár műveltség megszerzésére is lehetőséget nyújt, amennyiben a néző nem kizárólag a szép arcokat és az izmos testeket figyeli, és még sok év után is van mit tanulni.
