A Sweet Sorrow nevű tavaly télig négytagú, kulturált, iskolázott hangú koreai férfi banda - 2017 végén vált ki a társaságból Sung Ji-hwan, így már csak hárman maradtak - nótái között van néhány figyelemreméltó. Egyik ezek közül az a hangulatos dal, amelyben Szöul egyik kerületéről, az Ahyeondongról (아현동) énekelnek. A dal létrejöttének oka a nosztalgia, amellyel a kerület egyik utcájára és annak környékére emlékeztek. A hangstúdió ma már nem található meg, mert az Ahyeondong egyik részén rekonstrukciós terv következtében számos régi utcát lebontottak.
A nagyvárosokban az ilyesmi sokszor elkerülhetetlen. Budapest elmúlt évtizedeiben is történtek hasonlók, így tűnt el többek között a hatvanas években a régi Óbuda és a Tabán. Az utóbbi években például a 9. kerület belső részének felújítása zajlott, bár a koreainál sokkal kíméletesebb módon. Nálunk a felújítás idejére az ott lakók átmeneti lakásba költözhetnek, a lebontásra ítélt lakások esetében másik lakást vagy kárpótlást ajánlanak fel az érintetteknek.
A Sweet Sorrow szeretettel emlékszik a régi utcákra, az azokat benépesítő lakókra. Hogy velük azóta mi történt, nem tudhatjuk. Van azonban olyan valamikori lakó, akinek a sorsa újságcikk témája lett, nem ok nélkül. A Korea Herald számolt be nemrégiben arról a 37 éves fiatalemberről, aki kilátástalan helyzete miatt öngyilkos lett. A fiatalember halálának hátterében egyértelműen az erőszakos, kényszerített kilakoltatás és a bérlők védelmét szolgáló intézkedések hiánya látható.
A rekonstrukciós övezetet 2003-ban jelölték ki, de több mint tíz évre leállt a terv. Idén szeptember 6-án a családot eltávolították otthonából, de ők ideiglenes szállást találtak egy közeli házban. A férfi édesanyja október közepén másik helyre költözött át, ahonnan november elsején kilakoltatták. A férfit november 30-án - a koreai szabályozás szerint december elsejéig lehet kilakoltatni a tél beállta előtt - erőszakkal tették utcára. Holtteste mellett búcsúlevelet is találtak, amelyben leírta a kilakoltatást követő három, utcán töltött, elkeserítő napját, s amelyben azt kérte, gondoskodjanak édesanyja elhelyezéséről, hogy ne jusson az ő sorsára.
Szöulban tudniillik az ilyen háztömb-, vagy városrészi rehabilitáció alkalmával a helyzet korántsem olyan megnyugtató, mint amit itthon látunk. Persze nyilván itt sem mindenkiből tör ki az elragadtatás sikolya, mikor nem túl kényelmes, de szeretett, régi otthona helyett esetleg egy ott épülő óriási panelépület egyik lakásában kénytelen folytatni életét, de utcára nem kerül senki.
Dél-Koreát az utóbbi időben szeretik jómódú, fejlett gazdaságú országként említeni, ám közben elfelejtkeznek arról, hogy a jogrendszer, a szociális háló nem európai. A jelen esetben megdöbbenéssel kell tudomásul vennünk, hogy ott könnyen az utcán találhatja magát valaki.
A "rehabilitáció" mögött üzleti érdekek húzódnak meg. Sok esetben a szándék a felújított ingatlanok sokkal magasabb bérleti áron való forgalmazása üzlethelyiségek vagy lakások kialakításával. A rehabilitációt nem az önkormányzat végzi és felügyeli, hanem vállalkozás nyeri el, aztán a vállalkozó maga szabja a feltételeket. A korábbi bérlők eltávolítására csapatokat alkalmaznak, amelynek tagjai a minél gyorsabb kilakoltatásban érdekeltek, ezért a fenyegetés és az erőszak is eszköztáruk része. Szemernyi szégyenlősség nélkül látnak hozzá a vonakodó bérlők és ingóságaik fizikai erővel való kipenderítéséhez. Koreai filmek és sorozatok nézői többször találkozhattak ilyen jelenetekkel a napjainkban játszódó médiatermékekben.
De mostanában nemcsak az Ahyeondong bánatos épületeinek felszámolása és lakóinak eltávolítása van terítéken, hanem a sokak által ismert Euljiro - Szöul egyik legforgalmasabb körútja - mögött meghúzódó számtalan boltnak és műhelynek évtizedek óta otthont adó utcácskák egy része is. Ebben az ipari-kereskedelmi negyedben működő kis műhelyek, műszaki aprócikkeket árusító boltok családi vállalkozások, legtöbbször apák adják tovább fiaiknak az ipart. A környékbeliek pedig tudják, melyik kis boltban kaphatják meg az eltört csavart, melyikben fogják megjavítani az elromlott készüléket. Talán sokak számára ismerős ez a jelenség, akik naivan igyekeznek a régi gyakorlatnak megfelelően a szervízbe, majd megdöbbenve látják, a helyén már vagy egy bankfiók vagy egy használtruha-kereskedés van.
Az Euljiro mögötti utcákban az elmúlt években megszűnt boltokban kávézók és műtermek találtak otthonra. Miközben Szöul fiatalsága nagy kedvvel látogatja ezeket az újonnan nyílt helyeket, a környékbeli boltosok némi aggódalomal figyelték az eseményeket: attól tartottak, hogy a népszerűség miatt drámaian emelkedni fognak a bérleti díjak. Arra azonban nem számítottak, hogy ennél fájdalmasabb sors vár rájuk, a kiebrudalás.
Szerencsésebbek, akik találnak kereskedésüknek vagy műhelyüknek másik helyet, de ezek a bérlemények a város távolabbi részein, például a Han folyó túloldalán levő Guróban, az üzleti partnerektől és a vevőktől távol, tehát veszélyben érzik a megélhetésüket. Ki fog Guróba elmenni egy csavarért? - kérdezi keserűen az egyik kereskedő. Vannak azonban sokan, akiknek még ennél is kilátástalanabb a helyzete. Egy 35 éve működő kávézó üzemeltetője a 61 éves, mellrákkal küzdő asszony nemcsak azon aggódik, hogy hogyan kezdje újra másutt, hanem az is kérdés, ha sikerül is, lesz-e elég vendége hogy megéljen belőle és fizesse az orvosi költségeket.
Az események néhány hete felgyorsultak, az első értesítést három nap elteltével követte a helyiség elhagyására való felszólítás. Pár nap vagy egy-két hét kevés új bérlemény felhajtásához és a költözéshez. Az egyik apró alkatrészeket árusító férfi elmondta, hogy az áru tisztességes bedobozolására legalább három hónap lett volna szükséges. Ha ennél kevésbé alaposan jár el, az áru értéktelenné válik, azonosíthatatlan. Egy másik kereskedő egy tonna árut volt kénytelen kidobni, mert egy másik kereskedővel közösen sikerült csak helyiséget találni, ahova az áru egy része nem fért be.
Dél-Koreát sem kerülte el a fogyasztás szédítő bűvölete, így gombamódra nőnek ki a földből az újabb és újabb bevásárlóközpontok, irodaházak. A sokemeletes épületek az építtető számára nem megvetendő bevételt biztosítanak. Megéri belecsapni. Mivel a Szöulban élők 95%-nak van lakása, a nagyarányú lakásépítésnek részben ingatlanspekuláció van a hátterében, de egy másik jelenséggel is magyarázható az építkezés.
Nem kizárólag Dél-Korea szenved a nagyvárosok, főként a főváros lakosságának folyamatos növekedésétől. A világ sok országában tapasztalható, hogy a vidéken élők, a jobb megélhetés reményében, elszakítva gyökereiket a nagyvárosokba telepednek át. Dél-Koreára és Japánra is az elhagyott falvak és az egyre jobban feldúsuló városok a jellemzők. Ezek a városba költöző gyökértelen emberek könnyen válnak magányossá a sűrűn beépített városban, ahol a csillagászati telekárak miatt elmarad a parkok építése, ahol a nagy lakóházakban lakók a közvetlen szomszédaikat sem ismerik. A hatalmasra duzzadt város élhetetlenné válik, a betelepülők könnyen elveszíthetik lábuk alól a talajt, s hamar rátalálhatnak a hírhedt Mapo hídra, ahonnan olyan könnyű leugrani. A viszonyítás kedvéért jelzem, hogy Szöul népsűrűsége 16 754,7 fő/km², miközben Budapesté 3347,02 fő/km². Szöul területe 605,2 km², Budapesté 525,13 km², Szöul lakossága 9 806 538 fő, Budapesté 1 749 734 fő (mindkét szám az elővárosok nélküli lakosokat mutatja).
Mi már előrébb járunk. Az ötvenes, hatvanas években állami segítséggel felduzzasztott Budapest lakossága mára már csökken, aki teheti, a Szöulnál még mindig élhetőbb magyar fővárosból a vonzáskörzetben levő, általában értelmesen fejlődő kistelepülésekre költözik, ahol az ott lakókból egymásra figyelő közösségek jönnek létre.
Nem véletlen, hogy az egészséges ösztönű, mellesleg a valódi Koreára kíváncsi turista néhány Szöulban töltött nap után határozott léptekkel indul a vidéki Koreába.
A folyamatosan fejlődő Szöulnak még számos része magán viseli a korábbi nyomorúságos évtizedeket. Érthető a szándék, hogy ezeket felszámolva korszerű lakásokat, munkahelyeket akarnak létrehozni, csak nem mindegy, hogy mindezt milyen módon teszik. Fény az alagút végén, hogy az emberek összefogásának köszönhetően a továbbiakban talán nem a kíméletlen nyereségvágy, hanem az egymásra figyelés válik uralkodóvá.
A leeresztett redőnyön olvasható felirat kemény harcot hirdet az erőszakosan végrehajtott felújítás ellen. Park Eun-seon várostervező kutató, egyben a Hallgasd meg a várost aktivisták vezetője azt mondja: Nem a csoszon királyság uralkodócsaládja az egyetlen történelmi örökségünk. Fontosak az 1960-as és 1970-es években az ország ipari fejlődésének alapját képező közönséges emberek történetei is.
És fontos az összefogás a közönséges emberek megélhetése és méltóságuk megőrzése érdekében, hogy nyugodtan mondhassa mindenki, jó éjszakát - de ezt már én mondom.
South Korea's Blue House expresses regret after K-Pop stars boycott concert for US troops
