Dél-Koreában járva a turista alig-alig találkozik hajléktalanokkal. Egyedül a Seoul Station néven ismert szöuli pályaudvar tövében üldögélnek nagyobb számban, de ők is inkább díszhajléktalanok. Ó, micsoda csodás hely, sóhajtják erre sokan. Egy szuper ország, ahol mindenki jól él és senki nem fütyüli, hogy "ha én gazdag lennék". Tévedések elkerülése érdekében meg kell azonban jegyezni, hogy a helyzet nem ennyire idilli. Hogy ne menjünk messzebb, elég megemlíteni a világhírűvé vált Gangnam kerület tövében található nyomornegyedet, a Guryongot.
De vajon, mi volt néhány évtizeddel ezelőtt, amikor a dél-koreai gazdaság még közel sem volt ilyen dinamikusan fejlődő? Elárulom, akkor sem voltak hajléktalanok az utcákon. A japán megszállás és a második világháború után még alig kezdett éledni az ország, amikor kirobbant a testvérháború, amely óriási pusztítást okozott. Ennek eredményeként az ötvenes években délen a lakosságnak nagyjából fele élt szegénységben - nagyobb volt az ínség, mint az északiaknál - és a helyzet csak lassan javult. Az 1961-ben államcsínnyel hatalomra jutott Park Chung-hee (박정희, Pak Csong Hi) minden eszközzel az ország gyors iparosodásán munkálkodott. Az iparosodásnak, és ezzel együtt a gazdaság fellendülésének azonban ára volt, amelyet a dél-koreai elnökök közvetlen utasítására fizettettek meg az állampolgárokkal, köztük sok gyerekkel.
Park Chung-hee valamint elődei és utódai úgy vélték, csavargóknak nincs helye az utcán, hasznosítani kell őket a nemzet érdekében. A család nélkül maradt, szabadon kószáló gyerekeket menedékbe kell juttatni. Szép gondolat, ugye? Ennek érdekében hozták létre a táborokat, az egyiket Seongam Hagwon néven.
A hagwon (학원) a Dél-Korea iránt érdeklődőknek azokat az intézményeket jelenti, amelyekben a koreai gyerekek iskolai óráik után külön képzésben, korrepetálásban, felzárkóztatásban, avagy tehetséggondozásban részesülnek. Ezek a fizetős iskolák segítik a gyerekeket abban, hogy a lehető legjobb és legnevesebb középiskolákba, majd egyetemekre nyerjenek felvételt. Megjegyzendő, hogy a mai hagwonok sem annyira szépek, hiszen ezek, ill. az ezek mögött meghúzódó gondolat sajnálatosan sok koreai kamasz életét teszi keserűvé. Sok helyen olvashatunk erről, de talán érdemes elolvasni testvérblogom erről (is) szóló elgondolkodtató és rendkívül eredeti stílusban megírt posztját.
A korábbi évtizedekben a hagwon azonban egészen mást jelentett. Volt például Gyeonggi tartományban az előbb már említett Seongam Hagwon. Az épületet a megszállás idején a japánok használták gyermekkatonák kiképzésére, később csavargó gyerekeknek lett otthona, amennyiben ezt otthonnak lehet nevezni. A rendszer úgy működött, hogy ha a rendőrök elfogtak olyan 9-10 éves srácokat, akik nem tudták megmondani hogy hol laknak, vagy a ruházatuk alapján fennállt a gyanú, hogy nincs otthonuk, akaratuk ellenére ebbe a "menedékbe" vitték őket.
Gyerekek a Seongam Hagwonban 1970-ben
A Seongam Hagwonba hurcolt gyerekek jelentős része - a 28 túlélővel készült interjú alapján tudható, hogy 81 %-uk - soha nem kapott oktatást, vagy csak általános iskolai képzésben vett részt, 25 % tudott olvasni, de írni nem, 15 % írástudatlan maradt. Nem meglepő, hogy az intézmény elhagyása után a túlélőknek közel a fele hajléktalan koldusként élt.
De nem ez volt az egyedüli, nem is a legrosszabb hely. A félsziget délkeleti csücskében, Dél-Korea legnagyobb kikötővárosában, Busanban működött a Brothers Home. A hegyoldalban álló épületben hajléktalanokat, alkoholistákat, de leginkább gyerekeket és fogyatékkal élőket tartottak bezárva. Oda még az 1988-as olimpiát megelőzően is vittek felnőtteket, gyerekeket, hiszen kiemelt fontosságú volt, hogy az ország a legjobb arcát mutassa. Ezekbe az otthonokba hurcolták el azokat az egyetemistákat, akik Park Chung-hee diktatúrája elleni tiltakozás jegyében szórólapokkal igyekeztek honfitársaik figyelmét felkelteni a rezsim sötét ügyeire.
Az Emberi Jogi Bizottság néhány hete adott ki egy jelentést, amelyből tudható hogy 1942 és 1982 közötti negyven évben 4691 "csavargó" gyerek ellen követtek el állami erőszakot: elrabolták, brutálisan bántalmazták, kemény munkára kényszerítették őket. Először az volt szándékom, hogy a táborokban történtekről tudhatókat teljes egészében az olvasók elé tárom. Ahogy haladtam előre a poszt megírásával, egyre nehezebben írtam, mert az erről szóló cikkek és tanulmányok mélységesen nyomasztó részleteket tartalmaztak. Végül rájöttem, hogy amennyiben nekem ilyen nehéz erről írni, akkor azt olvasni is rendkívül megterhelő lesz. Akit mindezek ellenére érdekelnek a részletek, a neten könnyen hozzájuthat az információkhoz. Itt most legyen elég annyi, amennyi alapján az alábbiak érthetővé válnak.
A koreai háború sokakat tett földönfutóvá, sok gyereket árvává. Az utóbbiról tíz évvel ezelőtt készült egy mozifilm. Az Once Upon a Time in Seoul / Boys Don't Cry (engem emlékeztet a Valahol Európában c. filmünkre azzal a különbséggel, hogy a koreai a magyarral ellentétben nem didaktikus) az utcára került árvák egy maroknyi csoportjának keserű történetét beszéli el. A történet két nagykamasz főszereplője egy árvák számára létrehozott táborból szökik meg abban a reményben, hogy mivel jó utcai harcosok, szerény üzleti vállalkozásba kezdve megélnek. Hamarosan kisebb gyerekek csatlakoznak hozzájuk. Virágzik a feketepiac, az áruk többsége amerikai raktárakból lopott. A piac pedig többségében kíméletlen, szervezett bűnözők kezében van. A két főszereplő, majd a hozzájuk csatlakozó többiek ezek között a feltételek között lesz viszonteladó, később önálló üzlettel próbálkozó.
Felmerül a kérdés, miért szöknek meg, hiszen az utcán élni, a piac urainak kiszolgáltatva lenni nem éppen vidám, sőt, meglehetősen veszélyes. Természetesen nagyrészt azért, amit feljebb elmeséltem: nem akartak olyan otthont, amelyben a szeretet és törődés helyett rabszolgákként élnek. A piac, a működtetők kegyetlensége dacára pislákoló reménnyel kecsegtet: ha elég ügyesek, okosak és szerencsések vagyunk, kereshetünk annyit, hogy megszabaduljunk. Hogy reményeik valóra válnak-e, az kiderül a filmből.
A bemutató után nem sokkal közölt kritikát a Korea Times, amely az egydimenziós karaktereket emeli ki, mellette pedig sajnálkozik azon, hogy a rendező a történetet melodrámai irányba vitte el. Azt azonban a posztíró sem tagadja, hogy a film készítői összetett történelmi környezetet hoztak létre. Számunkra pedig ez semmiképpen nem érdektelen. Hogy egydimenziós karaktereket alakít-e Lee Wan és Song Chang-ui, jó munkát végzett-e a rendező, Bae Hyoung-jun, amikor emléket állított a koreai háborút követő fájdalmas időnek, azt mindenki döntse el maga. Nekünk, Korea iránt érdeklődőknek, akik valamicskével többet szeretnénk tudni erről a népről és történelméről, mindenképpen érdekes, hiszen egy olyan korszakba enged betekintést, amelyet a film nélkül egysíkúbban láthatnánk.
Korea hosszú utat tett meg, de ami előttük van, még a mögöttük levőnél is hosszabb. A múlt ismerete segíti az előrehaladást, a film ezért készült.
A magyar felirat és a Boys Do Not Cry c. film letölthető innen.
