Talán kevéssé ismert az a tény, hogy a vietnami háborúban az Amerikai Egyesült Államok oldalán dél-koreai katonák is harcba szálltak. A hadsereg által támogatott Park Chung-hee több mint 320 ezer katonát küldött Johnson elnök kérésére az USA hadseregének megtámogatására a "szent háború a szabad világ védelmében" jelszó alapján. A "kérés" a minél szélesebb nemzetközi részvétel reményében meghirdetett "több zászló" program után vált szükségessé. A háborúban résztvevő koreai katonák száma messze meghaladta az ausztrál és az új-zélandi kontingens látszámát, az USA után a második legnagyobb volt. A felkérés természetesen előnyökkel kecsegtetett: a fegyveres támogatásért cserébe az USA hosszú lejáratú hiteleket ígért Dél-Koreának, amely a gazdaság fejlesztését szolgálta, jelentős szerepe volt az elérhető politikai előnynek - az USA-val való szövetség megerősítése az északi fenyegetés szempontjából - ezenkívül a koreai fegyveres erők korszerűsítése a fokozott amerikai katonai segítséggel. Az utóbbi nagymértékben járult hozzá, hogy a Koreai Köztársaság hadereje ma a világon a nyolcadik. Egy amerikai tanulmány részletesen elemzi, milyen jó stratégiát alkalmazott Park, és milyen körülmények játszottak közre, hogy Johnson elnök kénytelen volt belemenni a túlzónak tűnő feltételek ellenére az alkuba. (Az elemzés tartalmazza azt is, hogy a Nixon-adminisztráció időszakában miért bukott el a két ország közötti katonai szövetség.) A Koreai Köztársaság számára a több szempontból rendkívül előnyös lépésnek azonban árnyoldalai is vannak. 1964 és 1973 között Dél-Korea GDP-je megháromszorozódott, de milyen áron? A harcoknak 3800 dél-koreai áldozata volt, akikre a veterán katonák és még sokan mások kegyelettel emlékeznek. Sok vietnami ember viszont másra is emlékszik. Tudniillik a koreai katonai kontingens nem kizárólag a vietkonggal vívott csatákat, hanem civil lakosság - köztük nők és gyermekek - lemészárlásában is szerepe volt. Állítások szerint a koreai katonák 9000 civil áldozat kegyetlen haláláért felelősek.

A kormányzat által később ellehetetlenített énekesnő "Kim Sang-sa, aki Vietnamból visszatért" című nótáját Shin Joong-hyun, a Park Chong-hee nevével fémjelzett korszak ellen kiálló neves dalszerző-gitáros írta.

A többé-kevésbé egészségesen hazatért katonák általában a hivatalos álláspontot képviselik. Kim Sung-wook, aki ugyan hazatérése után hangulatingadozásoktól és depressziótól szenvedett és aki ma az Agent Orange koreai áldozatai egyesületének főtitkára, úgy gondolja, a szolgálatuk célja Vietnam megvédése volt. Azt állítja, hogy nem ismer olyan dél-koreai katonát, aki tudatosan ártott volna civileknek, és annak ellenére hogy a háború Észak-Vietnam győzelmével ért véget, ő és veterán társai hősök, akik a hazájukért harcoltak. "Minden irányból lőttek minket, és nem mindig tudtunk különbséget tenni a vietkong és a civilek között, amikor visszalőttünk." Ennek persze ellentmond a Ha My-i, dél-koreai tengerészgyalogosok által elkövetett mészárlás. A kis faluban 30 család 150 tagját - nőket, gyerekeket és idős embereket mészároltak le 1968. február 25-én, egy hónappal a világszerte hírhedtté vált, 500 civil áldozatot követelő amerikai My Lai-i mészárlás előtt. A két incidens csak kis része volt a vietnami, avagy második indokínai háborúként számontartott, ember által okozott katasztrófának. Muszáj megemlíteni, hogy a Ha My-i vérengzés ügyében a dél-koreai kormányzat soha nem indított vizsgálatot, azaz senkit nem is ítéltek el ártatlan emberek legyilkolása miatt. Hasonló borzalmak történtek Tay Vinh (korábban Binh An) faluban is, ahol ezernél több civilt öltek meg, szintén koreai katonák.

Az Agent Orange wikipédiás oldal egyébként felsorolja a Vietnamon kívüli alkalmazásokat is, amiből megtudható hogy a súlyosan mérgező szert a hatvanas évek végén a DMZ-ben is permetezték. A feladatot dél-koreai katonák hajtották végre.

A közemberek - elsősorban nyilván azok, akiknek életerős, fiatal családtagja nem tért haza Vietnamból - nagyon is számon tartotta a veszteséget, amelyért az akkori elnököt és katonai tanácsadóit, valamint feltehetően az USA fegyveres harcot sem kerülő antikommunista politikáját tették felelőssé. Talán nem túlzás azt mondani, hogy a 3800 halott katona sorsa közvetlenül befolyásolhatta többszázezer dél-koreai polgár véleményét a háborúba való beavatkozásról. Bár Észak- és Dél-Vietnam helyezete bizonyos értelemben kísértetiesen hasonló volt Észak- és Dél-Koreáéra, az átlagembert sokkal kevésbé érdekelte ez a párhuzam, mint az a tény, hogy fiaik egy idegen ország miatt, illetve a saját hazájuk gazdasági emelkedésének érdekében veszítik életüket. Tehát a beavatkozás akkoriban sem lehetett túlságosan népszerű. A háború végeztével Dél-Koreában lassanként feledésbe merült az ország katonai szerepvállalása. A második indokínai háború elfeledett háború lett. Az események utáni időkben az állami cenzúra akadályozta a téma kutatását, azóta a tömegmédia és a populáris kultúra hatására még mélyebbre süllyedtek az emlékek. Néhány tudós kutatásain és a Vietnamot megjárt veterán katonák visszaemlékezésein kívül nem született más a témában.

Miközben Dél-Korea újra és újra vitákat folytat Japánnal a második világháború alatt komfortnővé kényszerített honfitársnői ügyében, s kárpótlást és bocsánatkérést követel, mély hallgatásba burkolóznak arról, hogy ugyanezt vagy ehhez hasonlót tettek a koreai katonák Vietnamban. Hogy mit jelent a Lai Dai Han, arról a poszt végén található egyik linken lehet bővebb ismereteket szerezni. 

Az utóbbi időkben kezd újra felmerülni a kérdés, méghozzá egészen más nézőpontból vizsgálva a történéseket. Érdemes figyelni a vietnami reagálásokat. A hivatalos reakciók esetében gyanakodhatunk, hogy a gazdasági érdek formálja a véleményt, de a magánember nyilván egyszerűen a saját érzéseit fogalmazza meg. 

1992, a diplomáciai kapcsolatok felépítése óta egyre erősebbek a két ország közötti gazdasági kapcsolatok is. 1998-as vietnami látogatása során Kim Dae-jung elnök sajnálkozását fejezte ki: „Sajnálom, hogy Korea részt vett egy szerencsétlen háborúban és szenvedést hozott a vietnami népnek.” Roh Moo-hyun elnök 2004-ben elmondta, hogy Koreának vissza kell fizetni egy „tartozását”, miközben tiszteleg a vietnami kommunista forradalom vezetője Ho Si Minh előtt. De Dél-Korea formálisan soha nem ismerte el civilek csapatai általi lemészárlását és nem vizsgálta az ehhez kapcsolódó állításokat. Vietnam nem is kért bocsánatkérést a koreai kormánytól, hangsúlyozva hogy hagyják a múltat maguk mögött, és inkább a jövőbe tekintsenek. 

Moon Jong-po Jeju-i történelemtanár november 2-án tizenegy tanítványa kíséretében Szöulba repült hogy csatlakozzon a Kék Ház előtti gyülekezéshez. Az odavonulók azt akarták elérni, hogy Moon Jae-in kérjen bocsánatot a vietnami emberektől Dél-Korea nevében a háborúban elkövetett bűnökért.

A gyerekek sokszor tisztábban látnak a felnőtteknél, és igazságérzetük erősebb is azokénál. A 13 éves Kim Ji-ho például azt mondta: Követeljük hogy a japán kormány kérjen bocsánatot a múltban elkövetett bűnökért. Azt hiszem, a bocsánatkérés jó példaként szolgálna.

Meg akarom tanítani a béke jelentését. Akkor lehet béke, ha megismerjük a hibáinkat és bocsánatot kérünk - fogalmazta meg Moon Jong-po. - Nem én vagy a tanítványaim követték el a bűnöket, de a történelem meg fogja ismételni magát, ha elfelejtjük azokat. Meg akarom tanítani, hogy a jövő nemzedéke békés kapcsolatokat alakíthat ki a múlt hibáinak ismeretében.

Moon és tanítványai "Sajnálom Vietnam" tábláira felfigyeltek az elnöki palota előtt elsétáló vietnami turisták. Miután közelebb értek a tüntetőkhöz, elolvasták az információkat arról, hogy mikor és hol történtek a koreai katonák mészárlásai, és fotókat készítettek.

Nem gyűlölöm Koreát. Hibáztak a múltban. Sokatmondó, hogy ki akarják mondani: sajnálom, ami történt. - mondta Thao Nguyen, a 19 éves vietnámi turista. 

Még mindig nem tudom elfelejteni azokat a pillanatokat, amikor láttam annak az útnak a két oldalán a vietnami emberek holttesteit, ahol reggelenként őrjáratra mentem. - Ryu Jin-seong veterán mondja ezt, aki 1967-ben harcolt Vietnamban - Ez egy rossz háború volt, aminek nem kellett volna megtörténnie. Odamentünk, mert azt mondták, ezt tegyük. Ha szükséges, bocsánatot kell kérnünk.

A Koreai-Vietnami Béke Alapítvány főtitkára Seok Mi-hwa felszólította Moon Jae-in elnököt, hogy küldjön bocsánatkérő üzenetet a vietnami népnek a háború alatt elkövetett atrocitások miatt. A dél-koreai kormány pedig vizsgálja meg hogy a koreai csapatok lemészároltak-e vietnami civileket, és ha beigazolódik, vállalni kell a felelősséget a háborús atrocitásokért. Az elkövetett bűnökért bocsánatot kell kérni, ez mindenekelőtt a koreai nép érdeke. Akár az agresszorrá vagy az áldozattá válás története, arra kellene rávilágítani, hogy többet ilyen ne forduljon elő - mondta a főtitkár asszony. - Ez nem Vietnam problémája. A mi problémánk.

A bocsánatkérés annál is inkább időszerű, mert idén június 6-án az Emlékezés Napján Moon Jae-in tisztelgett a vietnami háborúban az Egyesült Államok katonái mellett harcoló dél-koreai zsoldosok emléke előtt. Az elnök a szöuli Dongzak Dongban (Nemzeti Temetőben) tett látogatás alkalmával megállapította, hogy az ország gazdasága felvirágzott, a dél-koreai katonák vietnami "odaadásának és áldozatának" hála. A nyilatkozatra reagált Le Thi Thu Hang, a vietnami külügyminisztérium szóvivője, aki felszólította a dél-koreai tisztviselőket, hogy kerüljék a nyilvános nyilatkozatokat vagy olyan további lépéseket, amelyek veszélyeztetnék a kétoldalú kapcsolatokat vagy bánthatnák a vietnami nép érzékenységét.

A vietnamiak gondolkodása tiszteletreméltó, és abban a Dél-Koreában, ahol a bosszú olyan elemi erejű érzés még manapság is, ez a gondolkodás mintát ad. De nem kevésbé örömteli, hogy a koreaiak között egyre többen ismerik fel, hogy mi a helyes út. 

Felhasznált irodalom:

http://warfarehistorynetwork.com/daily/military-history/south-korean-soldiers-in-the-vietnam-war/

http://www.independent.co.uk/news/world/asia/vietnam-war-women-seek-justice-mothers-raped-south-korean-soldiers-war-untold-stories-a7940846.html

http://en.asaninst.org/contents/issue-brief-no-53-a-perspective-on-koreas-participation-in-the-vietnam-war/

http://english.hani.co.kr/arti/english_edition/e_international/800116.html

http://digitalarchive.wilsoncenter.org/resource/modern-korean-history-portal/the-two-koreas-and-the-vietnam-war

https://www.quora.com/What-impact-did-South-Korea-have-on-the-Vietnam-War-What-were-South-Korean-soldiers-known-for

http://www.bestchinanews.com/History/7153.html

https://www.quora.com/In-the-Vietnam-war-did-the-VC-and-NVA-fear-the-South-Korean-soldiers-more-for-their-fighting-prowess-or-more-for-their-brutality-toward-civilians

http://www.atimes.com/article/south-korea-vietnam-aim-muscular-ties/

A Ha My-i mészárlás előzményei, a történet részletes leírása, következményei:

http://apjjf.org/-Heonik-Kwon/2451/article.html

http://www.koreaherald.com/view.php?ud=20171109000945

https://hu.wikipedia.org/wiki/Vietnami_h%C3%A1bor%C3%BA

https://www.koreatimes.co.kr/www/nation/2017/11/120_239305.html

http://www.koreaherald.com/view.php?ud=20170613000951

Lai Dai Han - vietnami anya - koreai apa 

http://www.agoracosmopolitan.com/news/headline_news/2017/10/14/12406-lai-dai-han-the-forgotten-outcome-of-the-vietnam-war.html

Dél-Korea 1961-től a Park Chung-hee vezette katonai diktatúrában éldegélt, amelyről megoszlanak a vélemények, az elnök személyének megítélése ellentmondásos a mai Dél-Koreában. Vannak akik dicsőítik a gazdasági fellendülés miatt, sokan viszont elítélik a szabadságjogok megnyirbálása miatt. A gyors gazdasági növekedés a lakosság emelkedő életszínvonalát eredményezte, közben azonban a diktatórikus szemlélet ránehezedett a gondolkodni vágyó emberekre. Mellesleg a hatvanas években kezdték nyújtogatni csápjaikat a gazdaság teljes egészére a csebolok, amelyek sokáig látszólag segítették a kistigrissé válást, de hosszú távon - ezt szenvedik meg mostanában is a dél-koreaiak - látványosan növelik a szakadékot a társadalom szegény és gazdag rétegei között, nem beszélve a komoly gondokat okozó politikai-gazdasági összefonódásokról. A szabadságjogok korlátok közé szorítása a mindennapi életben is érzékelhető volt, nem csak a kritikai hangok azonnali elfojtásában. 

Orosz a narráció, de aki nem érti, annak is sokat megmutatnak a képek a kor hangulatáról.

A módszer persze nem egyedülálló, a fentieket olvasók nyilván ismerősnek érzik. Lényegében ugyanebben az időszakban, vagy kicsivel később nálunk is az volt a kitűzött cél, hogy befogják az emberek száját a lakáshoz jutás, az olcsó élelmiszerek, a minden család számára elérhető tévékészülék, sőt, a saját autó megszerzése, azaz a gazdasági előnyök segítségével. Ki ne emlékezne a gulyás-kommunizmus csodás éveire-évtizedeire. Cserébe nem vártak el mást, mint a hallgatást, az egyoldalúan felállított szabályok betartását.

Koreában a hétköznapokban karonfogva járt a konfuciánus szemlélet és a minden friss gondolattal szemben fenntartásokkal viseltető katonai diktatúra. Nincs több mint két éve, hogy az egész világ azon vidult, amikor híre érkezett hogy Kim Jong-un előírja az északi lakosságnak, milyen frizura engedélyezett. Jól szórakoztunk, holott ezt - ha korábban is - de mi magunk is megéltük, és a dél-koreaiakkal sem volt másképp. A Park Chung-hee nevével fémjelzett időszakban az akkoriban megszülető televízó általi befolyásolásba - a koreai sorozatok akkoriban kezdték mára már határokon túlnyúló pályafutásukat - például nem fértek bele a hosszú hajat viselő férfiak. 

Ezekben években többnyire illedelmes, hanbokban színre lépő énekesnőket hallgathattak a tévé előtt ülők. Amikor 1969-ben debütált az akkor mindössze tizennyolcéves Kim Chu-ja, a konzervatív Korea először megütközött, aztán pedig beleszeretett a nőiségét, szexuális kisugárzását nyíltan vállaló énekesnőbe. 

A youtube olykor érdekes, addig sosem látott dolgokkal örvendezteti meg az embert. Nekem néhány nappal ezelőtt egy olyan helyet mutatott, amitől szinte elállt a lélegzetem, és most meg is osztom veletek. A blog ugyan koreai témákra szakosodott, amiről most szó lesz, az azonban japán. 

Aogashima (青ヶ島) Tokió szubprefektúrája (支庁, shichō), azaz Tokió közigazgatása alá tartozik, bár a nagyvárostól 350 kilométerre délre található a Filippínó tengeren. Az Izu szigetcsoport legdélibb szigete. Itt található Japán legkisebb lélekszámű települése, amely valójában két, egymással együttműködő, a 2014-ben összesen 170 lakost számláló falu, Yasundogo és Nishigo. Ahogy a poszt végére beillesztett felvételen látszik, 3,5 kilométer hosszú és 2,5 kilométer széles vulkáni szigetről van szó, amelyet nagyrészt dzsungel borít. Bár aktív vulkán, a lakosság nem akar elköltözni onnan. Az utolsó lávakitörés 1785-ben volt, ami 120-130 ember életét követelte. A sziget teljes egészében egy vulkanikus kráter, ezen belül egy másik, kisebb vulkán, a Maruyama (丸山) helyezkedik el.
A külső kráter, az Ikenosawa (池之沢) egyik magaslata a sziget legmagasabb pontja, ez a 432 méter magas Otonbu csúcs (大凸部). Ha valaki bírja szusszal és felmászik oda, fantasztikus látványban lesz része.
Az itt élők mezőgazdaságból és halászatból tartják fenn magukat. A szigeten működik egy elemi iskola, de középiskola a szigetcsoport központi szigetén van, ahonnan a végzettek többsége már nem tér vissza szülőföldjére.

Különleges hely, hiszen a dús, trópusi növényzettel borított sziget maga is gyönyörű, és a kilátás a tengerre talán még inkább. Aogashima északi fele a Fuji-Hakone-Izu Nemzeti Park része.


Éjszakai égbolt a szigetről. Nem mindennapi látvány, hiszen fényszennyezés nincs, szinte semmi nem zavarja az élvezetet.

Aogashimára eljutni nem egyszerű, nem is olcsó mulatság. Két lehetőség van az utazásra. Az egyik a Hachijojima szigetről komppal való két és félórás átkelés. Ez azonban meglehetősen bizonytalan, mert a szélsőséges időjárás, erős hullámzás miatt a hajó gyakran nem tud kikötni a sziget kikötőjében. A másik lehetőség a húszperces helikopterút szintén Hachijojimáról, ez azonban nagyjából 100 dollárba kerül, ám aki megengedheti magának, nagyszerű élményben részesül. Arra azonban számítania kell az utasnak, hogy vihar esetén néhány napig a szigeten reked.
Bár szigetről beszélünk, a part olyan meredeken zuhan az óceánba, hogy a partra lejutni lehetetlen. Strandolni, úszni nem itt fogunk.

A fürdés amúgy is meglehetősen kockázatos. 50% az esélye, hogy az érkező hajó nem tud kikötni, tehát az óceán rendszerint viharos és nagy a hullámzás. Állítólag van egy kikötő a sziget másik oldalán is, de arról nem találtam képet. Egyébként a helikopter, ami hetente ötször megy a szigetre, sokszor szintén nem tud leszállni a köd miatt (80%-os az esély a leszállásra). Szóval az időjárás sem kedvező a strandoláshoz.

A kikötő egy szép, nyári napon.

Gondolom, ez egy egyszerű, mindennapos kikötés.

Szerintem kötélhágcsón lehet csak leereszkedni a vízhez, vagy szintén életed kockáztatásával a kikötőnél végigmászol a partot védő nagy betonszörnyeken, hogy aztán a fekete, vulkáni salakon, dacolva a hullámokkal, beóvakodhass a vízbe. Ami valószínűleg hűvösebb 18 foknál. 

A kikötőből a településekre eljutni a kráter fala mellett húzódó alagúton keresztül lehet. Meredek kaptatón vezet az út a kráter pereméig, majd onnan lefelé haladva érhető el a kráter fenekén elhelyezkedő két kis település. Bár autót használni a szigeten alig van mód, ehhez képest meglepően sok helybelinek van kocsija. 

A közmondásosan szép, hagyományos japán építészetnek itt sajnos nyoma sincs: rozsdás vaslemezekkel vagy bádoggal fedett kicsi beton kockaépületekben élnek az emberek, ám a természeti szépségek bőségesen kárpótolják az utazót.

A belső kréter külső oldalát mezőgazdasági művelésre használják a helyiek.

A szigeten állítják elő a hingya sót. Ennek áldásos hatásairól itt olvashattok.

Többek között hingya rament is készítenek.

Itt van a hatalmas hingya üzem. Egy asszony vezeti, ő a beosztott munkatárs is.

Ez pedig a szauna bejárata. Talán nem lep meg senkit, hogy nekem egy egészen más műintézet jut róla az eszembe. Bár piros lámpás nincs fellógatva.

A sziget közepén geotermikus szauna található - külön a férfiaknak és külön a nőknek -, amelyet a lenti videó készítője be is mutat, és ami még ennél is érdekesebb látvány, hiszen hozzám hasonlóan nyilván sokan vannak, akik nem láttak még ilyet: egy geotermikus gőzzel működő, szabadban kialakított tűzhely, ahol mindenki kedve szerint készítheti el ebédjét.

A hely olyan apró, hogy néhány óra alatt bejárható, de aki igazán nyugalmas pihenésre vágyik, töltsön el pár napot itt. Ingyen lehet kempingezni a kréter belsejében, van bolt, de aki meleg ételre vágyik az Izakaya névre keresztelt sörözőben megteheti, de a minshuku is biztosít házias vacsorát és reggelit. A minshuku rendszerben megszállva egyúttal a hagyományos japán életmódba is betekintést kaphatunk. A sörözőben van lehetőség a helyi sócsú kóstolásásra. Kávézók, éttermek nincsenek, van azonban posta és egy pénzkiadó automata is működik, tehát a civilizáció ilyen módon beszűrődött ebbe a csöppnyi oázisba is, a japán városokra jellemző őrült rohanástól távol. A helyiek barátságosak és vendégszeretők.

Én akár most is elindulnék.

Úgy hiszem, mindenki őriz a lelke mélyén valami fájdalmat. Egy nagymama, apa vagy egy barát emlékét, aki elment, és akinek nem mondtuk meg, mennyire szeretjük. Vagy akivel olykor türelmetlenek voltunk, és aztán már nem adódott alkalom ezt jóvátenni. A Postman to Heaven (2010) című film két főszereplője, a volt szerelmére még annak halála után is haraggal gondoló Hana (Han Hyo-joo) és Jae-joon (Kim Jae-joong) a hátramaradottak leveleit a mennybe juttató égi postás találkozását követően megpróbálnak segíteni a szeretteiket elvesztetteknek. 

A romantikus fantáziafilm lírai története arra készteti a nézőt, hogy a lelke mélyére nézzen, szelíden figyelmeztet, elvarázsol és reményt ad annak ellenére is, hogy ők ketten nem fogják a történetben szereplőkéhez hasonlóan oldani a mi mélyre elásott botlásainkat.

A dél-koreai SBS és a japán TV-Asahi hét részes közös produkciójának egyik darabja a Postman to Heaven, amelyhez korábban már készült magyar felirat, de a fordító később visszavonta a nyilvánosság elől - a napokban láttam, hogy egy oldalon állítólag fenn van, de ezt regisztráció híján nem tudtam ellenőrizni - amelynek pótlására a 2012-ben elkészített feliratot ellenőrzés és a hibák javítását követően most közreadom

A két főszereplő hitelesen, sőt nagyon jól alakít. Külön ki kell emelni Jaejoong produkcióját, hiszen annak dacára formálta meg a karaktert, hogy nincs színészi képzettsége. De tudjuk, ez sokszor talán nem is olyan fontos.

A támogató színészek ebben az esetben is nagyszerűek. A Coffee Prince-ből emlékezetes  Kim Chang-wan most is megmutatja - számos nyugati világban élő színész sárgulhat az irigységtől - hogyan lehet szinte eszköztelenül, egyszerűen átlényegülni a karakterbe. Az összezavarodott öreg bácsika szerepében nagyszerű Shin Goo, de nekem nagyon tetszett a menyét alakító Baek So-mi is, mellesleg a karakter is remek.

Az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy 1:23:34-től ismerős dallam szólal meg. Hosszan kellett tűnődnöm, mire rájöttem, hogy a Lovers Vanished című filmben ugyanez hangzik fel, méghozzá a történet nagyon jelentős pillanataiban.

Aki azt hiszi, igazgyöngyöt csak a tengerek, óceánok partján, valahol távol lelhet, nagyon téved. Itthon, a mi szépséges nagy vizünknél, a Balatonnál is találhat ilyet az ember. Nyilván nem is csak az aprócska és ezért bűbájos, békés és csöndes Balatongyörök az egyedüli, ahol hat napot töltöttem. Mivel a tó északi partjának Budapesttől meglehetősen távol eső részén mosolyog a világba, a tömegek elkerülik. Ennek köszönhető, hogy megőrizte romlatlan szépségét, de nemcsak a hely, hanem az ott élők is. Picike az elbűvölően mediterrán hangulatú központja, ahol két percen belül elsétálhat a látogató a vasútállomástól a strandig, a mólót érintve az emberséges áron jóízű ebédet-vacsorát kínáló teraszos vendéglőkig, és mégsem unalmas egyetlen percig sem.

Egyik reggel fel kell kelni jó korán, és kiballagni a mólóra. A balatongyöröki móló nem sétatér, hanem a település méretéhez igazodóan keskeny, ezért aztán bensőséges. A csöndes és lassú mozdulatokkal ügyködő horgászok mögött állva hosszan lehet mélázni. A tó olyankor egészen más arcát mutatja mint napközben, ahogyan késő este is. Az utóbbi most elmaradt, de legközelebb pótolni fogom. Reggel azonban ott voltam. Magamban jól szórakoztam a horgászokon, akik azon törték a fejüket, hol vannak a halak. Régi vicc, hogy a horgász mindig fog valamit - ha halat nem is, a botot. Ők is így jártak. Pedig látszott, hol van a hal, a kárókatonák tudták.

A víz szélén ilyenkor még csőrüket a szárnyuk alá dugva alszanak a zöld csőrű kacsák, de a verebek már felébredtek.

Ha fürdeni vágyik valaki, akkor erre kiválóan alkalmas a szélén sekély, de úszáshoz hamar megfelelően mélyülő víz, heverészni szépen gondozott és szemétmentes pázsiton vagy fák árnyékában lehet, közben figyelemmel kísérhetők a mólónál kikötő sétahajók. A strand szárazföldi sávjában számos evésre csábító bisztró, büfé várja a népet. Én rendszerint késő délután kanyarodtam oda, mert a vízben lubickolás és libegés után feltétlenül palacsintát kellett ennem - többnyire ez már a vacsora volt. A kakaós és a diós volt a legfinomabb.

Szeretnek engem a Fentiek, mert a hat nap egyike sem volt elviselhetetlenül meleg, így minden nap sétálhattam. Első utam a helység nyugati szélén éppen túl, a vonyarcvashegyi kemping fölött magasodó Szent Mihály dombra vezetett. Hogy miért oda mentem el először? Főként azért, mert Balatongyörökről ezt láttam elsőként, de hozzájárult az is, hogy a panzióbeli szobám ablakából, meg persze a vadszőlővel futtatott teraszról nézve épp velem szemben látszott, és olyan hívogató volt, hogy nem lehetett várni.

Attól tartok, a hely különleges szépségét és nyugalmát nem sikerült megörökítenem, de legalább megpróbáltam. A kilátás innen a Keszthelyi öbölre nyílik, szemben Balatonberény, jobbra Keszthely látszik.

Felsétálva a kicsi, kanyargós úton, leültem az egyik padra, és sokáig nem is akartam megmozdulni. Ott hallgatni kell, és ha az ember elmerül, önmagával találkozik. Megtisztult lélekkel indultam újra útnak.

A dombhoz a Balatont körbeölelő kerékpárúton jutottam el, bár másik, ennél kevésbé élvezetes útvonal is kínálkozott. A kerékpárút végig a nádas mellett vezet, s bár ezen a szakaszon a víz nem bukkan elő, nagyon kellemes a vízimadarak és a gyenge szélben is susogó sás hangját hallgatva ballagni, a vadon nőtt virágokban gyönyörködni.

Ugyanennek az útnak a folytatásán Balatonederics, tehát észak-északkelet felé is érdemes elmenni. 

Ízelítő az odavezető út látványából.

Már a Szent Mihály domb felé ballagva is felfigyeltem rá, de Ederics felé sétálva hatványozottan, hogy az út mentén tíz, de sokszor négy-öt méterenként, azaz minden második vagy harmadik fa diófa, méghozzá szép, egészséges és nagy terméseket hozó, vagy fiatal növendék, amely majd pár év múlva örvendezteti meg a népeket terméseivel. Vajon kik gyűjtik be ősszel a termést?

Koreai sorozatokban látni hasonló fasorokat. A kép jobb szélén a kemping házacskái. 

A bicikliútról már mutattam képeket, arról azonban nem szóltam, hogy az Ederics felé vezető szakaszon gyakran előbukkan a víz, ellátni a tanúhegyekre. Néhol egy-egy kis öböl partján is nézelődhetünk, akár igazi vadmadarat is láthatunk. Én délidőben jártam ott, ezért szelídebb madarakat zavartam meg.  

Kényelmes tempóban haladva, harmincöt-negyven perc alatt érhető el a két aprócska falu határán, a sokak számára ismert Szépkilátó. 

Az ott elhelyezett táblán Eötvös Károly, a hely névadójától származó idézet olvasható. Úgy vélem, az mindent elmond a Balaton legcsodálatosabb panorámájáról.

"Sohasem felejtem el azt a pillanatot, 

amikor ezt a tündérországot megláttam. 

Megálltam, mintha a lábam gyökeret vert volna"

Akit megfog a látvány, és ezért még egyszer elmegy megnézni, másodjára induljon a Petőfi Sándor utcán. Az a séta is élvezetes, tanúsíthatom.

A Szépkilátótól kicsit meredek lépcsősor vezet le a Római forráshoz. A név az itt feltárt ókori múltra utal, de számomra a jéghideg forrásvízre épített Kneipp-taposó volt az igazi szenzáció. Nyári melegben bátran beletalpalhat az ember, nekem kifejezetten jólesett a víz hidege. A kiépített medence alján a gömbölyű kövek is jótékonyan hatnak a talpon keresztül az egész szervezetre.

Közbevetőleg jegyzem meg, hogy Balatongyörök központjában van egy másik Kneipp-taposó is. Ott a terep alkalmasabb lévén, nagyobb medence épült, amelyhez a vizet a Balatonból nyerik, tehát nem ennyire hideg, körülötte pedig különböző felületű kövekből és fából létrehozott, kör alakú száraz taposó áll az egészségükért ilyen módon is tenni vágyók rendelkezésére. Kneipp természetgyógyászati módszerének szellemében, a taposót illatos gyógynövények ölelik körbe.

Íme, így néz ki.

Akiből még nem fogyott ki a szusz, egy rövid pihenő és nézelődés, gyönyörködés után nekiindulhat a dombnak, mert onnan vezet fel az út a Bél Mátyás kilátóhoz, ahol én nem voltam. Mert helyette a magasabban álló - 448 méter - Batsányi kilátóhoz indultam. A kiindulópont azonos, a kilátás azonban az utóbbiból, épp magasabb fekvésének köszönhetően, egészen szédítő. A Szépkilátó felől indulva, a Szerelemdombon át értem el a kilátóhoz. A felfelé vezető széles, néhol köves úton nem álltam meg, csak olykor kicsit szuszogni. Visszafelé ugyan siettem, mert erősen korgott a gyomrom, de egyszerre csak szederbokrokat pillantottam meg. Bár még messze a nyár vége, a napsütéses, nyílt szakaszon már bőven lehetett szemezgetni érett, édes szedret. Nem hagytam ki. 

Egyik délután, a vízben libegve, figyeltem a mólóhoz érkező, majd induló sétahajókat. Ennek nyomán érkezett a gondolat, hogy hajózni kellene. Nem az úticél volt a lényeg, hanem az út - ahogy az életünkben sincs ez másképp. Másnap délelőtt tehát hajóra szálltam. Balatongyörökről Szigliget érintésével vitt el a hajó Badacsonyba. Kiszállva egészen más világba csöppen az ember, mint amit a háta mögött hagyott. A boráról olyan híres Badacsony mára az ételt-italt és különféle kincseket, értsd, vásári csodákat kínáló bódésor helyszíne, ahol tolong a nép, zaj és átható sült hal, sült kolbász - elnézést kérek azoktól, akik odavannak ezért - illata lengi be a part menti sávot. Barátságos, de túl népes, hacsak valaki nem elég elszánt, hogy felmásszon a kaptatón a szép tanúhegy oldalán a Kisfaludy házig. Gyors ebéd után megnéztem a Egry József Emlékmúzeumban kiállított, túlnyomó részben persze balatoni témájú képeket, Egryről szóló filmet, majd visszatérve a mólóra, örömmel üdvözöltem az érkező hajót. Örömömnek több oka is volt azon kívül, hogy szívesen tértem vissza a balatongyöröki nyugalomba. A hegyek mögül ugyanis sötétszürke, vihart ígérő felhők közeledtek, ezt pedig szerettem volna a vízen átélni, másrészt a kikötő jármű felső fedélzetén is ülőhelyek sorakoztak, tehát nem kellett attól tartanom, hogy kimaradok a vihart kísérő, csodás vízillatot hozó szélből. Nem maradtam ki, felejthetetlen élmény volt.

Az utolsó reggelen még eltrappoltam a Szent Mihály dombra, elbúcsúzni. Hallgattam, ahogy az ébredő madarak az új napot köszöntötték. Az egyik odajött a közelembe és beszélt hozzám. Azt magyarázta, ne szomorkodjak, hiszen úgyis visszatérek még. 

Június utolsó harmadában nálunk több helyen is rendeznek fesztivált a levendula virágzásának alkalmából, elsősorban Tihanyban, nincs ez másképp Dél-Koreában sem. Az ország legészakibb részén, Goseong megyében ünneplik az illatos, lila virágokat. A megye egyik kis faluja Eocheon, ott található a Hani levendulaültetvény, amely a virágzás ideje alatt várja a látogatókat.

A helyszínre látogatókat nem csupán a csodás levendulamezők látványa és illata fogadja, hanem a levendulából készített termékek is, amelyek helyben megvásárolhatók.

Kapható itt szappan, gyertya, a fejfájósaknak levendulaolaj. Az ódon hangulatra vágyók számára levendulaparfümöt is készítenek. Miközben a kínálatból válogatunk, levendulalimonádét iszogathatunk.

A levendulaszezon idején gyógyító koncert pihenteti a látogatókat, a fényképezésben ügyesek pedig benevezhetnek a levendula fotópályázatra. Az elkészült képeket fotókiállításon meg is lehet aztán tekinteni.
Ha Deok-ho, a tulajdonos azért itt telepedett le tíz évvel ezelőtt, mert úgy találta, hogy a talaj és az időjárás kedvez a levendulatermesztésnek. Sok-sok munka eredményeként ma már ez a legjobb levendulafarm az országban, de nem csak ez az oka, hogy képzeletben most Goseong megyébe látogattunk.

Goseong megye Gangwon tartományban, Dél-Korea keleti partvidékének legészakibb pontján található. A megye déli határán túl magasodik a Seorak hegység, lejjebb az Odae hegység, aztán Gangneung, amelyről másik posztban már esett szó. A következő télen sokat fogunk hallani az Odae hegységtől délnyugatra elhelyezkedő Pyeongchangról, a 2018-as téli olimpiai játékok helyszínéről. Az 1953-ban megkötött fegyverszünet, amely némi módosításokkal a 38. szélességi kört követve osztotta meg az országot, kettévágta a megyét, kisebb része az északiakhoz, nagyobb része a déliekhez került. Goseong megye a fővárostól és az ország ipari központjaitól való viszonylagos távolsága, de elsősorban a határ közelsége miatt a régió gazdaságilag meglehetősen elmaradott.

Ez az egyetlen megye, amely azonos néven megtalálható mindkét országban. A megye kettévágásának eredményeként az történt, ami Európában is több helyen: családok szakadtak szét évtizedekre, s bár csupán pár kilométer, valójában egy világ választja el őket egymástól annak reménye nélkül, hogy találkozhassanak egymással. Míg Európában egy idő után, ha nem is egyszerűen, de lehetőség nyílt egymás meglátogatására, a Koreai-félszigeten nincs enyhülés, a találkozás ma is reménytelennek tűnik.

A déli Goseong megye legészakibb pontján van azonban egy "egyesítési obszervatórium", azaz egy kilátó, avagy megfigyelőállomás, amelyet 1983-ban épített a katonaság az észak-koreai Geumgang hegység szemmel tartásának céljából, s ahonnan a rokonaikat fájón hiányoló déliek távcsövek segítésével pásztázhatják az északi oldalt.

A megfigyelőállomásnál egy óriási Buddha szobor áll, amelytől kicsit odébb egy sokkal szerényebb méretű Szűz Mária szobrot is elhelyeztek biztos, ami biztos - kép bal szélén kivehető a fenyőfák ölelésében.

Sajnos az alábbi kép kicsi, de talán így is látható, Buddha milyen hatalmas - a szobor mindenképpen.

A nézelődők láthatják a Geumgang hegység vonulatát, köztük több hegycsúcsot: az 1552 méter magas Ilchulbongot, illetve a Chaehabongot és az Oknyeobongot, ezenkívül az északi fennhatóság alá tartozó, közeli szigeteket. A demilitarizált zóna túl széles ahhoz, hogy a testvért, nagynénit, unokatestvért láthatnák, de a kukucskálás ideig-óráig adhat valamiféle megnyugvást számukra.

A megfigyelőközponttól északra, a DMZ-hez vezető út mentén ilyen terepszínűre festett betonszerkezetek láttán érezhető a feszültség. A szerkezetek ugyanis egy esetleges támadáskor elmozdítva eltorlaszolják az utat az északi tüzérség járművei előtt.

De nem csak a távcsövek és a folyamatos készültség látható jelei figyelmeztetnek Észak-Korea közelségére. A strandolásra rendkívül alkalmas, 1,7 kilométer hosszú Hwajinpo part közvetlen közelében két nagy, tengerközeli tó található, melyek a holocén földtörténeti időszakban még lagúnák - a tenger által homokszigetekkel vagy homokturzások által részben elzárt, sekély vizű tengeröblök - voltak. A kisebbik a Songji tó, tőle északra a nagyobb, a 16 kilométer kerületű a Hwajinpo tó. Az utóbbi homokos partja, a partmenti fenyőerdő és nem utolsósorban az itt telelő vándormadarak és hattyúk miatt különösen kedvelt helye a látogatóknak. Látható tehát, hogy a gazdasági elmaradottságnak van előnye is: az érintetlen természet.

Sűrű fenyőerdő a Hwajinpoho körül

Nem véletlen, hogy a tó partján három olyan villa áll, amely ismert emberek pihenőhelye volt. Lee Seung-Man Dél-Korea első elnöke és alelnöke, Lee Ki-poong az ötvenes évek közepétől, valamint az általunk Kim Ir Szen néven ismert Kim Il-sung és családja is itt múlatta az időt a negyvenes évek második felében, a Szovjetunióból való visszatérését követően.

Lee Ki-poong villája

Lee Seung-man villájából látható a csodás táj

Az elnök és felesége 1954-től, felépülésétől 1960-ig használta, majd a hadsereg vette használatba és átépítették. 1997-ben aztán az eredeti formájába állították helyre. Ma múzeum, ahogy a másik két villa.

A villa kívülről

Kim Il-sung villája

Mellesleg a koreai drámákat lelkesülten nézők számára nem újdonság, hogy a Hwajinpo part volt az egyik helyszíne az Autumn in My Heart című tragikus szerelmi történetnek, melyben a bájos Song Hye-Kyo körül két szívdöglesztő fickó, Song Seung-hun és Won Bin kering.

A már említett Hwajinpo parttól valamivel délebbre nyúlik el 2 kilométer hosszan a tiszta vizű, homokos strand a Songji part. Mindkét strand remek a családok számára, a gyerekek biztonságosan pancsolhatnak a sekély vízben, s még a nyári csúcsszezonban sincs zsúfoltság. A Songji partnak külön bája, hogy nemcsak a hatalmas Keleti tengerben gyönyörködhet a fürdőző, hanem a Juk sziget, sőt, délre tekintve a legendás Seorak hegység vonulata is feltűnik a messzi távolban.

A megye a sós vízi fürdés után másfajta vízi élményekre vágyóknak is kínál lehetőséget: az Azalea elnevezésű keleti gyógyklinikában lehetőség van alkáli sókban gazdag, 40,9 fokos természetes ásványvízben kezeltetni magukat.

A képen a klinika rémületesen szép épülete és csodásan kivilágított bejárata látható.

A Songjiho partján álló különleges formájú szikla határozottan szebb látvány

Aki időutazásra vágyik, keresse fel Deokmyeong faluban a Dinoszaurusz Múzeumot, ahol a dinoszauruszok korának máig talált legnagyobb madárlábnyoma - a természeti világörökségek között 411-es számon nyilvántartott - és további dinoszaurusz láblenyomatok láthatók.

A Gunbongsa templomban a templestay keretében meg is szállhatunk, s megismerhetjük a buddhista kolostor életét, de egyszerű, párórás látogatást is tehetünk a gyönyörű környezetben fekvő, másfél évezred óta működő templomban.

Talán még az előbbinél is vonzóbb a Hwaamsa templom, amely ugyan csak ezer éves, de gyönyörű fekvése, az onnan nyíló csodás kilátás és rendkívüli csendje és nyugalma utolérhetetlen.

A Hwajinpo alkonyati képével búcsúzunk

Harmadik Korea? Kettőről az egész világ tud, ezek Észak- és Dél-Korea, az 1953 óta hadban álló, csupán egymással fegyverszünetet kötött két testvérnemzet, amelynek határvonalát a Demilitarizált Zónát (DMZ) oly nagy élvezettel látogatják a világ számos tájáról érkező, biztonságos borzongásra vágyó turisták. Számomra ez a jelenség ugyan mindig érthetetlen volt, mert minek odamenni és fotózkodni és majomkodni valahol, amikor az ottaniak számára ez szomorú valóság még akkor is, ha az összes érintett kínosan ügyel a kényes egyensúly fenntartására, a látogatónak meg csak valamiféle perverz csiklandozás. Mindegy, nem érdemes fennakadni rajta hogy szép számmal vannak ilyen embertársaink. Ahogy azon sem szükséges álmélkodni, miért jó azt bámulni, ahogy emberek gyilkolják egymást a mai kor egyes filmművészeti alkotásain, vagy hogy is nevezik ezt a csodás műfajt.

Az egyik, az északi, amelynek rakétafellövései, munkatáborai, kihalt utcái sokakat megrémítenek, némelyeket meg vonzanak, a déli a tévésorozatokkal, popbandáikkal és sík-, sőt, hajlékony képernyős hatalmas tévé képernyőikkel szereznek maguknak egyre nagyobb ismertséget.

A harmadik Korea természeti szépségekben bővelkedő vidék.

Szóval, harmadik Korea. Észak-Korea Kínával határos, a határ túlsó oldalán Csilin tartomány húzódik, amely a valamikori Mandzsúria egyik része volt a háromból. A másik kettő Hejlungcsiang (tartományi székhelye Harbin) és Liaoning (legnagyobb városa Shenyang). Csilin tartományban található a harmadik Korea, amely különös világ, mert városaiban megtalálható a másik két Korea. Hatalmas, déli, amúgy csak Szöulban látható bevásárlóközpontok, kávéházak, velük szemben, illetve mellettük militarizált vidámparkok, jellegzetesen szocreál köztéri szobrok, egyenruhás munkások.

Egy gyors történelmi áttekintés, amelyet érdemes elolvasni, de a türelmetlenebbek át is ugorhatják. Mandzsúria egy saját történelemmel rendelkező földrajzi régió Északkelet-Ázsiában, amelyért utoljára Japán és Kína háborúskodott egymással. Japán 1931-ben megszállta a kínai fennhatóság alatt élő Mandzsúriát, megalakult a Mandzsukuo nevű bábállam. Ezt megelőzően először különböző nomád népek lakták, később több koreai állam, majd a Koreai-félsziget három királyság időszakának legnagyobb területtel rendelkező állama, Kogurjó uralta. Őket követte a Liao Birodalom, majd a dzsürcsik, akik létrehozták a Csin-dinasztiát. Ezután a Jüan-dinasztia, majd a Ming-dinasztia vetette meg itt a lábát. A 16. század végén a dzsürcsik egyik vezetője, Nuharcsi elkezdte a törzsek egyesítését, végül egész Mandzsúria az irányítása alá került. Az akkor már mandzsuknak nevezett dzsürcsik megfelelő szövetségesek választásával egész Kínát elfoglalva megalakították a Csing-dinasztiát, amely azonban nem sokáig volt képes ellenállni az Orosz Birodalom benyomulásának, így először az Amurtól északra fekvő területeket kellett átadniuk, majd további részeket is, aminek eredményeként Kína elvesztette kijáratát a Japán-tengerhez (koreai elnevezés: Keleti-tenger). A 19. század második felében a kelet-kínai vasútvonal megépítésével egyre több han kínai telepedett oda. Az első kínai-japán háború (1894-95) eredményeként Mandzsúra déli része japán befolyás alá került, de később le kellett mondaniuk az Orosz Birodalom javára. Aztán újra jöttek a japánok, hogy egy újabb fordulat következtében 1925-ben a szovjethatalom vegye birtokba a területet. A japánok futottak a pénzük után, hiszen Mandzsúria nyersanyagokban gazdag, termőfölddel bőségesen rendelkező régió, amire sokat költöttek. Többek között ezért következett be 1931 után Mandzsúria japán megszállása. Létrejött Mandzsukuo néven egy bábállam. Ennél a pontnál most abbahagyom az események taglalását, hogy a harmadik Koreáról beszéljek.

Hagyományok - a mandzsu kirigami elbűvölő, az ételek gondosan készítettek, mert tudják, nemcsak az íz, de a látvány is fontos. Látható, hogy a mandzsu tradicionális viseletben keveredik kissé a koreai és a kínai hatás. Kínai hagyomány a köztereken táncolni, tajcsi gyakorlatokat végezni.

Mandzsúria az évszázadok alatt ritkán volt nyugalmas vidék, mégis volt olyan időszak, amikor sokak számára menedéknek tűnt. A 19. század elején árvizek, aszályok, éhínségek és súlyos adók nehezítették a koreaiak életét, ami miatt 1811-ben parasztfelkelés tört ki. Közben 1801-től keresztényüldözés kezdődött, sokan váltak mártírokká - csak 1866-ban nyolcezer katolikust öltek meg - vagy lettek száműzöttek. 1886-ban eltörölték a jobbágyságot, így a körülményeikkel elégedetlen, elkeseredett emberek közül sokan az elvándorlás mellett döntöttek. Egyetlen lehetőség adódott a félszigetről elmenni, észak felé, Kínába, azaz Mandzsúriába. Abban az időszakban Mandzsúria a megépült vasútvonal eredményeként kereskedelmi útvonallá vált, virágzott a gazdaság, munkalehetőség is kínálkozott. Az elvándorlók többsége Korea északi határának túloldalán, Csilin tartomány déli részén, Jenbien (Yanbian) régióban állt meg. 1881 és 1931 között a kezdeti tízezerről négyszázezerre nőtt az ott letelepedő koreaiak száma. Művelésre a nagyrészt lakatlan területen kaptak földet, és neki is láttak becsülettel. Nekik köszönhető hogy a régióban meghonosodott a rizstermesztés. Meg kell jegyezni, hogy a földhöz jutás feltétele volt a mandzsu viselet elfogadása, beleértve a jellegzetes mandzsu hajviseletet is, amely a fej elülső részének borotváltságát, hátul hosszú copfot jelentette. Az elfogadás lényegében a Qing-dinasztia uralmának elfogadását jelentette.

Ropják, de nem elsősorban a fiatalok, hanem a középkorúak. Érdemes figyelni a táncoslábú férfit 0:32-től.

1931-ben Mandzsukuo része lett Csilin tartomány is, és egyben a koreai felszabadító mozgalom központja. Talán sokakat meglep, hogy a mandzsúriai, helyesebben mandzsukuoi japánok elleni polgári ellenállásban résztvevők túlnyomó része etnikai koreai volt. Zhang Zuolin (Mandzsúria hadura) és Henry Puyi (az utolsó kínai császár és a Japán Birodalom idején Mandzsukuo uralkodója) támogatta, vagy legalábbis elfogadta a Japán előtti kapitulálást, az ottélő kínaiak nagy része fejet hajtott. Az ellenállásban kisebb kínai és jóval nagyobb koreai erő vett részt. Kim Il-sung (Kim Ir-szen) is úgy lett naggyá északon, hogy legendák kaptak szárnyra mandzsúriai ellenállásban tanúsított hősi, vezető szerepéről. Az ellenállásban résztvevők jelentős része egyébként valóban kommunista, vagy legalábbis szimpatizáns volt.

 

1945-ben 1,7 millió koreai élt Kínában, ennek 37%-a Jenbienben, Csilin tartomány koreaiak lakta területén. Jenbien 1952 óta koreai autonóm régió, 1955-től koreai autonóm prefektúra. Bár hatszázezer ember hazatért szülőföldjére, megkezdődött 1953-ban a migráció második hulláma. Ennek egyik oka a koreai háború, másik oka a kínai kommunisták szolidaritása Észak-Korea iránt. Mao Ce-tung szerint a kínai emberek számára egy út van, továbbra is határozottan egymás mellett harcolni a koreai néppel - persze ezt nem mostanában mondta.
1990-ig 72,8%-kal nőtt a kínai-koreai lakosság aránya, amikor Jenbient "modell prefektúrának" kiáltották ki. A kilencvenes években a sok erőfeszítés és a rengeteg nehézség után úgy látszott, a kínai-koreaiak elértek a csúcsra: a kínai kormányzat fejlesztési projektre beruházott a régióba 30 milliárd dollárnyi összeget. Ez volt a Nagy Tumen Kezdeményezés (Greater Tumen Initiative, GTI), eredeti nevén a Tumen folyó Területfejlesztési Program, amely Kína, Mongólia, Koreai Köztársaság és az Orosz Föderáció közötti kormányközi, gazdasági és technikai együttműködést jelentett, és a mai napig erősíti a regionális együttműködés a politikai párbeszédet - legalábbis elméletben, mert valójában ez egy fájdalmasan lassú folyamatot jelent.

A tavasz későn érkezik, de azért nagyon szép. A Songhua folyó mentén haladva.

A kínai-koreaiak számára már nem a hely, hanem az identitás a probléma. A kínai-koreaiakat a koreaiak többsége koreainak, a kínaiak legnagyobb része azonban kínainak tekinti. A Dictionary of the History of Chinese Ethnic Minorities szerzője, Min-Dong Paul Lee művében azt magyarázza, hogy a koreaiak Kína északkeleti részéről származnak, akik Korjó bukása után a Koreai-félszigetre települtek át, ám az állítás nem állja meg a helyét, hiszen genetikai vizsgálatok igazolták, hogy a koreaiak szibériai és mongol népek leszármazottai, azaz nem rokonai a kínaiaknak. Az 1800-as évektől megindult migráció nem jelentett integrációt, a kínai-koreaiak továbbra is különálló etnikai csoportot képeznek a kínai társadalomban.

Koreai hagyományok - kínai elemekkel kevert viseletek.

A japgokbap (잡곡밥) náluk is kedvelt étel.

A Korea Times évekkel ezelőtt közölte le Andrei Lankov cikkét, amelyben meglehetősen borús képet fest a jenbieni helyzetről. Míg a kilencvenes években a koreai etnikumú családok túlnyomó része koreai tannyelvű iskolába íratta be gyermekét, a kétezres években az 1996-os szintnek csupán 45,2%-a volt a koreai nyelvű oktatásba beíratott apróságok aránya. A kilencvenes években 4200 koreai tanár tanított, a kétezres években már csak az akkorinak 53%-a tanít, a többiek az iskolabezárások miatt más megélhetést kerestek. A családokban, főként ahol idős családtagok is vannak, továbbra is koreaiul beszélnek, ám a fiatalok, még a koreai etnikumúak egymás közt is, gyakran váltanak kínai nyelvre. A falvakban lakók közül sokan városokba költöznek, ahol kínaiakkal dolgoznak együtt, így kínaiul beszélnek. Egyre több a vegyes házasság, a gyerekek pedig már egynyelvűek lesznek, azaz kínaiul beszélnek. Lankov konklúziója: az asszimiláció megkezdődött, és úgy látszik, megállíthatatlan. Én pedig eltűnődtem. Nincs a világnak olyan része, ahol ne lennének a nagyvárosokban kínai negyedek. Az ezekben élő kínaiak egy része megtanulja ugyan az adott ország nyelvét, de lélekben megmarad kínainak. Vajon a Harmadik Korea lakói csak nyelvükben válnak kínaivá, vagy lassanként elengedik koreai gyökereiket is? Az én szépapám már magyarul beszélt, de írni még németül tudott igazán jól, így a szabadságharcot követően németül fogalmazta meg kifogásait a Habsburg uralkodóval kapcsolatban. Lélekben tehát már magyar volt amikor az anyanyelve még német. Hogy lesz ez a kínai-koreaiak esetében? Lehet-e mindez megfordítva?

 Jenbieni falu.

Az utóbbi években a dél-koreai szórakoztatóipar egy-egy szerep szintjén igyekszik tudomást venni a harmadik Koreáról. Nem tudom, a közös gyökerek és az ebből adódó összetartozás-érzés, vagy az áttelepült kínai-koreaiak kedvéért, esetleg a sorozatok nagyobb nézettségéért történik. Szeretném hinni, hogy az asszimiláció ellenében próbálnak ilyen módon hatni, megcélozva ezzel a kínai-koreai nőket - anyákat - és a fiatalokat. Az eposzi hosszúságú Pure In Heart, avagy Hearts of Nineteen című dél-koreai sorozat főhőse egy Jenbienben felnőtt melegszívű és őszinte leány, aki a szegénységből érkezik Szöulba. Az egyik epizódban az egyik szereplő vidéki lánynak és egyben külföldinek aposztrofálja Yang Guk Hwát, amely a geopolitikához való ragaszkodást, ad abszurdum a lány idegen mivoltát is jelezheti.
A videó drámai epizódot mutat: mire Guk Hwa megérkezik Szöulba, dél-koreai vőlegénye meghal. Kalandjai, boldogulásának története ezután veszi kezdetét.

Jenbien napjainkban nem modell prefektúra, a gazdasági növekedés megállt, a helyiek nagy része nyomorog, a régió Kína, Észak-Korea és Oroszország között illegális tevékenységek központjává vált. Itt csempészik ki a Dél-Koreába igyekvő északiakat, virágzik a prostitúcióra kényszerített nőkkel, illetve a gyógyszerekkel - elsősorban a metamfetaminnal - való kereskedelem. A határ mentén lakók már csak azért sem érezhetik magukat biztonságban, mert meglehetősen gyakori, hogy az éjszaka leple alatt észak-koreai határőrök lopóznak át a két országot elválasztó kerítésen, betörnek egy-egy házba, s miközben élelmiszert, pénzt és egyéb szükségleti cikkeket rabolnak, az ott lakók meggyilkolásától sem riadnak vissza, majd ahogy jöttek, már mennek is vissza a határ túloldalára. Az északiak oldalán száz méterenként vannak őrállások. A gyakori átcsapások miatt a kínaiak sűrítették az őrállásokat, mégis sokan költöznek el a határsávból a nagyobb biztonság és a jobb munkalehetőség reménye miatt.

A képen Nanping határváros. A befagyott Tumen folyó túloldala már Észak-Korea.

Jenbienből valónak tünteti fel magát a Myung Wol the Spy című romantikus komédiában a délen tevékenykedő észak-koreai kém, ezzel fogadtatja el magát, így nem okoz gondot, hogyha nem tűnik a helybeliek szemében tősgyökeres délinek.

1990 és 2000 között a Csilinben élő koreaiak száma csökkent. Ennek több oka van: a kínai viszonyok között is megdöbbentően magas csecsemőhalandóság, a jobb megélhetés reményében visszavándorlás Dél-Koreába és a beolvadás, kínaivá válás.

Napjainkban hozzávetőlegesen kétmillió koreai etnikumú ember él Kínában, közülük a legtöbben a Csilin tartománybeli Jenbien Koreai Autonóm Prefektúrában. Jandzsi-si, a prefektúra fővárosa, amelyben a lakosság több mint a fele koreai. A város forgalmas közlekedési és kereskedelmi csomópont Kína és Észak-Korea között. Sajnálatos módon a város nemcsak az amfetamin típusú kábítószerek útvonalának fontos csomópontja, hanem a helyiek között is nagy a kábítószerfogyasztók száma: 2010-ben a regisztrált kábítószerfüggők száma 2100 volt, de a tisztviselők szerint a tényleges szám ennek ötszöröse vagy hatszorosa lehet.

A New World című bűnügyi mozifilmben négy kínai-koreai bérgyilkos - "jenbien csavargó" - érkezik Jenbienből. Bármilyen meglepő, a sötét drámában ők képviselik a komikumot.
Érkezésük Dél-Koreába.

Az Innocent Steps című romantikus dráma 2005-ben készült. A főszereplő egy Jenbienből érkező tizenkilenc éves lány, aki nővére helyett jön táncot tanulni. A kiöregedőfélben levő valamikori nagy tehetségű, de a jelenben már csalódások és irigy kollégák miatt a táncból kiszorult táncos ha nem is könnyen, de rááll a lány tanítására a közelgő versenyen való indulás és a saját visszatérése reményében. Annak érdekében, hogy a lányt ne utasítsák ki az országból, azonnal házasságot kötnek, így nemcsak a rosszindulatú versenytárs, hanem a bevándorlási hivatal ellenőrei is nehezítik a felkészülést. A naiv fiatal lányt az akkor tizennyolc éves Moon Geun-young játszotta bájosan és igen hitelesen, kiábrándultnak látszó, ám nem éppen megkövült szívű partnerének szerepében Park Gun-hyung vonzó és nagyon rokonszenves férfit alakít.

Kár, hogy a filmben Jenbien csak említés szintjéig szerepel, hasonlóképpen szomorú, hogy a magyar filmfeliratban még a régió neve sincs helyesen írva, nem beszélve arról, hogy érdemes lett volna csillagozva jelezni hogy a név koreaiak lakta kínai területet jelent.

Az Arirang tévécsatorna egy egész dokumentumfilm-sorozatot szentelt Jenbiennek. Reménykedem, hogy a sorozat nemcsak a déli nézők számára volt érdekes, hanem a kínai-koreaiak is nagy számban látták, s ezzel erősödött bennük az összetartozás érzése.
Egy epizód a sokból.

Mint látható, az Arirang bizakodó. Mi pedig nem tehetünk egyebet, mint figyelünk és várunk, és bízunk benne, hogy a kínai kohó nem olvasztja magába a harmadik Koreát, legalábbis nem olyan mértékben, hogy a kínai átlagot messze meghaladóan tanult kínai-koreaiak elfelejtenék anyanyelvüket és gyökereiket.

A poszt már éktelen hosszú, így itt az ideje, hogy befejezzem. Végezetül szeretném megmutatni a Jenbien és Baishan határán található Mennyei tavat, amely minden koreai - és kínai - számára szimbolikus jelentőségű. A tó a világ legmagasabban fekvő krátertava a Pektu-, avagy másik, szintén mandzsu nevén Csangpaj-hegyen, 2744 méteres magasságban. A tó egyik oldala kínai, a másik észak-koreai fennhatóság alá tartozik. Mindkét elnevezés a hóborította csúcsokra utal, az előbbi jelentése "fehér fejű hegy", az utóbbié "állandóan fehér hegy".

Évente tízezrek látogatnak el oda, köztük dél-koreaiak is. A kínai oldalon nagy a turistaforgalom, az észak-koreai kihalt. A hegy történetéről, és a körülötte folyó huzakodásokról itt olvasható egy remek, magyar nyelvű írás.

 Vegyünk búcsút a jenbieni múzeum egyik csodaszép műtárgyával.

Régen láttam ennyire beteg üzenetű drámát, mint amilyen a 2012-es Fashion King. Türelmesen - néha ugyan ingerülten - néztem a történet indokolatlan csavarásait. Azt reméltem, hogy csak szokatlanul hosszan tartó kanyarok ezek a csúcs eléréséhez, a katarzishoz vezető úton.

Előrebocsátom, hogy az elkövetkezőkben spoilert is írok.

A főhős, Young-gul (Yoo Ah-in) egy mélyről induló, de tehetséges divattervező, azaz a másolatok királya. A film első részében ügyesen használja fel az üzletben az alvilágban szerzett tudást, később azonban ez már eltűnik, mint a hófoltok a tél végi napsütésben. Középtájt az események zavarossá válnak, nyomokban érzékelhető, hogy Young-gult elvakította a pénz, de a szegény néző ennek ellenére azt várja, hogy az elején tapasztalható harci kedv feléledjen benne amikor támadás éri. Hiszen ő maga beszél róla: nem baj, ha elveszíti a megszerzetteket, majd újrakezdi.

A ragyogó tehetségű Ga-young (Shin Se-kyung) szerepeltetése az elején azt sugallja, Young-gul és az ő párosa, a kettőjük tehetsége úrrá lesz a pénzes, de csekély spiritusszal rendelkező Jae-hyukon (Lee Je-hoon). A néző azt is várja, hogy a gaz Jo asszony megbűnhődik.

Ebből azonban semmi nem lesz.

A szegény leányzó csapódik erre, csapódik arra, s bár furcsa módon, egy-egy percig azt igyekeznek elhitetni az emberrel, hogy ő egy erős, a mások akaratával szembeszálló ifjú nő, a valóságban csak sodródik. A húsz részben összesen talán ha kétszer-háromszor mond ellent annak, akivel beszél. Érthetetlenül lagymatag. Ezt erősíti az is, hogy a színésznő sem áll a helyzet magaslatán, legfőbb színészi eszköze a lebiggyedt száj, és a könnyes szemek. Őszintén sajnáltam a két pasit, hogy egy ilyen gyenge színésznő oldalán kell lelkesült szerelmest játszaniuk.

Négyperces ízelítő Shin Se-kyung eszköztárából.

A színésznő egyébként nemcsak ebben a drámában volt harmatosan gyenge, sőt idegesítő: nemrég láttam a When a Man Loves című sorozatot, amelyben partnere, Song Seung-hun emlékezetes volt. De még nála is sokkal nagyszerűbb játékot láttam az utóbbi időben jogosan vezetőszínészként foglalkoztatott, a When a Man Loves-ban támogató színészként megjelenő Yeon Woo-jintől. Shin Se-kyung számára tehát nincs mentség.

Megjegyzendő, hogy a két férfi főszereplő, bár tudnának jobbak lenni - elég ha Yoo Ah-in elismerésreméltó Secret Love Affair-beli alakítását említem, de Lee Je-hoont is láttuk igen jónak - mégsem képesek túl sokat mutatni a zavaros történet nem eléggé kimunkált karakterei miatt.

A gazdag fiú, aki végig akaratgyenge, a végén olyasmiket tesz, ami első pillanatban meglepőnek tűnik. Hiszen amikor oka lenne megtorolni, nem képes megtenni, amikor azonban már nyeregben érezhetné magát, enyhén szólva eltúlzott cselekedetre szánja el magát. Ez a szál az, ami pszichológiailag alátámasztott. A srác lelki és fizikai terrort kénytelen elviselni anyja és apja részéről, aminek eredményeként végül azonban nem a szülei ellen lázad fel, hanem kihasználja a lehetőséget, és megszabadul riválisától.

Az üzenet nagyon beteg: nem ér semmit a tehetség, mert a pénz és a gátlástalanság győzni fog. Erkölcsi megtisztulás tehát nincs. Elég baj, hogy az élet gyakran ezt tanítja, nem kellene a filmeknek is ezt erősíteniük.

Néztem már jó néhány olyan sorozatot, amelynek végén azt mondtam: kár volt az időért, mert semmitmondó, gyenge alkotás volt. Ebben az esetben a dolog sokkal súlyosabb: amit kapunk, az árt mindenkinek, de a pénz mindenek felettiségével megbolondított szerencsétlen koreaiaknak különösképpen.

A gyereknapot a világ számos országában megtartják, időpontja más és más. Dél-Koreában hagyományosan május ötödike az a nap, amikor a szülők elindulnak csemetéikkel - jó esetben több is van - és a szabadban töltik a napot. Többnyire kirándulni viszik az apróságokat, vagy a vidám parkba. Dél-Koreában a gyerek érték. Kevés gyerek születik, a szülők előre megtervezik születendő csemetéjük jövőjét, még azt is, melyik neves egyetemre fogják/tudják majd beíratni.

A fényes jövőt abban látják, hogy a gyerek diplomát szerez lehetőleg valamelyik külföldi egyetemen, amelynek költsége nagy, ezért sokszor csak egy gyerek taníttatását tudják vállalni. Ez persze a népesség elöregedését és fogyását eredményezi. A napokban döntött róla a dél-koreai kormányzat, hogy tovább növeli a második gyerek megszületését követő állami támogatás összegét. Nem kell elsápadnunk az irigységtől, a támogatás jó esetben nem haladja meg a nálunk érvényben lévőt, csak más rendszer szerint adják. A gyerek egyéves koráig a havi átlagkereset 40%-át kapják.

A család egy, avagy két zsenge tagja a szülők és a nagyszülők büszkesége. Óvják őket, igyekeznek mindent megadni nekik, de nem ész nélkül. Koreai utazásunk alkalmával öröm volt látni, hogy a kisiskolás, vagy akár már az óvodáskorú gyerekek milyen harmonikusan illeszkednek be a családba és a tágabb környezetbe. Nem hallottunk hangos szót, sem a magát földhöz verő gyerek hisztijét. A Csangdokkung palota (Changdeokgung, 창덕궁) kertjében szemtanúi voltunk egy család nagyobbik, talán nyolc éves, valamiért engedetlenkedő fiúgyermeke fegyelmezésének. Az apa angyali türelemmel, szép szóval, de határozottan és halkan szólt rá fiára, miközben a legfeljebb három éves másik gyereket igyekezett a babakocsiba beültetni. Látszott, hogy szeretetteljes kapcsolat fűzi őket össze, amelyben a gyerek nem nő az apa fejére, de nincs szükség hangos szóra, netán tettlegességre sem: a gyerekek ismerik, kicsi koruk óta tanulják az együttélés szabályait, elég emlékeztetni őket a tudott dolgokra.

Hogy a koreaiak mennyire büszkék utódaikra, azt a szöuli metróban tapasztaltuk. A négyévesnél nem idősebb, szépen felöltöztetett kislány nagyszüleivel utazott. Amikor látták elragadtatott mosolyunkat a kis tündér láttán, a nagyapa lehajolt, valamit mondott a kicsinek, aki felénk fordulva koreai módra meghajolt és vékonyka hangján köszöntött minket. Ezt követően a mosoly persze egyre szélesebb lett az arcunkon, és alkalmunk volt látni a nagyszülők büszke mosolyát is. Amikor kiszálltak, a kislány visszafordult és integetett nekünk.

Jártunkban-keltünkben sok gyereket láttunk. A szöuli Koreai Nemzeti Múzeum önkiszolgáló éttermében megcsodálhattuk az anyjukkal ebédelő gyerekeket. Míg az anya a kisebbet próbálta etetni, a nagyobbacska maga ügyeskedett, a tálcát maga vitte az edénygyűjtőhöz. Ott sem volt nyafogás, nyoma sem volt a nálunk gyakran tapasztalt elkényeztetettségnek. A múzeumban azonban nem ez volt a legnagyobb élményünk. A dél-koreaiak tudnak valamit, amit mi még nem. A múzeumok ott ugyanis nem a szigorú némaság helyszínei. A kisiskolások múzeumi osztálykirándulása nyilvánvalóan kedvelt szórakozás, pedig nemcsak bámészkodni kell, hanem a tanár által adott feladatokat kell kicsi csoportokra osztva elvégezni. Megkeresni egy-egy kiállított tárgyat, avagy angol tudásuk bizonyítására szóba elegyedni külföldről érkezett látogatókkal. A gyerekek pedig élvezték a feladatot. Igaz, nem várták el tőlük, hogy lábujjhegyen sétáljanak a művészet templomában. Szabad szaladgálni, beszélgetni, nevetgélni. Három kislegény nyargalva érkezett Kim Hong-do képe elé, boldogok voltak, hogy sikeresen megtalálták. Másik csoport izgatottan szólított meg bennünket, a hangadó és persze legbátrabb egy kislány volt, talán tízéves. Angol kérdéseik nem előírt szövegek voltak, csak olyan egyszerű gyerekkérdések. 

A gyerekek nem vattába csomagolt babák: Busanban betértünk egy családi vállalkozásban működő vendéglőbe, ahol az anya a szakács, az apa szolgál fel, és az értelmes tekintetű - szüleire hasonlító - tízévesforma kissrác segít szüleinek, ha kell terít, ha kell, szülei drága pénzén megszerzett angoltudását elővéve tolmácsol apja és a külföldiek között. Gyerekek: nem angyalok, vidámak és olykor csibészkednek.

Arrafelé a nagyobb testvér úgy ügyel kisebb testvérére, mintha az anyja lenne. A testvérek szeretik egymást, egymás kezét fogva ballagnak, de a vattacukorevés is közös élvezet,

Közben ne feledkezzünk meg az északi testvérekről sem. A felvételen megmutatják, milyen jó gyereknek lenni Észak-Koreában. Lehet a gyerek nyuszi, de talán még jobb, ha időben elkezdeni a fegyverrel való ismerkedést. Felnőve legalább tíz évig úgyis a fegyver lesz a legközelebbi hozzátartozójuk.

Az észak-koreai gyerekek szórakozásában élők a hagyományok. 0:25-től a ssireum (씨름), a koreai birkózás látható. Nagyon ügyesek!

A gyereknap alkalmat ad a sokat dolgozó szülőknek, hogy zavartalan napot töltsenek csemetéikkel. Nemcsak a gyerekek tanulnak eközben szüleiktől, hanem fordítva is. A kicsik megmutatják a pénzkeresetbe belekényszerült felnőtteknek, hogy nem kellenek nagy dolgok a boldogsághoz. Elég hozzá a virágzó fákra rácsodálkozni, a természet többi csodáját észrevenni. Elég egy fagylalt, vagy vidám szaladgálás a napsütötte réten.