A gyereknapot a világ számos országában megtartják, időpontja más és más. Dél-Koreában hagyományosan május ötödike az a nap, amikor a szülők elindulnak csemetéikkel - jó esetben több is van - és a szabadban töltik a napot. Többnyire kirándulni viszik az apróságokat, vagy a vidám parkba. Dél-Koreában a gyerek érték. Kevés gyerek születik, a szülők előre megtervezik születendő csemetéjük jövőjét, még azt is, melyik neves egyetemre fogják/tudják majd beíratni.
A fényes jövőt abban látják, hogy a gyerek diplomát szerez lehetőleg valamelyik külföldi egyetemen, amelynek költsége nagy, ezért sokszor csak egy gyerek taníttatását tudják vállalni. Ez persze a népesség elöregedését és fogyását eredményezi. A napokban döntött róla a dél-koreai kormányzat, hogy tovább növeli a második gyerek megszületését követő állami támogatás összegét. Nem kell elsápadnunk az irigységtől, a támogatás jó esetben nem haladja meg a nálunk érvényben lévőt, csak más rendszer szerint adják. A gyerek egyéves koráig a havi átlagkereset 40%-át kapják.
A család egy, avagy két zsenge tagja a szülők és a nagyszülők büszkesége. Óvják őket, igyekeznek mindent megadni nekik, de nem ész nélkül. Koreai utazásunk alkalmával öröm volt látni, hogy a kisiskolás, vagy akár már az óvodáskorú gyerekek milyen harmonikusan illeszkednek be a családba és a tágabb környezetbe. Nem hallottunk hangos szót, sem a magát földhöz verő gyerek hisztijét. A Csangdokkung palota (Changdeokgung, 창덕궁) kertjében szemtanúi voltunk egy család nagyobbik, talán nyolc éves, valamiért engedetlenkedő fiúgyermeke fegyelmezésének. Az apa angyali türelemmel, szép szóval, de határozottan és halkan szólt rá fiára, miközben a legfeljebb három éves másik gyereket igyekezett a babakocsiba beültetni. Látszott, hogy szeretetteljes kapcsolat fűzi őket össze, amelyben a gyerek nem nő az apa fejére, de nincs szükség hangos szóra, netán tettlegességre sem: a gyerekek ismerik, kicsi koruk óta tanulják az együttélés szabályait, elég emlékeztetni őket a tudott dolgokra.
Hogy a koreaiak mennyire büszkék utódaikra, azt a szöuli metróban tapasztaltuk. A négyévesnél nem idősebb, szépen felöltöztetett kislány nagyszüleivel utazott. Amikor látták elragadtatott mosolyunkat a kis tündér láttán, a nagyapa lehajolt, valamit mondott a kicsinek, aki felénk fordulva koreai módra meghajolt és vékonyka hangján köszöntött minket. Ezt követően a mosoly persze egyre szélesebb lett az arcunkon, és alkalmunk volt látni a nagyszülők büszke mosolyát is. Amikor kiszálltak, a kislány visszafordult és integetett nekünk.
Jártunkban-keltünkben sok gyereket láttunk. A szöuli Koreai Nemzeti Múzeum önkiszolgáló éttermében megcsodálhattuk az anyjukkal ebédelő gyerekeket. Míg az anya a kisebbet próbálta etetni, a nagyobbacska maga ügyeskedett, a tálcát maga vitte az edénygyűjtőhöz. Ott sem volt nyafogás, nyoma sem volt a nálunk gyakran tapasztalt elkényeztetettségnek. A múzeumban azonban nem ez volt a legnagyobb élményünk. A dél-koreaiak tudnak valamit, amit mi még nem. A múzeumok ott ugyanis nem a szigorú némaság helyszínei. A kisiskolások múzeumi osztálykirándulása nyilvánvalóan kedvelt szórakozás, pedig nemcsak bámészkodni kell, hanem a tanár által adott feladatokat kell kicsi csoportokra osztva elvégezni. Megkeresni egy-egy kiállított tárgyat, avagy angol tudásuk bizonyítására szóba elegyedni külföldről érkezett látogatókkal. A gyerekek pedig élvezték a feladatot. Igaz, nem várták el tőlük, hogy lábujjhegyen sétáljanak a művészet templomában. Szabad szaladgálni, beszélgetni, nevetgélni. Három kislegény nyargalva érkezett Kim Hong-do képe elé, boldogok voltak, hogy sikeresen megtalálták. Másik csoport izgatottan szólított meg bennünket, a hangadó és persze legbátrabb egy kislány volt, talán tízéves. Angol kérdéseik nem előírt szövegek voltak, csak olyan egyszerű gyerekkérdések.
A gyerekek nem vattába csomagolt babák: Busanban betértünk egy családi vállalkozásban működő vendéglőbe, ahol az anya a szakács, az apa szolgál fel, és az értelmes tekintetű - szüleire hasonlító - tízévesforma kissrác segít szüleinek, ha kell terít, ha kell, szülei drága pénzén megszerzett angoltudását elővéve tolmácsol apja és a külföldiek között. Gyerekek: nem angyalok, vidámak és olykor csibészkednek.
Arrafelé a nagyobb testvér úgy ügyel kisebb testvérére, mintha az anyja lenne. A testvérek szeretik egymást, egymás kezét fogva ballagnak, de a vattacukorevés is közös élvezet,
Közben ne feledkezzünk meg az északi testvérekről sem. A felvételen megmutatják, milyen jó gyereknek lenni Észak-Koreában. Lehet a gyerek nyuszi, de talán még jobb, ha időben elkezdeni a fegyverrel való ismerkedést. Felnőve legalább tíz évig úgyis a fegyver lesz a legközelebbi hozzátartozójuk.
Az észak-koreai gyerekek szórakozásában élők a hagyományok. 0:25-től a ssireum (씨름), a koreai birkózás látható. Nagyon ügyesek!
A gyereknap alkalmat ad a sokat dolgozó szülőknek, hogy zavartalan napot töltsenek csemetéikkel. Nemcsak a gyerekek tanulnak eközben szüleiktől, hanem fordítva is. A kicsik megmutatják a pénzkeresetbe belekényszerült felnőtteknek, hogy nem kellenek nagy dolgok a boldogsághoz. Elég hozzá a virágzó fákra rácsodálkozni, a természet többi csodáját észrevenni. Elég egy fagylalt, vagy vidám szaladgálás a napsütötte réten.
