Áprilisban a városlakó már vágyik ki a fák közé, ezért nekiindultunk. Sikerült kiválasztanunk azt a napot, amikor esőre állt az idő, de induláskor úgy látszott, elvonult a veszély.
Az eső valóban csak Pilisszentkeresztnél kezdett esni, a hegytetőn is csak visszafogottan üdvözölt minket. A Rezső kilátó felé indultunk, s nagyjából félúton kezdett zuhogni. Rendes gazda ilyenkor elővarázsolja a blöki esőkabátját, mert legalább ő ne ázzon, ha már magam ezt teszem. Hátizsák le a sárba, a sűrűn érkező áldás közben így ráügyetlenkedni az ebre az esőkabátot, nem éppen örömteli feladat, de azért sikerült. Mentünk tovább. Az eső azonban semmi jelét nem mutatta, hogy el akarna állni, sőt. Így kénytelen-kelletlen, menekülőre fogtuk.
Mire a turistaházhoz értünk, a hajamból vígan csöpögött a víz, úgyhogy beóvakodtunk a turistaház söntésébe, ahol egy békés, fiatal srác megnyugtatott: be lehet vinni az ebet. Rajtunk kívül egyébként egy lélek sem volt. Ez amúgy az egész minikirándulásra jellemző, amely méltón példázza nemcsak azt, hogy hétköznap, iskolaidőben Dobogókőre menni érdemes, hanem azt is, hogy akinek egy kis sütnivalója van, nem olyankor megy, amikor lóg az eső lába.
A söntésben azonban meleg teával és méretes, töltelékkel teli barackos-mákos pitével vigasztaltam magam. A blöki már annak is örült, hogy az utált esőkabát lekerült róla. Némi ingerültség maradhatott benne, mert a láthatóan helybéli, vadász vagy erdész külsejű érkezőt dühödten ugatta, csak úgy zengett a nagy hodály.
Nem kellett több mint tíz perc, odakint felderengett a nap. Na hétágra nem sütött, csak éppen annyira, hogy felcsillantsa bennünk a reményt, nem kell a négy fal között kivárnunk a legközelebbi, azaz majdnem két óra múlva érkező buszt.
Így aztán útnak eredtünk, s nem bántuk meg. Az eb az élre állt - erdőn-mezőn így szokta - és ballagtunk. Őkelme minden leágazó ösvényen elindult volna, minden lehető helyen mélyen befúrta hosszú orrát az avarba. A városi körülmények között meglehetősen kényelemszerető jószág, aki kisebb esőnél gyors pisilést követően teljes határozottsággal fordul a kapu felé, itt rá se hederített a kissé hűvös szélre, a sáros útviszonyokra: ment!
Az a gyanúm, a szagok mindenért kárpótolták. Az én örömöm a csönd volt, a fák, a madarak hangja, és a tavasz első virágai.
A legszebb közülük a pirosló hunyor, amelynek a szakirodalom szerint minden része mérgező, ezért hiába gyógynövény, manapság már csak az állatgyógyászatban alkalmazzák, de ettől eltekintve is bolondság lenne hozzányúlni, hiszen így, természetes helyén a legszebb. Mellesleg védett.
A fák között sűrűn nyílt a keltike, a mellékelt ábra mutatja hogy lilás és fehér virágú példányok egyaránt.
Az alábbi képen talán a salátaboglárka egyik képviselője, de ezért nem vállalom a felelősséget. Sajnos a kérdésben meglehetősen tájékozatlan vagyok.
És persze ibolya is, sokfelé, nagy foltokban.
A Mária kegyhelyen hóvirágot is láttunk, igaz csak két virágot, elnyílóban.
A nagykilátóról lenézve a hegyek még kopárak, a fák lombtalanok voltak, a levegő azonban tavaszillatú.
A séta elkényelmesedett tagjainknak igazi felüdülés volt, el is fáradtunk a végére, bár a blöki a buszra várva még nézett rám: miért állunk, miért nem megyünk el erre... vagy inkább arra? A buszon az ölembe vettem, hadd tegye, amit úgy szeret: nézelődni kifelé az ablakon. Meg is tette, de pár perc után összegömbölyödött egy rövid szundikálásra, hogy a HÉV-nél már újra megelevenedjen. A házunkig vezető úton még gyorsan elolvasott minden fontos üzenetet, majd a lakásban oldalára feküdt és aludt. Biztos vagyok benne, hogy álmában megint az erdőben szedte kurta lábait.
Aki teheti, csukja be a gépet, hagyja maga mögött a várost, és menjen kirándulni!
