Suk Chang Woo addigi élete 30 éves korában, 1984-ben hirtelen véget ért. A villamosmérnökként dolgozó férfit huszonkétezer voltos áramütés érte, ami nem került az életébe, de mindkét karját és két lábujját amputálni kellett. Azokban az időkben, álmában szabadon mozdította karjait, lábujjait, aztán felébredve újra a szomorú valóság kerítette hatalmába. Hónapokon át uralta életét a kétségbeesés, a depresszió, amikor egy nap felesége felébresztette ebből a sötét állapotból.

Ugye szeretnél újra horgászni? - kérdezte.

A szeretetteljes biztatás eredményeként elszánta magát a művégtagok készíttetésére.

Nem sokkal később fia rajzfeladatához kérte segítségét. Kis habozás után a fiú füzetébe egy madarat rajzolt. Onnan kezdve rendszeressé váltak apa és fia közös rajzolásai.

Aztán hihetetlen életerővel újrakezdte az életét. Segítője volt a pozitív életszemléleten felül, a mellette álló szerető feleség és gyermekei. Balesetéből felépülve mesterséges karokat kapott, s nem csupán azt tanulta meg, hogyan használhatja azokat hétköznapi teendőihez, hanem alkotni is képes lett segítségükkel.

Munkájában a kar, csukló, kéz mozdulatai mellett, vagy talán azok valamelyes pótlására a váll, sőt az egész test mozdul. Kereste a formát, amely célt adhat a továbbiakra, míg végül a koreai kalligráfiára rátalált.

Dacolva testi korlátaival, a tus, ecset és papír segítségével azóta a korábban számára annyira fontos mozgást örökíti meg.

Érzékenységét jelzi, hogy a két kampóval, amelyek a kezeit helyettesítik, képes megkülönböztetni a hanji, azaz a fehér eperfa rostjaiból készült papír elő- és hátoldalát.

Jjagnun írt nekünk régebben egy rendkívüli posztot, amely nyilván nemcsak rám, hanem sokakra gyakorolt nagy hatást. A koreai szájjal-lábbal festők lelkierejének megmutatása példát ad nekünk, egészséges embereknek.

Felébreszt, észhez térít.

Hiszen a legrosszabbnak tűnő helyzetből is fel lehet állni, az is tartogat örömöt.

Ezek az óriási hátránnyal élő emberek tanítanak meg minket arra, soha nem szabad feladnunk. Kevesen vannak, akiknek élete útelágazások nélkül zajlik. Sokan egész egyenesen zsákutcában találják magukat. Suk Chang Woo példáján okulva megállapíthatjuk, még a zsákutcában is feltűnhet egy pislákoló fény, amit követve, bizakodva és minden erőnket összeszedve megtalálhatjuk az onnan kivezető aprócska ösvényt.

Két és fél évvel ezelőtt bátran, vagy inkább kissé elbizakodottan belevágtam Choi Min Sik egyik régi filmje feliratának, a Springtime-nak lefordításába. A filmről akkor már írtam itt a blogban. 

Decemberben biri66 blogjában felfedeztem, hogy készített fordítást a színészzseni másik két filmjéhez. Kedvességének hála, meg is nézhettem mindkettőt. Aztán beszélgettünk Choi Min Sikről. Közben nekiálltam a május végén letöltött, de le nem fordított Himalaya, Where the Wind Dwells c. 2009-es, különös hangulatú Choi Min Sik-féle filmnek, amelyet Biri átidőzített, lektorált és javított. Erről a filmről is írtam, itt.

A beszélgetés azonban a Himalája után is folytatódott. Tudniillik Biri közben megnézte a Springtime-ot, és azzal a javaslattal állt elő, hogy átnézi, javítja a több sebből vérző magyar feliratot. A gondolatot tett követte, így most a korábbinál sokkal pontosabb, nyilvánvalóan élvezhetőbb felirattal nézheti meg újra az, aki korábban látta. Aki számára még ismeretlen volt, az pedig Biri jóvoltából elsőre egy nagyszerű feliratú alkotást fog látni.

Biri blogjában az Amikor eljő a virágzó tavaszról (Springtime), illetve a magyar felirattal látható Choi Min Sik filmekről olvashattok egy-egy posztot.

A film megérdemelte a rendezettre és pontosra csiszolt szöveget. Bár korábban már többször láttam, igazi élmény volt újra megnézni. Choi Min Sik ebben is nagyszerű. Ő azon kevesek közé tartozik, akiknek egy-egy filmjét nézve nem a színészt látjuk, mert ő olyankor nincs jelen. Ahogy az Amikor eljő a tavaszban ő nem más, mint Hyun-woo, a trombitás, a tanár, aki minden csinnadratta nélkül adja át tudását a zenéről, az életről. A fiúk meg figyelnek és okulnak. Lassanként pedig hinni kezdenek abban, hogy képesek lesznek megmutatni tudásukat. Újrakezdés ez a számukra, de a tanáruk számára is. A tanáruktól kapott szeretet ugyanis bennük is szeretetet ébreszt. Így, a szeretet által adnak egymásnak hitet a folytatáshoz.

Choi Min Sik pedig... Hogy mit tud ő? Nézzétek meg 1:29:37-től! Az a fickó a hátával úgy tud játszani, ahogy rengeteg színész még az arcával sem. De figyeljétek a fiúkat is, elsősorban a kis Jae-Ilt (Lee Jae-Eung). Az ifjú legény azóta már további filmek szereplője is volt, nem véletlenül.

A 2004-es koreai és egy 1996-os angol film különös egybecsengést mutat. Ne rémüljön meg senki, szó sincs valamiféle plágiumról. Az angol Fújhatjuk! (Brassed Off) c. alkotásra gondolok, amely egy bányászvárosról és annak zenekaráról szól. A zenekar vezetője, Danny (Pete Postlethwaite) minden erejével azon van, hogy a zenekart fellelkesítse, illetve felkészítse a londoni versenyre, ahol a közben megbetegedett Danny nélkül lépnek fel. A pódiumon pedig nem más zene szól, mint az, amit az Amikor eljő a virágzó tavasz egyik jelenetében fúj a zenekar, akarom mondani a fúvósegyüttes, Edward Elgar Ünnepi induló Nr. 1. Kíváncsi lennék, vajon a rendező és forgatókönyvíró Ryoo Jang-ha ismerte-e az angolt filmet, volt-e annak szerepe a sajátjának létrejöttében.

Ne hagyjátok ki!

A felirat és biri66 kiegészítője innen és innen tölthető le.

A szöuli japán nagykövetség épületével szemközt látható ez a szelíd és szomorú nőalak. A szobor a harmincas és negyvenes években szexrabszolgaságra kényszerített koreai nőknek állít emléket, s egyben folyamatos lelkifurdalást okoz az ott jövő-menő japán diplomatákban. Japán ugyan hivatalosan berzenkedett a szobor felállítása miatt, de hiába. Miközben a japánok a szobor eltávolítását szerették volna, amely szerintük a megbékélést, a két ország közötti viszony javításának koreai szándékát jelezte volna, a koreaiak egy része további szobrok állítása mellett kardoskodott. Az elmúlt években rendszeresen ismétlődő tüntetések zajlottak, amelyek bocsánatkérést és kárpótlást követeltek a japán háborús bordélyokba kényszerített fiatal nők számára. Közülük ma már alig élnek többen, mint ötvenen.
A magányosan ülő lány, a mellette üresen álló szék jelképezi a tönkrement nők tragikus életét, akik múltjuk miatt egyedül, család nélkül élték le életüket.

Valami különös véletlen folytán Dél-Korea ma élő legnagyobb filmszínészének, Choi Min Siknek egyik filmjéhez eddig nem készült magyar felirat. Pedig a film több szempontból érdekes. A színhely Nepál, ő a filmben az egyetlen koreai szereplő, eltekintve az első néhány perctől, amikor átfut a színen pár koreai.

A karizmatikus színész hazájában arról is ismert, hogy - József Attila után szabadon - nem fogja be pörös száját. 2006-ban több színésztársával együtt tiltakozott a koreai filmek vetítési kvótájának csökkentése miatt, majd három évre önkéntes száműzetésbe vonult. Addigra már túl volt a számára világhírt hozó Old Boy-on és a Failanon. A három év alatt színházi előadásokban játszott. 2009-ben a Himalájával tért vissza a filmek világába.

Choi (Choi Min Sik) elveszti állását és válságba kerül az élete. Szenved a magánytól, mert felesége és gyermeke külföldön élnek.

December 26-án megkezdődött Harbinban az idei nemzetközi jégfesztivál és verseny. A város, amely ma az észak-kínai Heilongjiang tartomány fővárosa (korábban Mandzsúria része volt) a rendkívül hosszú és hideg telekről nevezetes. A fesztivált évtizedek óta minden télen megrendezik, és az időjárás sosem hagyta cserben a készítőket.

Harbin multikulturális város, amelyben keveredik a hagyományos kínai Han kultúra, a mandzsu és az orosz hagyományokkal. Számunkra azért különösen érdekes, mert ezen a vidéken meglehetősen nagy a koreai etnikumú lakosság (a legtöbben a Heilongijang tartománytól délre elterülő Yanbian Koreai Tartományi Prefektúrában élnek). 

Amikor tehát a harbini jégfesztivál képeit nézzük, nagy valószínűséggel koreai etnikumú embereket is látunk a szobrok csodálói között.

A fesztivál ideje alatt két fő kiállítás látható. Az egyik a Sun szigeti Jég és Hó Világ néven, a másik a Songhua folyó túloldalán fekvő városban. Az óriási szobrok számára ebből a folyóból nyerik a szükséges jeget.

A hószobrok készítése nem gyerekjáték: számos daru emeli magasba a jégtömböket.

Az alkotók és az alkotások csodálói - sokan már a szobrok készítését is nézik - dacolnak a mínusz 20 fokot meghaladó hideggel, de megéri. A város ezekre a hetekre jeges csodaországgá válik.  

Alkonyatkor azután színes égőkkel világítják meg belülről a jégcsodákat.

Fogalmam sincs, ki is Dowon Choi, azonkívül hogy Szöulban él, gyenge az angoltudása, csodás fotókat készít és a Sony World Photography Awards egyik nyertese volt. Véletlenül bukkantam a képeire és most megosztom veletek. Talán nem bánja, ha hazájától ilyen távol eső helyen megjelennek ezek a fotók. Ismeretlenül is köszönöm neki az élményt. 

Ez a fiatal srác egyszer, talán nem is sokára, sokkal ismertebb lesz, mint most.

 További nagyszerű fotói itt és itt.

Úgy vélem, a másik emberben meglátni igazi önvalóját, kivételes és egyben csodálatos kegyelmi állapot. Nem azt, amit a szemünkkel látunk, fülünkkel hallunk, hanem azt, ami az emberben ott van mélyen, amit egész élet munkájával igyekszik kibontani magából. (Ennél csak egy gyönyörűbb van, amikor a dolog kölcsönös. Az maga az álom.) A hétköznapi ember ezt meglátni csak ritkán képes. Hiszen még önmagunkat sem ismerjük eléggé. Biztosan vannak olyan magasan rezgő embertársaink, akik számára ez nem csak egy-egy alkalommal sikerül. Megvallom, én nem értem el az emelkedésnek ezt a fokát. Mégis, amikor megéltem ilyet, az megvilágította az utamat. Ráébresztett, mi felé kell haladnom. Hálát adok érte azoknak, akik segítettek, tanítottak ezt meglátnom.

A gyarló ember azonban hiába tudja az utat, sokszor mégis letéved a helyes ösvényről. A fény ott libeg a távolban, de olyan nehéz úgy haladni, hogy ne tévessze szem elől az ember. Azonban törekedni kell, sosem szabad feladni. Bízni kell, bármilyen nehéz is olykor.

El kell jutni a fénybe.

Az advent és a karácsony különösen szép időszaka az évnek, és talán a leginkább kínálja a lehetőséget a fény meglátására.

Békés, boldog karácsonyt, és a fénybe érés gyönyörű élményét kívánom minden idelátogató olvasónak.

A film, aminek magyar feliratát most karácsonyi ajándékként átnyújtom nektek, nem karácsonykor játszódik, de mégis karácsonyhoz illő. Megmelengeti a szívünket, és olyasmit tanít, amire nagy-nagy szükségünk van.

Az An, avagy az Édes babpaszta az ember és a természet gyönyörű kapcsolatáról, a szívvel végzett munka öröméről, az egymás iránti tiszteletről és szeretetről szól. Korábbi botlása után egy kicsike dorajaki boltot működtető negyvenes éveiben járó férfi, egy tizenéves lány és egy hetvenes évei közepét taposó idős asszony története. A férfi és a lány szeretettel fordul a nagymama korú asszony felé. Mindketten életre szóló ajándékot kapnak Tokue-től. Lassú folyású film ez, olykor akár unalmasnak is tűnhet. Aztán rájövünk, békességet és szeretetet sugároz. A rendező, Naomi Kawase a társadalom peremére szorult három ember szép történetét mutatja meg nekünk. A főszerepekben a három különböző generációt képviselő ember összhangja, szeretete példamutató. Tokue, akinek soha nem lehetett gyermeke, anya és nagymama lesz: Sentaro-t fiaként, Wakanát unokájaként szereti, ők pedig viszonozzák érzéseit. Tokue átadja nekik évtizedek alatt összegyűjtött tapasztalatait életről, fákról, madarakról, ők pedig nyitott szívvel fogadják. Nagy tanulság rejtőzik a filmben: milyen könnyen sikerül elfogadtatni a csöndesen, türelmesen átnyújtott tudást. Míg igazunk erőteljes és hangos bizonygatása többségében ellenállást szül, az alig rebbenő szavak célba találnak. Ezt is meg kell tanulnunk. A szerepeket játszó színészek a szívünkbe lopják magukat. Kedves a Wakanát alakító Uchida Kyara, aki mellesleg az idős asszonyt játszó Kiki Kirin férjének unokája. Tökéletes alakítást látunk a hallgatag Sentaro-t megformáló Nagase Masatoshitól.

A film főszerepét, az elfogadó, gondoskodó, a természettel különös harmóniában élő Tokue-t a Japánban legendaként számon tartott Kiki Kirin játszotta el. A 73 éves hölgy rendkívül eredeti és tiszteletreméltó egyéniség. Félévszázadot meghaladó pályafutása alatt több mint 100 televíziós és mozifilmben játszott szerepet, de elmondása szerint már nem emlékszik rájuk, és ennek nem valamiféle demencia áll a hátterében. Amikor egy film forgatása befejeződik, ő lezárja az alakított karaktert. Talán meghökkentő, de elmondása szerint a színészetet azért kezdte, sőt azért folytatta 45 éven keresztül, mert kezdetben nem talált más állást. Így a működésének első 45 évében készült filmekért nem vállal felelősséget. Az utóbbi tíz évben azonban szenvedélyévé vált a színjátszás, így az ezalatt játszott karakterekért felelősnek érzi magát.
Az An (Sweet Bean) c. film főszereplője azt képviseli, hogy az embernek koncentrálnia kell arra, ami fontos az életében. Azt a lehető legjobban kell csinálnia. Kiki Kirin egy interjúban huncut mosollyal az arcán azt mondta: ha ennek szellemében élt volna, akkor sokkal jobb színésznő vált volna belőle.

Egyébként Nakatani Keiko néven született, majd a Yuki Chiho színpadi néven szerepelt 1977-ig. Akkor egy televíziós show kért tőle valamit, amit elárverezhetnének. Ő némi gondolkodás után a nevét ajánlotta fel, ezért ezután új névre volt szüksége. Felütött egy szótárt, és abból választotta az első útjába akadót, így lett Kiki Kirin. Mint az interjúban elmondta, nem fordít nagy figyelmet a nevekre, elégedett a mostanival.
Az idős hölgynek nincs ügynöksége, menedzsere. A felkínált szerepeket maga választja. Régebben volt ugyan menedzsere, de ő meghalt, azóta egyedül van.
A színésznő még manapság is dolgozik annak ellenére, hogy 2003-ban szembetegséget, 2005-ben mellrákot diagnosztizáltak nála. A daganatokat kezelik, de még nem gyógyult meg.
Az An-ban megformált karakterrel talán nem is vállalt nehéz feladatot, hiszen ő maga nagyon hasonlít a filmbeli idős asszonyra. Megvan a képessége rá, hogy kicsi dolgokban is örömöt találjon. Betegsége ellenére megtalálja a boldogságot a hétköznapokban.

Az An Cannes-ban nem aratott osztatlan sikert. Ez nem is meglepő, hiszen a halkan és szelíden csordogáló események, a szereplők visszafogott, csendes jelenléte nem veszi fel a versenyt a harsány és többnyire erős, sőt sokszor erőszakos jelenetekben bővelkedő nyugati filmekkel. Ez egy igazi japán - igazi keleti - film.

Íme egy kis ízelítő - kedvcsinálónak.

A film feliratát innen tudjátok letölteni,

a filmet pedig innen.

A történet során előadódó fogalmakhoz igyekeztem némi eligazítót mellékelni. A felirat sorai közé nem lehetett beilleszteni azokat, ezért összegyűjtve adom át azok számára, akik hozzám hasonlóan kevéssé jártasak a témában.

Azukibab és dorajaki
A jellemzően Távol-Keleten (Kínában, Tajvanon, Japánban és Dél-Koreában) termesztett hüvelyes. Az apró babszemek többnyire vörös színűek. Japánban azuki a neve, de vannak jövevényszavaik is a megnevezésére. A filmben az azuki szót használják. Kelet- Ázsiában az azukibabot édesen, gyakran olyan ízesítéssel, mint mi a gesztenyemasszát. Édességek, édes leves, forró teaszerű ital, illetve fagylalt készül felhasználásával. Az azukibab sütemények töltelékeként is használatos. Egyik közkedvelt, és lassan már világszerte ismert csemege az azukibabból főzött édes, darabos babpasztával töltött dorajaki. A palacsintatésztához hasonló masszából,vaslapon sütik meg a tenyérnyi korongokat, majd kettőt összeragasztanak a babpasztával. A dorajaki szó előtagja (dora) gongot jelent a sütemény formája nyomán. A dorajaki dél-koreai megfelelője pungoppang, a japán megszállás idején terjedt el, főként utcai árusoknál kapható, többnyire hal formájú sütemény, de a patbingsu (a név a vörösbabot jelenti, az étel az ebből főzött és lehűtött darabos paszta aprított jéggel, gyümölccsel, sűrített tejjel tálalva) is vörösbabbal készül.

Lepra

A filmben szó esik a lepráról, ami nálunk mint ijesztő, gyógyíthatatlan, kárhozatos betegség él még ma is a köztudatban. Mint a filmből kiderül, Japánban is félelmet kelt, holott manapság az időben felismert kór jól gyógyítható.

Tokue és barátnője a tokiói Tama Zenshoen Szanatóriumban lakik. Ahogy a filmben elhangzik, a megbetegedetteket arra kényszerítették, hogy bevonuljanak a szanatóriumba. Családjuktól, barátaiktól elszakították őket, minden személyes tárgyukat, ruhájukat elégették. Az intézményt a japán kormány a lepra megelőzési törvény részeként hozta létre 1909-ben és a mai napig működik. Itt gondozzák a leprás betegeket és a leprából felgyógyultakat. Az 1953-as lepra megelőzési törvényt 1996 áprilisában eltörölték. Ennek folytatásaként 1998 júliusában próbaper indult az érintettek kárpótlása érdekében. 2001. május 11-én a perben döntés született: a korábbi megelőzési törvény alkotmányellenes. 2001. május 25-én a döntést megerősítették. A betegek időtartamtól függően 8 és 14 millió jen közötti összeget kaptak kártérítésként. Történetünk a fentiek után játszódik, de látjuk, hogy a betegek - nyilván szabad akaratukból - még ott laknak, de nem elzárva a külvilágtól.

Juku (dzsuku) iskola

Egy iskolarendszeren kívüli, magán iskolarendszer, ahol a gyerekek a tanítási órák után, általában délután fél 5- től este 10-ig tanulnak. Célja a felzárkóztatás, felkészítés a magasabb szintű iskolába való felvételre, illetve a tehetséggondozás. A japán szülők hatalmas összegeket áldoznak. A film feliratában az egyszerűség kedvéért korrepetáló iskolának fordítottam. Ugyanez a rendszer Dél-Koreában is, ott ezt hagwonnak nevezik.

A dél-koreai Szongnam város nem csak arról lesz ezentúl nevezetes, hogy a közelében csodálható meg a Namhanszanszong erőd.

A városi önkormányzat ugyanis egy hosszú út első lépéseinek egyikét tette meg, amikor határozatot hozott Dél-Korea legnagyobb kutyahús piacán, a Moran piacon a kutya levágásának, árusításának megszüntetéséről.

Szongnam városban működött Dél-Korea legnagyobb kutyahús piaca, ahol az országos forgalom harmada zajlott. A Moran piacon állítólag évente 80 ezer, azaz nyolcvanezer kutyát - élve vagy halva - adtak el. A vásárlók a ketrecekbe zárt állatok közül választhattak, a kiválasztottat aztán levágták és átadták a vevőnek.

Feltétlenül meg kell említeni, hogy a dél-koreai embereknek csupán egy része fogyaszt kutyahúst, a többség irtózva fordul el ettől a szokástól. Különböző becslések születtek ezzel kapcsolatban, így 5-30% közöttire tehető azok száma, akik életükben legalább egyszer ettek kutyából készült ételt.

Távol-keleten évezredes hagyománya van a kutyahúsfogyasztásnak, ami a nyugati ember szemében felfoghatatlanul barbár szokás. Nálunk a kutya az ember hűséges társa, méghozzá olyan társ, amely (vagy aki?) gondolkodás nélkül feláldozza életét a társáért, az emberért. A társát pedig nem eszi meg az ember - mondjuk mi. Az ázsiai, vagy legyünk konkrétabbak, a koreai ember is társának érezte a kutyát, de bizonyos kutyákat mégis azért tart, hogy élelmiszer legyen belőlük. Elsősorban a nureongi fajtát használják erre a célra. A nureongi egy koreai spitz, rokona az áldozatkész bátorságáról és emberhez való ragaszkodásáról híressé vált csindoi (jindo) kutyának. Az utóbbi korábban már szerepelt az egyik posztomban, aki kimaradt ebből, elolvashatja. Egyúttal a Csindo sziget természeti csodájáról is képet kaphat. 

Lee Jae-Myung a város polgármestere elmondta, hogy ezzel a lépéssel Szongnam megteszi az első lépést a dél-koreai nép gondolkodásának átalakítása érdekében. Egy nemzet nagyságát abból lehet megítélni - mondta - hogy hogyan bánik az állatokkal.

A szándék feltétlenül méltányolandó, minden állatokat szerető ember számára örömteli. Engem azonban elgondolkodtatott a hír. Mert teljes szívemből egyetértek azokkal, akik a kutyák élelmiszerként való felhasználása ellen harcolnak, de nem lehet elfeledkezni arról sem, hogy a világ számos részén más, nem kevésbé védendő állatok leölése zajlik zavartalanul, vagy alig zavarva ehhez hasonló kegyetlenséggel. A nyugati világban húsgyárakban élő ártatlan csirkék, bánatos szemekkel néző szarvasmarhák, okos, levágásukat megérző és emiatt könnyező malacok tartása és sorsa a Távol-Keleten elmondhatatlanul szégyenletes körülmények között tartott kutyák sorsával rokon, sőt azonos. Erről azonban szeretünk elfeledkezni.

Anélkül, hogy parázs vitába akarnék bonyolódni, meg kell jegyeznem: egyszer valaki, akinek a véleménye számomra nagyon fontos, azt mondta nekem, csak azt az állati eredetű táplálékot fogyasztja el, amit az állat "önként" adott. Értsd: azt, amit az állat megölése nélkül kaphatunk meg. Minden más elfogadhatatlan. Tudom, a húsevők felhördülnek és gyors össztüzet zúdítanak az ilyen véleményt hangoztatókra, amelyben tudományos alapossággal vezetik le, milyen helytelen felfogás ez. Nem baj, a véleményemen nem változtat. 

Meggyőződésem, hogy minden embernek meg kellene néznie, hogy a hipermarketek polcán sorakozó, tálcákon kínált hús hogyan kerül oda. Megnézni, azok az állatok milyen körülmények között szorongtak egy szűkös helyen, hogy soha nem láttak napot, nem ettek füvet, nem kapirgáltak. Csak vegetáltak kiszolgáltatottan, hogy majd a vágóhídra kerüljenek. Ennek láttán sokan talán nem csak a koreai kutyákért igyekeznének tenni.

Igazi karácsonyi ajándék a hír, hogy a dél-koreai férfiak talán lassanként nem fognak boshintangot (보신탕) enni férfiasságuk növelésének reményében.

Szeretik azt mondani, hogy az ember a teremtés koronája. Nem tudom, így van-e. Amennyiben elfogadjuk is ezt az állítást, önkritikusan el kell ismernünk, hogy ennek a koronának még fényesednie kell.

E poszt megírásával teljes mértékben egyetértett egyik szeretett barátom, aki aprócska termete dacára gyakran harsányan és nagyon határozottan hallatja hangját.

Oldalak, ahol a témában további tájékozódásra van lehetőség:

A dél-koreai kutyahús-fogyasztásról itt.

Az emberi fogyasztásra tartott kutyafajtáról itt.

A boshintangról itt.

A Korea Herald híradása itt.