A számítógép- és az okostelefon-használat egyre hátrébb szorította a kézírást, ahogyan a nyomtatott könyvek használatát is. Sok ember számára a toll egy elavult és kényelmetlen eszköz. Azonban a kézírás nem csupán egy formája a mondanivaló rögzítésének, hanem ennél sokkal több.

Ezért is érdekes és örömteli hír, hogy Dél-Koreában ugrásszerűen növekszik azok száma, akik el akarják sajátítani a kalligrafikus írást. Gomba módra szaporodnak azok a műhelyek, ahol a mesterek a hagyományokon alapuló "szépírást" tanítják. Pedig a legutóbbi évtizedekben már elveszett művészetként tekintettek a kalligráfiára.

A kisgyermek az iskola megkezdése előtt rendszerint sokat rajzol, ez előtanulmány az írástanuláshoz. Az iskolában - hacsak már korábban nem éhezik meg a betűvetés tudományára - első betűit úgy írja, hogy az "a", "c" betűk kerekítésével kezének finommotoros koordinációját tanulja meg. Később aztán a kézírás közvetlenül és közvetetten segíti a tanulást. A kézzel való írás mentális, és mozgásos folyamat, de növekszik általa a térérzékelés, a memória. A tudnivalók lejegyzésén túl a kézírás növeli a kreativitást és a verbális kommunikációt. És ez nemcsak a gyerekekre, hanem a felnőttekre is érvényes. A kézírás a géppel való írással szemben fokozott agyi aktivitást eredményez, a kézzel író emberek jobban teljesítenek. Egészében véve személyiségfejlesztő hatása van. 

A keleti kalligráfia általában, így annak koreai változata (서예 vagy 붓글씨) is, művészi módon közvetíti az érzelmeket, erőt, tisztaságot és az ősi hagyomány örökségét mutatja meg, nem beszélve az alkotó személyiségéről. Míg a nyugati kalligráfia hátterében tisztán művészi törekvés húzódik meg, a keleti a kalligráfus érzelmeit fejezi ki. Nem csupán technikai gyakorlatról, hanem az elme fegyelmezéséről is szól, ahogyan a kézírásnak minden formája, a legegyszerűbb is.

Mégis, az elmúlt évtizedekben egyre inkább csökken a kézírás. A felnőttek munkavégzés közben szinte egyáltalán nem írnak kézzel, de a gyerekek is egyre kevesebbet. Nemrégiben az USA némely államában megszüntették a gyerekek kézírás-tanulását. A döntésnek beláthatatlan következményei lehetnek, de másodlagos hatásként jelentkezhet ez a világ más részein is, hiszen manapság vigyázó szemünket nem Párizsra, hanem New Yorkra szeretjük vetni (már aki) - gyakran sajnos kritika nélkül. Csak bizakodni tudunk, hogy ebben nem követjük az amerikaiakat.

A koreai kalligráfia gyökere a kínai kalligráfiában keresendő. A 2-3. században, a Silla királyság időszakában honosodott meg, természetesen hosszú időn keresztül kínai írásjelek használatával, de a koreai nyelv alkalmazásával. Az első ismert koreai kalligráfus Kim Saeng (711-791) volt, aki a legnagyobbként ismert kínai kalligráfus, Wang Xizhi nyomdokain járt.

A koreai kalligráfiában az évszázadok során több stílust alkalmaztak. A szögletest többféle lekerekített váltotta fel, egészítette ki, majd a 19. században Kim Jeong-hee forradalmasította, bevezetve a jól olvasható, u.n. chusa stílust az ősi, kínai Lishu (egyházi írás) mintájára. A koreai kalligráfia még napjainkban is fejleszti stílusát.

Kim Saeng: Songha Bingaek Guiwol

Kim Jeong-hee (1786-1856): Chusa Dopan

A handzsa (한자) mellett aztán megjelent a hangullal (한글), a koreai nyelv ábécéjével írt kalligráfia jóval azután, hogy Szedzsong király az 1440-es években megalkotta, valamikor a japán megszállás idején. A 15-20. századi időszakban lényegében a vegyes, kínai-koreai írás volt a jellemző.

Mellékesen, a kézírás csökkenésnek fájdalmas hatása, hogy nem maradnak a nyomunkban jegyzetek, levelek, különös tekintettel a szerelmes levelekre. Sok családban kegyelettel őrzik a szülők, nagyszülők, dédszülők egymásnak írt leveleit, amelyet az utódok szeretettel olvasnak közben visszaemlékezve őseikre. Meg ott vannak a dédmama, nagymama kézzel írt szakácskönyvei. A múzeumok, levéltárak nemzetük nagyjainak kéziratait őrzi, mi pedig kiállítások alkalmával csodálhatjuk azokat. Hiszen a kézírás az emberről nagyon sokat elárul. A vonalak, hurkok tükrözik az adott személy egyéniségét. Nem véletlen, hogy a grafológus az írásképből komoly személyiségelemzést képes kiolvasni. 

Ennek példázatára elég egy pillantást vetni Johann Sebastian Bach és Georg Friedrich Handel által írt kottalapra. Még grafológiai ismeretek nélkül is látható a két férfi egyénisége közötti különbség.

A nyugati világban művelt kalligráfiával szemben nem merev tollal, hanem puha ecsettel írják-rajzolják az írásjeleket. A koreai kalligráfiához tehát szükség van ecsetre - legtöbbször a kecske hasi részéről nyert fehér szőrből, bambusz fogantyúval előállítva; koreai papírra - az eperfa belső kérgéből, hibiszkusz gyökerének nyálkájával készített papírt nevezik hanjinak vagy magyar átírás szerint handzsinak, magyarul rizspapírnak, aminek semmi köze sincs a rizshez; tusbotra - rúd formára préselt ragasztóval kevert fenyőkorom; és tustartóra, ami egy lapos, négyszögletes, eredendően kőből készült tál.

A koreai kalligráfiában az ecsetet a hüvelykujj és a másik négy ujj között függőlegesen tartja a kalligráfus, az írást nem csuklóból, hanem karból végzi. Az alábbi videóban 9:58-nál jól megfigyelhető az ecsettartás mikéntje, feltűnik a tustartó, és fogalmat kaphatunk az ecset készítésének folyamatából.

Természetesen a testtartásnak előírásszerűnek kell lennie, egyenes hát, vízszintes alkar. A vonásokat mindig balról jobbra és fentről lefelé kell meghúzni. Aki szeretne megpróbálkozni a koreai kalligráfiával, itt talál egy kezdők számára, illusztrációkkal bőségesen érthetővé tett segítséget.

A koreai kalligráfia nehéz mesterség. Nekünk mindenképpen. Személyes tapasztalatom szerint, ha valaki elég elszánt, naponta gyakorolja, akkor elég hozzá néhány évtized és művészi szintre emelkedhet. A rászánt idő azonban akkor sem hiábavaló, ha a művészi alkotásig nem jut el művelője. Közben ugyanis alkot, türelmet tanul, összpontosít, ezzel pedig élesíti az elméjét. Mialatt ezt műveli, bármilyen fárasztó tevékenység is, mégis kikapcsol. Kisöpri a gondolatokat, ahogy a jóga vagy a meditáció.

Van azonban ennél egyszerűbb megoldás is számunkra. 

A szakemberek azt ajánlják, írjunk naplót. Mivel én az utóbbi években tapasztaltam kézírásom romlását, vettem egy nagy levegőt, és január eleje óta, késő esténként, lefekvés előtt naplóba írom az aznapi említésre méltó eseményeket, felmerülő gondolataimat. Örülök neki hogy így döntöttem. Íráskészségem látványosan javult, azaz visszatért, de ennél több is elmondható. A nap végén lejegyzett események, gondolatok segítenek összeszedettebben élni a napokat, elválasztják az ocsút a búzától, azaz a lényegest a lényegtelentől, később visszakereshetők a korábban történt események, amit az agy esetleg addigra kirostált. Meg aztán jó érzés is ez az esti írás. 

 Írjatok ti is! Meglátjátok, jó lesz.

Ma megtörtént az, ami eddig még soha. Sőt, azt hittem, ilyet nem is fogok megérni. Húsz perccel a vége előtt felálltam a Koreai Kulturális Központ filmvetítésén és otthagytam a filmet a fenébe.

Már útközben éreztem, hogy nem kellene odamennem. A HÉV elment az orrom előtt, aztán a villamos leállt a Széna térnél. Megfordult a fejemben, hogy ez intő jel, most kellene visszafordulnom, de mivel életem eddigi évtizedei az összeszorított foggal való helytállás jegyében teltek, meg hát gyermekkoromban is erre neveltek, becsületesen elbaktattam mégis a központba. Csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy az avatatlan látogató arra gyanakodhat, a dél-koreai kulturális kormányzat nagyon gyengén támogatja a koreai kultúra külhoni népszerűsítését, mivel mint már korábban is megesett, ma sem működött a fűtés a teremben. De az is lehet, hogy a filmklubnak csúfolt mozizás számít mostohagyereknek, mert más programok alkalmával ilyen anomáliát nem tapasztaltam.

Száz szónak is egy a vége, maradtam a hideg dacára, hiszen egy jó film megér egy kis didergést.

A mai program az Alíz hűségföldjén (성실한 나라의 앨리스; Alice In Earnestland) c. dráma volt. A film a 2015-ös Blue Dragon Film Awards-on a legjobb színésznő (Lee Jung Hyun), a 2016-os Paeksang Art Awards-on a legjobb forgatókönyv díját (Ahn Gooc-Jin) nyerte el. Ahn Gooc-Jin volt mellesleg a film rendezője is, eddig első és egyetlen munkája ez a finoman szólva beteg alkotás.

A központ oldalán a filmismertető ennyi:
"Soo-nam szegénységgel küzdő nő, aki mindent megtesz, hogy vegetáló férje kórházi számláit ki tudja fizetni. Annak ellenére, hogy minden erőfeszítése hiábavalónak tűnik, mégis minden jóra fordulhat életében, amikor a kerületében egy felújítási projekt veszi kezdetét. Az ebből kimaradó lakosok mindent megtesznek a fejlesztés megakadályozására. Soo-nam is kénytelen mindent bevetni, hogy végre megszabaduljon adósságaitól."
Mentségükre szóljon, hogy az asianwiki sem közöl ennél többet.

Már a történet indításakor sejtettem, mégiscsak a megérzésemre kellett volna hallgatnom. A főhősnő először gúzsba köti a pszichiáternőt, majd nyers és persze véres húscafatot töm a szájába, miközben késsel fenyegeti. Jó, sokan talán úgy találják, egy pszichiáter nem érdemel jobbat, de azért akkor is...

A képen a vértől csöpögő húsdarabok még vagy már nem látszanak.

Soo-nam férjének nyomorúságát, megsüketülését, egyik kezén három ujjának elvesztését, önmaga felkötését, az azután következő kórházi vegetálását, Soo-nam kínjait, megverését még aránylag türelmesen néztem. 

Akkor szántam el magam a távozásra, amikor Soo-Nam már elszenvedte combjának forró vasalóval való sütögetését és épp egy ipari méretű, működő mosógépbe igyekezett belefullasztani őt egy másik szereplő, a dührohamok miatt gyógyszeres kezelés alatt álló Hyung-Suk.

A nálam műveltebbek most nyilván fejcsóválva olvassák szövegemet, mert ugye illene érteni, hogy a megnyomorított kisemberre mindenfelől lesújtó lelki nyomorúság okozza itten ezt a kegyetlenséget. Meg hát nem is ezek a szegény emberek tehetnek a vasalóról és a mosógépről, hanem ez a csúf világ, amiben élniük kell.

Értem én ezt, de mégis... Soha nem kedveltem az öncélú borzalmakat. Már zsenge ifjúságomban is szívesebben olvastam Mikszáth és Móra szegényparasztságról szóló regényeit, mint Móricz azonos témájú történeteit. Az előbbiek képesek voltak a móriczi naturalizmus gyomorforgató kegyetlensége nélkül is kellően ábrázolni a nincstelenek szomorú életét.

Amikor felpattantam, a vetítést végző fiatalember segítségével jutottam ki az amúgy már bezárt épületből. Távozásom közben megjegyeztem, hogy nekem ennyi mára elég volt. Meglepő módon nem ütközött meg rajta, sőt. Mint mondta, a koreai filmek nézőinek nagy része érdekes módon a legvéresebb és legbetegebb filmekre tódul. Így például az idei koreai filmfesztiválon is ezt lehetett tapasztalni.

Az utóbbi évek koreai filmtermését nézve arra a megállapításra kezdek jutni, hogy valamiféle rosszul értelmezett verseny van kialakulóban. A filmkészítők a közönség és a kritikusok figyelmét mintha a durvábbnál durvább és betegebbnél betegebb forgatókönyvekkel igyekeznének felkelteni. Vagy azt hiszik, olyan magas már az ingerküszöb, hogy csak ezekkel a borzalmakkal operálva lehet hatni az emberekre? A nagyjátékfilmek és a televíziós sorozatok között ma már alig lehet olyat találni, amelyben a szeretet lenne a főszereplő. Pedig a szeretet, a tisztaság és jóság és az arra való törekvés még nem halt ki az emberi lélekből. Nem lehetne ezt állítani a középpontba? Az élet mindenkinek nehéz. A művészet elsődleges feladata az lenne, hogy ezt mutassa meg, és ezzel mutasson utat számunkra.

A dél-koreai újságírók néma - és szellemes - tiltakozása a tudósítások egyre erősebb megszorítása ellen. A felvételek a növekvő észak-koreai katonai fenyegetés miatt sebesen megkötött japán-koreai titkosszolgálati egyezmény aláírása előtt készültek. Az aláírást csupán 27 napig tartó tárgyalások előzték meg, s mindezt aközben zavarták le olyan sietősen, hogy a Park Geun-hye körüli botrány javában zajlik. Nem véletlen, hogy az egyezmény gyors megkötése határozott kritikát váltott ki a közvéleményből. 

Források innen és innen.

Néhány hete fejeztem be annak a koreai sorozatnak a fordítását, amelyben többek között láthattuk, hogy a korrupció hogyan hálózza be a közéletet. Most azzal szembesülhetünk, hogy az élet a fikciónál is ékesebb, avagy inkább szomorúbb példát szolgáltat.
A mostani az ötödik hétvége, amely a koreai köztársasági elnök lemondását követelő tüntetéssel telik Szöulban és szerte a vidéki városokban.

A korábban sem túlzottan népszerű Park Geun-hye és a mögötte álló Saenuri Párt (konzervatív párt, korábban Nagy Nemzetpárt) támogatottsága 5%-os történelmi mélypontra süllyedt. A híradásokból az látszik, hogy a semmilyen hivatalos címmel nem rendelkező, ám Park elnök asszony által titokban komoly beleszólással felruházott, különféle korrupciós ügyekbe keveredő és sikkasztással gyanúsított Choi Soon-sil ügye erősen felszította a korábban többé-kevésbé lappangó elégedetlenséget. Ennek eredményeként a tiltakozók tömegei már nemcsak az elnök asszony középiskolai osztálytársnőjének viselt dolgai miatt vonulnak az utcára, hanem egyéb elégedetlenségüknek is hangot akarnak adni.
Az alábbi képen a Szöul felé vonuló traktoros tiltakozók. A traktorokat végül nem, vezetőiket gyalogosan azonban beengedték a városba. Ők a rizs alacsony ára miatt (is) tiltakoztak.

A tüntetőket soha nem engedték olyan közel a Kék Házhoz (Cheong Wa Dae, a köztársasági elnök rezidenciája és hivatala), mint a mai megmozdulás alkalmával. A szombat délután kezdődött tiltakozás szöuli helyszínén, a Gwanghwamun téren a hangsúlyozottan békés tüntetők 200 méterre közelíthették meg az elnöki rezidenciát. A tér amúgy a kisgyermekes családok kedvelt helye, ahol az apróságok nyári melegben boldogan ugrándoznak a betonkockák között felszökő vízsugaraknál.

A szervezők szerint a szöuli helyszínen több mint egymillió tüntető jelent meg, vidéken pedig hozzávetőlegesen ötszázezren.

Az időjárás mellesleg nem kedvez a békés, de elszánt tiltakozóknak. A kora délutáni órákban nagy pelyhekben hullott a hó, majd ónos eső keserítette meg a tüntetésen résztvevők és a több tízezer rendőr életét.

A tiltakozók virágmatricákkal ragasztják tele a kordonokként szolgáló rendőrségi autóbuszokat.

Eközben folyamatosan folynak a tárgyalások arról, hogyan lehetne normalizálni a helyzetet. Az ügyészségen megkezdődött a korábban őrizetbe vett Choi Soon-sil kihallgatása. Több mint hat és félmillió dollárnak megfelelő összeg vagy annak egy része az, amit a gyanú szerint a hivatalos pozíciót nem szerzett nő sikkasztott, ezenfelül kenőpénzek elfogadása a vád. A botrányban két korábbi titkár is érintett.

Buddhista szerzetesek és apácák tiltakoznak.

Amennyiben Park Geun-hye lemond, hatvan napon belül választást kell kiírni, ha azonban a nemzetgyűlés kezdeményezi elmozdítását, akkor az új köztársasági elnök megválasztása akár egy évig is - azaz hivatalos mandátumának lejártáig - eltarthat. Ez pedig senkinek nem szolgálja az érdekét, még a konzervatív párt számára is hátrányt jelent az ügy elhúzódása.

Park Geun-hye kudarca véleményem szerint szomorú, hiszen Dél-Korea első női köztársasági elnökeként a nők ügyét rosszul szolgálta. Az országban a nők hagyományosan a férfiak mögött helyezkedtek el, s bár ez az utóbbi években változóban van, ez az eset nem segíti a nők szerepének egészséges változását. (Hogy a nemek harca milyen furcsán alakul arrafelé, arról itt és itt olvashattok.) Másrészt azonban a most zajló események mégis bizakodásra adnak okot. A tiltakozó tömegben a sok fiatal jelenléte jelzi, hogy az emberek elutasítják a sötétet, fényre vágynak.

Források:

Magyar nyelven itt és itt.

Angol nyelven itt, itt, itt, itt és itt.

Ráadásként még egy pikáns hír a Kék Ház tájáról itt.

A képek forrásai a fenti oldalak.

Amit az alábbi videó bemutat, az valójában a hapjukseon, azaz az összecsukható legyező. A legyezőhasználat története a Korjó időszakig (918-1392) nyúlik vissza. Nyáron, ami a mi kánikuláinkkal megegyező, ám a miénknél párásabb időszak, a legyező használata szinte elengedhetetlen volt - és ma is az. Dél-Koreában a legyezőt nemcsak nők, hanem férfiak - az ú.n. jangbanok, az uralkodóosztály tagjai - is előszeretettel használták. A hapjukseon a késő Csoszon időszak jellemző legyezőformája volt. A készítéséhez alkalmazott hagyományos eszközöket a japán megszállás idejétől lassanként felváltották a modern szerszámok. A videóban látszik, hogy a mester a régi szerszámokkal dolgozik..

Így néztek ki a csoszonkori legyezők.

A japán megszállás időszakában a legyezők, mint a videóban is látható, bambuszból és a hagyományos, merített koreai papírból (hanji, 한지) készülnek. A papírt aztán kézi festéssel díszítik.

A hapjukseon készítése azon hagyományos mesterségek közé tartozik, amelyeknek ma is számos művelője van. A forró nyári napokon azonban már nem ezzel hűtik magukat a koreaiak. Az igazi, művészi kivitelű darabok inkább féltve őrzött lakásdíszek.

Ez már a háború után készült.

A 80-as években, kalligrafikus díszítéssel.

A mesterek által készített darabokon az alkotó névbélyegzője bizonyítja, hogy nem tucatáruval van dolgunk. A külföldről érkező turisták az Insadongon vagy környékén számos helyen vásárolhatnak ilyen egyedi darabokat, ezt tettem én is. Az idős mester vevőcsalogatóként vállalta, hogy a tulajdonos nevét ráírja. Egy kis papírdarabra felírtam a nevemet, a papírral odamasírozott a szomszédos újságárushoz, aki a latin betűs írást átültette hangulra. Ezután a mester szép, kalligrafikus írással rápingálta a nevemen kívül a saját nevét, a helyszínt (Insadong) és a dátumot.

Íme az én szépséges hapjukseonom.

Megfordítva a legyezőt jól látszanak a bambuszbordák.

Itt egy kis ízelítő a legkedveltebb ábrázolásokból:

 Aki dél-koreai utazása közben Észak-Csollába is ellátogat, ne mulassza el hogy Jeonju-t útba ejtse. Ott található ugyanis a legyezőmúzeum. 

A japán kamélia (Samellia japonica) őshazája Ázsia, azon belül Kína, Dél-Korea és Japán déli részei. Gyönyörű, szabályos virágai általában tavasszal nyílnak, de az enyhe éghajlatú vidékeken, ahol nincsenek kemény, téli fagyok, már novemberben megjelennek az egyes fajták esetében 9-12 centiméteres, fehér, rózsaszín, pink vagy piros virágok. A kamélia tehát nemcsak szépséges és elbűvölően illatos virágai, hanem virágzásának ideje miatt is különleges növény, hiszen akkor ragyog, amikor semmi más. Természetes élőhelye a magasabb hegyek, nyáron hűvös, párás, télen enyhe erdői. Érzékeny növény.

A Koreai-félsziget déli oldalán, a 2011-es világkiállítás színhelyével, Joszu várossal szemben található az Odong sziget (Odongdo, 오동도), ahova a Dél-Csolla tartománybeli városból egy alig 750 méteres töltésen végigsétálva juthat el a látogató. Az apró sziget a szép természeti környezeten felül hangulatos sétára hív. A szigeten 70 féle vadon élő virágos növény, köztük a hely legfőbb nevezetessége, a kaméliaerdő is megcsodálható. A virágok novembertől áprilisig virítanak. Ebben az időszakban a sziget úgy néz ki, mint egy hatalmas kaméliavirág.

Odongdotól kicsit délebbre a három szigetből álló Geomundo (거문도, korábban brit haditengerészeti bázis: Port Hamilton) is kamélianézésre csábítja az utazót.

Az ország földrajzát ismerők számára nyilván nem meglepő, hogy Jejun szintén megtalálhatók a kaméliabokrok. A Camellia Hill egy kamélia arborétum, ahol nem kevesebb, mint 6000 kaméliafa található. A növények 500 faja, köztük a világon a legnagyobb virágú és a legkorábban nyíló fajta él itt.

A Jangsa sziget (Jangsado, 장사도, a név a sziget formája miatt kapta nevét - jam=selyemhernyó) a tengeren nagyjából félúton fekszik Joszu és Buszan között, egy ugrásra Tongyeong várostól, amelyről jjagnun írt nekünk korábban.  A 400 méter széles, 1,9 kilométer hosszú szigeten az ezüst magnolia, hortenzia és kamélia mellett egy színes és szeretetreméltó madár, a tündérpitta (Pitta nympha) lakóhelye (mellesleg Jejun is megtalálható). Ez a veszélyeztetett költözőmadár kifejezetten kedveli tudniillik a kaméliaerdőket. 

Az alábbi képen a My Love from the Star két főszereplője. A sorozat 19. epizódját ugyanis Jangsadon forgatták.

Azonban nem csak a félsziget déli partvidékén érzi jól magát a tél virága: a nyugati partvidéken Seocheonban, az iszapfesztiválról híres Boryeongtól pár lépésnyire, a tél kellős közepén nyílik a kamélia.

Jang Sa-ik neves koreai énekes a kaméliáról énekel. A dal magával ragadja a hallgatót.

Hóesés, kamélia, datolyaszilva

Akkor most következzenek a számtalan nemesített változat virágaiból a legszebbek.

 A Jeszu közelében fekvő Mogae sziget képével búcsúzom. 

Az a sejtésem, hogy blogom olvasói között sokan érdeklődéssel olvassák ugyan Dél-Koreáról írt posztjaimat, de óvakodnak attól, hogy megnézzenek akárcsak egy koreai sorozatot is. Részben meg is értem őket. Ezek a sorozatok többnyire 16-20 epizódból állnak, sokszor - sajnos egyre többször - meglehetősen felszínes történeteket mutatnak be.

Mégis, adódnak olykor olyanok, amelyek érdemesek a megnézésre. Nekem abban a kivételes szerencsében volt részem, hogy valamikor a nyár folyamán belebotlottam egy olyanba, amely az átlagnál sokkal többet mond. Nagyszerűen kivitelezett műről van szó. A főhős egy árvaházban felnőtt pasas, szorgalmának és eszének köszönhetően ügyész lesz, aki a korrupció leleplezése közben túl messzire megy, amit az érintettek azonnal megtorolnak. A fickó elveszíti állását, családját, három évig hajléktalanként éldegél. Aztán egyik árvaházi társa, barátja, szinte testvére autóbalesete nyomán összeszedi magát. Úgy dönt, hogy ügyvédként fogja a rászorulók érdekét védeni. Tervéhez társakat is talál, akik hűséges szeretettel segítenek neki. 

A sorozat epizódjai olyan eseteket mutatnak meg, amelyek jellemzőnek tekinthető koreai társadalmi problémákat dolgoznak fel. És ezek a problémák talán nem is csak Dél-Koreára jellemzőek. Mindezt olyan fordulatos módon sikerült feldolgozni, hogy a néző egy percig sem unatkozik. Egy ügyvéd, aki nem a hiénák csapatát erősíti, hanem a szeretet és a segítés szándéka mozgatja. Talán kissé naivnak tűnhet a dolog, de mégsem az. Ráadásul a humor, méghozzá soha nem hajánál előrángatva, hanem az élet természetes velejárójaként, mindig megcsillan az események sodrában.

Megnézhetjük, hogyan eszi meg a koreai nagyhal a kicsit, milyen ravasz és szinte felgöngyölíthetetlen módszerrel fizetik le a közhivatalnokokat. (Megjegyzendő, hogy a hivatalnokok eddigi legális támogatását nemrégiben erősen korlátozták Dél-Koreában, ennek egyik következménye, hogy az idei Busani Nemzetközi Filmfesztiválon a szakmai résztvevők száma feltűnően csökkent a tavalyihoz képest, mert a szállás, étkezés költségét nem fizetheti a rendező/meghívó fél.) Rémisztő példát mutat be a dráma a gyermekétkeztetés visszásságairól és további húsba vágó dolgokról. És minden mögött a pénzéhség, illetve a felelősség vállalásának hiánya.

Jo Deul Ho (véletlen, hogy a magyar nyelvben beszélő a sorozat főszereplőjének leírt neve) és kicsinyke, de elszánt csapata rendületlen buzgalommal és töretlen kedvvel veszi fel a harcot a bíróságon ezekkel a gazemberekkel szemben. De senki ne gondolja, hogy valami szellemtelen savanyú jóskával van dolgunk! A pasi rokonszenves, eszes, találékony, a jókkal kedves, a gonoszokkal kemény, olykor oda is csap, ha arra van szükség. A szerepet Park Shin Yang formálta meg, méghozzá rendkívül hitelesen. A képek láttán talán meglepő, de annak dacára, hogy nem szép és nem dögös színész, mégis vonzónak lehet találni.

Alább egy sajátságos vallatási módszer felvétele látható.

A lenti videó bizonyítja, hogy nem csupán a tárgyalóteremben zajlanak az események. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy meglehetősen rendhagyó ügyvédi előkészítő munka szemtanúi lehetünk.

Koreai sorozatokban ritka jelenség, hogy a női szerepekben színre lépő színésznők nem a bájos pofijukkal igyekeznek hatást gyakorolni. Itt két normális fiatal nő is megjelenik. Közülük az egyik, Kang Sora színésznő meglepően természetes figurát formál meg.

Ahogy a koreai filmekben szokásos, a karakterszerepekben most is remek alakítások csodálhatók. A nagyszájú Hwang Ae Ra. az aranyszívű uzsorás, Bae Dae Soo felejthetetlen, de hasonlóan szerethető a meghasonlott, fiatal ügyész is.

Akit még feltétlenül ki kell emelni, az Deul Ho ifjú barátja, Kang Il Goo. Az árnyalt karaktert megformáló srácra érdemes figyelni.

És a gyerekek aranyosak...

Színes, szemkápráztató jelmezeket ne várjon senki. Az ügyvéd szerepében Park Shin Yang lényegében egy barna öltönyben és egy hozzá kevéssé illő sportcipőben játssza végig a drámát.

A történet elején, hajléktalanként...

Mivel a húsz epizódból álló sorozat utolsó részét fordítom, úgy gondoltam, időszerű lenne felhívnom rá a blog olvasóinak figyelmét, hátha valaki kedvet kap hozzá. 

Aki elszánja magát, nem fog csalódni. Higgyétek el, nagyobb élményben lesz részetek, mint egy-egy amerikai film megnézése során. Annak példázására, hogy mennyire izgalmas témákat boncolgat, mennyire szerethetők a történet szereplői, egyik filmnéző társunk esetét szeretném ideírni. Az egyik nap kedve támadt egy ilyesféle témáról filmet nézni, ezért azt gondolta, belekóstol egy csöppet ebbe a koreai sorozatba. Az ötödik részig nem állt meg. Akkor is csak azért, mert attól tartott, nehezen fogja kivárni az utolsó epizódok elkészültét, amennyiben túl gyorsan halad a megnézéssel.

A My Lawyer, Mr. Jo (Neighborhood Lawyer Jo Deul-Ho) magyar feliratait innen lehet letölteni.

Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk,
a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át
a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk,
olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép,
végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad
és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain,
tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy,
hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán
ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk,
ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk
mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán,
ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.

Weöres Sándor: Boleró