Woonbo Kim Ki-chang (1914-2001) a 20. századi koreai festészet egyik legnagyobb alakja volt. Gyermekkora békésen telt Szöulban egészen hét éves koráig, amikor megbetegedett tífuszban. A rendkívül súlyos betegség következményeként süketté vált, ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy tizenhét éves korától mesterétől, Idang Kim-Eun-ho festőtől tanuljon, majd fél év után bemutassa első alkotását.
Az ázsiai színpadi zenék sokunk számára idegenek, gyakran idegesítőek, miközben a kínaiak számára a kínai, azon belül is leginkább a pekingi opera, a japánoknak a kabuki, és nem utolsó sorban a koreai emberek számára a pansori hallgatása élvezetes szórakozás. Vagy mégsem? Bizony, az ifjú koreai generáció már korántsem olyan elkötelezett híve a pansorinak. Néhány héttel ezelőtt láttam a Seopyeonje c. filmet, amely a hatvanas években játszódik, és a pansorit előadó vándorzenészek keserves életét mutatja be. A filmről olvasgatva azt találtam, hogy a koreaiak azt mondják, hagyjátok már a pansorit, régen volt, elmúlt. A pansori, amely évszázadokon keresztül megadta a nevetés és a könnyek lehetőségét, a mai koreai emberek számára már idejétmúlt.
De mégis, vannak, akik megújítják, divatos kifejezéssel élve újraértelmezik a pansorit, és nem is akármilyen sikerrel.
Három fickó, Han Seung-seok (ének), Jung Jae-il (jelen esetben zongora) és Bae Sam-sik (drámaíró, szövegíró) gondolt egy merészet, és Bari az elhagyott (Bari abandoned) címen feldolgozták a sámánlegendát.
Céljuk, a kortárs zenében helyet találni a tradicionális műfajnak. Bari története nemcsak egy régi népmese felidézése. Bari a hetedik királylány sorsában a ma is megszólal: a kivándorolt koreaiak, a Koreába bevándorlók, a háború sújtotta Közel-Kelet, Tibet társadalmi és humanitárius kérdéseinek is hangot ad.
Yun Dong-ju nevét minden koreai - öreg és fiatal - jól ismeri. Nem egy sorozat főszereplője, nem is valamelyik k-pop csapat énekese ő, hanem egy tragikusan ifjan meghalt költő, aki a japán gyarmati uralom idején álmodott szabad és független hazát. A koreaiak mindegyike fújja szép költeményét az Előszót. Ó a legnépszerűbb és legismertebb költő hazájában.
Dong-ju 1917. december 30-án született négy testvér közül legidősebbként az észak-mandzsúriai Ryongjeong városkában (a mai Kína Jilin tartományában). Ebben a városban a lakosok 60%-a koreai etnikumú. Gyermekként otthon és az iskolában azt látta, a legfontosabb a koreai nemzeti identitás megőrzése. Apja, sőt nagyapja is keresztény volt, így 1936-tól a phenjani (akkori nevén Pyeongyang) Soongsil Gimnáziumban tanulhatott, amelyet presbiteriánus misszionáriusok működtettek. Csupán hét hónapot töltött az iskolában, mert a japán megszállók arra kényszerítettek minden iskolát hogy építse be oktatásába a sintoizmust, vagy zárják be az iskolát.
A kisfiú édesapjától a Haehwan (napfény; ragyog, mint a nap) nevet kapta. Ez a név nagyban hozzájárult ahhoz, hogy már fiatalon a költészet felé fordult. Tizenhét éves kamaszfiú, amikor első verseit megírja, köztük a Nincs holnap címűt.
Nincs holnap
Gyakran mondják, "Holnap, holnap."
Kérdeztem őket, "Mikor jön ez?"
És azt felelik: "Amikor pirkad, eljön a holnap."
Keresem magamban az új napot.
Amikor ébredek és körülnézek
Nem találom a holnapot.
Ehelyett a mát találom
amely már eljött.
Családom!
Nincs holnap.
Középiskolai tanulmányait ezután szülővárosában, egy japán tulajdonban álló iskolában fejezte be. Ebben az időszakban írta legtöbb költeményét, elsősorban gyerekeknek szánva azokat. Közülük való a Visszhang a hegyekben című darab.
Visszhang a hegyekben
A szarka kiáltása
visszhangzik a hegyen,
De senki sem hallja
a visszhangot a hegyekben.
A szarka hallja
a visszhangot a hegyen,
egyedül hallgatja
a visszhangot a hegyekben.
Testvérek, apa, nagyapa és Dong-ju a képen.
Az érettségit követően a szöuli Yeonhee Keresztény Főiskola (ma Yonsei Egyetem) hallgatója lett, és akaratlanul keveredett bele a politikába. A japán kormány a koreai állampolgároktól megkövetelte a Japán iránti hűséget. Ennek részeként arra kényszerítették a fiatalokat, hogy japánul beszéljenek, japán nyelven tanuljanak és japán nevet vegyenek fel. Yun Dong-ju öntudatos fiatalember lévén, sok más koreaihoz hasonlóan szenvedett az egyetemen. Olyan barátokra lelt, akik társadalmi és politikai okokból, íróként, szándékosan nem alkottak.
Miután végzett az egyetemen, befejezte az "Ég, szél, csillag és vers" c. versgyűjteményét, és szerette volna megjelentetni. Próbálkozásai sikertelenek voltak.
A kép valamikor 1941-ben készült Mandzsúriában, Yun Dong-ju, Huh Sung-Taek és Song Myung-gyu látható rajta.
1942 márciusában Tokióba költözött, hogy angol irodalmat tanuljon a Rikkyo Egyetemen. Fél év múlva úgy határozott, hogy inkább Kiotóba megy, és a Doshisha Egyetemre iratkozik be.
A kép jobb szélén látható barátok társaságában.
Kiotóban egy koreai csoport tagja lett. A társaság Japánból igyekezett a koreai függetlenség ügyét előrevinni. Ennek lett a következménye, hogy 1943 júliusában a japán rendőrség letartóztatta thought-crime, azaz gondolat-bűncselekmény vádjával. Egy évet töltött a Kioto-i rendőrségi fogdában, majd két év börtönbüntetésre ítélték.
Büntetését a fukuokai börtönben kellett letöltenie, ott halt meg 1945. február 16-án. Halálának oka nem tisztázott. Egész életét elkísérő barátság kötötte unokatestvéréhez Song Mong-gyu-hoz, aki szerint japán orvosi kísérletek okozták halálát.
A kép baloldalán Dong-ju, jobb oldalon a barát, Mong-gyu.
Halálát követően, 1948-ban barátai és volt kollégái a fennmaradt kéziratok felhasználásával kiadták az Ég, szél, csillag és vers c. kötetet. A kötetben látott napvilágot az Előszó című, máig legnépszerűbb költeménye.
Előszó
A halálom napjáig
szeretném, ha nem lenne a szégyen cseppje
amikor feltekintek az égre.
Szenvedtem így is,
amikor a szél felkavarta a leveleket.
Szívemben énekelnek a csillagok,
szeretni fogom a haldokló életet.
Aztán hadd járjam adott utamat.
Ma este ismét a szél horzsolja a csillagokat.
서시(序詩)/ 윤동주
죽는 날까지 하늘을 우러러
한 점 부끄럼이 없기를,
잎새에 이는 바람에도
나는 괴로워했다.
별을 노래하는 마음으로
모든 죽어 가는 것을 사랑해야지.
그리고 나한테 주어진 길을
걸어가야겠다.
오늘 밤에도 별이 바람에 스치운다.
Későbbiekben néhány tudós azt állapította meg, hogy versei inkább humanista, mintsem politikai üzenetet hordoznak, Korea függetlenségi harcán keresztül naiv hangja általános üzenetet közvetít.
1968-ban a Yonsei Egyetem fiatal tehetségek számára létrehozott egy alapítványt, amely Yun Dong-ju nevét viseli.
Életéről idén tavasszal film készült Dongju: The Portrait of a Poet címmel. A bemutató az év második felétől lesz látható. A főszerepben Kang Ha-neul lesz látható, unokatestvérét Park Jung-min alakítja. A film rendezője az a Lee Joon-ik, aki a felejthetetlen Király és a bohóc rendezője is volt.
Sem a koreai, sem az angol nyelvre lefordított versek nem elegendők ahhoz, hogy a tudósok állítását meg tudjam ítélni. Lehetett a koreai függetlenségi harc elkötelezett híve, lehet az is, hogy nemzeti hovatartozástól független humanista volt ez a fájóan rövid életű, szelíd arcú fiatalember.
Az azonban biztos, hogy élete, versei, kedves egyénisége olyan gyümölcsöt érlelt, amely része lesz a koreai és a japán nép egymással való megbékélésének. Ezt bizonyítja, hogy halálának évfordulóján nemcsak koreaiak, hanem japánok is megemlékeznek róla. Az erről szóló beszámoló itt olvasható.
Joo Myung-duck (1940-) a dél-koreai dokumentarista fotóművészet atyja. Képei szociális kérdéseket, a dél-koreaiak sorsát követik több mint ötven éve. Idővel a hangsúly áttevődött az emberekről a tájakra, a fő cél azonos maradt: felhívni a figyelmet szülőhazájára. Karrierjét fotóriporterként és szerkesztőként kezdte, alapító tagja volt 1968-ban a Monthly Joong Ang c. folyóiratnak.
Dokumentarista fotósként első, és nagy figyelmet keltő munkája volt az Ilsanban található Harry Holt Memorial Orphanage-ben készített fotósorozata. Az árvaház volt a nem túl jól hangzó "kevert fajú árvák" otthona. Mint tudjuk, a koreaiak meglehetősen elutasítók azokkal a gyerekekkel szemben, akiknek valamelyik szülője nem koreai. A társadalomban ma is meglévő idegenkedés a hatvanas években a mainál is hatványozottabb volt.
Az árvaházban elsősorban a koreai háború idején az országban szolgálatot teljesítő amerikai katonák és koreai nők kapcsolatából született gyerekeket gondoztak. A társadalmi előítéletek miatt ezeknek a gyerekeknek nagyon nehéz sorsa volt. Az apák általában elhagyták az országot. A családok legtöbbször nem fogadták el a helyzetet, azért az anyák kénytelenek voltak lemondani a kicsiről, mert nem vállalták a kiközösítést és megbélyegzést.
Koreában - és nemcsak északon, hanem délen is - nagyon erős a mai napig a konfuciánus filozófián alapuló, csak a vér szerinti rokonságot elfogadó gondolkodás. Az 1950-es évek óta a több mint 160000 árvának csupán 11%-a került hazai örökbefogadásra, a többieket külföldre - többnyire az Egyesült Államokba - adták örökbe. Ennek alapján könnyen elképzelhetjük, hogy a kevert fajú árvák esetében még a 11%-ot sem éri el a hazai örökbefogadások aránya.
Ma sem ritka, hogy a meddőség miatt örökbefogadást választók terhességet szimulálnak annak érdekében, hogy környezetükben ne derüljön fény a valóságra. Így próbálják elhitetni hogy az érkező kisbaba biológiai szüleik. Tisztában vannak vele, hogy a nyitottságukat őszintén vállaló családok gúnnyal, megvetéssel találták szembe magukat. Előfordultak olyan esetek, amikor párok ugyan nyíltan akarták kezelni szándékukat, de végül visszarettentek a várható következményektől, és más városba költöztek annak érdekében, hogy titokban tarthassák az örökbefogadás tényét.
(Hogy Észak-Koreában hivatalosan is mennyire uralkodó a fenti nézet, azt az a végtelenül szomorú példa igazolja, amelyet épp a napokban olvastam Csoma Mózes egyik könyvében. Az ötvenes években Közép-Európában, illetve a Szovjetunióban sok északi fiatal tanult. Közöttük számosan párt is találtak egyetemi tanulmányaik idején. Amikor az ötvenes évek második felében az északi vezetés - részben a magyar forradalom, részben az orosz-kínai elhidegülés hatására megingott bizalma miatt - visszarendelte ezeket a fiatal embereket, ők feleségükkel utaztak vissza. Hazatérésüket követően hamarosan drámai, sőt némely esetben tragikus helyzetbe kerültek, mert minden módon, sokszor erőszaktól sem riadva vissza igyekeztek szétválasztani a koreai férfiakat külföldi feleségüktől.)
Az elhagyott 5-6 éves gyerekek nem ritkán az utcán éltek, árvaházba kerülésüket követően még évekig voltak az otthon lakói, mire megtörtént a nemzetközi örökbefogadás.
Joo Myung-duck fotói az örökbefogadásra váró gyerekeket örökítették meg. A nevető vagy síró apróságokat ábrázoló képeket áthatja a szomorúság, ahogyan örök életükre rányomja a bélyegét a tény, hogy elhagyták őket.
Hogy a dél-koreai társadalomban vannak csoportok, talán nem is kicsik, amelyek a szeretet és az elfogadás jegyében törekednek a rossz hagyomány eltörlésére, bizonyítják a szép számmal készült filmek. Csak néhány kiragadott példa. A tragikus sorsot bemutató Bad Guy (2010), a mélységesen szomorú, de biztató irányt mutató Silenced (2011) és a többrétegű mondanivalót hordozó, igaz szeretetet sugárzó Coffee Prince (2007).
De a jó szándékot jelzi a ma már sok évre visszatekintő "The Letters of Angels" projekt, amelyben a felkért hazai hírességek fotók szereplőivé váltak a cél érdekében: ne adjátok idegenbe a koreai kisbabákat!
Joo Myung-duck képei nem születtek hiába.
Olvasom Csoma Mózes könyvét, amelyben az ötvenes években Magyarországon megfordult koreaiakról ír. A kötetben többször idézi Nemes Nagy Ágnes visszaemlékezését, de persze nem a teljes szöveget, csak egy-egy részletet. Ezek a részek keltették fel az érdeklődésemet annyira, hogy megkerestem a teljes írást, majd költséget és fáradságot nem kímélve bepötyögtem azzal a gondolattal, hogy hátha vannak olyanok, akik hozzám hasonlóan kíváncsiak az egészre, de nem tudnak hozzáférni.
Az írásban szó esik Sövény Aladárról - az írónő név szerint említi ezzel emléket állítva neki - akiről jjagnun már korábban írt egy klassz posztot. Ha valaki még nem olvasta, itt megtalálja.
Most pedig következzen Nemes Nagy Ágnes megható visszaemlékezése. Az írás nemcsak a koreai fiúk miatt érdekes. Személyes hangú emlékezése elkalauzol minket az akkori időkbe, megmutatja, milyen volt az itthoni élet abban a mostaninál semmivel sem jobb korban.
Amikor átforgattam kamaszkori bibliámat, hogy segítsek memóriámnak valamilyen "legkedvesebb" verset választani, az egyik széttépett oldal maradékán Káin és Ábel históriájára esett a pillantásom. Ez ugyanis afféle szakadt, hiányos, háborút járt biblia; van szebb is, épebb is, de valahogy ezt kedvelem. Azonnal el is hessegettem a gondolatot: ugyan miért beszélnék Káinról és Ábelről; nézzük csak Ézsaiást, Jánost, a Korinthusbeliekhez írt első leveleket. De hiábavaló volt a rugódozásom; addigra már ellenállhatatlanul terjedt szét bennem egy régi, iskolai történet emléke, aminek kétségkívül van valami felszínes köze Ábelhez és Káinhoz, de voltaképpen másról szól, talán a történelem egy szeletéről, egy eltűnt, elfelejtett gyerekcsoportról, amely... Nem, nem igaz. Nem igaz, hogy a kapcsolat felszínes az emlék és az emlékeztető jel között. Van itt valami mélyebb összefűződés, valami lappangó, erős kapocs, csak éppen képtelen vagyok rájönni: mi a titka. S ha már mindenáron szóhoz akar jutni, hadd mondja el a történet önmagát.
Eljutottunk a tananyagban Vörösmarty Mihály költészetéig, abban is A vén cigányig. Eljutottunk, mégpedig az 1950-es évek valamely pillanatában, a magyar közoktatás Petőfi Gimnázium nevű fiúintézetében. Rám várt mint tanárra, hogy a szöveg alaposabb ismertetésével szolgáljak a tanulóifjúságnak. Mivel az adott körülmények közt sem tudtam megfeledkezni Vörösmarty iránti heves hódolatomról, igyekeztem gyorsan túlesni a verselemzés előtti szükséges tudnivalókon: a szöveg életrajzi elhelyezésén, a nehezebb sorok, szavak feloldásán, az úgynevezett tárgyi utalások tisztázásán. Ez utóbbi körben futólag megemlítettem a "Gyilkos testvér botja zuhanását" is, s hozzáfűztem mellékesen: ez a sor persze Káin és Ábel történetére utal. És akkor észrevettem valamit.
Észrevettem, amire tanár aránylag hamar felfülel: valami megváltozott az osztály hangulatában. De mi? És miért? Eddig nyugodtan, legfeljebb némi unalommal vették tudomásul a tanár elkerülhetetlen szájjártatását, de most egyszerre fölemelték a szemüket. Szinte minden padsorból csodálkozó vagy inkább csodálkozóan üres pillantások meredtek rám. Álltam a katedrán. Szembenéztem az osztállyal. Mi történt? Olyan szélsebesen gondolkoztam, olyan képtelen találgatásokkal próbálkoztam magamban, amilyeneket csak az ilyen kényes pillanatok képesek előhívni.
Ti nem ismeritek Káin és Ábel történetét? - kérdeztem végül. Az osztály azonnal megkönnyebbült. Hááát... - mondták egyesek bizonytalanul. Nem... - mondták mások határozottan. Szóval: eltaláltam. Nem ismerik Káint és Ábelt. Most, utólag, bizonyosra veszem, hogy voltak ott jó néhányan, akik ismerték, csak nem merték bevallani, mások viszont valóban nem tudtak semmit. Álltam a katedrán, azon a szálkásra kopott, szomorú kis deszkaalkotmányon, ami a magyar pedagógia helye, és meg kellett támaszkodnom az asztalban. Hiszen tudtam én azt, hogyne tudtam volna, elvégre az ötvenes éveket írtuk, s minden másodpercünk fogyhatatlanul emlékeztetett a dátumra, amelyben éltünk. De hogy ennyire... hogy így... Akkor voltaképpen hol kezdjük - Vörösmarty egy verssora alkalmából - a Bibliát? Vagy térjek ki a költő nyelvszépségeire? A művészet lánglelkű hatalmára? A kultúra pusztulásának kísértete úgy ütött nyakszirten azon a kopott katedrán, hogy szédülten bámultam bele diákjaim - vétlen - kamaszarcába.
Hogy bonyolultabb legyen a dolog: ott ültek az osztályban a koreai diákok is. Ki emlékszik rájuk? Ki emlékszik arra a ferde szemű csoportra? A koreai háborúban összegyűjtöttek egy csomó észak-koreai hadiárvát, elhagyott gyereket, és szétosztották őket a közép-európai országok között. Mi is kaptunk egy csoportot; fent laktak a Szabadság-hegyen, egy szép villában, az volt az internátusuk. Némi nyelvi előkészítés után beömlesztették őket különféle iskolákba. Mindez voltaképpen helyénvaló volt. Csak - sajna - gőzölgött belőle az a tökéletesen elhibázott, parancsra rendelt, agitprop jóságosság. A koreaiak megjelenésével az iskolában elkezdődött beláthatatlan nehézségek sora. Hiszen alig gagyogtak valamit magyarul; nekünk - ritka szerencsénkre - akadt egy tanártársunk (hadd álljon itt a neve: Sövény Aladár), aki valamikor, hobbiból, foglalkozni kezdett a távol-keleti nyelvekkel, kínaival, japánnal, majd áttért a koreaira. Ő lett az új fiúk pásztora. De pásztoroltuk őket mindnyájan, nagy tömegű különórát nyújtva okulásukra. Életkoruk is eltérő volt; akadtak köztük piciny termetű fiúcskák, gyönyörű keleti babák, simogatni való kisdedképükkel, és akadtak magas, szikár, fiatal férfiak, korán megvésett arcuk furcsán komorlott a kamaszfejek fölött.
De nem ez volt a fő baj, ez a pedagógiai nonszensz, nyelvtudásban, életkorban. Hanem az, hogy magyar osztálytársaik utálták őket. Utálták őket csak úgy infantilis idegengyűlöletből, utálták rejtett ellenállásból - hiszen ittlétük szüntelen politikai propaganda ürügye volt -, és utálták, mert mindig jó osztályzatot kaptak. Mondják, kérem, hogyan lehet osztályozni egy magyarul csak dadogni tudó személyt Szkhárosi Horvát András 16. századi életművéből? Elprédikáltuk mi ezt százszor magyar diákjainknak: értsétek meg, nem tudnak magyarul, árvák, háborúból jöttek - de hát meg bírja-e érteni egy kamaszgyerek azt a flagráns igazságtalanságot, amit naponta lát, hogy a másik fiú egyetlen mukkanásért megkapja a jelest, őt meg komolyan osztályozzák? Azok az örökös torzsalkodások, titkos verekedések! Amelyeket mindig a mieink kezdeményeztek. Az a poshadtan izzó légkör! Amelyben megfogja a lerongyolt magyar gyerek a koreai fiú sötétkék, szomorúan-meleg egyenkabátját, és azt sziszegi a fülébe: ez is az én apám adójából van.
Közben micsoda életsorsok a keletiek mögött! Az egyik gyerek, véletlenül belekeveredve a tűzvonalba, sebesült öccsét hátára vette, és elkúszott vele valami csöndesebb zugba. Mire odaért, öccse - a hátán - halott volt. Ilyenek jártak hozzánk iskolába. A legmeghökkentőbb az volt, hogy ezek a fiúk tanultak. Tanultak és tanultak. Nem csak diáktársaik, mi, tanárok is tátott szájjal bámultuk, micsoda feszült vaserővel küzdik magukat előre nehéz, finnugor nyelvünkben. Dolgoztak éjjel-nappal, mint a megszállottak. Az egyik zseniális kölyök még a Lear királyt is elolvasta, éppen Vörösmarty gyönyörű, de nyelvileg komiszul nehéz fordításában. - Miért olvastad el, K.O.? - kérdeztem tőle. - Mondtam, hogy nektek nem kell elolvasnotok. - De azt is tetszett mondani - felelte választékos magyarsággal -, hogy Shakespeare elsőrendű európai érték, és hogy a fordítás kiváló. Én két európai nyelven tudok: oroszul és magyarul. Gondoltam: magyarul olvasom Shakespeare-t.
És egyetlenegyszer mertem megkérdezni, külön tanulókörben, valamelyiküktől: nálatok milyen vallás van? Vagy milyen vallások vannak? - A fiú lesütötte a szemét, várt egy picit, aztán szinte kilökte - kipréselte a szót: Buddizmus. - Így mondta: buddizmus, h nélkül. Azonnal megértettem a hangsúlyából, hogy ezt nem lehet firtatni. Nem is firtattam. De akkor, amikor magyar diákjaim nem ismerték Káin és Ábel történetét, nagyon is tisztában voltam nemcsak bibliai tudatunk rendkívül gyors eróziójával, hanem ugyanakkor bele kellett látnom hitek és kultúrák végtelen keresztútjaiba: ferde szemű diákjaim nem is ismerhetik Káint és Ábelt. Káin és Ábel. Ábel és Káin. Nem éppen szívderítő történet; Vörösmarty Vén cigánya sem szívderítő. Talán Ábel sem volt olyan gáncstalan, mint hinni szeretjük. Hiszen Káin hosszan vitatkozott vele - "és szól, beszél vele Káin Ábellel, az ő atyjafiával" -, talán sértő volt Ábel, nagy állatsújtó taglójával fenyegető. Akkor mégis úgy kapdostam gondolataimban Ábel után, mint aki éppen elveszít valami pótolhatatlant, megnevezhetetlent.
(Hogy mi lett a koreai diákokkal? Elég különös história. 1956-ban lerohantak a Szabadság-hegyről, s nemcsak lázasan összeölelkeztek az ifjú felkelőkkel, hanem, harcismerők lévén, igen hasznos gondolataik is támadtak. Tőlük származott a "kenőszappant a tankok alá" ötlete, sőt a Móricz Zsigmond körtéri palacsintasütő-hadművelet szintén - legalábbis így beszélte az akkori népszáj. A palacsintasütő fontos eszköz. Ki kell rakni sok-sok palacsintasütővel az utcát, akkor a tank megáll, a tankos kinyújtja hosszú, aknakereső rúdját, úgy tapogatja végig a gyanús tányéraknákat. Mindenesetre a koreai diákokat 1957-ben összeszedték, s bár fegyverük sosem volt, helytelen magatartásuk miatt visszatoloncolták őket Koreába. Nem láttuk őket többé. Sem a kerek arcú kisdiákokat, sem a lángeszű elegáns Shakespeare-olvasót. Hogy miért viselkedtek így, keserves iskolai tapasztalataik után? Sejtelmem sincs róla. Talán jobban értettek magyarul, mint mi gondoltuk. Ki tudja? Talán még Káin és Ábel történetét is ismerték - a csöppet sem gáncstalan Ábel történetét.)
Ezt találtam a Biblia egy szakadt lapján.
Nemes Nagy Ágnes: Káin, Ábel, gimnázium. In: Az élők mértana. Prózai Írások. II. köt., Budapest, Osiris K., 2004. p. 170-173.
A szeretet képei következnek, még ha első pillanatban furcsának tűnik is az állításom.
A posztot jjagnunnak ajánlom, ő tudni fogja hogy miért.
Szöul utolsó nyomortelepe, a Guryong felszámolása még csak most fogja kezdetét venni, a nagyvárost járva főként igazi világvárosra jellemző kerületeken haladhatunk keresztül. Felhőkarcolók épülnek, és nem csak a Guryong tőszomszédságában magasodó - Psy szatirikusnak szánt nótája által közismertté vált - gazdag és felkapott Gangnam negyedben, hanem mindenfelé. A Guryong eltűnésével láthatatlanná válik a tény, hogy az OECD tagországok közül Dél-Koreában a legmagasabb a szegénységben élő idősek száma.
Íme a kontraszt, Guryong és Gangnam.
A szabadon lengő sok-sok kábel bizonyítja hogy villany van a telepen, 1:30-nál a hazafias érzelmek meglétéről is meggyőződhetünk, a bádogváros lakói a tisztálkodást és szükségüket az utcácskák végén, közös fürdő- és vécéhelyiségekben ejthetik meg.
Az itt lakók többsége idős és beteg. Az öregek évtizedek óta kénytelenek tűrni az alapvető kényelem hiányát, a patkányok és csótányok jelenlétét. Most egy kicsit reménykednek. Talán nem itt kell meghalniuk.
Néhány évtizeddel ezelőtt Szöul néhány része, ha nem is ilyen nyomortelepekből, de kis sikátorok sokaságából állt. Ezekben a kicsi utcákban a szomszédok igazi közösséget alkottak. A világ legtermészetesebb dolga volt, hogy bejártak egymáshoz, segítették egymást. Más volt ez, mint a sokemeletes házakban élő mai életmód, amikor a szomszédokat nem is ismerik, legfeljebb látásból, hiszen a liftben olykor együtt utaznak.
A sikátorokban élők - ahogy pár évtizede egész Dél-Korea lakossága - a mainál sokkal szegényebbek voltak, de talán nem voltak boldogtalanabbak. Az anyag kisebb szerepet játszott a mostaninál, és fontosabb volt a barátság, az egymás iránt érzett szolidaritás.
Valamikor a hatvanas évek legelején egy férfi, Kim Ki-chan (김기찬) gondolt egy merészet, a használtpiacon vett magának egy fényképezőgépet, és elkezdte megörökíteni a sikátorok életét. Főként a szöuli Jungrim-dong ihlette meg, nagyjából húsz éven keresztül, a sikátorok 80-as évekbeli felszámolásáig készített ott képeket.
Megörökítette a régi Szöul lelkét. Képei kendőzetlenül mutatják meg modelljeit, a látvány szép és szomorú, de mindig igaz, mellesleg kifejezi a fotós visszatérési vágyát abba az eltűnt világba. A képek kordokumentumok, s bár sokan szeretnék elrejteni azt a kort, hála Kim Ki-channak, segítenek emlékezni a rég elveszett időkre, így a képekbe zárt keserédes nosztalgia egyben talán mintát ad a mai embereknek.
Kim Ki Chan (1938-2005) a Seorabul Art College színház és mozi szakon végzett. Ő volt a vezetője a Korea Broadcasting System videó gyártórészlegének, professzorként dolgozott a Media Research Centerben. Egyéni kiállítást rendezett Alley Scenery címmel az évek során több alkalommal. A Our Near Past c. csoportos kiállításon is részt vett. Közzétett fotói: "The Lost Landscape" (2004), "A Warm Alley egy Dog" (2000), "The Alley Scenery" (1998)
2010-ben a Szöuli Történeti Múzeum retrospektív kiállítással emlékezett a művészre, 2011-ben könyv jelent meg munkáiból Jung Jin-guk bevezetésével, a Youlhwadang Publishers jóvoltából.
Most pedig következzenek a szeretet képei - gyerekekről.
Deo gratias!
Lee Jae-hyo szobrász fából és acélból készíti alkotásait. A művész 1965-ben született Szöulban, a Hong-ik Egyetemen szerzett BFA (Bachelor of Fine Arts) diplomát, Gyeonggidoban él és dolgozik. 1996-ban volt az első kiállítása Szöulban, azóta számos helyen voltak láthatók művei, Dél-Koreában és külföldön egyaránt. 1998-ban az Osakai Triennálén neki ítélték a nagydíjat. Munkái keresettek Ázsiában, Európában és Amerikában.
"Az én művészetem - az anyag története. Minden ezzel kezdődik és végződik. Nincs története a munkáimnak, csak meg akarom mutatni az anyagot"
Egy szobor elkészítése előtt megpróbálja megérteni a helyet, ahol a műalkotást elhelyezik, aztán elkészíti a tervet, és gyorsan megalkotja a művet.
Minden anyagot alaposan tanulmányoz, ihletet merít azok tulajdonságaiból.
Segédekkel dolgozik, hogy hogyan készül egy alkotása, az alábbi timelapse videóban megnézhetitek.
Ulsan Dél-Korea hetedik legnagyobb metropolisza. A városban 1,1 millió ember él, akiknek a világ legnagyobb autóipari összeszerelő üzeme, a Hyundai Motor Company, a világ legnagyobb hajógyára, szintén Hyundai birtokában és az SK Energy, a világ második legnagyobb kőolajfinomítója ad munkát.
Van repülőtere, ahonnan naponta több mint 20 járat megy a Gimpo, és naponta 4 járat a Jeju-i repülőtérre.
A várost érinti a KTX dél-koreai expresszvonat.
A város lakói tehát az iparból élnek. Vajon hogyan éltek régen?
Ulsan nevezetes arról, hogy a közelében a Keleti-tengerbe ömlő Taehwa folyó egyik mellékágát szegélyező sziklafalon 7000-3500 évvel ezelőtti sziklavéseteket találtak, amelyek elárulják, hogy a régmúltban főként halászatból és vadászatból tartották fenn magukat. A 8 méter széles és kb. 5 méter magas, pala és szaruszirt anyagú meredek sziklafalon látható 304 véset - közöttük 166 állat és 108 azonosítatlan ábrázolás - képet ad több dologról, köztük az akkor ott élő emberek életmódjáról is.
A Bangudae sziklavéseteket a Dongguk Egyetem kutatócsoportja fedezte fel 1971-ben. A lelet rendkívül fontos Korea őskori vadászati rítusai és vallása feltérképezése szempontjából, egyúttal lehetőséget ad az ősi koreaiak szokásainak és életmódjának megismerésére.
Az 1970-es évek elején gátakkal megemelt vízszint következtében a szikla víz alá került, így az év jelentős részében nem látható. Elkészült egy másolat, amely lehetőséget ad a látogatóknak arra, hogy megismerjék őseik alkotását. A lelet mentése, biztonságba helyezése még nem fejeződött be. A lehetséges megoldásokról, a felfedezés mikéntjéről bővebben itt olvashattok.
A rajzok vízi- és szárazföldi állatokat, embereket, és részben azonosítatlan alakzatokat, mintákat ábrázolnak.
Az ábrázolások között a leggyakoribbak a cetfélék (14,4%), közülük is elsősorban a bálnák, de előfordulnak tengeri teknősök, lazac-szerű halak és tengeri madarak is. Az ábrázolások között felfedezhetők halász- és vadászszerszámok.
Ezenkívül különböző patás emlősök, szarvasfélék fordulnak elő nagy számban, de láthatók ragadozó állatok is, például tigrisek, leopárdok, farkasok, rókák, mosómedvék és vaddisznók.
Ilyen halászcsónakokat használtak.
Nem tudom mások hogy vannak vele, de engem mindig lázba hoznak az ősember sziklarajzai. Nemcsak azért, mert sok ezer évvel ezelőtt élt elődeink keze nyoma, és nem is csak azért, mert sok mindent elárulnak az akkoriakról, hanem mert csodálatos műalkotások.
Ez a videó rekonstruálja a halászatot.
A bálna alakú Ulsani Sziklaművészeti Múzeum
A nyílt tengeri bálnavadászat annak bizonyítéka, hogy az ott élő nép óceáni civilizáció volt. A világ számos pontján találhatók barlangrajzok, sziklavésetek. Közülük egyedül a Bangudae sziklavésetek ábrázolják a tengeri civilizáció emlékeit.
Három bálna úszás közben.
Tigris és bálna a központi részen.
Kárókatona hallal a csőrében.
Foltos leopárd és pettyes szarvas.
Vaddisznó
A haszonállatok kerítésen belül.
A zsákmány kiemelése.
A színezés természetesen csak számunkra készült a jobb felismerhetőség érdekében.
Érdekes megnézni az emberábrázolásoknál az eszközhasználatot, és mellesleg a férfialakok aránytalanul nagy péniszét.
Ez a videó különösen izgalmas következtetéseket fogalmaz meg.
Közel húsz éve egy szibériai költők verseit tartalmazó könyvben látott illusztrációk nyomán, a húsvéti tojásokra viaszírással a Bangudae sziklavésetekhez kísértetiesen hasonló állatokat és embereket bűvöltem, méghozzá nagy izgalommal.
Különös érzés ez. Megfog, mozdul az ember keze.
Mintha az ősök mozdítanák a kezemet.
Mint az alábbi kép mutatja, az ősök nálam sokkal tehetségesebbek voltak, és valószínűleg gyakorlottabbak is a sziklarajzolásban, mint én, életem első viaszírásánál. :)
De talán így is érzékelhető a hasonlóság, mármint a téma hasonlósága.
Valakit egész egyenesen a Bangudae vésetek ihlettek meg. Nem csodálkozom rajta.
2013 júliusában a Hallym Kiadó könyvet jelentetett meg az ulsani Bangudae sziklarajzokról, és azok kutatásáról, elhelyezkedéséről, kormegállapításáról, a vésetek védelméről. A kötet végén angol nyelvű összefoglaló is olvasható. A szerző neves régész, Jeon Ho-tae (전호태), aki diplomáját a Szöuli Nemzeti Egyetemen szerezte.
A sziklarajzok Dél-Korea 285-ös számú nemzeti értékei.
Több,mint ötven évvel felfedezése után, 2025. július 12-én az UNESCO Világörökség Bizottságának 47. ülésszakán Párizsban döntés született: a tengeri élővilág- és a legrégebbi bálnavadász-ábrázolásról híres neolitikumi sziklarajzok felkerültek az UNESCO Világörökség listájára.
A Sayeon-gát által okozott ingadozó vízszint miatt a sziklarajzok, főként a nyári monszun időszakában gyakran víz alá kerülnek, ráadásul az esőzések által sodort törmelék is veszélyezteti a helyszínt. A károk enyhítése érdekében további gátak építésével akarják elérni, hogy az eddiginél kevesebb napon legyenek víz alatt a rajzok, ideális esetben csak évi egy napra. Az építkezés akár már 2026-ban megkezdődhet, elkészülte 2030 körül várható.
A Bangudae-sziklarajzokkal a Koreai Köztársaságban található UNESCO világörökségi helyszíneinek száma tizenhétre emelkedett.
A Korea Herald 2015. március 27-i cikke részletesen elemzi a házasság kérdésével kapcsolatos vélekedések változásait a koreai társadalomban.
Egyre általánosabbá válik, hogy a fiatalok harmincas éveikben szánják rá magukat a házasságkötésre, sokan pedig nem is kötnek házasságot. A jelenség hátterében az az elgondolás áll, hogy nem engedhetik meg maguknak a családalapítást, illetve hogy állásuk - főként a fiatal nők esetében - megőrzése, karrierjük kiteljesítése érdekében nem vállalják a házasságot, gyerekszülést. Pénzügyi aggodalmakkal és a koreai fiatal generáció bizonytalan helyzetével indokolják döntésüket.
A házasságkötések száma évről évre folyamatosan csökken, ma 7,2%-kal kevesebb mint három évvel korábban.
Szakértők szerint ez a tendencia árnyékot vet az országra, a jövő generációinak vállára nagy terheket ró.
Új kifejezés született: Sampo. Samponak nevezik az országban azokat a fiatalokat, akik három dolgot hajlandók feladni: a párválasztást, a házasságot és a gyermekáldást. A Sampo generációról itt olvashattok.
A cikkben több példán keresztül mutatják be a Sampo fiatalokat.
Februárban kezdték a Blue Bird's House c. 50 (!) epizódból álló koreai dráma sugárzását, amely ezt a témát dolgozza fel.
Gondolom a téma elég bőséges anyagot szolgáltat.
Az eközben elhangzó érvelések: instabil foglalkoztatási helyzet, diákhitel visszafizetésének terhe, magas lakásárak, túl sokba kerül a gyerekek felnevelése, iskoláztatása.
Az elmúlt két héten, szerda esténként Lengyel Miklós, volt szöuli nagykövet előadását hallgattam a MOM-ban, aki érezhető lelkesedéssel beszélt róla, hogy a "kistigris" már nagy tigrisnek nevezhető, olyan erős gazdasággá vált Dél-Korea. Kérdésre válaszolva elmondta hogy a magasan képzett fiatalok elhelyezkedése nem okoz problémát az országban. Érdeklődve hallgattam, de kedvem lett volna vitába szállni vele - éppen a koreai sajtóban rendszeresen olvasottak alapján.
Ugyanakkor meglehetősen furcsának találom a koreai mentalitást, amely szerint a házasságkötés és gyermekvállalás ilyen mértékben alárendelődik az anyagiaknak. Mi az oka, hogy egy népben elhalványul az emberi élet egyik legfontosabb, legszebb - mellesleg pedig természetesen meglévő ösztönös érzése?
Miért olyan elsődleges, mindent felülütő tényező a pénz?
Nem valamilyen önzés van az egész hátterében?
A cikk egyébként egy 2002-es mozifilm említésével indít. A Marriage Is a Crazy Thing c. provokatív film nagy vihart kavart annak idején. A főszerepekben Kam Woo-Sung (A király és a bohóc - Jang-Sang) és Uhm Jung-Hwa látható. Az ifjú nő házasságot köt egy jómódú orvossal, de megtartja a titkos viszonyt korábbi szerelmével.
Kedvcsináló:
A Korea Herald ugyanazon a napon hoz példát arra is, hogy el lehet rendezni egy házasságkötést a hagyományostól eltérően is. Egy utazni vágyó koreai pár szembeszállva a családdal, illetve meggyőzve a családtagokat, egyszerű és pénzkímélő esküvőt szervezett magának annak érdekében, hogy valóra válthassák vágyukat. Így egy teljes hónapra el tudtak utazni Dél-Amerikába, bejárták Kolumbia, Kuba, Ecuador, Chile és Argentína izgalmas vidékeit.
A cikket itt olvashatjátok el.
Nézzük meg, mi a szokás Dél-Koreában az esküvő kérdésében. Gyakran merül fel a kérdés, miért szükséges a szülők bevonása, ezzel együtt pedig az egyetértésük a fiatalok házasságkötésénél.
Egyszerű a magyarázat, csak meg kell vizsgálni, mivel jár egy szokásos eskövő.
Egy mainstream esküvőre nagyjából 100 millió wont költenek el a házasulandók. Ez tartalmazza a lakás, az eljegyzési (elköteleződési) ünnepség, a családtagoknak vett esküvői ajándékok, az esküvői szertartás, a menyasszonyi ruha, stb. és a nászút költségeit.
Mivel a koreai fiatalok havi jövedelme átlagosan 3,1 millió won, ezt a hatalmas összeget nem képesek összegyűjteni, így általában a szülők fizetik - akik gyakran nem engedhetnék meg maguknak ezt, hiszen nyugdíjasok, vagy hamarosan azok lesznek. Ezért sokan a nyugdíjalapjuk nagy részét használják fel, utána pedig marad az aggódás a saját és házastársuk jövője miatt.
A megkérdezett 50 éven felüli koreaiak 64 százalékának legnagyobb pénzügyi gondja gyermekeinek házasságkötése.
300 fős felmérésben 75,3 százalék nyilatkozta azt, hogy támogatta, vagy szándékában áll támogatni gyermekének esküvőjét, 65,3 százalék úgy gondolja, ez kötelessége egy szülőnek.
Gyakoriak az esküvő előtti konfliktusok a házasulandók és családjaik között. Amennyiben nem azonos anyagi körülmények között élő családokról van szó, az egyik oldal elvárásai megoldhatatlan gondokat okozhatnak a másik oldalon.
Egy Park nevű 30 éves nő elmesélte, hogy ügyvéd vőlegényének anyja annak fejében hogy ők biztosítják az ifjú pár számára a házat, azzal állt elő, hogy a lány szülei vásároljanak fiának egy Mercédest. (Az eskövői költségek megosztása úgy történik, hogy a fiú családja gondoskodik a lakásról, a lány családja vesz nagyjából a lakás ára 10 százalékának megfelelő összegben ajándékot) A szülők, akik örültek hogy lányukat egy jómódú ügyvéd veszi el, banki hitelből teljesítették a kérést, de a történet itt még nem ért véget. A következő kérés azt volt, hogy vegyenek leendő vejüknek drága, márkás luxus órát.
A továbbiakat itt olvashatjátok.
Szóval ilyen a koreai valóság egy kicsinyke szelete.
Nem könnyű megérteni miért érzik kötelezőnek erejükön felül költeni még akkor sem, ha tisztában vagyunk azzal, sokan nálunk is hasonlóképpen tesznek.
Valahol lakni kell, ez tagadhatatlan, de talán lehet költségkímélőbb megoldást is találni, aztán majd a fiatalok vesznek jobb lakást, ha megkeresik a rávalót.
A többire pedig csak azt tudom mondani:
Nem az esküvőnek, hanem a közös életnek kell csodálatosnak lennie.
Észak-Jeolla tartomány egyik lassanként fogyatkozó népességű megyéje Buan (부안군) a Koreai-félsziget délnyugati csücske közelében – Gwangjutól kb. 40 kilométerre, északra található.. A fiatalok északra költöznek a nagyvárosokba, főként Szöulba. A 2001-ben még majdnem 75 ezres lélekszám 2012-re már az 59 ezret sem érte el.
Dél felé haladva érdemes azonban útba ejteni, mert különleges élményben lehet részünk.
A Gaeamsa templom Buan megye egyik gyöngyszeme.
A kicsi templom a Baekje dinasztia idején, 634-ben épült, majd 1313-ban kibővítették. A japán inváziókor leégett, 1658-ban azonban újjáépítették.
Gaeamsa kívülről.
Iljumun, vagy Egypilléres kapu az első kapu általában megtalálható a koreai buddhista templomok a bejáratánál. A Gaeamsa kapuja rendkívül díszes.
Hangulatos híd a templomnál.
A videó megmutatja hogy milyen elbájoló a templom, milyen békés a környezet, milyenek a másfél év alatt restaurált templom csodás faragványai.
A templomban bambuszban sült só, a jukyeom (죽염), egy koreai népi orvosság is készül. A bambuszcsövekbe tengeri sót töltenek, agyaggal betapasztják a cső végét, majd kemencében sütik. Azt tartják, hogy jótékony hatása van az emésztésben, vérzéscsillapító, fertőtlenítő, de gyulladások, rákos megbetegedések, szívbetegség, tuberkulózis és májzsugor esetében is alkalmazzák - annak ellenére, hogy vizsgálatok nem támasztják alá hatásosságát.
A Gaeamje víztározó a Gaeamsa templom közelében.
Gaeamsa várostól északra, a hegy tetején két hatalmas sziklacsúcs, az Ugeum-Bawi, avagy Ugeum-am magasodik. Az egyik 131, a másik 98 méter magas. A legenda szerint az Ugeum-Bawi alatti Wonhyo-bang nevezetű barlangban csak akkor tört fel a víz, amikor Wonhyo szerzetes ide vonult el aszkéta életet élni.
A Gomso sólepárló telep (곰소 염전) egyike azon kevés helyeknek Dél-Koreában, ahol a napenergiával állítják elő a sót. Az itt készülő sóban tízszer több ásványi anyag található, mint bármely más sóban. A telep az országút mentén fekszik, így könnyen szemügyre vehető, ha Gochangból a Chaeseokgang szirtek felé igyekszik az utazó. Kis szerencsével látni lehet az ott dolgozókat munka közben.
A sólepárló után pedig nézzük meg a Chaeseokgang sziklákat (부안 채석강).
Amit látunk, a mezozoikum, azaz a földtörténeti középidőben kialakult üledékes kőzet.
A barlang bejárata.
A tengerparton észak felé egy kilométerre érhetjük el a Jeokbyeokgang szirteket (부안 적벽강).
A Gaeamsa templom nem az egyetlen olyan buddhista temploma a megyének, amelyet feltétlenül látni kell. A Byeonsanbando Nemzeti Park (변산 반도 국립 공원) Naebyeonsan, tehát hegyvidéki részének peremén fekszik a Naesosa templom. Egy évvel a Gaeamsa előtt épült, azaz 633-ban, 1633-ban átépítették. Eredetileg Soraesa volt a neve, de az Imjin háború idején átnevezték.
A templom több érdekességet rejt. A fő istentiszteleti épületét egyetlen szög nélkül építették meg 1633-ban.
1222-ben - II. András épp akkor adta ki az Aranybullát - készült egy bronz harang a Cheongnimsa hegyi templom számára. Ezt a harangot 1850-ben a Naesosába költöztették át, és azóta is ott csodálható Dél-Korea 277-es számú nemzeti kincse.
A Naesosa őrzi a 278-as számon lajstromba vett kincset is. A Beophwagyeongjeolbonsabon a híres Saddharmapundarika Szútra (közismertebb neve a Lotus Szútra) másolata tintával fehér papírra írva. A tanítások tartalmazzák azt a gondolatot, hogy mindenki válhat Buddhává, mindenki számára nyitott Buddha útja.
A Naesosa a Gaeamsához hasonlóan dicsekedhet gyönyörű faragványokkal, elég megnézni a fő imaterem krizantémokat mintázó bejáratát és a dúsan díszített mennyezetet.
Egyszer valaki azt mondta, ha egy koreai buddhista kolostort láttál, mindet láttad. Nekem más a véleményem. Mindegyiknek megvan a sajátos szépsége és sajátos hangulata. A fentiek talán másokat is meggyőznek.
A megye híres szülötte Yi Maechang (이매창, Yi Hyang-Geum) gisaeng és költő (1573-1610). Költeményei elsősorban szidzso-k (시조, Sijo) - a koreai nyelv kötött szórendje miatt rímnélküli háromsoros versek, amelyeknek alkotói sokszor a gisaengek. Maechang azon kevesek egyike, akiknek tudni a családi és a gisaengként kapott nevét: Kyerang. Nevezetes és tehetséges geomungo (citera-szerű hangszer, fekete hárfa) játékos volt. 1590-ben megismerkedett egy Yu Hwi-gying (유희경, Yu Heuigyeong, 1545-1636) nevű költővel. Az ismeretségből kölcsönös szerelem kerekedett, de a japán invázió során megszakadt kapcsolatuk.
Egyik szép és szomorú versét itt olvashatjátok:
Körte virága hullik körülöttünk
a könnyeim is az utolsó csókunkra hullnak
most viharos ősz viszi a leveleket
csodálkozom hogy még szeretsz
Magányos éjszakák és szeszélyes álmok
mérik a mérföldeket közöttünk
A gisaengről életrajzi regény jelent meg 2013-ban. A szerző Kim Jun-hyeong, a mű címe: A Critical Biography of Yi Maechang, de Hwang, Won-gap (황원갑) 한국사를 바꾼 여인들 (Hanguksareul bakkun yeonindeul) (The women who changed Korean history) (Szöul, 1997) c. munkájában is olvasni lehet róla.
A kirándulás végeztével nézzük meg még egyszer a tengert.
A sétában megéhezőknek egy könnyű vacsora. Sajt, tojás, spenót, pirítós és egy kis pohár bor - nem tűnik rossznak.
