Joo Myung-duck (1940-) a dél-koreai dokumentarista fotóművészet atyja. Képei szociális kérdéseket, a dél-koreaiak sorsát követik több mint ötven éve. Idővel a hangsúly áttevődött az emberekről a tájakra, a fő cél azonos maradt: felhívni a figyelmet szülőhazájára. Karrierjét fotóriporterként és szerkesztőként kezdte, alapító tagja volt 1968-ban a Monthly Joong Ang c. folyóiratnak.
Dokumentarista fotósként első, és nagy figyelmet keltő munkája volt az Ilsanban található Harry Holt Memorial Orphanage-ben készített fotósorozata. Az árvaház volt a nem túl jól hangzó "kevert fajú árvák" otthona. Mint tudjuk, a koreaiak meglehetősen elutasítók azokkal a gyerekekkel szemben, akiknek valamelyik szülője nem koreai. A társadalomban ma is meglévő idegenkedés a hatvanas években a mainál is hatványozottabb volt.
Az árvaházban elsősorban a koreai háború idején az országban szolgálatot teljesítő amerikai katonák és koreai nők kapcsolatából született gyerekeket gondoztak. A társadalmi előítéletek miatt ezeknek a gyerekeknek nagyon nehéz sorsa volt. Az apák általában elhagyták az országot. A családok legtöbbször nem fogadták el a helyzetet, azért az anyák kénytelenek voltak lemondani a kicsiről, mert nem vállalták a kiközösítést és megbélyegzést.
Koreában - és nemcsak északon, hanem délen is - nagyon erős a mai napig a konfuciánus filozófián alapuló, csak a vér szerinti rokonságot elfogadó gondolkodás. Az 1950-es évek óta a több mint 160000 árvának csupán 11%-a került hazai örökbefogadásra, a többieket külföldre - többnyire az Egyesült Államokba - adták örökbe. Ennek alapján könnyen elképzelhetjük, hogy a kevert fajú árvák esetében még a 11%-ot sem éri el a hazai örökbefogadások aránya.
Ma sem ritka, hogy a meddőség miatt örökbefogadást választók terhességet szimulálnak annak érdekében, hogy környezetükben ne derüljön fény a valóságra. Így próbálják elhitetni hogy az érkező kisbaba biológiai szüleik. Tisztában vannak vele, hogy a nyitottságukat őszintén vállaló családok gúnnyal, megvetéssel találták szembe magukat. Előfordultak olyan esetek, amikor párok ugyan nyíltan akarták kezelni szándékukat, de végül visszarettentek a várható következményektől, és más városba költöztek annak érdekében, hogy titokban tarthassák az örökbefogadás tényét.
(Hogy Észak-Koreában hivatalosan is mennyire uralkodó a fenti nézet, azt az a végtelenül szomorú példa igazolja, amelyet épp a napokban olvastam Csoma Mózes egyik könyvében. Az ötvenes években Közép-Európában, illetve a Szovjetunióban sok északi fiatal tanult. Közöttük számosan párt is találtak egyetemi tanulmányaik idején. Amikor az ötvenes évek második felében az északi vezetés - részben a magyar forradalom, részben az orosz-kínai elhidegülés hatására megingott bizalma miatt - visszarendelte ezeket a fiatal embereket, ők feleségükkel utaztak vissza. Hazatérésüket követően hamarosan drámai, sőt némely esetben tragikus helyzetbe kerültek, mert minden módon, sokszor erőszaktól sem riadva vissza igyekeztek szétválasztani a koreai férfiakat külföldi feleségüktől.)
Az elhagyott 5-6 éves gyerekek nem ritkán az utcán éltek, árvaházba kerülésüket követően még évekig voltak az otthon lakói, mire megtörtént a nemzetközi örökbefogadás.
Joo Myung-duck fotói az örökbefogadásra váró gyerekeket örökítették meg. A nevető vagy síró apróságokat ábrázoló képeket áthatja a szomorúság, ahogyan örök életükre rányomja a bélyegét a tény, hogy elhagyták őket.
Hogy a dél-koreai társadalomban vannak csoportok, talán nem is kicsik, amelyek a szeretet és az elfogadás jegyében törekednek a rossz hagyomány eltörlésére, bizonyítják a szép számmal készült filmek. Csak néhány kiragadott példa. A tragikus sorsot bemutató Bad Guy (2010), a mélységesen szomorú, de biztató irányt mutató Silenced (2011) és a többrétegű mondanivalót hordozó, igaz szeretetet sugárzó Coffee Prince (2007).
De a jó szándékot jelzi a ma már sok évre visszatekintő "The Letters of Angels" projekt, amelyben a felkért hazai hírességek fotók szereplőivé váltak a cél érdekében: ne adjátok idegenbe a koreai kisbabákat!
Joo Myung-duck képei nem születtek hiába.