A szeretet képei következnek, még ha első pillanatban furcsának tűnik is az állításom.

A posztot jjagnunnak ajánlom, ő tudni fogja hogy miért.

Szöul utolsó nyomortelepe, a Guryong felszámolása még csak most fogja kezdetét venni, a nagyvárost járva főként igazi világvárosra jellemző kerületeken haladhatunk keresztül. Felhőkarcolók épülnek, és nem csak a Guryong tőszomszédságában magasodó - Psy szatirikusnak szánt nótája által közismertté vált - gazdag és felkapott Gangnam negyedben, hanem mindenfelé. A Guryong eltűnésével láthatatlanná válik a tény, hogy az OECD tagországok közül Dél-Koreában a legmagasabb a szegénységben élő idősek száma.

Íme a kontraszt, Guryong és Gangnam.

A szabadon lengő sok-sok kábel bizonyítja hogy villany van a telepen, 1:30-nál a hazafias érzelmek meglétéről is meggyőződhetünk, a bádogváros lakói a tisztálkodást és szükségüket az utcácskák végén, közös fürdő- és vécéhelyiségekben ejthetik meg. 

Az itt lakók többsége idős és beteg. Az öregek évtizedek óta kénytelenek tűrni az alapvető kényelem hiányát, a patkányok és csótányok jelenlétét. Most egy kicsit reménykednek. Talán nem itt kell meghalniuk.

Néhány évtizeddel ezelőtt Szöul néhány része, ha nem is ilyen nyomortelepekből, de kis sikátorok sokaságából állt. Ezekben a kicsi utcákban a szomszédok igazi közösséget alkottak. A világ legtermészetesebb dolga volt, hogy bejártak egymáshoz, segítették egymást. Más volt ez, mint a sokemeletes házakban élő mai életmód, amikor a szomszédokat nem is ismerik, legfeljebb látásból, hiszen a liftben olykor együtt utaznak.

A sikátorokban élők - ahogy pár évtizede egész Dél-Korea lakossága - a mainál sokkal szegényebbek voltak, de talán nem voltak boldogtalanabbak. Az anyag kisebb szerepet játszott a mostaninál, és fontosabb volt a barátság, az egymás iránt érzett szolidaritás.

Valamikor a hatvanas évek legelején egy férfi, Kim Ki-chan (김기찬) gondolt egy merészet, a használtpiacon vett magának egy fényképezőgépet, és elkezdte megörökíteni a sikátorok életét. Főként a szöuli Jungrim-dong ihlette meg, nagyjából húsz éven keresztül, a sikátorok 80-as évekbeli felszámolásáig készített ott képeket.

Megörökítette a régi Szöul lelkét. Képei kendőzetlenül mutatják meg modelljeit, a látvány szép és szomorú, de mindig igaz, mellesleg kifejezi a fotós visszatérési vágyát abba az eltűnt világba. A képek kordokumentumok, s bár sokan szeretnék elrejteni azt a kort, hála Kim Ki-channak, segítenek emlékezni a rég elveszett időkre, így a képekbe zárt keserédes nosztalgia egyben talán mintát ad a mai embereknek.

Kim Ki Chan (1938-2005) a Seorabul Art College színház és mozi szakon végzett. Ő volt a vezetője a Korea Broadcasting System videó gyártórészlegének, professzorként dolgozott a Media Research Centerben. Egyéni kiállítást rendezett Alley Scenery címmel az évek során több alkalommal. A Our Near Past c. csoportos kiállításon is részt vett. Közzétett fotói: "The Lost Landscape" (2004), "A Warm Alley egy Dog" (2000), "The Alley Scenery" (1998)

2010-ben a Szöuli Történeti Múzeum retrospektív kiállítással emlékezett a művészre, 2011-ben könyv jelent meg munkáiból Jung Jin-guk bevezetésével, a Youlhwadang Publishers jóvoltából.

Most pedig következzenek a szeretet képei - gyerekekről.

Deo gratias!