Tegnapi hír, miszerint a világ egyik leghíresebb sütőipari szakkiállítása, az Europain keretében megtartott Coupe du Monde de la Boulangerie verseny, azaz a pékek győztesei a dél-koreaiak lettek. A csapat vezérpékje hatvan éves korában csapott bele a mesterségbe.
A győzelemnek nagy jelentősége van, mivel a távol-keletieknél köztudomásúan nem alakult ki a kenyér kultúra. Dél-Koreában ma is a sok évszázados hagyományon alapuló rizs az az étel, ami nyugaton a kenyér. Minden étkezés elengedhetetlen tartozéka. Eszik leveseikhez, eszik reggelihez, kis tálkában ugyanúgy kötelezően az asztalra kerül, ahogy a sokféle köret, a banchan (반찬).
Nemcsak a mi életünket teszi derűsebbé, hanem a koreai emberekét is. Nem csoda, hiszen cinkékkel találkozhatunk az északi félteke szinte bármely pontján, sőt, Afrikában is. Chilében sajnos nem élnek, de a jövőben egy biztosan megtalálható lesz arrafelé.
Talán nem lep meg senkit, ha elárulom, a cinke a kedvenc madaram.
A képek ma készültek Budapesten.
A cinkék a legintelligensebb madarak közé tartoznak, ám a többi okos madárnál sokkal-sokkal bájosabbak. Csöpp kis súlyuk dacára példát mutatnak nekünk. Olyan derűsen viselik a téli megpróbáltatásokat, hogy a hidegre panaszkodó emberek a látványuktól azonnal elszégyellik magukat.
Ez a csöppnyi, gömbölyű és beszédes madár ráadásul monogám - kivéve a kékcinke fajt. Így hűségével is példakép lehet sok ember számára.
A Koreai Kulturális Központ új eseménysorozatot indított K-Corner címen. Az első rendezvény "Filmvetítés és közönségtalálkozó Min Byung-hun rendezővel" címen volt meghirdetve, amelynek keretében két film megtekintését tervezték, közéjük volt beékelve a rendezővel folytatott beszélgetés. A moderátor az a Teszár Dávid volt, akiről előző posztomban írtam.
Két kis költségvetésű művészfilmet láttunk. Mindkettő erősen hatott, mindkettő véresen komoly koreai társadalmi problémákat vetett fel, így nem volt könnyű dolga a közönségnek. A KKK oldalán kaptunk előzetes - és nem túl kimerítő - ismertetést az alkotások témájáról.
"Love never Fails / Tévedhetetlen szerelem (2015)
Adott egy középiskolás lány kiemelkedő tanulmányi eredményekkel. Az édesanyja számára annyira fontosak az osztályzatai, hogy egy pillanatra sem veszi le a szemét lányáról. A lány mindent megtesz, hogy megfeleljen az anyja elvárásainak, de amikor elmeséli, hogy még jobb eredményeket ért el, csak szidalmakban részesül. A lány apját lefoglalják a saját problémái. Az orvos apának bíróság elé kell állnia az asszisztense szexuális bántalmazása miatt. Még a rendőrségre is beviszik egy taxisofőrrel történt nézeteltérése következtében."
Vajon sikerül-e megszabadulniuk a bűntudattól, és tanulva a hibákból, felemelkedni?
A Love never Fails forgatása és a bemutató.
"Touch / Érintés (2012)
Suwon (KIM Ji-young) gondviselőként dolgozik, olyan betegekkel foglalkozik, akik teherré váltak a családjuk számára és szanatóriumba helyezték őket. A férje, Dongsik (YOO Jun-sang) korábban a nemzeti lövészcsapat tagja volt, de alkoholproblémái miatt lefokozták középiskolai edzővé. Suwon egyre fásultabbá válik, amikor két váratlan fordulat is bekövetkezik életében. Férje belekeveredik egy cserbenhagyásos gázolásba, a lányát pedig szexuálisan molesztálják. Suwon felkeresi lánya molesztálójának otthonát, ahol Jinho édesanyját találja, aki betegsége miatt fájdalmak közt haldoklik. A család a kétségbeesés mocsarába süllyed, de a legutolsó pillanatban eljön a megváltás."
Egy drámai pillanat.
Touch forgatás közben
Előzetes, ami sajnos nagyon hirtelen ér véget.
A busani bemutatón sem volt teltház.
A maratoninak nevezhető - délután hattól este fél tizenegyig tartó - program nem volt haszontalan, lehetőséget adott elgondolkodni a mai koreai valóságról, ami a nézők egy része számára nem volt meglepő. A filmekben megfogalmazottakat hatásosan támogatták meg a Min Byung-hun által elmondottak. Mondhatnám úgy is, épp az ő nem túl bőbeszédű, de jelentős tartalmat hordozó mondatai adták az egészhez a pluszt, aminek eredményeként igazán érdekes esténk volt.
A legfeljebb harmincöt évesnek látszó (a fenti kép nem régi), valójában 1969-ben született férfi filmes tanulmányait szokatlan módon, Moszkvában, az Orosz Állami Egyetemen végezte. Első filmjei ennek megfelelően nem is koreai alkotások. A Flight of the Bee (1998) című film az egyik legjelentősebb tadzsik rendezővel, Jamshed Usmonovval közös munkája egész egyenesen orosz-tadzsik színekben készült, és az igazán vállalkozó szelleműek végig is nézhetik - angol felirattal.
A Let's Not Cry (괜찮아, 울지마) 2001-ben készült dél-koreai-üzbég filmben az akkor még csupán harminckét éves koreai rendezőnek nagyszerűen sikerült bemutatni a világtól elzárt üzbég falut, az emberi élet értelmét, a reményt, a frusztrációt, a hiányokat.
Min Byung-hun szűkszavúan, de félreérthetetlenül a tudomásunkra adta, nem része a Hallyunak. Legalábbis, nem tagja annak a népes csapatnak, amely a koreai csodát úgy akarja feltálalni a világnak, mint aminél jobb, szebb és tökéletesebb még nem termett. Műveivel segíteni szándékozik: feltárni a társadalomban meglévő hibákat. Nem akar semmit a szőnyeg alá söpörni. A tegnap látott filmek minden fájdalmas részlet ellenére a szeretet mindenek felettiségét jelzik. A főszerepekben olyan embereket látunk, akik képesek az önzetlen szeretetre, vagy fájdalmas leckék árán kezdik megtanulni azt. Így újabb példát kaptunk abból, hogy a lélek és szellem emelkedésének vágya bárhol, bárkiben megfoganhat függetlenül attól, koreai vagy magyar, keresztény vagy buddhista.
Tanulsággal szolgált viszont, hogy Min Byung-hun elmondása szerint a fenti filmeknek alig volt visszhangja Dél-Koreában. A művészfilmeket nem a szuper, sok nézőt befogadó mozikban vetítik, így mint megtudtuk, sajnálatosan kevés koreai ember látta a gondolatébresztőnek szánt alkotásokat.
Örömömre szolgált az egyik néző kérdésére adott válasza, miszerint nincs kedvenc színésze, és a színészválasztást kizárólag annak alapján végzi, hogy ki alkalmas a karakter legjobb megjelenítésére.
A Love never Fails (사랑이 이긴다) forgatókönyve teljes egészében, a Touch (터치) részben az ő munkája.
Min Byoung-hun azok közé tartozik, akik tudják milyen sokat kell még tenni. A tegnap esti filmek engem arról is meggyőztek, hogy alkotójuk tisztában van vele: nincs más út, csak a szeretet.
Aki siet, még szinte érintetlen szépségében láthatja a szigetet. Ulleung-do (울릉도) vulkáni eredetű sziget a Koreai-félszigettől 120 kilométerre keletre. Partjai meredek sziklák, a tetején a 984 méter magas Seonginbong csúcs emelkedik. A sziget 11,3 kilométer széles, és 12,4 kilométer hosszú, a területe 73,15 négyzetkilométer, amelyen 10426 ember lakik.
A 984 méter magas Seonginbong csúcs.
Ulleung szigetét elsősorban trachiandezit kőzet alkotja (Vulkáni kiömlési kőzet. Átmenetet képez a trachit és az andezit között.) Régészeti adatok szerint az első évezred óta lakott a hely, az 1145-ben készült Samguk Sagiban, a legrégebbi fennmaradt koreai krónikában történelmi utalás olvasható az Ulleung-do-ra, amely az 512-es évet említi.
Az itt lakók igazi, egyszerű, vidéki koreaiak, akik annak ellenére sem szokták meg a turistákat, hogy az utóbbi időben egyre nagyobb számban látogatnak el hozzájuk. Ez egyben figyelmeztetés is: aki Dél-Koreában jár, ha teheti, utazzon el minél hamarabb erre a különleges helyre. Az időjárás viszontagságainak kitett sziget, és lakói most még természetes egyszerűségében láthatók. Ki tudja, milyen lesz itt néhány év múlva. Ma még úgy járhatunk az utcán, hogy nincs Lotte, se Starbucks, se egyéb ide nem illő csoda. Aki vásárolni akar, a maroknyi kis bolt egyikében teheti - vagy visszautazik sebesen Szöulba. Megjegyzendő, hogy idejutni és itt megszállni nem olcsó: a komp egy útra szóló viteldíja 60-70 ezer won, egy éjszaka a helyi panziók valamelyikében megint csak 60 ezer wonba kerül. A szigeten végighaladnak a helyi közlekedést szolgáló autóbuszok, érintik a sziget szinte összes látnivalóját. Az útvonaluk, megállóik azonban rejtve maradnak a koreai nyelvet nem ismerők számára.
Azok a Korea iránt érdeklődők, akik 2012 tavaszától, megnyitásától látogatták a budapesti Koreai Kulturális Központ filmklubjait - értsd: filmvetítéseit, hiszen a filmklub műfaja magában foglalja az alkotás megtekintése utáni beszélgetést, amelyről a központban szó sem volt - szóval, akik megfordultak ezeken a filmvetítéseken, azok nyilván emlékeznek a filmek előtti felvezetést elmondó Teszár Dávidra. Mondandója általában elég rövid volt, komoly elemzésben nem részesített bennünket. Ráadásul kurta előadásába minden alkalommal beleszőtte a film cselekményét, sőt, a történet csattanóját is. Így akár egy krimi megtekintése esetén sem okozott volna senkinek meglepetést a gyilkos személye.
Dávidnak ezen a szokásán mindig jókat derültem, és némi kajánsággal figyeltem a kényelmetlen széken ülőket. Kíváncsian lestem, vajon hányan fontolgatják, hogy megfojtják eme remek szokása miatt.
Bár szórakoztatónak találtam filmismertetési furcsaságát, most nem emiatt beszélek róla, hanem azért, mert 2016. január 19-én délután a Kossuth Rádió Közelről c. műsorában vele beszélgetett a műsorvezető. A dolog apropóját az adta, hogy ezen a délutánon a műsor a Debreceni Egyetem Klinikai Központját igyekezett bemutatni. Megszólalt az ott tevékenykedő idegsebész professzor, dr. Bognár László, és páciensként beszélt Dávid is.
A filmklub vezetését annak idején azért adta át másoknak, mert egy ösztöndíj lehetőséget adott egy három évet felölelő koreai egyetemi képzésre. Biztosan sokan irigyelték emiatt, viszont hozzám hasonlóan sokan nem tudtak róla, hogy kinti tartózkodása idején, egy ájulás nyomán derült ki: agydaganata van.
A rádióban elhangzottakat, avagy az alábbi youtube videóban elmondottakat érdemes meghallgatni. Bevallom, Dávid meglepett. A koreai filmklubos fiatalembert látva-hallva meg sem fordult a fejemben, hogy gondolatai rokonságot mutatnak az előző posztomban idézett Rudolf Steiner filozófiájával. Pedig mutatnak. Amit elmond, nem egy filozófus egzakt, szakavatott megfogalmazása. A fogalmak, a mondatok olykor dadognak - idéz például egymással egybehangzó gondolatokat a nagy világvallásokból, amelyeket enyhe ügyetlenséggel különböző kultúráknak nevez - mégis átüt mögülük a gondolatvilág tiszta átélése. A srác egyszerű, hétköznapi beszéde mögött komoly, ha tetszik, mély életfilozófia húzódik, s éppen azért érdemes meghallgatni, mert személye közel hozza a sokak számára talán száraznak tűnő filozófiát. Dávid nem a betegsége idején kezdett hinni abban, amiről a rádióban beszélt. Megjegyzendő, hogy esetében nem is hitről, hanem bizonyosságról van szó, amelyet a gyógyulása még meg is erősített.
Ő is tudja, hogy Isten bennünk van, hogy mi mindannyian vagyunk az Isten, és tudja, megtapasztalta azt is, hogy a gondolattal teremteni lehet. Akiben benne van a bizonyosság, az képes lesz rá, hogy ne az egóját, hanem felsőbbrendű énjét állítsa élete középpontjába. Emelkedni fog.
De akkor jöjjön a poszt címében ígért kísérlet. Ifjú honfitársunk a Dél-Koreában töltött időt többek között arra is felhasználta, hogy az útjába kerülő számos, vagy inkább számtalan nemzet ott időző képviselőjének feltegyen egy kérdést, amely így hangzik: Ha magáról beszél, a szavait milyen gesztussal kíséri. A válasz minden esetben az volt, hogy a kérdezett kezével, ujjaival a mellkasa közepét érintette meg, azaz a szívét - mondja Dávid. Ez tehát kultúrától, vallástól független, nem tanult, hanem mélyen bennünk levő mozdulat.
Az ideavilág minden lét ősforrása és alapelve. Végtelen harmónia és boldog nyugalom uralkodik benne. Holt, élettelen volna az a lét, ahol fénye nem világítana, és amely nem részesülne a világ egészének életében. A világegyetem teremtésének fáján csak az jelent valamit, ami létét az ideától származtatja. Az idea az önmagában világos, magában és magával beteljesedett szellem. A különállóban benne kell lennie a szellemnek, különben lehullik, mint fáról a száraz levél és hiába létezett.
Az ember azonban különállónak érzi és ismeri magát, ha teljesen öntudatra ébred. Emellett azonban benne gyökerezik az idea utáni vágy. Ez a vágy indítja arra, hogy leküzdje különállóságát és felelevenítse magában a szellemet, a szellemnek megfelelővé váljék. Az embernek meg kell szüntetnie magában minden önösséget, mindazt, ami őt ezzé a meghatározott különálló lénnyé teszi, le kell vetnie, mert ez sötétíti el a szellem fényét. Ami érzékiségből, ösztönből, vágyból, szenvedélyből fakad, azt csak ez az önző individuum akarja.Ezért az embernek el kell fojtania magában ezt az önös akaratot, és ahelyett, amit ő akar mint egyes ember, azt kell akarnia, amit a szellem, az idea akar benne. Bocsásd el a különállóságot és kövesd a benned lévő idea hangját, mert csak az az isteni! Amit egyes emberként akarunk, az a világ egészének kiterjedésében értéktelen, az idő sodrában elvesző pontocska; amit a „szellemben” akarunk, az a centrumban van, mert a világmindenség centrális fénye támad fel bennünk; az ilyen tett nincs alávetve az időnek. Ha egyes emberként cselekszünk, akkor kizárjuk magunkat a világ működésének zárt láncolatából, elkülönülünk. Ha a szellemben cselekszünk, akkor beleéljük magunkat a világ általános működésébe. A magasabb élet alapja minden önösség kioltása. Mert aki az önösséget kioltja, az örök életet él. Olyan mértékben vagyunk halhatatlanok, amilyen mértékben kioltjuk magunkban az önösséget. Az önösség a halandó bennünk. Ez annak a mondásnak az igazi értelme: „Aki nem hal meg halála előtt, az elpusztul, amikor meghal”. Vagyis, aki élete során nem szünteti meg az önösségét, az nem részesül a halhatatlan általános életben, az nem is létezett, nem volt igazi léte.
Az emberi tevékenységnek négy olyan szférája van, ahol az ember teljesen átadja magát a szellemnek saját életének teljes kioltásával: a megismerés, a művészet, a vallás, és egy személyiség iránti szeretetteljes szellemi odaadás. Aki nem élt e négy szférának legalább egyikében, az egyáltalán nem is élt. A megismerés a világegyetem iránti odaadás a gondolatokban, a művészet a szemléletben, a vallás az érzületben. A szeretetben valamennyi szellemi erő összességével adjuk át magunkat annak, amit a világ teljesség értékes lényegének érzünk. A megismerés az önzetlen odaadás legszellemibb, a szeretet pedig a legszebb formája. A szeretet a mindennapi élet igazi égi fénye. Az áhítatos, igazán szellemi szeretet létünk legbensőbb rostjait is megnemesíti, mindent felemel, ami bennünk él. Ez a tiszta áhítatos szeretet az egész lelki életet megváltoztatja, rokonságba hozza a világ szellemével. Az ilyen legmagasztosabb értelemben vett szeretet az isteni élet leheletét viszi el oda, ahol többnyire csak a legmegvetendőbb egoizmus és tiszteletlen szenvedély található. Csak akkor beszélhetünk vallásosságról, ha a szeretet szentségéről tudunk valamit.
Ha az ember a négy szféra valamelyikében áthaladva beleélte magát különállóságából az idea isteni életébe, akkor elérte szívében csírázó törekvését: a szellemmel való egyesülést, amely az igazi rendeltetése. Aki azonban a szellemben él, az szabad. Mert minden alsóbbrendűtől elszakadt. Semmi sem kényszeríti, csak az, aminek kényszerét szívesen viseli, mert felismerte, hogy a legmagasztosabb.
Tedd életeddé az igazságot, veszítsd el magad, hogy a kozmikus szellemben találj rá magadra!
az akadályokat nem tanításként felfogni balgaság."
Lehet, hogy úgy tűnik, kegyetlenül nagy árat fizetünk érte, de nem. Nincs más, csak a szeretet.
Hogy a blog alaptémáját is érintsem: a fentiek fényében érdemes elgondolkodni a koreai filmeken. Számba venni, hány olyan van köztük, amelyben nem az önösség az uralkodó. Talán egyet sem találunk. A legemlékezetesebbekben is benne rejlik, a legnemesebbek is csupán arra képesek, hogy a benne szereplők felismerik önzésüket. Az igazi önzetlenség csak egészen kivételesen van jelen a filmekben.
A legalacsonyabb szinten azokat találjuk, amelyeknek középpontjában a bosszú tanyázik.
Különös fintora a természetnek, hogy a Koreai-félszigeten 1953-ban létrehozott demilitarizált zóna - a világ egyik legjobban őrzött határa - az emberi ellenségeskedés jelképe egyben a legveszélyeztetettebb ázsiai állatok menedékévé vált. A 248 kilométer hosszú, négy kilométer szélességű sáv, amely a DMZ-t és a hozzá tartozó polgári ellenőrzött zónát tartalmazza nagyjából a 38. szélességi foknál, keresztben szeli át Észak- és Dél-Korea között a félszigetet. A több mint hatvan év alatt ez a háborítatlan terület szinte paradicsomi állapotokat teremtett az állatvilág számára. Az elmúlt évtizedekben legalább 67 veszélyezett madár, emlős, hüllő és rovar talált itt otthonra.
A nyelv közmondások nélkül olyan, mint a test csontváz, vagy a test lélek nélkül. Aki tehát a koreai nyelvvel, szeretne közelebbi ismeretségbe kerülni, jól teszi, ha a koreai közmondásokat is igyekszik megismerni. A közmondások azonban nem csak a nyelvet, hanem a koreai gondolkodást, sőt a nép kultúráját is közelebb hozzák.
Az alábbiakban egy csokrot nyújtok át a közmondásokból. Remélem, mindenki talál köztük önmaga számára megszívlelendőt!
Olvasás közben Bae Bien-u (배병우) dél-koreai fotós képeiben lehet gyönyörködni. A fotóművész hazáján kívül is ismert, képei a természetet, elsősorban az óceánt, a hegyeket, és főként a fenyőket örökítik meg - ecset helyett kamerával. Fotói a keleti hagyományt ötvözik az európai romantikával; szemlélődésre és meditációra hív minket.
Chun Kyung-ja nőként a koreai, férfiak által uralt művészeti társadalomban vált ismertté és elismertté. A festőnő 1924-ben született a dél-jeollai Goheungban, egy jómódú család gyermekeként.
A fiatal lány útja a japán annexió idején értelemszerűen egy tokiói főiskolára vezetett, ahol festészetet tanult. 1945-ben, mindössze egy évvel tanulmányai befejezése után, ismertté tette nevét azzal, hogy a 22. Joseon Art Exhibitionről, a koreai művészeti világ legértékesebb első díját hozta el.
