Azok a Korea iránt érdeklődők, akik 2012 tavaszától, megnyitásától látogatták a budapesti Koreai Kulturális Központ filmklubjait - értsd: filmvetítéseit, hiszen a filmklub műfaja magában foglalja az alkotás megtekintése utáni beszélgetést, amelyről a központban szó sem volt - szóval, akik megfordultak ezeken a filmvetítéseken, azok nyilván emlékeznek a filmek előtti felvezetést elmondó Teszár Dávidra. Mondandója általában elég rövid volt, komoly elemzésben nem részesített bennünket. Ráadásul kurta előadásába minden alkalommal beleszőtte a film cselekményét, sőt, a történet csattanóját is. Így akár egy krimi megtekintése esetén sem okozott volna senkinek meglepetést a gyilkos személye.
Dávidnak ezen a szokásán mindig jókat derültem, és némi kajánsággal figyeltem a kényelmetlen széken ülőket. Kíváncsian lestem, vajon hányan fontolgatják, hogy megfojtják eme remek szokása miatt.
Bár szórakoztatónak találtam filmismertetési furcsaságát, most nem emiatt beszélek róla, hanem azért, mert 2016. január 19-én délután a Kossuth Rádió Közelről c. műsorában vele beszélgetett a műsorvezető. A dolog apropóját az adta, hogy ezen a délutánon a műsor a Debreceni Egyetem Klinikai Központját igyekezett bemutatni. Megszólalt az ott tevékenykedő idegsebész professzor, dr. Bognár László, és páciensként beszélt Dávid is.
A filmklub vezetését annak idején azért adta át másoknak, mert egy ösztöndíj lehetőséget adott egy három évet felölelő koreai egyetemi képzésre. Biztosan sokan irigyelték emiatt, viszont hozzám hasonlóan sokan nem tudtak róla, hogy kinti tartózkodása idején, egy ájulás nyomán derült ki: agydaganata van.
A rádióban elhangzottakat, avagy az alábbi youtube videóban elmondottakat érdemes meghallgatni. Bevallom, Dávid meglepett. A koreai filmklubos fiatalembert látva-hallva meg sem fordult a fejemben, hogy gondolatai rokonságot mutatnak az előző posztomban idézett Rudolf Steiner filozófiájával. Pedig mutatnak. Amit elmond, nem egy filozófus egzakt, szakavatott megfogalmazása. A fogalmak, a mondatok olykor dadognak - idéz például egymással egybehangzó gondolatokat a nagy világvallásokból, amelyeket enyhe ügyetlenséggel különböző kultúráknak nevez - mégis átüt mögülük a gondolatvilág tiszta átélése. A srác egyszerű, hétköznapi beszéde mögött komoly, ha tetszik, mély életfilozófia húzódik, s éppen azért érdemes meghallgatni, mert személye közel hozza a sokak számára talán száraznak tűnő filozófiát. Dávid nem a betegsége idején kezdett hinni abban, amiről a rádióban beszélt. Megjegyzendő, hogy esetében nem is hitről, hanem bizonyosságról van szó, amelyet a gyógyulása még meg is erősített.
Ő is tudja, hogy Isten bennünk van, hogy mi mindannyian vagyunk az Isten, és tudja, megtapasztalta azt is, hogy a gondolattal teremteni lehet. Akiben benne van a bizonyosság, az képes lesz rá, hogy ne az egóját, hanem felsőbbrendű énjét állítsa élete középpontjába. Emelkedni fog.
De akkor jöjjön a poszt címében ígért kísérlet. Ifjú honfitársunk a Dél-Koreában töltött időt többek között arra is felhasználta, hogy az útjába kerülő számos, vagy inkább számtalan nemzet ott időző képviselőjének feltegyen egy kérdést, amely így hangzik: Ha magáról beszél, a szavait milyen gesztussal kíséri. A válasz minden esetben az volt, hogy a kérdezett kezével, ujjaival a mellkasa közepét érintette meg, azaz a szívét - mondja Dávid. Ez tehát kultúrától, vallástól független, nem tanult, hanem mélyen bennünk levő mozdulat.
A rádióriport ide kattintva, 16:18-tól hallható.
Gondolkodjunk el azon, amit ez a még harminc évet sem élt fiatalember elmond. Tanulhatunk tőle.
