"A művészet általánosan elfogadott meghatározás szerint „a valóság visszatükrözése”, a művész látásmódján átszűrve."

"A művészet kortalan célja minden esetben az önkifejezés kell, hogy legyen és nem a manipuláció, a művészet nem más, mint önkifejező eszköz, mely katartikus élményt nyújt."

A fenti idézetek a wikipédiáról valók, és nagyon alkalmasak arra, hogy kiindulópontot szolgáltassanak mondandómhoz.

Természetesen a művészet fogalmába beletartozik számos művészeti ág, de én most csupán a filmművészettel, azon belül is a koreai filmekkel szándékozom foglalkozni. Ma reggel olvastam egy posztot, amely a koreai filmgyártás történeti áttekintését igyekezett az olvasók elé tárni. Az írás látszólag hasznos, hiszen szükségtelenné teszi a témára vonatkozó wikipédia bogarászását. Ha jól látom, a poszt alapjaiban a wiki koreai hullámról (hallyu) írt szócikkének posztba átültetésével készült, a posztíró saját gondolatait megtartotta magának. Egyúttal azonban károsnak is mondhatjuk, hiszen az, aki ezen keresztül kap képet a témáról, nagy valószínűséggel nem olvas tovább, így még az erősen vitathatóan széleskörű ismereteket adó - és pontos - wikiben fellelhető, a való helyzetet árnyaltabban tálaló információitól is megfosztja a gyanútlan, avagy némileg felületes olvasót. A posztoló ugyanis a fent idézett szócikkben található kritika fejezetet sem tartotta fontosnak beilleszteni írásába, holott abban koreai szakértők által megfogalmazott averziók is olvashatók. "Von Jongdzsin kultúrakutató egyik írásában szarkasztikusan jegyezte meg, hogy a koreai hullám egyetlen aspektusra épül: 'Gyűjtsünk össze mindent, amit el lehet adni!' – ahelyett, hogy a jelenséget az ázsiai régió kulturális egyesítésére, a kultúrák közötti kommunikáció elősegítésére használnák fel."

Magyarországon már igen jártasak vagyunk a nyugati világ, elsősorban az amerikai filmek területén. Az elmúlt évtizedekben szinte csak ezeket öntik ránk a tévécsatornák és a mozik. Aki látni akar, mostanra igen jól felmérhette, mi a célja ezeknek a filmeknek. Ennek eredménye, hogy egyre nő azoknak a száma, akik nem néznek tévét, vagy csak nagyon erős válogatással nézik.

Az említett poszt bemutatta, hogy Dél-Korea milyen úton jutott a világ nagy filmtermelői közé. A cél elsősorban gazdasági volt. Ehhez talán hozzájárult valamelyest a koreai kultúra megismertetése is, de ne legyünk naivak, nem ez volt az elsődleges. Aztán amikor az üzlet virágzásnak indult, és jól bejáratódott, valami más szándék is életre kelt. Az eleinte általában dicsérendően jó szándékkal írt forgatókönyvek az erkölcsöt, a tiszta jó szándékot, a szeretetet közvetítették.
Mára azonban már nem ez az elérendő cél, és ez jól nyomon követhető, ha a filmeket/sorozatokat nyitott szemmel figyeljük.

Az olvasás szintjeinek (1. Szó szerinti olvasás 2. Értelmező olvasás 3. Bíráló, kritikai olvasás 4. Alkotó, kreatív olvasás) mintáját alkalmazhatjuk a filmnézésre is. Ebben az esetben a legalacsonyabb szintnek azt tekinthető, amikor a néző arra képes, hogy a szereplők - főként a főszereplő - cselekedeteit felfogja. Erre a legtöbbször fórumok koreai topikjában látunk példákat, ahol a társalgás egy-egy sorozat "kibeszélését" jelenti. A történések megtárgyalása nem, vagy csak kismértékben terjed túl a konfliktusok saját szavakkal történő megfogalmazásán. Eggyel magasabb szinten a szereplők cselekedeteinek az értelmezése, még feljebb a karakterek jellemének elemzése található. A legfelső szint a cselekmény és a szereplők jellemének továbbgondolása, a konfliktusok értő magyarázata, a személyes életünkre vonatkozó tanulságok levonása. Itt kell megjegyezni, hogy az olvasás legegyszerűbb szintjénél van egy még primitívebb szint. Az ott tanyázók kizárólag a képregények nagyon leegyszerűsített szövegeivel képesek megbirkózni, amelyet a képi megjelenítés segít. És ez bizony a filmnézésben is jelen van.

A kép a kevés kivételek egyikéből a Coffee Prince-ből való. A sorozatot áthatja a szeretet - és a humor.

Mindez a tudatos befogadásra vonatkozik. Természetesen a látottak/olvasottak hatnak a tudatalattira is, és míg a tudat képes lehet kiszűrni az egyén által erkölcsi, vagy egyéb szempontból elfogadhatatlan elemeket, a kellően rafinált módon elkészített filmek nagyon erősen hatnak a tudatalattira, amit a néző szellemi szintjének megfelelően - semennyire/alig/nagy mértékben - tud kiszűrni. Minél alacsonyabb valaki olvasási, ill. filmnézési szintje, annál kevésbé védett a tudatalatti hatástól.

Ahogy feljebb már utaltam rá, a nyugati típusú filmek dömpingje sokakat csömörig juttatott. A hazánkban kb. tíz éve megjelent koreai filmipari termékek - az első darabok említett magasabb rezgése segítségével - új utat nyitottak a hollywoodi szemetet megelégelő nézők számára. Azt mondhatnánk, milyen remek, mert feltűnt a színen valami, ami a lelki-szellemi emelkedést szolgálja. Igen ám, de mások is felfedezték a koreai filmben rejlő lehetőséget. Ennek eredményeként láthatjuk, hogy az utóbbi néhány évben a profi filmkészítés - igényes díszletek, jelmezek, általában színvonalas fényképezés, többségében hatásos filmzene -, a közönség számára vonzó, a nyugati arcoktól oly nagyon különböző, az egyre jobban virágzó dél-koreai plasztikai sebészet jóvoltából idealizált szépségűre varázsolt színészek mára már nem az előbbinek szolgái. Érdemes figyelni, mennyire uralkodóvá vált a legutóbbi években a koreai filmekben az erőszak, a bosszú, a hatalmat óhajtó, és azt mindenáron elérni akaró főhős megjelenése. A feltétel nélküli, általános érvényű szeretet helyett a mások legyűrésén igyekvő, rajtuk erőt venni, uralkodni vágyók állnak a középpontban. Mindezt olyan észrevétlenül teszik, hogy a gyanútlan nézőnek fel sem tűnik, hogy a pozitívnak mutatott főhős a sötétet szolgálja. Ahogy a több éve koreai filmtermékeket evő nézők azt sem veszik észre, hogy szép csendben, egyre alacsonyabban rezgő "hősökről" készülő tömegtermelés fogyasztói lettek. Tudniillik a koreai és a nemzetközi verseny és az eladás érdekében egyre erősebb, azaz egyre extrémebb érzelmeket és egyre bonyolultabb alaphelyzeteket tartalmazó forgatókönyveket használnak fel.

A Springtime c. mozifilm üzenete is a szeretet.

A verseny futószalagon készítteti a filmeket, amelyekben aztán a posztom legelején található művészi látásmódról, vagy önkifejező eszközről nem lehet beszélni. Ezek a termékek a katarzis élményéhez aligha vezetik el a nézőket, manipulálni viszont vígan képesek. Mióta a koreai filmgyártásba szép csöndben beszivárgott a kívülről érkező ártó szándék, a cél már nem is gazdasági, hanem annál is rosszabb: a nézők befolyásolása. A művészet - gondoljunk csak az igazi értéket képviselő irodalmi élményeinkre - jó esetben akár egész életre szóló mintát ad. Vagy befolyásol azzal, hogy manipulál. A koreai filmiparban háttérben megbújó szándék nem az emberek emelkedésében érdekelt, hanem a mocsárba való lehúzásban. Irányítható tömegekre van szükség. Az alacsonyan rezgő lélek megelégszik az anyaggal, és nem csinál galibát.

A Secret Love Affair c. dráma is a kevés kivételek közé sorolható.

Nem vagyok nagyfogyasztó, nem tudok, de nem is akarok azzal dicsekedni, hogy több száz koreai filmet/sorozatot láttam, mint ahogy egyesek teszik. Mellesleg az is elgondolkodtató, hogy akik ilyen tömegben veszik magukhoz ezt a műfajt, azok a filmnézésnek mely szintjén állhatnak, mennyire képesek a látottakból valamiféle tanulságok levonására. Mindegy is. Ez az ő dolguk. Emelkedni ezáltal biztosan nem fognak, holott csak ez lehet a steineri, vagy más, szeretetet középpontba állító filozófiára alapuló lélek célja.

Az mindenesetre biztos, hogy a koreai hullám filmgyártása általában nem tekinthető művészetnek, és a termékek üzenete nem az emelkedést szolgálja.

Így aztán az sem cél, hogy Magyarországon növeljük ennek népszerűsítését.

Ahogy megérdemelten volt olyan népszerű a Sungkyunkwan Scandal c. sorozat is. Kár, hogy a főszereplőket később elkábította a siker csalóka illata.

Talán sokak felkapják a fejüket a fenti mondat olvasásakor, hiszen blogom szinte kizárólag koreai témákkal foglalkozik. Aki azonban kicsit bogarászik a posztokban, hamarosan rájöhet, hogy ezek nem rózsaszínű cukormázzal leöntött írások, bennük a követendő és a kritikával illethető elemek egyaránt megtalálhatók. Korea érdekes, érdemes a megismerésre, alkalmas a párhuzamok megvonására akkor is, ha nem feltétlenül követendő az, ami ott történik.

Sem a k-pop, sem a filmek nem kívánatosak számunkra. Kevés kivételtől eltekintve, ártanak a lelki egészségnek.

Óva intek mindenkit attól, hogy kellő kritika nélkül nézze a drámákat!

Átváltozás

Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan.

(Pilinszky János)

A lélek alkotó hatalma
A szív mélyéről kifelé törekszik,
Hogy az emberben isteni erőket keltve
Sarkallja őt az életben nemes cselekedetekre,
Hogy önmagát formálja
Emberszeretetben és emberi művekben.

(Rudolf Steiner)

Egy társadalom - és benne minden egyes ember - fejlettségét az mutatja a legpregnánsabban, hogy fizikai, lelki és szellemi vonatkozásban kiszolgáltatott tagjainak védelmét mennyire tartja szem előtt. A legvédtelenebbek a gyerekek, a mentálisan vagy fizikailag sérültek és az idősek. Mindannyiunk felelőssége, hogy vigyázzunk rájuk.

Az emberek lelkiismeretének felébresztésében mindig fontos szerepe volt a művészeteknek, elsősorban az irodalomnak, ma leginkább a filmművészetnek. Miközben mindennaposan tapasztaljuk, hogy a filmekkel milyen csodásan lehet manipulálni, milyen eredményesen lehet elhülyíteni óriási tömegeket, hála az égnek, olykor születnek olyan alkotások is, amelyeknek célja a bennünk megbújó krisztusi szeretet előcsalogatása.

Ezért aztán kíváncsian várom az Insane (Come To See Me) c. film bemutatóját, főként pedig a filmben ábrázoltak társadalmi hatását. Vajon az lesz az eredmény, mint a Silenced c. film esetében volt? Vajon a történet kellően felháborítja nemcsak az egyszerű nézőket, hanem a törvényhozókat is, és ebben a különösen érzékeny kérdésben határozottabb fellépés következik? A film tudniillik azt mutatja meg, hogy hiába a megfelelő törvényi szabályozás, ha annak betartásán a hivatalos intézmények nem őrködnek eléggé. A jelenlegi koreai törvény szerint elmegyógyintézetbe két rokon/gondviselő és szakorvosi diagnózis birtokában lehet valakit elhelyezni - mondta el Lee Cheol-ha filmrendező a sajtótájékoztatón. Ugyanakkor azonban egy helyi médium 2015-ös riportjára hivatkozva arról is tájékoztatta az egybegyűlteket, hogy az elmúlt években számos esetben történt - a szabályok részben vagy egészben való felrúgásával - családon belüli problémák, családi viszályok miatt egy vagy több családtag kényszergyógykezelése.

A főszerepet alakító Kang Ye-won elmondta, hogy még így, hogy csupán szerepet játszott is, felkavaró és fájdalmas volt azonosulnia a megtörtént esemény valódi elszenvedőjével.
Egy fiatal nőt, Kang Soo-aht gyakorlatilag elrabolnak, akarata ellenére pszichiátriai intézetbe zárnak, ahonnan 106 nap elteltével sikerül megszöknie. Egy évvel később Na Nam-soo televíziós producernek egy postai küldeményben megérkezett az a napló, amelyet az elrabolt nő írt.

Akik nem hallottak róla - a Gong Ji-young azonos című regénye alapján készült Silenced c., 2011-ben bemutatott mozifilm, egy Gwangju városbeli siket és hallássérült gyerekek számára fenntartott iskolában történt valóságos eseményekről szól. A 2000-es évek elején az iskolában a diákokat  több tanár részéről éveken keresztül érték szexuális támadások. Az ábrázolt bűncselekmények és a büntetőeljárás nyomán kiszabott enyhe büntetések olyan felháborodást keltettek, amelynek eredményeként 2011-ben újraindították a nyomozást, majd több mint 4 millió ember követelésére a Nemzetgyűlés módosította a kiskorúak és a fogyatékkal élők elleni szexuális bűncselekmények elévülési idejét.

A 4 millió ember, Dél-Korea lakosságának a 8%-a. Nem kevés. Ennyi ember érezte úgy, hogy ebben a kérdésben azonnal tenni kell valamit. A szám biztató. Van remény.

Talán egyszer készül majd egy film, amelyben a koreai időseket állítják a középpontba. Nem azokra gondolok, akik a hagyományok lassú foszladozása ellenére családban, de legalábbis a gyerekeik-unokáik által rendszeresen látogatva és gondozva élnek, hanem azokra, akik magányosan, szégyenletesen alacsony jövedelemből tengetik napjaikat. Dél-Koreában az idős embereknek az állam csak akkor juttat nyugdíjat, ha igazolhatóan nincs olyan rokonuk, aki anyagi támogatást nyújthatna. Amennyire tudom, azt már nem vizsgálják, hogy a tartásra kötelezhető valóban gondoskodik-e rokonáról, sem azt, hogy a rokonok képesek-e kevés jövedelmükből az öregnek juttatni. A nálunk jóval gazdagabb országban 2014-ben az egy főre jutó GDP 28500 USD volt (Magyarországon 10600 EUR), de köztudomású, hogy a dél-koreaiak jelentős része irtózatosan el van adósodva. A sok évszázados alvó társadalomban a koreai háború után olyan gyors változások és gazdasági növekedés indult, amely a lakosság túlnyomó részében az anyagi javak mindenhatóságát tette és teszi a sikeresség mérőszámává. Így a pénzen megvehető dolgokért - és a gyerekek drága iskolákban való taníttatásáért - sokszor erejüket meghaladó hiteleket vesznek fel. Amikor aztán a családfenntartó lapátra kerül, pillanatok alatt dönt az öngyilkosság mellett. A mi nyugati gondolkodásunkkal nem könnyű ezt megérteni. A döntés indoka tudniillik a sikertelenség miatti szégyen. A hitel törlesztésének örömét viszont a család kapja a nyakába.

Miközben a nyomtatott és elektronikus sajtóban mindennaposan olvasunk arról, hogy a magyar nyugdíjasok milyen anyagi terhet jelentenek az országnak, érdemes odapislogni mondjuk Dél-Koreára, ahol az öregeknek a fele él relatív szegénységben. (Az OECD országokban ez az arány 12,6%, Magyarországon 9%. Az értékek számításának módja, hogy az adott országban a 65 év felettieknek hány százaléka él kevesebből, mint az adott országban a háztartások középarányos jövedelmének fele.) 

Az ellátatlan öregek dolgoznak, amíg csak bírnak. Rengetegen élnek nyomortelepeken - persze ezek a telepek nem a híresen gazdag Gangnam kerületben, hanem onnan kicsit távolabb húzódnak meg -, válnak hajléktalanná. Ennek következményeként a tízen-huszonéves korosztályon kívül az idősek között a legmagasabb az öngyilkosság aránya. 

A jelek azonban biztatók. Vannak sokan, akik már látják, hogy a szeretet a legfontosabb.

Vajon nálunk mi a helyzet?

Amikor Choi Chang-Hwan, a 71 éves nyugdíjas, valamikori olajipari munkás reggelente az édes verébcsiripelésre felébred, nem az újságot lapozgatja, miközben a reggelire vár. Szöul északkeleti részében, a Junghwa-dong egyik kétemeletes házában levő lakásában kiugrik az ágyból, és azonnal a tetőre siet, hogy ellenőrizze a zöldségek növekedését.

 Ezt a posztot az én egyetlen Emőke nevű ismerősömnek ajánlom, aki tiszteletreméltó szenvedéllyel és szeretettel eteti finom és egyben egészséges ételekkel családját, barátait, az útjába kerülő gyerekeket és - a madarakat.
Axel Munthe San Michele regénye c. művében ezt írja:
"Ahol angyal van, ott madár is akad."
Emőke környezetében boldogan élnek a madarak, köztük az én kedvenceim, a cinkék. Nem véletlenül.
Szerdán az Emőkéket ünneplik névnapjuk alkalmából. Isten éltesse kedves Emőke!

Dél-Korea, mint talán közismert, meglehetősen sűrűn lakott ország. Miközben területe alig nagyobb Magyarországénál, lakóinak száma a miénknek ötszöröse. Ráadásul az ország területének jelentős része hegyvidék, amely nem feltétlenül alkalmas városok kialakítására. Persze a legfontosabb szempont nem is ez, hanem az elmúlt pár évtizedben bekövetkezett gazdasági-társadalmi változások. Ez eredményezte, hogy az emberek elhagyták, sőt folyamatosan hagyják még ma is el szüleik-nagyszüleik lakóhelyét, és beköltöznek a városokba, lehetőleg Szöulba. A gyors urbanizációt jelzi, hogy míg 1910-ben a lakosság 10%-a élt városokban, mára ez az arány megfordult, jelenleg a népességnek több mint 90%-a 20 ezres vagy népesebb városokban, a túlnyomó rész Szöul 90 kilométeres körzetében lakik.

Szöul így, lakóit tekintve óriásira növekedett: tíz és félmilliós nagyváros lett, elővárosokkal együtt pedig egészen hajmeresztő, több mint huszonöt és fél millió lakost számlál. A tízmilliónál több koreai egy Budapestnél alig nagyobb - Szöul 605, Budapest 525 négyzetkilométer - területen él, azaz inkább szorong.

Dél-Korea a 23. legsűrűbben lakott ország a világon.

A számok alighanem kellően mutatják, milyen okosan kell gazdálkodniuk a hellyel. A szűkösség enyhítését az utóbbi évtizedekben a magas házak építésével igyekeznek megoldani. Itt kell megjegyezni, hogy a városkép meglehetősen kusza. A korábban épített 5-6 emeletes házak mellett magasodnak a 20-30 emeletes újonnan épített modernnek mondott csodák.
Ám a hely még a felhőkarcolók dacára is kevés, így a koreaiak köztudomású természetszeretete és -igénye nehezen elégülhet ki. Amellett, hogy ahol csak lehet, igyekeznek fákat-bokrokat ültetni, kicsinyke parkokat létrehozni, nagy lelkesedéssel telepítenek kerteket - a házak tetejére.

Bevallom, utazásunk során irigykedve néztem a sok-sok lapos tetőt, amelyre az itthoniakkal ellentétben nemcsak fel lehet menni, hanem kint lehet üldögélni, mosott ruhát teregetni, óriási mázas agyagedényekben kimcsit érlelni és - ami a legörömtelibb - kertet telepíteni!

Az a gyanúm, hogy alig van olyan tető, amelyet ne használnának ki a fentiek valamelyikére. Nem beszélve arról, ami aztán végképp szívsajdító irigységgel tölt el, hogy aprócska tetőlakások vannak sok ház tetején. Ilyenben lakni régi és megvalósíthatatlan vágyam, de ez persze az én bajom.

A koreai nagyvárosokban részben a középületek tetején alakítanak ki kerteket, ezek lehetőséget kínálnak a munka közbeni szusszanásra. Kávézók is települnek az ilyen tetőkre. Kisebb-nagyobb szállodák, vendégházak is élnek a tető adta lehetőséggel: a mi Jeju-i kis hotelünk napernyővel árnyékolt kerti székeket és asztalt kínált pihenés céljára, amit mi boldogan ki is használtunk. De a lakóházak lapos tetőit is hasonlóképpen hasznosítják.

A képek tanúsága szerint kert helyett alkalmazzák, de van egy másik célja ezeknek a tetőknek. Az élelmiszerek - elsősorban a zöldségfélék - magas ára, az egészséges táplálkozás igénye miatt sokan élnek a világ számos országában kedvelt "urban farming" technikával. Érdemes elolvasni a témát összefoglaló wikipédiás szócikket, és közben elgondolkodni, mi itt Magyarországon miért nem tesszük azt, amit Szöulon kívül még számos világváros - New York, Kairó, Mumbai, Peking, Shenzhen és Rosario, hogy a legnagyobbakat említsem - megvalósít. Európában Németország és Anglia áll az élen az urban farming megvalósításának kérdésében. 

Busani szállásunk ablakából ráláttunk a mi szobánk alatti szinten végződő szomszéd épület tetejére, ahol egy férfi és egy nő szorgalmasan kapált a tetőtéri konyhakertben.

Mint a videóban látható, nemcsak zöldségeket lehet termeszteni ezekben a kertekben, hanem méhkaptárak elhelyezésével mézet is termelhetünk. És korántsem csak a nyugdíjasok szórakozása a palántázás.

A képek azt is bizonyítják, hogy a gyerekeknek tanítgatják a városi kert gondozásának módját. Nem lehet elég korán megszerettetni velük a természetet!

A városi konyhakertek természetesen nem kizárólag tetőtereken létesülnek. 2013-ban már kb. 1.200 ezer volt azoknak a dél-koreaiaknak a száma, akik a nagyvárosokban maguk termesztették meg a zöldséget. Közülük mintegy 700 ezren szöuliak, tehát a fővárosban nagyjából minden hetvenedik ember városi hobbikertész.

Talán meglepő, hogy a koreai Élelmiszeripari, Mezőgazdasági, Erdészeti és Halászati ​​ Minisztérium elégedetlen az eredménnyel. Szeretné ösztönözni az embereket, és elérni hogy 2020-ra a lakosságnak 10%-a kezdjen bele a városi gazdálkodásba. Ennek érdekében 8000 közösségi gazdaság megalakulását támogatja, 3000 hektár földet, valamint 7200 hektár használatlan területet - például háztetőt - bocsátva rendelkezésükre. Szöul és Busan város önkormányzata a kertek létrehozásához 50-100%-os anyagi támogatással járul hozzá.

Mondanom se kell, hogy a koreaiak a megfelelő népszerűsítés érdekében bevetették a nagy tömegek által nézett televíziót is. A KBS2TV Human Condition Season címen futó show sorozatának harmadik évadát a városi farmerkedésnek szentelte. Ebben többek között a hattagú csapat tagja volt a közismert séf, Choi Hyun-seok (Pellegrino névre hallgató étterme a világ 50 legjobbja közé tartozik), Park Sung-kwang humorista, Jo Jung-chi énekes. 2015. május 10-én a szöuli Yeongdeungpo-gu irodaház tetején láttak neki a kert építésének és művelésének.

A koreai embereknek - ebben sajnálatosan nem tudtunk még versenyre kelni velük - fejlett közösségi kultúrájuk volt, amely láthatólag ma sem veszett ki.

Érdemes lenne követni őket.

Az utóbbi években nálunk egyre nagyobb az igény a bio-, de legalábbis biztonságos élelmiszerekre. Egyre többen figyelnek arra, mit esznek. Lehetőség szerint igyekeznek nem az olcsót, hanem a minőséget választani. Bio- vagy termelői piacokon vásárolnak. Ennek ismeretében nem tűnik vadnak az ötlet: lennének sokan, akik szívesen belecsapnának a városi kertészkedésbe. A dolog több szempontból is hasznos lehetne: közösségeket alakítana a szomszédokból, kivinné a szabadba a lakásukba zártan, tévé és számítógép előtt üldögélő embereket, csökkentené az egyedül élő emberek magányát, a multik által forgalmazott, ki tudja honnan hozott, ki tudja, milyen módon előállított helyett saját termesztésű, tehát egészséges, akár vegyszermentes zöldségek kerülnének az emberek tányérjára. Nem beszélve arról, hogy a lapos tetőkön kialakított kertek növelnék a zöldterületet, és az egyre forróbb nyarakon kellemesen hűtenék az épületet.

Nálunk is megkezdődött a közösségi kertek művelése, ahogy az Index mai Nagykép rovata meg is mutatja az örömteli kezdeményezés egyes helyszíneit. 
2010-től a KÉK, azaz a Kortárs Építészeti Központ foglalkozik ennek meghonosításával, segítik a kertek kialakítását, a tudástár létrehozását, a városi kertészkedés önszerveződő mozgalommá fejlődését. A segítségükkel kialakított kertek azonban nem terjednek ki a tetőkre. Hazánkban közel 788 ezer panellakásban élnek emberek, ami azt jelenti, hogy a teljes lakosságnak minimálisan egyötöde - lakásonkánt három fővel számolva - olyan házban lakik, amelynek lapos teteje alkalmassá tehető lenne a kertépítésre, és akkor még nem beszéltünk a rendszerváltozás után épült lakóparkok, meg persze a korábban készült, nem telepszerű házak lapos tetőiről.

Tudom, a dolog nem olyan egyszerű, kellene hozzá egy új panelprogram, amely támogatná a lapos tetők járhatóvá tételét, a vízszigetelés és vízelvezetés megoldását, a termesztés egyéb módon való segítését. Egyszóval kellene hozzá kormányzati akarat is. Ha ez meglenne, az emberek könnyebben, nagyobb kedvvel kapcsolódnának be a most lassan és akadozva induló kezdeményezésbe. Örömteli, hogy a megalakult Városi Kertek Egyesülete számos támogatót mondhat magáénak.

Talán lassanként a kispesti Kosárfonó utca lakói is belátják ennek létjogosultságát. Ma még szép számmal vannak ugyanis ellenzői. Bizakodjunk, hogy előbb vagy utóbb mi is képesek leszünk felismerni azt, ami például a koreaiaknak sikerült.

A Planet of Snail (달팽이의 별) című szép, csöndes, lírai dokumentumfilmet Yi Seung-Jun rendezte, írója maga a férfi főszereplő, Jo Young-Chan.

"Először volt a sötétség és a csend.
Aztán a sötétség és a csend Istennel volt.
És azután megérkeztek hozzám."

Így vélekedik a dokumentumfilm párjának süket és vak férfitagja. Nem ingyen segítőt talált a gerincdeformitása miatt aprócska, alig százhúsz centiméter magas fiatal nőben: a két ember nagy és önzetlen szeretetben él együtt. Mindketten magányosak voltak, aztán összetalálkoztak. Most mindent együtt tesznek, s ha elválnak egy kicsi időre, hiányoznak egymásnak.

Testvérblogomban jjagnun írt tavaly egy szívbemarkoló és erőt adó posztot a koreai szájjal-lábbal festőkről, az emberi lélek csodájáról. A Planet of Snail házaspárjának története hasonló üzenetet közvetít, mintát állít elénk. Mire képes a szeretet? Milyen magasba emelheti az embert az, ha társa van? A két embernek az életet adja hogy vele van az, akit mindenekfölött szeret, akivel jóban-rosszban egy. Értelmet és boldogságot ad. Akinek megadatik, hogy a társával együtt lehet, szeretetével segítheti azt, az a legtöbbet kapta az élettől, vagy inkább a Fentiektől.

Gyönyörű szerelem története bontakozik ki előttünk. Olyan eggyéválás, amelyre mindannyian vágyunk. Nem szánalmat érzünk, hanem jó értelemben vett irigységet. Ők ketten boldogok, mert együtt lehetnek.

A teljes filmet megnézhetjük angol felirattal.

A film az emberi szellem himnusza.

A pagoda toronyszerű, többszintes, kőből, téglából vagy fából készült építmény, főként Kelet- és Délkelet-Ázsiában; általában buddhista templomegyüttes része. A sztúpák félgömb alakúak, amelyeknek felső része elvékonyodott, megnyúlt. A legismertebb pagodatípus Kínában, Koreában és Japánban jött létre. A magas torony kör, négyzet vagy sokszögű alapú alsó szintjére további, egyre csökkenő méretű, az alappal megegyező formájú szintek épülnek. Nagyon érdekes a pagoda szó etimológiája. Egyik elképzelhető magyarázat szerint a nyolcszögletű jelentésű szó - Pa-Ko-Ta - dél-kínai kiejtéséből jött létre.

A Mireuk templom az észak-csollai Iksan város ékessége. Kőpagodája a Mireuksaji seoktap (미륵사지석탑) a Pekcse királyság időszakában (Kr.e. 18.-Kr.u. 660.), a 7. században épült, ma Dél-Korea nemzeti kincseinek sorában tizenegyes számon tartják nyilván. Ez az ország legnagyobb, egyben legrégibb pagodája, amely eredetileg kilenc szintes volt.

A buddhista templom építésének története szerint Mu király és felesége egy látomás nyomán rendelte el a Yonghwasan hegyi Maitreya tó lecsapolását, amelynek helyén felépült a templom. Az építéshez a király a legjobb mestereket küldte el. A kolostor középpontjában három pagoda épült - egy kőből, kettő pedig fából - az utóbbiak állítólag a legnagyobb pekcsei mester, Abidzsi munkái. A kőpagoda építészetileg jelentős alkotás, a fáról kőre való átállásról tanuskodik. Egyúttal az is megfigyelhető rajta, hogy építésekor a fafeldolgozó technikákat alkalmazták. Mivel koreai fa pagodák nem maradtak fenn, így ezen tanulmányozhatók a fa pagodaépítés módszerei.

A történelem viharai nyomot hagytak rajta, legutóbb 1915-ben a japán gyarmati uralom idején esett át javításon, ám a torony elvesztette eredeti alakját, mert a javítás szegényes módon történt. Az összeomlás elkerülésére csupán annyi történt, hogy a sérüléseket betonnal befoltozták.

2013-ban a koreai Kulturális Örökség Hivatala döntött a pagoda közel eredeti állapotába való helyreállításáról. 2016-ban, azaz idén kellett volna elkészülnie, amelyre megközelítően 18 és fél millió dollárnak megfelelő összeget szántak, de a munkálatok befejezése 2017-re csúszik át.

A torony olyan súlyosan sérült, hogy hat szint maradt meg az északkeleti oldalon, a felső három szintről nem maradtak fenn feljegyzések, ezért azok rekonstrukciójára nincs lehetőség.

A beton elbontásán fáradoznak a munkások.

Az első szinten már láthatók a beállított kőoszlopok.

A bontási munkák feltárták az építés tikait. Több ezer faragott kő alkotta a talaj és a kőtömbök közötti vékony réteget, amelyen eloszlott a pagoda súlya, mintha egy óriási párnán helyezkedett volna el. Ez eredményezte a torony tartósságát. A helyreállítás során a szakemberek ezt az ősi technikát alkalmazták, lehetőség szerint felhasználva a megmentett régi kődarabokat, és csak a megsemmisülteket pótolták új kövekkel. Az új pagoda 62%-ban a régi anyagok felhasználásával fog elkészülni. Az új köveket akril festékkel színezik annak érdekében, hogy a színük igazodjon a régihez. Az 1993-ban helyreállított keleti pagoda építésének tanulságai nyomán alkalmazzák ezt a módszert. Annak restaurálásánál még nem így jártak el, ennek eredményeként több évvel később is úgy nézett ki a torony, mint egy másolat.

(Csak halkan jegyzem meg: a restaurálásnál a kiegészítéseket mindig olyan módon kell elkészíteni, hogy jól elkülöníthetők legyenek az eredeti és a pótolt részek. Legalábbis Európában ez a szabály. Koreában láthatólag nem ezt a gyakorlatot követik. Mint tudjuk, a turisták által lelkesen látogatott királyi paloták nagyrészt rekonstrukciónak tekinthetők, hiszen az eredeti épületek az idők folyamán erősen sérültek. A paloták azonban elrejtik a rekonstruálás tényét. A felületes szemlélő akár azt is hiheti, ott jár-kél, ahol a történelmi sorozatokból ismert erős vagy erőtlen királyok, a fiaikat ármányok és gyilkosságok árán trónra juttató anyakirálynék, és az őket szolgáló népes sereg élte mindennapjait.)

2009 januárjában, az ásatások során több régi, értékes tárgyat találtak a helyszínen.

A kőpagoda mellett talált aranyozott bronzedény.

A nyugati pagoda mellől egy arany lemez került elő, amelynek mindkét oldalán klasszikus kínai véset látható. Az arany háttéren jól olvashatók a vörös írásjelek. A szöveg a templom építését írja le.

A videóban látható fehér torony természetesen nem a most szépülő nyugati, hanem a 93-ban helyreállított keleti pagoda. 4:05-től jól szemügyre vehető a talajban elhelyezett sok-sok kő, amely a párnát alkotja, az ásatáskor fellelt, ma már a helyi múzeumban bemutatott tárgyak, a most készülő nyugati torony munkálatai.

A wikipédia pagodákról szóló szócikke felsorolja a legjelentősebb pagodákat, köztük azt a Porcelán tornyot (Bao'en, azaz Hála templomát) is, amelyről én egy régi könyvből szereztem tudomást.

Évekkel ezelőtt volt szerencsém lapozgatni Erasmus Francisci Ost- und West-Indischer wie auch Sinesischer Lust- und Stats-Garten 1668-ban, az Endter kiadásában napvilágot látott terjedelmes munkáját. Ebben sok más érdekesség között a 15. században épült, 79 méter magas, kilenc emeletes pagodát ábrázoló rézmetszet keltette fel a figyelmemet. Bár ez a pagoda több mint kilencszáz évvel később épült, mint a koreai, nem kevésbé izgalmas. A négy kínai, történelmi főváros egyikében, Nankingban magasodó torony tetejét arany ananász, az oldalait a napsütésben csodásan ragyogó porcelánlapok díszítették. A toronyban 156 harangocska volt felfüggesztve, amelyek elbűvölően csilingeltek a szél hatására. Éjszakánként 140 lámpás világította meg a mázzal borított, kőagyag lapokon látható növény- és állatábrázolásokat. A nyolcadik szintre felvezető csigalépcsőnek 140 foka volt, az épület nyolcszögletű alapra épült.

Nem ez volt korának legmagasabb épülete, de hogy a legszebb volt, az bizonyos.

A pagoda 1801-ben már megsérült egy villámcsapás következtében. Ekkor a három legfelső emelet megsemmisült. A 19. század közepén, a Tajping felkeléskor aztán teljesen elpusztult.

A 17. századi utazó, Johan Nieuhof kínai emlékirataiban a világ hét csodája egyikeként emlegette.

Megmaradt azonban az eredeti kapu.

2010-ben egy kínai üzletember 156 millió dollárnak megfelelő jüant adományozott arra a célra, hogy pagoda romjain felépüljön egy új torony. 2015. december 16-án, több évig tartó építkezés eredményeként átadták a Porcelán tornyot. Mint látható, a kínaiak nem egy rekonstruált pagodát építettek, azonban a torony mellett létrehozott emlékparkban megtekinthetők a régi pagoda maradványai. A mai kor divatja szerint a porcelán helyett üvegből és acélból készült. A koreaival szemben, itt szó sincs a régi újraépítéséről, ám szépséghibája ennek is van. Miközben a kínai buddhizmus központjának hirdetik, a kivilágított Buddha szobrok, és az egész helyszín kissé Las Vegast idézik. 

Szívesen felmennék mindkét pagoda legfelső szintjére, hogy megcsodáljam a kilátást, de nem egyedül. A társ akit erre választanék, azonban talán csak a következő inkarnációban csatlakozik hozzám, tehát várok.

Kert veszi körül a munkahelyemet. Szép kert, az ide látogatók mindig dicsérik. A kert egy oázis a városi rengetegben. Még télen is örömöt ad, nem beszélve a többi évszakról.
Néhány hete kivágtak egy fát. Néztem. A lelkemben megsirattam.
Másnap megint kivágtak egyet.
A szétszabdalt fák törzse egészséges volt nemcsak szerintem, hanem a kertészek szerint is.
- Ecetfák voltak - mondták a kertészek.
- Nem kár értük, hiszen a gyökerük nem lefelé, hanem széltében nő, mindent tönkretesz.
- Különben is, a koronájuk már beteg volt, nem húzták volna sokáig.
Én pedig arra gondoltam, miért, mitől más egy fa, mint egy ember.
Ahogyan a nyomorult, nagybeteg embernél kivárjuk, míg természetesen eléri ennek az életnek a végét, a fák esetében is megtehetnénk ezt.
Megértem azt, amikor a magunk védelmében vágunk ki fát, ha a korhadt törzse, elhalt gyökérzete veszélyt jelent a környezetre. Ez sem bűvöl el, de elfogadom: az ember védi magát.
Sokszor olyan helyzetben is, amikor a higgadt szemlélő világosan látja, a védekező ember nincs veszélyben, mert a "támadó" a gyengébb. A szobába beszabadult rovar félelmet kelt, pedig nem tud ártani. Ezek a fák olyan helyen álltak, ahol semmit nem veszélyeztettek.

Most két fával csökkentették az életünkhöz elengedhetetlenül szükséges oxigént adók számát, és ez akkor is fájdalmas, ha itt csak "cseppben a tengerről" beszélhetünk. Meg hát amúgy is... A fák méltóságteljes, csodálatra méltó kísérői életünknek.

Dél-Korea nem mindenben követendő példa, de a fák kérdésében nagyon is az. Az országban a 35 évig tartó japán megszállás és a koreai háború három éve alatt vészesen csökkent az erdőterületek nagysága. Nyolc évvel a testvérháború után azonban Dél-Koreában megkezdődött az Országos Újraerdősítési Program. Az ötvenes évek közepétől 1962-ig 35, napjainkig 64%-kal sikerült növelni az erdőterületet. A "Fát kivágni gonoszság, fát ültetni hazafiasság." szlogen hatásosnak bizonyult. Megjegyzendő, hogy az erdőterületek növelése nem csupán hazafias cselekedet, hiszen a bolygó egészére jótékonyan hat. A globális felmelegedés megakadályozásának egyik legjobb módja az erdőtelepítés.

Mire jó, ha az ember megnéz egy mérsékelten jó koreai drámát? Aki figyel, akár egy gyengécske és zavaros üzenetű sorozatban is megtalálja a tanulságot.

Az Oh, My Ghost c. remekműben korábbi drámák köszöntek vissza: a rágógumi hosszúságú és unalmas 49 Days és az egyik legremekebb koreai sorozat, a Coffee Prince. A készítők a nyúlfarknyi és meglehetősen semmitmondó, romantikus történetet dühödten kóválygó szellemekkel igyekeztek érdekessé tenni. Ráadásul még egy szellem által megszállt angyalarcú sorozatgyilkost is beleszőttek a dologba, ezzel elérve, hogy a történet második felében a szerencsétlen néző már azt sem tudja, mit is néz valójában. Nem ez az első, nyilván nem is az utolsó olyan koreai alkotás, amiben a forgatókönyvíró féltávnál műfajt vált.

Mindenesetre az Oh, My Ghost engem megihletett. Nézzétek meg, hogyan!

A dalt a Jaurim  nevű koreai rock banda énekesnője, Kim Yoon-Ah adja elő. Szerintem a videót már ezért a nótáért is érdemes megnézni/meghallgatni.

A kurta poszt végére már csak az alábbi képet szerettem volna kitenni, vállalva hogy kissé nagyképűnek tűnök, de a labda túl magasra repült, muszáj volt leütni.

Bocs.