Nincs még egy hete, hogy lelkesen áradoztam a jejui Yakcheonsa templomról, a hely bájáról és méltóságáról, az áhítatról, amit ottjártunkkor éreztünk. 

Ma a Haedong Yonggungsa  templomhoz mentünk el utolsó busani programként. Ezzel reméltük vigasztalni magunkat a rossz időjárás miatt elmaradt Seokbulsáért. A szándék szándék maradt. A neten széltében-hosszában áradoznak erről a tengerparti sziklákra épült templomról. Az útiterv készítése során láttam olyan videót, amely nekem is nagy kedvet csinált a buddhista templom szemügyre vételezéséhez, mégis kissé csalódást okozott.

Erről talán nem a templom tehet, hanem a túl nagy hűhó, amit csapnak körülötte. Ennek eredményeként a turisták csapatostul loholnak oda, kipipálandó penzumként teljesítik megtekintését, a nagy tömeg pedig gyilkolja az áhítatot.

Ráadásul a bejárat előtti 100 méteren árusítóbódék sorakoznak, amelyek árukínálatukkal nem segítenek  a látogatóknak megfelelő hangulatba kerülni. Lehet ott kapni asztali, - szinte színarany  - Buddha-szobrot, mobilra applikálható Buddha-kütyüt, és még seregnyi szupercsodát.

Önkritikusan elgondolkodtam, képes vagyok-e a blog olvasóinak közvetíteni a tapasztaltakat? Érezhető volt-e a jejui templom lelket megérintő hangulata? Vajon érezhető lesz-e, a tengerparti templomnál miért nem éreztünk hasonlót? Nem tudom. Majd ti megmondjátok.

Nem tehetek mást, mint leírom érzéseinket, és reménykedem.

Lehet hogy a képek láttán azt gondoljátok: micsoda buta liba, miért ír ilyeneket, hiszen szép ez a templom.  A Haedong Yonggungsa valóban szép. De valami mégis hiányzott ott. Amikor legközelebb Dél-Koreába jövök, Busanban inkább a Seokbulsa felé irányítom lépteimet. Remélem akkor nem esik majd az eső!

Azt mondják az okosok, mindennek oka van. Otthonról való indulásunk utolsó hetében botlottam bele a neten a Busan egyik hegyén álló, eldugott és egyben csodálatos Seokbulsa  buddhista templomba. Úgy éreztem, el kell oda feltétlenül mennünk. Azt terveztük, busani kirándulásunk középső napja lesz erre alkalmas. Pontosabban: úgy terveztük, hogy  kell egy egész napos itt tartózkodás a templom megtalálására, megnézésére, ezért két éjszakára foglaltunk szállást.

Ember tervez, az időjárás végez. Tegnap este elkezdett esni az eső, esett egész éjszaka, sőt reggel is. Nyilvánvaló volt, így nem vághatunk neki a több blog szerinti nehéz útnak. Ezért fájó szívvel lemondtunk róla abban a reményben, lesz majd egy másik utazás, amikor bepótoljuk a most elmulasztottat.

Keresni kezdtük, hol töltsük a hirtelen támadt időt. Némi tétovázás után a Taejongdae Parkot választottuk. A térképet megkukkantva megállapítottuk, hogy a 88-as és a 101-es busz visz oda. Kiballagtunk a Busan Stationhoz, megérkezett a 101-es busz, felszálltunk. Mentünk, mentünk és láttuk, valahogy nem olyan részeken haladunk, amin a tengerparti világítótorony fog feltűnni. Egy idő után gyanakodni kezdtünk - már vagy háromnegyed órája zötykölődve Busan keskeny és meredek utcáin ralli stílusban száguldó autóbuszon ülve, - hogy valami disznóság történt. Az utolsó pár percben egyre több olyan ponton haladtunk át, amely ismerősnek tűnt. Végül bizonyosak lettünk abban, járművünk hamarosan visszaér a Busan Station megállóhoz. Mivel nem vesztettünk elszántságunkból, blazírt pofával ültünk tovább, végül a busz a korábbihoz képest ellenkező irányban haladva, elért a kikötőhöz, majd azon is túlhaladt.

Egyszer csak az az érzésünk támadt, itt kell leszállni. Megtettük és mint bebizonyosodott, jól tettük. Egy modern épület előtt álltunk, benne kagyló múzeumot nézhettünk volna meg, de eltekintettünk tőle. Távolabb egy móló látszott, rajta kisebb világítótoronnyal. Nyilvánvaló volt, rossz helyen keressük a Taejongdae Parkot. 

Tovább sétálva elhagytuk a múzeum körül bámészkodó látogatókat, olyan kis utcákra tértünk, ahol láthatólag a helyi halászok laknak, dolgoznak, árusítanak. Ahogy kanyarogtunk, remélve hogy megtaláljuk a mólóra vezető utat, egy szűk, utcának alig nevezhető részen haladtunk. Abban sem voltunk biztosak, idegenek járhatnak-e arra, de kitartottunk. Gondoltuk, megvárjuk, amíg ránk szólnak, addig minek visszakozni.

A kis utca valóban egy magánház mellett haladt el, amely nem egy ház, hanem több picike házikó volt, hullámos tetővel, a tetőn nehezékként szolgáló kövekkel. Az útnak itt vége is szakadt: a meredek utolsó szakasz egy kis öbölbe vezetett. 

A hely önmagában is rendkívül vonzónak tűnt. Mire mi odaértünk, a tenger felől, sebesen gomolygó köd közelített a part felé, pillanatok alatt részben elfedve a part menti fákat, dombokat. A látvány, az érzés csodálatos volt. A természet erejét, a tenger által közvetített szabadságot éreztük, miközben arcunk nedves lett a tengeri párától. Intenzíven sós tengeri levegőt szippantottunk, álltunk a szélben, hallgattuk a parton megtörő hullámok hangját, a visszahúzódó víz nyomán a parti kövek ritmikus zörejét.

Nem kerestük meg a Taejongdae Parkot. Nem lett volna értelme. Amit így láttunk, több és szebb volt, mint az lett volna. 

Milyen a koreai konyha? A vélemények eltérnek a kérdést illetően. Maguk a koreaiak úgy tartják, rendkívül egészségesen táplálkoznak. Sokan mások is ezt állítják. Az elgondolást többnyire azzal támasztják alá, hogy fiatalok, öregek egyaránt karcsú termetűek, alig van köztük túlsúlyos ember. Vannak olyanok, akik azonban fenntartással kezelik a koreai étkezés egészséges voltát.

Az egyik oldal vélekedéséhez annyit teszek hozzá: nem olyan nagyon kevés a túlsúlyos, vagy legalábbis gömbölyded ember Koreában, mint állítják. Igaz, inkább a fiatalok között láttunk teltebbeket. Elképzelhető, hogy ők már nemcsak a hagyományos ételeket eszik, hanem az egyre inkább terjedő, amerikai típusú gyorséttermek egészségtelen vacakjait is. 

Ma délelőtt, a KTX-en ülve eltűnődtem azon, vajon a karcsú termet nem genetikai hátterű-e. Hiszen gyakran látunk olyan koreai, japán és más távol-keleti embereket, akik születésüktől kezdve, vagy évtizedek óta más étkezési kultúrájú országban élnek, vegyesházasságban, nyilván nem vagy nemcsak az eredeti ételeket eszik, mégis megőrizték vékonyságukat. Ma egy ilyen, nem fiatal, Egyesült Államokban élő, ottani férjjel rendelkező nővel utaztunk együtt, aki férjével érkezett a szokott évenkénti látogatásra az asszony Busanban élő anyjához. A nő nem volt több ötven kilónál.

Eddig csak azt az oldalt erősítettem, amely kétségekkel viseltetik a koreai táplálkozás egészséges mivoltával szemben. Most jöjjenek a piaci felvételeim, amelyek a mérleg másik serpenyőjét nyomják lefelé. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy disznóhúst árusító hentesboltocskák is voltak a piacon. Ezeket azonban nem fényképeztem le, hiszen ilyet otthon is láthatunk bőséggel.

Felhívom a figyelmeteket arra, hogy a képeken látható árukat csak lefényképeztem, ez pedig nem jelenti azt, hogy tudom is, melyik micsoda. A piacot járva komoly szomorúságot jelentett ez a tény. Sokat adtam volna érte, ha valaki elkísér és elmondja, mi az, és mire való, amit ott láttunk. Legnagyobb sajnálatomra, ilyen kísérő nem adódott.

A bejegyzés végére értem. Amennyiben valaki azt hitte, választ adok a poszt elején boncolgatott kérdésre, tévedett. Már csak azért sem tudok végső konklúziót megfogalmazni, mert az egészséges alapanyagok nem feltétlenül biztosítékai a végeredménynek.

Eredetileg nem terveztük, - hiszen nem is tudtunk róla, hogy van, - a Yakcheonsa templom megnézését. Már Jejun voltunk, amikor tudomást szereztünk a létezéséről. Mivel izgalmasnak tűnt, utolsó jeju-i programnak ezt választottuk. Nem bántuk meg. Köszönet az ötletadónak!

A templomnak van saját honlapja, ajánlom mindenki figyelmébe. Koreai nyelvű, google segítségével is lefordíthatatlan, de jó érzés megnézni. A visitkorea idevágó fejezetének megtekintése több hasznot hajt.

Nagyon kedves és készséges recepciósunk azt mondta, taxival menni nagyon drága mulatság. Azt ajánlotta, menjünk ki városi busszal a repülőtérre, onnan pedig az airport limousinnal utazzunk a templomig. Némi időrabló vívódást követően megfogadtuk a tanácsát. A templom a fekvő ovális sziget déli oldalán helyezkedik el, éppen átellenben Jeju városával, így közel egy órát robogott velünk az autóbusz. Leszálltunk és pillanatok alatt rájöttünk, merre kell mennünk, azonnal megláttuk a templom épületeinek tetőit.

A jeju-i narancsokról írt posztban már igyekeztem megfogalmazni azt a csodálatos illatot, ami az épületekhez vivő úton elindulva fogadott. Nagy kár, hogy a neten keresztül nem lehet közvetíteni a szagokat, így csak szegényes szókinccsel próbálhattam leírni, amit éreztünk.

A főépület előtérben a Buddha születésnapja alkalmából kifüggesztett lámpásokkal

Az egyik toronyban - nem tudom minek kell hivatalosan nevezni, - óriási dob, amilyet már sokszor láttunk.

A másik oldalon a 18 tonnás harang.

Ahova a füstölőrudacskákat kell elhelyezni.

Ezen a felvételen a dob festése is jól látható.

A kút, ahol friss vizet ihat a zarándok. Ma már mérsékelten autentikus kék, hosszú nyelű ivóedényeket használnak. Láthatjátok, a technika a buddhizmusba is beférkőzött, a kút melletti telefonfülkék a bizonyítékok.

A főépület óriási és gazdagon díszített terme. Cipőnket levetve mi is bementünk. A képen a három arannyal borított Buddha-szobor. A felvétel mutatja, kevés látogató volt, ez nagyban hozzájárult, hogy áhítatos megilletődöttséget érezzünk.

A főalak az emeletről fényképezve. A fiam szeme az életben nem ilyen piros, de mit tegyünk. Így sikerült.

Egy kis ízelítő a sok-sok kicsi Buddha-szoborból. Csak látszólag egyformák, valójában különböznek egymástól, de ezt csak közelről nézve lehet megállapítani.

Az itt láthatóhoz hasonló, színes kőmorzsákból előállított kép készítését a vasárnapi lámpásfesztiváli rendezvényen megcsodálhattuk.

Íme! A szerzetesek kis facsövecskébe szippantják fel a színes köveket, majd egy pálcikával óvatosan ütögetve szórják rá a kép megfelelő pontjára.

Egy kicsi harang, a kinti kisöccse, gondolom hétköznapokra. A nagy terem bejáratánál áll.

A kút közelről. A felvételen szemügyre vehetők a vízköpők.

A csúcson ülő madár valódi,nem része az építménynek.

Fájó szívvel búcsúztunk a templomtól, ahol a béke és az örökkévalóság érzését éltük át. Szomorúan vettünk búcsút nem sokkal később Jeju szigetétől is. A Hallasan hegyi kirándulás és a Yakcheonsa templom, a séta a városban - fontos részei voltak az itt töltött szűk három napnak.

Tudjuk, el kellett mennünk Jejura. Dolgunk volt ott: találkoznunk kellett a koreai emberek kedvességével. Szállásunk személyzete, a buszmegállóban velünk szóba elegyedő hetvenkilenc éves bácsi és még mások mutatták meg ezt. Jó volt Jejun, keveset láttunk a megnézésre érdemes dolgokból, meg hát a hegy tetejére is fel kell még menni. Ezért nem búcsúztunk örökre. Vissza kell térni ide.

Mivel Idus érdeklődött, beszámolok a jejui narancshelyzetről.

Odaérkezésünk délutánján sétálni mentünk. Csöndes, békés utcákon ballagtunk végig, figyeltük a hétköznapi emberek életének szemünk elé táruló szilánkjait. A munkából és vásárlásból hazaérkező asszonyokat, a taekwondo edzés végeztével, kiscsikók módjára utcára rohanó kisiskolás fiúkat, akiket ifjú tanáruk átvezet a zebrán, mielőtt szélnek ereszti őket. Néztünk öreg bácsit a ház előtt, hallgattuk az egyik emeleti ablakból kiszűrődni Chopin egyik impromtu-jét.  A zongora hangjai andalítóak voltak az igen szép és élvezhető interpretáció eredményeként.

Idővel kevésbé lakott részre értünk, ahol az alkonyati napsütésben, virágzó narancsfákat pillantottunk meg. A látványt azonban megelőzte az illat. Tegnap, amikor a Yakcheonsa templomnál voltunk, ugyanez az édes és elbűvölő illat fogadott, de még intenzívebben mint Jeju városban.

A templomhoz vezető, nem túl hosszú utat virágzó narancsfák szegélyezik. Ez azonban nemcsak azért izgalmas, mert a virágillat kíséri a látogatót a buddhista templomig. Az attrakció másik része az, hogy a virágzó fák egyúttal érett naranccsal is teli vannak. Nem értek a gyümölcstermesztéshez, fogalmam sincs tehát, hogy ez egzotikumnak számít-e. Minket mindenesetre elkápráztatott ez a látvány.

Higgyétek el, nem csalás, nem ámítás. A fák egyik ágán virágok sora, a másikon gyümölcsök.

A fák alacsonyak, aki látta a My girl-t, nyilván emlékszik, Lee Dae Hae milyen játszi könnyedséggel szüretelte le Lee Dong Wook családjának narancsültetvényében az érett gyümölcsöket.

Szerencsénk volt, az út mentén álló pavilonban sikerült vennünk ebből a nem olcsó, - 3 darab 5000 won - de édes, friss gyümölcsből.

Ráadásként, a repülőtéren még az ebből készült mézkülönlegességből is vásároltunk. 

Jejui kirándulásunk egyik előre kitűzött programja volt az egyik Hallasan hegyi ösvény végigjárása. A Hallasan Nemzeti Park Dél-Korea 20 nemzeti parkjának egyike, egyes állítások szerint a hallyu a Hallasan hegyről kapta a nevét.

Aki látta a My name is Kim Sam Soon c. sorozatot, emlékszik Sam Soon kínjaira és átkozódásaira, amikor a hegyre igyekszik felfelé. Sajnos most csak az angol feliratos változatból való képet tudom illusztrációként bemutatni. Amennyiben valaki elküldi a magyar feliratosból kivágott képet, kicserélem.

Mi óvatosságból nem a leghosszabb ösvényt választottuk. Úgy vágtunk neki az útnak, hogy lesz, ahogy lesz, meglátjuk meddig jutunk. Az első hiba az volt, hogy valamiért az Eorimok-ösvényre úgy emlékeztem 4 kilométeresnél rövidebbnek említették a repülőtéri információs irodában. A második hiba, hogy nem számítottunk rá, nem az út hossza szabja meg az út nehézségét. A harmadik hiba, nem mindegy, hogy a legnehezebb szakasza az ösvénynek, az útvonalnak melyik részén található.

Ha jól sejtem, valami amerikai - de legalábbis nagyon amerikai ízű - bölcsesség kategorizálja az emberiséget derű- illetve borúlátónak annak alapján, félig telinek vagy félig üresnek látja a poharat. Ezúttal bizonyítom, hogy mi derűlátók vagyunk. Félsikerként könyveltük el a kirándulást.

Mert ugyan csak alig a felét tudtuk megtenni a 6,8 kilométeres útnak, de így is hősnek éreztük magunkat. Merthogy a 4 kilométer a valóságban 6,8 volt. Az ösvény rövid induló szakasza után azaz az út elején az 1,9 kilométeres, hivatalosan nehéznek minősített szakasz következett.

Képek a könnyű részről.

Képek a nehéz szakaszról. Talán a második kép láttán érzékelhető, hogy milyen nehéz menet volt. Nemcsak mi szenvedtünk, hanem a koreaiak, fiatalok és idősebbek egyaránt. A hegymászók között több csapat kamaszkorú iskolás is volt. Ők is lihegtek, panaszkodtak. Köztük jó páran vigyorogva köszöntek nekünk, kérdezősködtek, fightingoltak. Aranyosak és barátságosak voltak. 

A legsúlyosabb részről nem készítettem képet. Ott minden erőmre szükségem volt, hogy az egyenetlen távolságra levő, és egyenetlen magasságú "lépcsőkön" fel tudjak hágni.

Egy kép a fiamról, amely bizonyítja, jó kedvünket nem veszítettük el a nehézségek ellenére sem.

Azért egy-két képet készítettem a természet szépségeiről is.

Egészen apró ibolya, az otthoninál sokkal kisebb. 

Egy számomra ismeretlen, de elbűvölően szép aprócska virág.

Ez a bátor varjú az egyik pihenőnknél újra és újra odajött a közvetlen közelünkbe. Nem ételt akart, hiába dobott neki süteménymorzsát a fiam, rá se bagózott. Barátkozni akart? Vagy felismerte, nem ilyen kinézetű emberek szoktak arra járni? Ki tudja.

A fenti, lila ibolyánál is miniatűrebb fehér ibolyák a lefelé vezető út deszkáinak közeiben. A viszonyítás kedvéért: a lécek közötti rések két, két és fél centiméteresek voltak.

A hegy, amelynek most nem sikerült a tetejéig jutni, de sebaj. Majd legközelebb!

Remélem, egyszer újra átmegyek ezen a hídon.

Bár kedvenceim között tartom számon a bejegyzés elején említett doramat, nem osztom Sam Soon véleményét.

2013. május 17-én Buddha 2576. születésnapját ünneplik Koreában. Koreában, mert a buddhista országokban nem azonos napon tartják az ünnepet. A hetekkel előtte megkezdődő ünnepség része, hogy esténként a Cheonggyecheon pataknál megcsodálhatók a gyönyörű lámpák, amelyek valójában papírból készült, kivilágított szobrok. Évről évre más-más alkotások készülnek. 

A Cheonggyecheon patak nem véletlenül lett a szöuliak kedvelt helye. Nappal olyan mint egy oázis a sivatagban: a nagyváros zaja elől jó ide elmenekülni. Este a lámpások fényében még hangulatosabb. Vasárnap este odagyűltek fiatalok és idősek egyaránt, hogy megnézzék az idei lámpásokat. Aztán ahogy telt az idő, már inkább csak a fiatalok maradtak. Többnyire párban, és bizony kézen fogva, vagy néha egymást átölelve. Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy jelezzem, ellentétben korábbi híradásokkal, mi legtöbbször egymás kezét fogó párokkal találkoztunk. Ölelkező, csókolózó fiatalokat valóban ritkán látni. Nyilván úgy gondolják, az már nem tartozik kettőjükön kívül másra. 

A város közepén keresztülfutó patak vizén a világító szobrok rendkívül hangulatos látványt nyújtottak. Élvezettel néztük, nehezen szakadtunk el a helytől, de későre járt.

Az alábbi képeket a fiam készítette.

Egy hete vagyunk Koreában, amerre jártunk, igyekeztünk nemcsak a látnivalókat, hanem az embereket is figyelni. Közülük is főként a gyerekeket.

Az a tapasztalatunk, hogy a kisgyerekek azon túl, hogy nagyon aranyos küllemük van, békés és jól nevelt jószágok. Eddig még egyszer sem voltunk tanúi olyan jelenetnek, hogy valamelyik kis pacák hisztizett, ordított volna. Úgy látszik, itt nem szokás a földhöz vernie magát egyiküknek sem. Nem azért, mert mindent megengednek nekik, nem is azért, mert olyan drillben vannak, hogy nem merik megtenni. Úgy láttuk, picurka koruktól békésen és szeretettel irányítva, lépésről lépésre tanulják meg a szabályokat, amelyek között élniük kell. Huncutkodni szoktak, ezt a felnőttek mosolyogva nézik. Amennyiben valamelyik túlzottan nagy csibészségre vetemedik, szép szóval rendre intik. Ilyet láttunk tegnapelőtt a Changdeokgung palota kertjében.

Ma a Gimpo repülőtéren várakoztunk óriási csapat 14-15 év körüli iskolással, akik Jejura jöttek kirándulni. A várakozás közben óriási zsivaj volt. Mégsem találtuk zavarónak, mert semmi agresszivitás nem érződött benne. Egyszerűen vidámak és hangosak voltak, egymással pedig barátságosak. Megjegyzendő, iskolai egyenruhában voltak, fiúk-lányok vegyesen. Mi hamarabb szálltunk be a gépbe, mint ők. Amikor ők is besorjáztak, már fegyelmezetten és csöndesen tették, így maradtak az utazás egész ideje alatt.

Azt gondolom, a koreaiak tudnak valamit, aminek eredményeként a gyerekek természetesen belenőnek az itteni társadalomba. Tudjuk, hogy a koreai társadalom még manapság is a közösség érdekét helyezi előtérbe az individuummal szemben. Épp fordítva, mint ahogy ez az európai és amerikai társadalmakban szokásos.

Természetesen ennek is megvannak a hátulütői. Mégis, mára úgy tűnik, ez a berendezkedettség az, amely hosszú távon fennmaradhat, miközben a liberális gondolkodásra épülő, az egyén mindenekfölötti szabadságát hirdető társadalmak láthatóan hanyatlanak.

Tegnap a május 10. és 12. között megrendezett Lotus Lantern Festival programján vettünk részt. A Jogyesa templom előtti utca le volt zárva az autók elől, az utca egész hosszában sátrak sorakoztak. A legtöbb sátorban - és rengeteg volt, hiszen több órába telt, míg végigjártuk, - valami kézműves foglalkozás volt: lámpáskészítés, legyezőfestés, agyagozás, színezés, papírmerítés stb, stb. Voltak olyanok, amelyeket kifejezetten gyerekeknek kínáltak, de soknál felnőttek is alkothattak. Nem az árusítás és nem a bevétel volt a lényeg. Némelyiknél kellett ugyan fizetni, de az összeg minimális volt.

Szervezési és technikai malőr miatt a helyszínen jöttünk rá, nem tudunk fényképezni, csak a fiam telefonjával. Az alábbi képeket ő készítette nagy lelkesedéssel.

Szándékosan nem készítettem képaláírást hozzájuk. Azt hiszem, magukért beszélnek.

Akinek van kedve, válassza ki és írja meg, melyik tetszett a legjobban.

Ma a Changdeokgung palotában voltunk, amelynek külön látogatható része a felénk Secret Gardenként ismert Biwon (korábban Bukwon, Geumwon).

A tegnapi hűvös, borult időnek mára már nyoma sem volt, gyönyörűen sütött a nap, nyári melegben érkeztünk a palotához. A Gyeongbukgung palota után másodiknak épült Changdeokgung palota barátságosabbnak tűnt elődjénél. Ennek két oka: a szép idő, és a épületeket körülvevő növényzet. Szombat lévén, sok volt a látogató. Nem iskolások csoportjai, hanem főként családok csodálták a látnivalókat. 

Rengeteg megörökítésre érdemes épületrész, kertrész tárult a szemünk elé, egyben számot adni róluk lehetetlen. Ezért ma a címnek megfelelő fotókat osztom meg veletek.

Ne csüggedjetek, további képes beszámolókat fogok készíteni a palotáról és a királyi titkos kertről. 

Természetesen akkor, mikor elromlik az idő. Már otthon láttuk az előrejelzést, amely péntekre esős időt, lehűlést jósolt, ezért arra gondoltunk, ezen a napon célszerű megnézni a Koreai Nemzeti Múzeumot. Nem siettük el az indulást, késődélelőtt volt, mire odaértünk.

Az épület külseje nem szép, de ez valószínűleg nem is volt az elsődleges szempont a tervezésnél. A fő cél az őrzött kincsek biztonsága volt. A Richter skála szerinti 6-os erősségű földrengést átvészelő otthont varázsoltak a nemzet legfőbb értékeinek.

Az épületbelsőről készített képek alapján látni fogjátok, amit a helyszínen állapítottam meg.

Tudvalevő, hogy Szöul a világ egyik legnagyobb metropolisza. Aránylag kis területen rengeteg ember él, minden talpalatnyi helyet beépítenek. Pár napja képeket készítettünk a vendégház tetején állva a környező házakról annak bizonyítékaként, mennyire kihasználják a rendelkezésre álló helyet. A képeket egy későbbi posztban megmutatom.

A múzeum tervezésekor nem a helytakarékosság érvényesült. Az épületet körülvevő park, az épület belső elrendezése szinte pazarló módon bánt a hellyel. A mindennapok helykihasználása kényszer eredménye, ebben ez esetben ez nem játszott szerepet. A koreaiak büszkék a múltjukra, a legnagyszerűbb otthont akartak biztosítani a múlt tanúinak. Nem garasoskodtak az építéskor, most sem teszik: a múzeum látogatása ingyenes. Tudják, megéri. A borsos belépődíjak sokakat távol tartanának, számukra idegen maradna a történelem.

Kisgyermekes anyák jönnek csemetéikkel. Ingyen van, akárhányszor eljöhetnek. Nem kell sietni, mindig csak annyit maradnak, amennyit a gyerekek be tudnak fogadni. Ők meg is ebédelnek itt. A környezet tiszta, barátságos, az árak alacsonyak.

Minden nap seregnyi koreai gyerek érkezik a múzeumba. Kísérőtanáraiktól feladatokat kapnak, amelyek segítenek a tárgyak megismerésében. Három 10 év körüli fiúnak Kim Hong Do, azaz Danwon egyik képét kellett megtalálni, megszámolni a rajta látható alakokat. Egy másik csoport, hét fiú-lány vegyesen a külföldiekkel való beszélgetést kapta feladatul. Vidáman kacagva, szaporán kérdeznek - persze főként egy lány, - angolul. Nagyokat bólogatnak a választ hallva. Mikor visszakérdezzük, tudják-e hol van az ország, kicsit zavarba jönnek. Némelyek egyes kiállított tárgyak lerajzolásával foglalkoznak. A kis koreaiak viháncolnak, felszabadultan beszélgetnek, futva teljesítik a kapott feladatokat. Nem szólnak rájuk. A cél az, hogy szívesen legyenek itt, ne szorongva. Így később is gyakran ellátogatnak majd ide.

Talán nálunk is így kellene. 

Tágas terek.

Néhány - messze nem az összes - iskolai csoport.

Ez nem a szolárium őse, aminek fiam nevezte, hanem egy koporsó.

Tömjén füstölő Baekjéből.

Ennek másolata látszik, a sajnos elmosódott képen. A vakok és gyengénlátók számára megtapogatásra készült. Ilyen több műtárgyról található a múzeum termeiben.

Ez a réges régi ékszer nekem nagyon tetszett, de nem volt ott senki, akitől elkérhettem volna.

Elbűvölő ez a finom üvegpohár.

Nézzétek meg a jobb oldalon álló kacsát. Nagyon érdeklődő a tekintete. A másik meg barátságosan vigyorog.

Újabb kacsák, gyertyatartók.

Sajnos az én gépem volt velünk, amely nehezen boldogul a benti képek készítésével, főként ha üveg mögött vannak. Annyi azért kivehető, hogy csinos szarvasok álldogálnak az edény nyakánál.

Nem mindennapi darab ez sem.

Ez a legkorábbi feltárt sztélé a Silla királyság időszakából. Jijeung király uralkodása alatt készült, az uralkodó földdel kapcsolatos jogait sorolja fel.

Félelmetes ugye?

Injong király (1122-1146) halála után írták meg az életét, tetteit és címeit ezekre a kőtáblákra. Ha ilyen szépet tudnék ecsettel festeni a kalligráfián mint amit a készítő kőbe tudott vésni...

Agyagedények a Goryeo dinasztia idejéből. 

Ilyet nem rendelünk az e-bay-en.

Goryeo korszakban készült történelem könyv. Nem az eredeti, mert az 1145-ből való, hanem felháborítóan késői, azaz a Joseon dinasztia idején, 1573-ban készült másolat.

Majom egy óriási gránátalmát ölelve. Szerintem a műalkotás is óriási. Mit szóltok hozzá?

A séta végén a 10 történetet tartalmazó pagoda.

A nézelődés közben mi is megéheztünk, a fent emlegetett helyen megebédeltünk. Fiam a Coffee Prince-ből emlékezetessé vált feketeszószos tésztát választotta, én a forró, erős, tésztával, friss zöldségekkel és tenger gyümölcseivel teli levest. Az egészért 12500 wont fizettünk.

Az üvegajtó mögött rozsdamentes pohárkák, az automatából ivóvizet lehetett fakasztani.

A kiválasztott ételeket kifizettük. Kaptunk cserébe egy mobiltelefonhoz hasonló ketyerét (ld. alábbi kép), amely jelzett, amikor az elkészült ételt a fenti képen látható pultnál átvehettük.

Feketeszószos tészta.

Az én ebédem.

A helyzetünk nehéz volt. Akkora adagokat kaptunk, amelyet munka volt bekebelezni. Ráadásul a szomszédos asztalnál ülő anyuka távozásukkor még rátett egy lapáttal. Megkérdezte, nem erős-e a levesem. Mondtam, igen. Erre megajándékozott minket kisebbik lánya ételével, amit az nem evett meg. Sajnálta kidobni. A feladat a fiamra várt, nehezen birkózott meg vele.

A kislány, akinek ebédjét így megörököltük, olyan aprócska volt, hogy a kanál alig fért bele a szájába. Nagyon aranyos volt.