Jejui kirándulásunk egyik előre kitűzött programja volt az egyik Hallasan hegyi ösvény végigjárása. A Hallasan Nemzeti Park Dél-Korea 20 nemzeti parkjának egyike, egyes állítások szerint a hallyu a Hallasan hegyről kapta a nevét.
Aki látta a My name is Kim Sam Soon c. sorozatot, emlékszik Sam Soon kínjaira és átkozódásaira, amikor a hegyre igyekszik felfelé. Sajnos most csak az angol feliratos változatból való képet tudom illusztrációként bemutatni. Amennyiben valaki elküldi a magyar feliratosból kivágott képet, kicserélem.
Mi óvatosságból nem a leghosszabb ösvényt választottuk. Úgy vágtunk neki az útnak, hogy lesz, ahogy lesz, meglátjuk meddig jutunk. Az első hiba az volt, hogy valamiért az Eorimok-ösvényre úgy emlékeztem 4 kilométeresnél rövidebbnek említették a repülőtéri információs irodában. A második hiba, hogy nem számítottunk rá, nem az út hossza szabja meg az út nehézségét. A harmadik hiba, nem mindegy, hogy a legnehezebb szakasza az ösvénynek, az útvonalnak melyik részén található.
Ha jól sejtem, valami amerikai - de legalábbis nagyon amerikai ízű - bölcsesség kategorizálja az emberiséget derű- illetve borúlátónak annak alapján, félig telinek vagy félig üresnek látja a poharat. Ezúttal bizonyítom, hogy mi derűlátók vagyunk. Félsikerként könyveltük el a kirándulást.
Mert ugyan csak alig a felét tudtuk megtenni a 6,8 kilométeres útnak, de így is hősnek éreztük magunkat. Merthogy a 4 kilométer a valóságban 6,8 volt. Az ösvény rövid induló szakasza után azaz az út elején az 1,9 kilométeres, hivatalosan nehéznek minősített szakasz következett.
Képek a könnyű részről.
Képek a nehéz szakaszról. Talán a második kép láttán érzékelhető, hogy milyen nehéz menet volt. Nemcsak mi szenvedtünk, hanem a koreaiak, fiatalok és idősebbek egyaránt. A hegymászók között több csapat kamaszkorú iskolás is volt. Ők is lihegtek, panaszkodtak. Köztük jó páran vigyorogva köszöntek nekünk, kérdezősködtek, fightingoltak. Aranyosak és barátságosak voltak.
A legsúlyosabb részről nem készítettem képet. Ott minden erőmre szükségem volt, hogy az egyenetlen távolságra levő, és egyenetlen magasságú "lépcsőkön" fel tudjak hágni.
Egy kép a fiamról, amely bizonyítja, jó kedvünket nem veszítettük el a nehézségek ellenére sem.
Azért egy-két képet készítettem a természet szépségeiről is.
Egészen apró ibolya, az otthoninál sokkal kisebb.
Egy számomra ismeretlen, de elbűvölően szép aprócska virág.
Ez a bátor varjú az egyik pihenőnknél újra és újra odajött a közvetlen közelünkbe. Nem ételt akart, hiába dobott neki süteménymorzsát a fiam, rá se bagózott. Barátkozni akart? Vagy felismerte, nem ilyen kinézetű emberek szoktak arra járni? Ki tudja.
A fenti, lila ibolyánál is miniatűrebb fehér ibolyák a lefelé vezető út deszkáinak közeiben. A viszonyítás kedvéért: a lécek közötti rések két, két és fél centiméteresek voltak.
A hegy, amelynek most nem sikerült a tetejéig jutni, de sebaj. Majd legközelebb!
Remélem, egyszer újra átmegyek ezen a hídon.
Bár kedvenceim között tartom számon a bejegyzés elején említett doramat, nem osztom Sam Soon véleményét.
