"A művészet általánosan elfogadott meghatározás szerint „a valóság visszatükrözése”, a művész látásmódján átszűrve."

"A művészet kortalan célja minden esetben az önkifejezés kell, hogy legyen és nem a manipuláció, a művészet nem más, mint önkifejező eszköz, mely katartikus élményt nyújt."

A fenti idézetek a wikipédiáról valók, és nagyon alkalmasak arra, hogy kiindulópontot szolgáltassanak mondandómhoz.

Természetesen a művészet fogalmába beletartozik számos művészeti ág, de én most csupán a filmművészettel, azon belül is a koreai filmekkel szándékozom foglalkozni. Ma reggel olvastam egy posztot, amely a koreai filmgyártás történeti áttekintését igyekezett az olvasók elé tárni. Az írás látszólag hasznos, hiszen szükségtelenné teszi a témára vonatkozó wikipédia bogarászását. Ha jól látom, a poszt alapjaiban a wiki koreai hullámról (hallyu) írt szócikkének posztba átültetésével készült, a posztíró saját gondolatait megtartotta magának. Egyúttal azonban károsnak is mondhatjuk, hiszen az, aki ezen keresztül kap képet a témáról, nagy valószínűséggel nem olvas tovább, így még az erősen vitathatóan széleskörű ismereteket adó - és pontos - wikiben fellelhető, a való helyzetet árnyaltabban tálaló információitól is megfosztja a gyanútlan, avagy némileg felületes olvasót. A posztoló ugyanis a fent idézett szócikkben található kritika fejezetet sem tartotta fontosnak beilleszteni írásába, holott abban koreai szakértők által megfogalmazott averziók is olvashatók. "Von Jongdzsin kultúrakutató egyik írásában szarkasztikusan jegyezte meg, hogy a koreai hullám egyetlen aspektusra épül: 'Gyűjtsünk össze mindent, amit el lehet adni!' – ahelyett, hogy a jelenséget az ázsiai régió kulturális egyesítésére, a kultúrák közötti kommunikáció elősegítésére használnák fel."

Magyarországon már igen jártasak vagyunk a nyugati világ, elsősorban az amerikai filmek területén. Az elmúlt évtizedekben szinte csak ezeket öntik ránk a tévécsatornák és a mozik. Aki látni akar, mostanra igen jól felmérhette, mi a célja ezeknek a filmeknek. Ennek eredménye, hogy egyre nő azoknak a száma, akik nem néznek tévét, vagy csak nagyon erős válogatással nézik.

Az említett poszt bemutatta, hogy Dél-Korea milyen úton jutott a világ nagy filmtermelői közé. A cél elsősorban gazdasági volt. Ehhez talán hozzájárult valamelyest a koreai kultúra megismertetése is, de ne legyünk naivak, nem ez volt az elsődleges. Aztán amikor az üzlet virágzásnak indult, és jól bejáratódott, valami más szándék is életre kelt. Az eleinte általában dicsérendően jó szándékkal írt forgatókönyvek az erkölcsöt, a tiszta jó szándékot, a szeretetet közvetítették.
Mára azonban már nem ez az elérendő cél, és ez jól nyomon követhető, ha a filmeket/sorozatokat nyitott szemmel figyeljük.

Az olvasás szintjeinek (1. Szó szerinti olvasás 2. Értelmező olvasás 3. Bíráló, kritikai olvasás 4. Alkotó, kreatív olvasás) mintáját alkalmazhatjuk a filmnézésre is. Ebben az esetben a legalacsonyabb szintnek azt tekinthető, amikor a néző arra képes, hogy a szereplők - főként a főszereplő - cselekedeteit felfogja. Erre a legtöbbször fórumok koreai topikjában látunk példákat, ahol a társalgás egy-egy sorozat "kibeszélését" jelenti. A történések megtárgyalása nem, vagy csak kismértékben terjed túl a konfliktusok saját szavakkal történő megfogalmazásán. Eggyel magasabb szinten a szereplők cselekedeteinek az értelmezése, még feljebb a karakterek jellemének elemzése található. A legfelső szint a cselekmény és a szereplők jellemének továbbgondolása, a konfliktusok értő magyarázata, a személyes életünkre vonatkozó tanulságok levonása. Itt kell megjegyezni, hogy az olvasás legegyszerűbb szintjénél van egy még primitívebb szint. Az ott tanyázók kizárólag a képregények nagyon leegyszerűsített szövegeivel képesek megbirkózni, amelyet a képi megjelenítés segít. És ez bizony a filmnézésben is jelen van.

A kép a kevés kivételek egyikéből a Coffee Prince-ből való. A sorozatot áthatja a szeretet - és a humor.

Mindez a tudatos befogadásra vonatkozik. Természetesen a látottak/olvasottak hatnak a tudatalattira is, és míg a tudat képes lehet kiszűrni az egyén által erkölcsi, vagy egyéb szempontból elfogadhatatlan elemeket, a kellően rafinált módon elkészített filmek nagyon erősen hatnak a tudatalattira, amit a néző szellemi szintjének megfelelően - semennyire/alig/nagy mértékben - tud kiszűrni. Minél alacsonyabb valaki olvasási, ill. filmnézési szintje, annál kevésbé védett a tudatalatti hatástól.

Ahogy feljebb már utaltam rá, a nyugati típusú filmek dömpingje sokakat csömörig juttatott. A hazánkban kb. tíz éve megjelent koreai filmipari termékek - az első darabok említett magasabb rezgése segítségével - új utat nyitottak a hollywoodi szemetet megelégelő nézők számára. Azt mondhatnánk, milyen remek, mert feltűnt a színen valami, ami a lelki-szellemi emelkedést szolgálja. Igen ám, de mások is felfedezték a koreai filmben rejlő lehetőséget. Ennek eredményeként láthatjuk, hogy az utóbbi néhány évben a profi filmkészítés - igényes díszletek, jelmezek, általában színvonalas fényképezés, többségében hatásos filmzene -, a közönség számára vonzó, a nyugati arcoktól oly nagyon különböző, az egyre jobban virágzó dél-koreai plasztikai sebészet jóvoltából idealizált szépségűre varázsolt színészek mára már nem az előbbinek szolgái. Érdemes figyelni, mennyire uralkodóvá vált a legutóbbi években a koreai filmekben az erőszak, a bosszú, a hatalmat óhajtó, és azt mindenáron elérni akaró főhős megjelenése. A feltétel nélküli, általános érvényű szeretet helyett a mások legyűrésén igyekvő, rajtuk erőt venni, uralkodni vágyók állnak a középpontban. Mindezt olyan észrevétlenül teszik, hogy a gyanútlan nézőnek fel sem tűnik, hogy a pozitívnak mutatott főhős a sötétet szolgálja. Ahogy a több éve koreai filmtermékeket evő nézők azt sem veszik észre, hogy szép csendben, egyre alacsonyabban rezgő "hősökről" készülő tömegtermelés fogyasztói lettek. Tudniillik a koreai és a nemzetközi verseny és az eladás érdekében egyre erősebb, azaz egyre extrémebb érzelmeket és egyre bonyolultabb alaphelyzeteket tartalmazó forgatókönyveket használnak fel.

A Springtime c. mozifilm üzenete is a szeretet.

A verseny futószalagon készítteti a filmeket, amelyekben aztán a posztom legelején található művészi látásmódról, vagy önkifejező eszközről nem lehet beszélni. Ezek a termékek a katarzis élményéhez aligha vezetik el a nézőket, manipulálni viszont vígan képesek. Mióta a koreai filmgyártásba szép csöndben beszivárgott a kívülről érkező ártó szándék, a cél már nem is gazdasági, hanem annál is rosszabb: a nézők befolyásolása. A művészet - gondoljunk csak az igazi értéket képviselő irodalmi élményeinkre - jó esetben akár egész életre szóló mintát ad. Vagy befolyásol azzal, hogy manipulál. A koreai filmiparban háttérben megbújó szándék nem az emberek emelkedésében érdekelt, hanem a mocsárba való lehúzásban. Irányítható tömegekre van szükség. Az alacsonyan rezgő lélek megelégszik az anyaggal, és nem csinál galibát.

A Secret Love Affair c. dráma is a kevés kivételek közé sorolható.

Nem vagyok nagyfogyasztó, nem tudok, de nem is akarok azzal dicsekedni, hogy több száz koreai filmet/sorozatot láttam, mint ahogy egyesek teszik. Mellesleg az is elgondolkodtató, hogy akik ilyen tömegben veszik magukhoz ezt a műfajt, azok a filmnézésnek mely szintjén állhatnak, mennyire képesek a látottakból valamiféle tanulságok levonására. Mindegy is. Ez az ő dolguk. Emelkedni ezáltal biztosan nem fognak, holott csak ez lehet a steineri, vagy más, szeretetet középpontba állító filozófiára alapuló lélek célja.

Az mindenesetre biztos, hogy a koreai hullám filmgyártása általában nem tekinthető művészetnek, és a termékek üzenete nem az emelkedést szolgálja.

Így aztán az sem cél, hogy Magyarországon növeljük ennek népszerűsítését.

Ahogy megérdemelten volt olyan népszerű a Sungkyunkwan Scandal c. sorozat is. Kár, hogy a főszereplőket később elkábította a siker csalóka illata.

Talán sokak felkapják a fejüket a fenti mondat olvasásakor, hiszen blogom szinte kizárólag koreai témákkal foglalkozik. Aki azonban kicsit bogarászik a posztokban, hamarosan rájöhet, hogy ezek nem rózsaszínű cukormázzal leöntött írások, bennük a követendő és a kritikával illethető elemek egyaránt megtalálhatók. Korea érdekes, érdemes a megismerésre, alkalmas a párhuzamok megvonására akkor is, ha nem feltétlenül követendő az, ami ott történik.

Sem a k-pop, sem a filmek nem kívánatosak számunkra. Kevés kivételtől eltekintve, ártanak a lelki egészségnek.

Óva intek mindenkit attól, hogy kellő kritika nélkül nézze a drámákat!