A 20. század első éveiben három olyan magyar jutott el Kelet-Ázsiába, akik tapasztalataikat megírták, és az érdeklődő nagyközönség elé tárták. A látottakról szóló beszámolóik csak egyes pontokon csengenek egybe. A különbségnek több oka van, az ott eltöltött idő, a közeg, amelyben ottlétük alatt megfordultak, ill. a három ember egyénisége. És az utóbbi a legfontosabb és egyben a legizgalmasabb. Vay Péter, Bozóky Dezső és Baráthosi Balogh Benedek, a három utazó az útleírásokban óhatatlanul önmagát is megmutatja. Három különböző ember személyisége kukucskál elő a sorok közül, s aki veszi a fáradságot, hogy elolvassa a beszámolókat, méghozzá figyelmesen olvassa, azelőtt lassan kibontakozik a három férfi. Szavainkkal, akár akarjuk, akár nem, megmutatjuk magunkat is, beszéljünk vagy írjunk bármely témáról.

Nem szívesen állítanék fel rangsort hármuk között. Annál is kevésbé, mivel mindegyikük leírása értéket képvisel, a maguk nemében mindhárman gondolkodó, a világra nyitott emberek voltak. Bozóky érzékelhető távolságtartással figyelte a látottakat, kívül maradt - persze kivételt képeznek a japánok. Ő hasonlít szerintem leginkább a mai utazókra, legalábbis azokra, akik megelégednek az utazási irodák által kínált szokványos látnivalók megtekintésével. Mondom mindezt azután, hogy elolvastam Vay Péter A keleti féltekén c. munkáját, Bozóky Dezső Két év Keletázsiában c. terjedelmes művének jelentős részét. Baráthosi Balogh Benedek Korea, a hajnalpír országa c. kötetének közepén tartok.

Mind Vay Péter, mind Baráthosi Balogh mélyen merült el a látottakban. Míg Bozóky látását kissé elhomályosította egyrészt a japánok iránti elfogultság, másrészt a "modernizáció", amely végeredményben az anyag iránti hódolatban öltött testet, s így a nép lelkéhez nem tudott közel kerülni, miközben a másik két utazó magasabbról figyelt, ezért többet látott meg. Megkockáztatom, hogy mindketten olyasmit is észrevettek, amelyet ma nem könnyű meglátni. Korea ma sajnos korántsem igazolja azt, amit Vay úgy fogalmazott meg, "e népre és mindenekelőtt ez országra fontos szerep vár a jövőben." Ami nem jelenti azt, hogy nem volt igaza, s egy későbbi időben nem igazolódik az állítása.

Vay Péter volt az első magyar, aki eljutott Kelet-Ázsiába, s erről nagyszerű, ma is élvezhető beszámolót írt.
Hogy pontosan mely vidékekről, azt munkájának végén maga foglalta össze: "November végén indultam Triesztből. A dalmát partok és görög Archipelago mentén haladva értem Egyiptomba, hol előzetesen több ízben tartózkodtam. Aztán a Szuezi-csatornán és Veres-tengeren át jutottam Bombayba. Ceylonból a Maláji-félszigetre, onnét az Indiai-óceán szigeteire vitorláztam. Sumatra, Java, Borneot felkeresve Indo-Kínába kötöttem ismét ki. A félszigetet előbbi utazásaim alkalmával nem volt érkezésem felkeresni. Siam, Cambodgia, Kokinkina, Tonking és elsősorban Annám így kétszeresen érdekelt. Innét Kínába, Japánba és Koreába — hova mindenkor szívesen térek vissza. A még tíz év előtt tervezett Fusáni misszió immár létesült. Mukdenből átrándultam Pekingbe is, hogy meglássam az új viszonyok között a hajdani khanok büszke városát. Hazafelé aztán Mandsuria és Szibérián át igyekeztem. Az Ural-hegységen túl a Volga partjaitól még egyszer visszafordultam az Arai tavához, honnét Turkesztánt és Bocharat kerestem fel. Végre a Kaspi-tengeren átkelve a Kaukázus mentén haladva értem el a Don tövét, ahonnét már csak Ukrajna és Podolia választottak el Lengyelország határát."

Remek tájleírásairól, fantasztikus tájékozottságát és műveltségét igazoló megfogalmazásairól nem beszélek, ezt ki-ki úgyis csak akkor tudja átérezni, ha elolvassa munkáját. Az alábbiakban olyan részleteket idézek, amelyek valamiképpen a ma emberéhez is szólnak, azaz minket is tűnődésre késztetnek. Előre is elnézést kérek az olvasóktól, mert az idézetek és a hozzájuk fűzött megjegyzéseim kissé csapongónak tűnhetnek, de nem lehet másképp. Képtelenség ezeket a gondolatokat gyöngysorként egy szálra felfűzni. Cserébe viszont - remélem legalábbis - számos lehetőséget tudok kínálni, amelyek gondolatébresztők lehetnek.

1902 és 1914 között írt meglátásai elgondolkodtatók, néha látnokiak.
A kínaiak "Egy páran kártyáznak. Orsóvékony újjaik a keskeny papirszeleteket mesteri ügyességgel keverik. Mások pedig ebédelnek már, fényes lakk-ládából csipkedve hosszú pálcák végére a félig főtt rizst. Mi tagadás, szebben esznek, mint nálunk, és előkelőbben kártyáznak, mint akár a Marlborough-Clubban. Aki nem részrehajló, és aki tud látni különbséget, elismeri, hogy az ő formáik a fejlettebbek, az udvariasabbak, az előkelőbbek. Itt a harmadik osztályon földre terített gyékényen valamennyi grand seigneur. Durva vagy közönséges csak akkor, ha az európai már elrontotta vagy az idegennel már érintkezett. Mi a Nyugat népei vagyunk, a darabosak, a durvák. Bocsássuk meg, ha barbároknak neveznek. Magunk vagyunk annak legtöbbször okai.
Örülök, hogy még így látom Khinát. Érdekelt évezredes civilisatiójának minden morzsája. Még meg volt őrizve régi nagyságából egy foszlány. Még a nagy fal nem dőlt romba teljesen. Hiszen az idő nincsen messze, mikor mindaz, mi hajdan erejét, hatalmát alkotta, majd teljesen elenyészik. Mikor majd lerázza magáról előitéleteit, formáit, egész ős-civilizacióját. Elveti majd mint ósdit, mint fölöslegest ezredes hagyományait, hogy az új, a nyugat eszméit állítsa helyébe. Minden, mi ma érdekes, mit megcsodálunk, rövid idő alatt el fog múlni. Elhal, kiél - visszahívhatlanúl örökre.
És a khinai kulturával eltűnik a legutolsó praehistorikus művelődés. Eltűnik anélkül, hogy nyomokat hagyna maga után. Mint eltűnt Dél- vagy Közép-Európa első lakóinak összes nyoma, és a mint kipusztult az ős Amerika, az inkák, az asztekek egész törzse. Mi maradt belőlök? Egy-egy rom, törmelék, elszigetelve imitt-amott kapcsolatlanul - anélkül, hogy fogalmat alkothatnánk ma már azok összefüggéséről, értelméről. Fejlődött, virágzott, mint annyi civilizáció és aztán - elhervadt, elhalt valamennyi. Mint minden a világon. Változtatni a természet törvényein ember nem képes."

"A «sárga veszély», mint más helyen is volt alkalmam megjegyezni, ha nem is tatárjárás alakjában, de gazdasági szempontból máris fellépett. Nippon kezdte meg a versenyt és nem egy tekintetben felette sikeresen. 'Ha egy napon Khína népe modern gyárakat fog emelni, ki fogja nemcsak teljesen szorítani az idegen árukat Ázsia területéről, de el fogja árasztani Európa, sőt Amerika piacait is. Minden komoly megfigyelőre nézve ez a benyomás a legjellemzetesebb. A Kelet gazdasági újjászületése lesz a jövendő nagy átalakulások valódi mozgató ereje. A harctéren elért sikerek minden dicsőségük dacára kevésbé döntők, mint az ipar és kereskedelem feltartózhatlan hódítása." Hát, nem látnoki? Jó, a covidot nem látta előre.

A következő idézet olvastán sokan talán azt gondolhatják, íme egy koros egyházi ember, aki csak a régit sírja vissza, azt hiszi, minden, ami a múltban volt, jó, minden új rossz. De erről szó sincs. Péter bátyánk ugyanis nem koros. "Japán 1858-tól, midőn föltárult a külföld számára, gyökeresen átalakult, sőt azt lehetne mondani, hogy bizonyos tekintetben teljesen meg is szűnt. Az Öreg elhalt, született helyébe fiatal. A hajdani nép helyébe új lépett. A régi eszméket modern gondolkodás váltotta föl. A munka és kereset, vágyak és törekvések, mind más ma, mint tegnap volt. Mások elsősorban az életcélok és a lét ambíciói, más maga az élet és annak megszámlálhatlan alakulásai. A régi társadalom is megszűnt régen. A hajdani egyensúlya kizökkent örökre. Az osztályok harca kitört itt is, mint a világ többi részein. Az elégedetlenség nőttön nő. Senki sem tudja magát helyzetébe beletalálni. Mindenki többet akar. A több azonban még kevésbbé látszik boldogítani, mint a kevés. Itt is a pénzért küzd és harcol kicsi és nagy, a pénzért áldoz föl mindent a szegény és gazdag. Az ősi társadalmi megelégedés egyik főbiztosítéka épen a pénz hiányában rejlett. A pénznek nem tulajdonítottak értékén felüli becset." Azt írja, mindenki többet akar. Csakhogy nem a pénz és az azon megszerezhető dolgok jelentik a többet, és bármilyen szomorú, a többség számára ma boldogítóbbnak tűnik, ha megvehet valami csodakütyüt, mint ha rámosolyoghat valakire az utcán.

"A mi Korea művészetét elsősorban vonzóvá tette, az épen a nemzet ízlésének finomultságában rejlett. E finomulást megőrizték még akkor is, midőn a hanyatlás régen bekövetkezett. Ritkán találtam népet, melynek modora, sőt lénye még koldusan is olyan természetes előkelőséget tanusítana. Hiszen épen ezen vonás tette a régi Seoul-t annyira rokonszenvessé.
Ma mindennek vége. Mint egy kardcsapásra hullott le a főváros hajdani jellege. A japánok szemfényvesztőszerű gyorsasággal lerombolták és építették újra az utcákat. Az új "Mozi", a kereskedelmi bank, Nippon-nagyárúház képezik ma a gócpontokat, a hajdani harang-torony, nagy pagoda vagy a dísz pailo helyett.
És az átváltozott díszlettel megváltoztak a szereplők is. A hajdan kizárólag hófehérbe öltözött lakosságot mindjobban kiszorítja a fekete kabátos új elem. E durva, kiméletlen emberek magukkal hozzák lármás szokásaikat, visszatetsző modorukat. Seoul hajdani csendjét, nemes előkelő jellegét megtörte, tönkre tette a civilizációnak nevezett materializmus." Meglehetősen különbözik Vay Péter véleménye Bozókyétól, ugye?

"De minden hatalom és szigor ellenére a japánoknak sohase sikerült az országot végleg megőrizni.
Talán épen a túlságos szigor és felesleges kegyetlenség volt egyik oka, hogy a máskülönben elég puha nép ellen tudott állani. Az erős akció még szívósabb reakciót szült. Így ki tudja, hogy a jelen japán kormányzat átalakító kísérletei nem fognak-e leginkább a nemzet önérzetének felébresztésére szolgálni. A faj mint olyan kétségtelen magasabb fokon áll hódítóinál. És épen nincs kizárva, hogy Japán vívmányait elsajátítva, annak törekvő, nagyravágyó példáját követve egy napon ismét kivívja önállóságát.
Ha Korea első látogatásom óta lekötött és igyekeztem az itteni egyház érdekében működni, az sok tekintetben azért történt, mert a nehéz viszonyok mellett is láttam az elmaradhatlan fejlődést. Mindenkor meg voltam győződve, hogy e népre és mindenekelőtt ez országra fontos szerep vár a jövőben."

Ismerős? A turista: "Csodálatos, hogy az emberiség zöme milyen határolt képzelő tehetséggel bír.Mint a juhok az akolba, úgy tartanak a vendéglők nyitott kapui felé. Dacára, hogy este tovább utaznak, nem tudnak érdekesebb foglalkozást, mint leülni a terített asztalokhoz és rendelni, mire nincsen szükségük és aztán ottan maradni órahosszat unatkozva."

Eltűnődhetünk, nem igaz-e ez ma is."Milyen téves fölfogás azt hinni, hogy az egyszerű emberek, avagy úgynevezett vadak, durvák. Ellenkezőleg, mindenkor azt találtam, hogy mentül kevésbbé vannak elrontva idegen befolyásoktól, annál tökéletesebb érintkezési formájuk. Durvaságot, az igazat megvallva, elsősorban a nagy kultúrvárosokban tapasztalunk. A világ nagy metropolisaiban, Paris, New-York vagy Berlinben nyilatkozik meg az emberi eldurvulás a legszomorúbban."

A japán gyerekekről ír, akik az iskola megkezdéséig a legteljesebb szabadságot és figyelmet kapják szüleiktől és egész környezetüktől. Azután - maguktól - azonnal beilleszkednek a szigorú szabályok között működő iskolai rendbe. "Az otthon példája van a legdöntőbb befolyással egész életükre nézve. A szomszédság, a falu vagy város népe, melynek közepette felnőnek, a leghathatósabb mentor, vagy mondjuk egy szóval: a társadalom és annak számtalan szokásai és formái. A példa elvégre is elsőrendű nevelési faktor. Ha a gyermek családja körében csak ildomosat lát, ha otthona finomult és művelt, akkor nagyon természetesen ő maga is olyanná lesz. A fegyelem és önérzet második természetévé válnak." Mindezt mi, itt a világ nyugati felén is tudjuk, csak - nem gyakoroljuk. Tisztelet az egyre kevesebb kivételnek.

"Shanghait sohase szerettem. A nyugati kapzsiság és pénz vásár árnyoldalai talán a Kelet egy kikötőjében sem tárnak elénk sötétebb árnyalatokat. Az élet ennek megfelelő. A szenvedélyek mintha teljesen erőt vennének az akaraton. A legszomorúbb hajlamok látszanak uralni az emberiséget. Érthető, ha a benszülöttek mindezt látva, olyan elvetőén ítélik meg az idegeneket." Vajon, a magyar látogatókkal szemben a Budapesten működő Koreai Kulturális Központban érzékelhető, meglehetősen távolságtartó viselkedésnek is ez a magyarázata?

"A klasszikus japán színházak egy részét kinematográfokká alakították át. Ha e vulgaris intézmény mindenfelé sokat ártott az alakító művészetnek, de talán sehol se többet, mint épen Japánban, hol a történelmi drámáknak kétségkívül felette emelő és komoly erkölcsfejlesztő befolyása volt. Ma ellenkezőleg, a detektívmesék a legrosszabb ösztönöket ébresztik fel."

Vay művében azonnal felfedezhető szerzőjének társadalmi kérdésekben való megdöbbentő tisztánlátása. Ő olyan utazó, aki nem éri be a látvánnyal: elmélyül az adott ország oktatáspolitikájában, kormányzati módszereiben, gazdasági viszonyaiban, természetesen vallásában is - ezeknek áttekintéséhez rendelkezik kellő ismeretanyaggal -, de mint mindjárt érzékelhetővé válik, hogy az általa tudottak és látottak alapján messzebbre tekint, példának okáért, a jövőbe. Bombay-ben járva Indiáról ezt írja: "Mindekkoráig ez emberek inkább csak szunnyadtak, mint éltek. Kábulatukból csak most kezdenek fölocsudni. Az nagy kérdés, minő leend ébredésök, fognak-e e sötétszínű népek valaha egyesülni titkos álmaik kivitelére. Mert legyenek eszményeik bármi merészek, háromszáz millió ember ha összetart és egyet akar, végcéljok nem ismerhet nehézséget. Az indiai szabadságmozgalom az utolsó években mind nagyobb mérveket ölt. Japán nagyhatalmi állásának egyik legfontosabb és legmesszebb terjedő kihatása Ázsia népeinek ébredése. A jelszó ma mindenfelé, hogy Ázsia az ázsiaiaké." Vay Péterre nem érvényes a nyugati embert jellemző felsőbbrendűségébe vetett hit, a kelet kultúrájára nyitott, elismerő, az ott élőket előítélettől mentesen képes szemlélni.

Ő az, akinek szellemét nem korlátozza a nyugati kultúra, ennek eredményeként a keleti művészetek szinte úgy hatnak rá, mint egy gyermekre, önmagukban szemléli őket, hogy aztán feléledve benne a felnőtt tudása, tanulságokat fogalmazzon meg. Itt éppen a sziámi zene kapcsán, amelyet különlegesnek és elbűvölőnek talál."Fájdalom, a kelet többi finomultabb művészi megnyilatkozásával a zene is kimúlóban van. Ma már itten is a nyugat fércszerzeményeit trombitálják. Ha pedig a fül egyszer eldurvul, nem lesz képes senki a szép kronomatikus fugaszerű dallamokat eljátszani. Annál kevésbbé, mert mindez kottába írva nincsen meg és a művészek, csak úgy mint nálunk a cigányok, atyáról fiúra öröklik mesterségüket."

Jól látja, hogy a keleti félteke "modernizációjának" nagy ára van, mert a saját kulturális értékeik mennek így veszendőbe. Százhúsz évvel később nem nagyon lehet ezzel vitatkozni. Persze sok mindent megőriztek, próbálják életben tartani a múltbéli értékeket, de közben továbbra is él, sőt, az akkor tapasztaltnál még erőteljesebb a kelet igazodási igyekezete a nyugathoz. S mivel a keleti ember nagyon buzgó, manapság már túl is teljesítik, bizonyítandó, hogy többre képesek a nyugatiaknál. A hagyományos kultúra pedig - ahogy nálunk is megfigyelhető - megreked, nem fejlődik, múzeumba kerül, vagy elvész. Igen, mondhatjuk, hogy túlhaladta ezeket az idő, csakhogy a nemzeti kultúra elvesztésével a lelkünk egy része is elvész.

"A Koreából érkezett és részben kínai, de mindenesetre a nagy sárga császárság kultúráját itten hirdették az idegen lámák. A Vl-ik században elterjedő buddhizmussal kezdődik meg Japán művelődése. És ami felette érdekes, hogy ezen irányban haladt megszakítás vagy átalakulás nélkül egészen a XIX. század második feléig. Az európai szellem behatolása ütötte az első vérző sebet az ősi hagyományokon. Csodálatos pedig, hogy minden átmenet nélkül egy napról a másikra fogadták el a legelőrehaladottabb álláspontokat. Még csak nem is Európa, de Amerika legmodernebb intézményeit óhajtva elsajátítani. ... Pszichológia szempontjából a jelenség nem kevésbbé lebilincselő. Minden lélekbúvárra nézve talányszerű, hogy képes egy nép, minden átmenet nélkül, egy napról a másikra átalakulni. De mint említem, ez emberek metafizikája eltérő alappal bír. Szellemi előnyeinél szellemi hiányai nem kevésbbé döntő szerepét játszanak. Teremtő erővel, invencióval soha se látszottak bírni, így készségesen fogadták el, amit mások hoztak. Ahogy a mai japán a nyugat szorgalmas tanítványa lett, úgy sajátították el hajdan őseik a keletről érkező eszméket. Még a vallásos meggyőződésüket is megváltoztatták. Egész eszmekörük átalakult. Művelődésük egy teljesen új és alapjában idegen mederben folyt."

"Kínai és koreai lámák voltak úttörő mestereik. Építészet, festészet vagy szobrászat szabályait a nagy sárga császárságtól kapták. A klasszikus irodalom pedig kínai maradt mind végig. Eredeti nemzeti művelődésről vagy művészetről így nem is lenne szabad tulajdonképen beszélni. Nippon legfeljebb szorgalmasan sajátította el a nagy szomszéd eszméit és vette át kész formáit. De teljesen hasonló jelenséget tapasztalhatunk a jelenben, midőn vakon fogadják el és utánozzák a nyugat kultúráját és annak műveit."

És a konklúzió nagyrészt ma is igaz: "Pár évvel ezelőtt a nyár egy részét töltöttem Jamatoban. Felkerestem én is minden szép pontot és nevezetes helyet. Izea híres Amaterasu szentélye, Joshino a hajdani főváros és a még a IX-ik században alapított Koyasan valóban megérdemlik a fáradságot. Kivált Koyasan, hol a buddhizmusnak az országban mai napig egyik székhelye van, felette érdekes. Utamat, régi hagyományos kagon, vagy hordszéken az őserdőkön át, le is írtam volt és naplóm egy része illusztrációkkal együtt a Vasárnapi Újságban látott napvilágot. Ki ez országot meg akarja ismerni, annak elsősorban e távoli, elszigetelt tartományokat kellene meglátogatni, ahová a vasút még nem ért el és hol a nép megőrizte eredetiségét." Nemcsak Japánra, hanem Koreára, valószínűleg Kínára is érvényes. Nem a nagyvárosokban járva ismeri meg az ember ezeknek a népeknek a lelkét.

"Az esztétikai érzék, a szép iránti lelkesedés a japánok egyik legvonzóbb oldala. Ha ők nem is tudtak soha a teremtő művészi nemzetek közé felemelkedni, de a mások alkotását annál jobban élvezték és páratlanul utánozzák is. A természet szépségeinek felfogásában, csodálatában azonban az elsők közé tartoztak. Ez irigylésreméltó tulajdon fájdalom mind jobban meg van támadva a teljesen realisztikus új irány által. Az Amerikából átültetett tanok, a materiális iskola a nép ideális vonásait mind jobban kiírtja. Hogy mivel pótolják majd a hiányt, eddig nem foglalkoztatta a közvéleményt. Ε nemzet, melynek vallásos fogalmai nemcsak felette homályosak, de nagyon hézagosak is, ha egyszer elveszíti természetes eszményeit, természetfelettiekkel nem, bírván' kétségkívül a megelégedetlenség útjára fog tévedni. Egyszerűsége, igénytelen vágyai, gyermekes szórakozásai, elsősorban romlatlan kedélye mindeddig sorsával teljesen kibékítette. A meghasonlás az új nemzedékekre vár." Bár Vay ezt a japánok kapcsán írja, amit elmondott, a koreaiakra is érvényes. Igaz a természetszeretetük, a jelenben mindenképpen igaz a kreativitás hiánya, szemben a tökéletes másolás képességével, és sajnos, mára már igaz bennük az anyag mindenekfölöttiségének hite, amelynek hatására a szellem elveszőben. Kevés a kivétel.

Mint látható, Vay Péter nem gyűlölte, de nem is imádta elvakultan a japánokat. Elismerte azt, amit elismerésre méltónak látott, de megfogalmazta azt is, ami nem tetszett neki. Az előző posztban idéztem Bozóky Dezső elragadtatott szavait Ito Hirobumiról, Korea kormányzójáról. A békés és letagadhatatlanul objektív Vay másnak látta. "A japán kormányzat, mely eleinte felette kegyetlen és zsarnoki volt, mindjobban megenyhül. Ito herceg meggyilkoltatása nem tévesztette el hatását. A kérlelhetetlen alkirály, ki jó hazafi lehetett, de mint ember kíméletlen, sőt határozottan szívtelen volt, saját életével lakolt a szerencsétlen koreai nép ellen kifejtett igazságtalanságáért."

Ito személye jól mutatja azt, amit Vay Koreát elhagyva, Pekingben tapasztal: pár év leforgása alatt nemcsak megváltozott arrafelé minden, de érzékelhető, hogy vészjósló idők jönnek. Peking ragyogása odavan.

Mandzsúriáig kell visszautaznia, hogy hazafelé vehesse az irányt. "Végre üt az indulás órája. Pétervárról megérkezett a felhatalmazás, hogy az orosz birodalmon át térhessek vissza. Mert hangozzék bármily hihetetlenül, a muszkák mindekkoráig nem engedik meg, hogy katolikus lelkészek különös engedély nélkül az ország határát átléphessék. Még azon utasok is, kik megállás nélkül óhajtják igénybe venni a szibériai vasutat, kérvényt kénytelenek a minisztériumhoz benyújtani. ... Chang-Chung-nál van az orosz-japán érdekkör válaszvonala. Az állomás egyik épületén mikadói, a másikon czári zászló leng. A hely felette alkalmas megfigyelésekre. A kis nagyratörő japánok mindent elkövetnek, hogy állomások, vonataik, hivatalnokaik lehetőleg civilizált benyomást tegyenek. Minden a legnagyobb rendről, tisztaságról tanúskodik, és sok tekintetben a viszonyok jobbak, mint saját szigeteiken. Az orosz állomáson ellenkezőleg zűrzavar és rettenetes piszok uralkodik. De még ennél is kellemetlenebb a tűrhetetlen szag. Az a bizonyos bagaria- és faggyú-keverék, mi Oroszországban folyton elkísér vidéken és városokban egyaránt, Chan-Chungban üti meg orrunkat először."

Itt kicsit én is elkanyarodom Kelet-Ázsiától, de talán nem haragszik meg érte senki. Egy nép jellemzése Vay Péter módján:
"Ellenkezőleg az orosz közönség a legjobb alkalmat nyújtja a helyi viszonyok megösmerésére és felvilágosítások nyerésére. Az igazat megvallva, mind ez emberek felette barátságosak és nagyon közlékenyek. Alig hihető, milyen gyorsan mondják el egymásnak a legbizalmasabb ügyeiket. Feltárják egész életöket és boldogok, ha panaszkodhatnak,vagy a viszonyokat szidhatják. ... Annyi sok fényes tulajdonság mellett a szlávok legnagyobb vagy mondjuk legkárosabb hibája a rendkívüli letargia, a velük született restség. A pillanatnyi felgerjedéseket rendesen annál teljesebb tespedés követi. Mintha képtelenek volnának folytatólagos kitartásra. Minden rapszodikusan történik, a jó és rossz egyaránt. Fegyelem a társadalom alsó, mint felső osztályaiban egyaránt hiányzik." Megjegyzem, az orosz területekről szóló leírásai, a vonatút Mandzsúriától, a posztszovjet államokon keresztül vezető útja, a Krímről és a Kaukázusról írtak, önmagukban is fantasztikusak, érdekesek. Ja, és Perzsia is. Szépségek és lehangoló csúfságok. Például ez. Lehangoló, mert egyet kell értenünk vele. "Baku petroleum mezei a maguk nemében egyedüliek a világon. Gazdagságuk szinte kiaknázhatlan ... és még mindig fúrnak új és újabb forrásokat. A naftát csöveken az egész Kaukázuson át Batumba vezetik, hol külön e célra épített hajókba öntve szállítják tengerekentúlra. A hatalmas vállalat élén a legnagyobb pénzcsoportok képviselői állanak, mint a Nobelek és Rothschildok. Az előbbeni cég egymaga több mint 67 millió pud kőolajat termel és jövedelme csaknem kiszámíthatlan. Milyen szomorú, hogy mindazok a telepek, ahol a milliomok teremnek, ilyen visszataszítók. Az amerikai bányák, vagy a Carnegie, Schwab, Phipps és egyébb vállalatok kohóinál sötétebb helyeket nem ösmerek. Sötétek minden tekintetben a szónak szoros, vagy átvitt értelmében. Pittsburg, South-Betlehem és annyi más gyár, vagy hámor környéke megannyi kész pokol. És ilyen pokoliak az összes életviszonyok és erkölcsök. Az emberiség mintha teljesen elveszítené a folytonos pénzért való küzdelemben finomabb érzékeit és nemesebb érzéseit. Mintha az egész légkör nemcsak láthatólag lenne megfertőztetve a dögletes párákkal, de megvan támadva egyszersmint az emberek élete, gondolkozása is. A posványos partok hosszán mintha mindent az elsülyedés fenyegetne."

Útközben éri a Ferenc Ferdinánd és felesége elleni merénylet híre. Persze azt még nem tudja, hogy miközben dél felé kanyarodik, már kitört a háború.

No comment, ahogy a művelt angolszász mondja: "Az európaiak társaságát lehetőleg kerülöm egész tartózkodásom ideje alatt. Rendesen nagyon rosszul vannak értesülve. Ösmereteik korlátoltak. Előítéletük annál határtalanabb. Fáradságot ritkán vesznek a dolgokról pontosabb felvilágosításokat szerezni. Tudományos képzettségük a legtöbb esetben hézagos. Így mindenki a saját személyes és felületes álláspontját hiszi mérvadónak. Az oroszok tesznek egyedül kivételt. Igaz, hogy ők mint ázsiaiak nem mennek idegenszámba. Szinte érthetetlen, ezen emberek mennyire beleélik magukat a helyi viszonyokba: mennyire meghonosodnak. Pár év elég, hogy a nyelvet megtanulják és a szokásokat elsajátítsák. Az a nagyon gyér máz, amellyel esetleg bírtak, eltűnik nyomtalanul és Ázsia földjén azok lesznek, amik eredetileg voltak, barbárok."

Az itt következő megállapításon hosszan tűnődtem. Igaz-e ez ma is? Igaz lesz-e ez a "migránsok" esetében? Nem tudom elképzelni, hogy azok a tömegesen ki tudja honnan érkezők belátható időn belül franciábbak lesznek a franciáknál, németebbek a németeknél, stb. Mert ezek a tömegek fegyver nélkül - néha fegyverrel - hódítani érkeznek. Vagy más a cél? "A hódítók és hódítottak közötti viszony megfigyelése mindég érdekes. Régen, mint a jelenben az uralmat elsősorban a meghonosulás biztosítja. És hányszor látjuk, hogy a legvitézebb hadseregek hogyan gyökereznek meg és a hódító hogyan telepedik le és hasonul át. A mandsuk így lettek kínaiabbak az eredeti kínaiaknál, vagy a mongolok törökökké olyan sok esetben. A föld, éghajlat, légkör befolyása elkerülhetetlen marad."

Ezt hagytam utolsónak, s ezzel az előbbi kitérő után részben vissza is térek a poszt eredeti témájához. "Phyon-Yang az ország második városa. Fekvése talán még megragadóbb. Itt még a lakosság is megőrizte teljesen egykori viseletét, szokásait. Mást mint fehér öltözetet semerre se láthatunk. A terhet pedig könnyűt és nehezet egyaránt az emberek hátán szállítják. Csodálatosak az apró házak is, melyek néha alig nagyobbak egy-egy kunyhónál. Mostan épen a cséplés folyik. Így mindenki a falakon kívül a szérűskerteken veri az érett kalászokat csak úgy, mint nálunk. Csodálatos, mennyi rokon vonás, mennyi sok minden hasonlat lep meg a magyar és mongol népek szokásai között. Sehol sem tűnik az fel erősebben, mint épen Mandsuria pusztáin átutazva. Magában a nyelvben számtalan sajátság azonos. Az ural-altáji törzsek ritka szívóssággal őrizték meg a világ legkülönbözőbb részeibe vándorolva is eredeti sajátságaikat."

Bízom benne, hogy lesznek, akiknek sikerült kedvet csinálnom a teljes kötet elolvasásához. A Vay Péterről szóló wikipédiás szócikkben, a munkái felsorolásában megtalálható a mű elérhetősége.

A könyv szerzőjéről itt olvashatsz.