Volt szerencsém belebotlani a National Geographic Channel légikatasztrófákról szóló dokumentumfilmjébe, s mivel az epizód a Korean Air 8509-es járatának szerencsétlenségéről szólt, nem kapcsoltam tovább. A teherszállító gép lassan 20 éve, 1999. december 22-én, pár perccel a londoni Stansted repülőtérről való felszállás után zuhant le. A legénység mind a négy tagja életét vesztette.

A dokumentumfilmben a szerencsétlenség utáni vizsgálatot követték végig, amelyből kiderült, hogy a balesetet egy viszonylag kezelhető hiba idézte elő, és a baj megakadályozható lett volna, ha a személyzet a helyzet magaslatán áll.

Azonban a repülő hangdobozában rögzítettek alapján egyértelművé vált, hogy a gép kapitánya a másodpilótát komolyan lekezelte, már felszállás előtt ingerült, megalázó és durva módon torkollta le. Ennek következményeként a másodpilóta nem merte a helyzetnek megfelelően átvenni a kormányzást - ez a kapitány műhorizontjának meghibásodása miatt feltétlenül szükséges lett volna -, hanem hallgatott, s ez a gépen tartózkodó négy ember életébe került.

A vizsgálat során az emberi tényezőt górcső alá véve derült ki, hogy mi vezetett a másodpilóta hallgatásához. A magyarázatban fő okként azt emelték ki, hogy a kapitány korábban katona volt, a hadseregben hozzászokott, hogy alárendeltjeitől a feltétlen engedelmességen túl a durva bánásmód elviselését is megkövetelje. Ám mi, koreai filmek nézői, a koreai kultúra iránt érdeklődők ennél jobban tudjuk a választ. A megfélemlített másodpilóta nem a volt katonával, hanem felettesével nem mert - még egy ilyen életveszélyes helyzetben sem - szembeszállni! Abban az országban, ahol a főnök mások szeme láttára akár fizikai retorziókat is alkalmaz beosztottjával szemben, a 33 éves első tiszt az 57 éves kapitánnyal szemben csak néma lehetett. A rangban, korban, pozícióban vagy bármilyen más szempontból magasabb társadalmi helyzetben levővel a világ azon részében elképzelhetetlen ellenkezni. Igaz ez Ázsia más országaira is, de Dél-Koreára kiemelten. A szigorú alá-fölérendeltségi viszony a jelenben is meghatározója a koreai társadalomnak. Hiába, hogy a nemzetközi légiközlekedés szabályai ilyen esetben előírják, hogy a másodpilóta át kell vegye a kormányzást, pontosan meghatározva, milyen mondatoknak kell elhangoznia, ezt felülírja a nemzet, egyre több kárt okozó kultúrája. Az évszázadokkal ezelőtti Korea számára Kína és Japán árnyékában és általuk nem egyszer fenyegetve, a kötött társadalmi hierarchia a továbbélést biztosította. Ami azonban hasznos volt korábban, már hosszú ideje akadálya a fejlődésnek.

Persze bárki mondhatja, hogy az eset húsz éve történt, azóta a hozzáállás megváltozott. Csakhogy 2014. április 16., a Sewol komphajó rengeteg fiatal áldozatot követelő katasztrófája nincs olyan távol. Nyilván nem én vagyok az egyetlen, aki összeszoruló szívvel követte a baleset utáni napok eseményeit abban a reményben, hogy a komp személyzete által kabinjaikba visszaparancsolt középiskolás gyerekeket élve tudják kimenteni. Nem így történt. A kamaszkor a világ bámely pontján a lázadás időszakaként ismert - kivéve Dél-Koreát. Mindannyian tudjuk, milyen tenyérviszkettetően képes egy kamasz lázadni, visszabeszélni az idősebbeknek, a saját szüleinek. És mennyire hajlamos menni a saját feje után, még ha a feje be is törik eközben.

Azok a koreai gyerekek, egytől egyig a szüleik szeme fénye, a személyzet utasítását elfogadva visszamasíroztak a kabinokba. Egyetlen srác sem volt, aki azt mondta volna: a fene ebbe a hülyébe, én mást fogok tenni!