Régen láttam ennyire beteg üzenetű drámát, mint amilyen a 2012-es Fashion King. Türelmesen - néha ugyan ingerülten - néztem a történet indokolatlan csavarásait. Azt reméltem, hogy csak szokatlanul hosszan tartó kanyarok ezek a csúcs eléréséhez, a katarzishoz vezető úton.

Előrebocsátom, hogy az elkövetkezőkben spoilert is írok.

A főhős, Young-gul (Yoo Ah-in) egy mélyről induló, de tehetséges divattervező, azaz a másolatok királya. A film első részében ügyesen használja fel az üzletben az alvilágban szerzett tudást, később azonban ez már eltűnik, mint a hófoltok a tél végi napsütésben. Középtájt az események zavarossá válnak, nyomokban érzékelhető, hogy Young-gult elvakította a pénz, de a szegény néző ennek ellenére azt várja, hogy az elején tapasztalható harci kedv feléledjen benne amikor támadás éri. Hiszen ő maga beszél róla: nem baj, ha elveszíti a megszerzetteket, majd újrakezdi.

A ragyogó tehetségű Ga-young (Shin Se-kyung) szerepeltetése az elején azt sugallja, Young-gul és az ő párosa, a kettőjük tehetsége úrrá lesz a pénzes, de csekély spiritusszal rendelkező Jae-hyukon (Lee Je-hoon). A néző azt is várja, hogy a gaz Jo asszony megbűnhődik.

Ebből azonban semmi nem lesz.

A szegény leányzó csapódik erre, csapódik arra, s bár furcsa módon, egy-egy percig azt igyekeznek elhitetni az emberrel, hogy ő egy erős, a mások akaratával szembeszálló ifjú nő, a valóságban csak sodródik. A húsz részben összesen talán ha kétszer-háromszor mond ellent annak, akivel beszél. Érthetetlenül lagymatag. Ezt erősíti az is, hogy a színésznő sem áll a helyzet magaslatán, legfőbb színészi eszköze a lebiggyedt száj, és a könnyes szemek. Őszintén sajnáltam a két pasit, hogy egy ilyen gyenge színésznő oldalán kell lelkesült szerelmest játszaniuk.

Négyperces ízelítő Shin Se-kyung eszköztárából.

A színésznő egyébként nemcsak ebben a drámában volt harmatosan gyenge, sőt idegesítő: nemrég láttam a When a Man Loves című sorozatot, amelyben partnere, Song Seung-hun emlékezetes volt. De még nála is sokkal nagyszerűbb játékot láttam az utóbbi időben jogosan vezetőszínészként foglalkoztatott, a When a Man Loves-ban támogató színészként megjelenő Yeon Woo-jintől. Shin Se-kyung számára tehát nincs mentség.

Megjegyzendő, hogy a két férfi főszereplő, bár tudnának jobbak lenni - elég ha Yoo Ah-in elismerésreméltó Secret Love Affair-beli alakítását említem, de Lee Je-hoont is láttuk igen jónak - mégsem képesek túl sokat mutatni a zavaros történet nem eléggé kimunkált karakterei miatt.

A gazdag fiú, aki végig akaratgyenge, a végén olyasmiket tesz, ami első pillanatban meglepőnek tűnik. Hiszen amikor oka lenne megtorolni, nem képes megtenni, amikor azonban már nyeregben érezhetné magát, enyhén szólva eltúlzott cselekedetre szánja el magát. Ez a szál az, ami pszichológiailag alátámasztott. A srác lelki és fizikai terrort kénytelen elviselni anyja és apja részéről, aminek eredményeként végül azonban nem a szülei ellen lázad fel, hanem kihasználja a lehetőséget, és megszabadul riválisától.

Az üzenet nagyon beteg: nem ér semmit a tehetség, mert a pénz és a gátlástalanság győzni fog. Erkölcsi megtisztulás tehát nincs. Elég baj, hogy az élet gyakran ezt tanítja, nem kellene a filmeknek is ezt erősíteniük.

Néztem már jó néhány olyan sorozatot, amelynek végén azt mondtam: kár volt az időért, mert semmitmondó, gyenge alkotás volt. Ebben az esetben a dolog sokkal súlyosabb: amit kapunk, az árt mindenkinek, de a pénz mindenek felettiségével megbolondított szerencsétlen koreaiaknak különösképpen.

A gyereknapot a világ számos országában megtartják, időpontja más és más. Dél-Koreában hagyományosan május ötödike az a nap, amikor a szülők elindulnak csemetéikkel - jó esetben több is van - és a szabadban töltik a napot. Többnyire kirándulni viszik az apróságokat, vagy a vidám parkba. Dél-Koreában a gyerek érték. Kevés gyerek születik, a szülők előre megtervezik születendő csemetéjük jövőjét, még azt is, melyik neves egyetemre fogják/tudják majd beíratni.

A fényes jövőt abban látják, hogy a gyerek diplomát szerez lehetőleg valamelyik külföldi egyetemen, amelynek költsége nagy, ezért sokszor csak egy gyerek taníttatását tudják vállalni. Ez persze a népesség elöregedését és fogyását eredményezi. A napokban döntött róla a dél-koreai kormányzat, hogy tovább növeli a második gyerek megszületését követő állami támogatás összegét. Nem kell elsápadnunk az irigységtől, a támogatás jó esetben nem haladja meg a nálunk érvényben lévőt, csak más rendszer szerint adják. A gyerek egyéves koráig a havi átlagkereset 40%-át kapják.

A család egy, avagy két zsenge tagja a szülők és a nagyszülők büszkesége. Óvják őket, igyekeznek mindent megadni nekik, de nem ész nélkül. Koreai utazásunk alkalmával öröm volt látni, hogy a kisiskolás, vagy akár már az óvodáskorú gyerekek milyen harmonikusan illeszkednek be a családba és a tágabb környezetbe. Nem hallottunk hangos szót, sem a magát földhöz verő gyerek hisztijét. A Csangdokkung palota (Changdeokgung, 창덕궁) kertjében szemtanúi voltunk egy család nagyobbik, talán nyolc éves, valamiért engedetlenkedő fiúgyermeke fegyelmezésének. Az apa angyali türelemmel, szép szóval, de határozottan és halkan szólt rá fiára, miközben a legfeljebb három éves másik gyereket igyekezett a babakocsiba beültetni. Látszott, hogy szeretetteljes kapcsolat fűzi őket össze, amelyben a gyerek nem nő az apa fejére, de nincs szükség hangos szóra, netán tettlegességre sem: a gyerekek ismerik, kicsi koruk óta tanulják az együttélés szabályait, elég emlékeztetni őket a tudott dolgokra.

Hogy a koreaiak mennyire büszkék utódaikra, azt a szöuli metróban tapasztaltuk. A négyévesnél nem idősebb, szépen felöltöztetett kislány nagyszüleivel utazott. Amikor látták elragadtatott mosolyunkat a kis tündér láttán, a nagyapa lehajolt, valamit mondott a kicsinek, aki felénk fordulva koreai módra meghajolt és vékonyka hangján köszöntött minket. Ezt követően a mosoly persze egyre szélesebb lett az arcunkon, és alkalmunk volt látni a nagyszülők büszke mosolyát is. Amikor kiszálltak, a kislány visszafordult és integetett nekünk.

Jártunkban-keltünkben sok gyereket láttunk. A szöuli Koreai Nemzeti Múzeum önkiszolgáló éttermében megcsodálhattuk az anyjukkal ebédelő gyerekeket. Míg az anya a kisebbet próbálta etetni, a nagyobbacska maga ügyeskedett, a tálcát maga vitte az edénygyűjtőhöz. Ott sem volt nyafogás, nyoma sem volt a nálunk gyakran tapasztalt elkényeztetettségnek. A múzeumban azonban nem ez volt a legnagyobb élményünk. A dél-koreaiak tudnak valamit, amit mi még nem. A múzeumok ott ugyanis nem a szigorú némaság helyszínei. A kisiskolások múzeumi osztálykirándulása nyilvánvalóan kedvelt szórakozás, pedig nemcsak bámészkodni kell, hanem a tanár által adott feladatokat kell kicsi csoportokra osztva elvégezni. Megkeresni egy-egy kiállított tárgyat, avagy angol tudásuk bizonyítására szóba elegyedni külföldről érkezett látogatókkal. A gyerekek pedig élvezték a feladatot. Igaz, nem várták el tőlük, hogy lábujjhegyen sétáljanak a művészet templomában. Szabad szaladgálni, beszélgetni, nevetgélni. Három kislegény nyargalva érkezett Kim Hong-do képe elé, boldogok voltak, hogy sikeresen megtalálták. Másik csoport izgatottan szólított meg bennünket, a hangadó és persze legbátrabb egy kislány volt, talán tízéves. Angol kérdéseik nem előírt szövegek voltak, csak olyan egyszerű gyerekkérdések. 

A gyerekek nem vattába csomagolt babák: Busanban betértünk egy családi vállalkozásban működő vendéglőbe, ahol az anya a szakács, az apa szolgál fel, és az értelmes tekintetű - szüleire hasonlító - tízévesforma kissrác segít szüleinek, ha kell terít, ha kell, szülei drága pénzén megszerzett angoltudását elővéve tolmácsol apja és a külföldiek között. Gyerekek: nem angyalok, vidámak és olykor csibészkednek.

Arrafelé a nagyobb testvér úgy ügyel kisebb testvérére, mintha az anyja lenne. A testvérek szeretik egymást, egymás kezét fogva ballagnak, de a vattacukorevés is közös élvezet,

Közben ne feledkezzünk meg az északi testvérekről sem. A felvételen megmutatják, milyen jó gyereknek lenni Észak-Koreában. Lehet a gyerek nyuszi, de talán még jobb, ha időben elkezdeni a fegyverrel való ismerkedést. Felnőve legalább tíz évig úgyis a fegyver lesz a legközelebbi hozzátartozójuk.

Az észak-koreai gyerekek szórakozásában élők a hagyományok. 0:25-től a ssireum (씨름), a koreai birkózás látható. Nagyon ügyesek!

A gyereknap alkalmat ad a sokat dolgozó szülőknek, hogy zavartalan napot töltsenek csemetéikkel. Nemcsak a gyerekek tanulnak eközben szüleiktől, hanem fordítva is. A kicsik megmutatják a pénzkeresetbe belekényszerült felnőtteknek, hogy nem kellenek nagy dolgok a boldogsághoz. Elég hozzá a virágzó fákra rácsodálkozni, a természet többi csodáját észrevenni. Elég egy fagylalt, vagy vidám szaladgálás a napsütötte réten. 

Most zajlik (Dél-)Korea kulturális örökségeinek (sic!) hete, melynek keretében a budapesti Koreai Kulturális Központban kiállítás nyílt a hagyományos koreai hangszerekből. A hét lényegében egybeesik a Budapesti Tavaszi Fesztivállal, így a kiállítás több koreai zenei előadással és workshoppal kapcsolódik össze.

A kiállításon bemutatott hangszerek ismerősek lehetnek a történelmi sorozatok nézőinek, de idegenként tekint rájuk az, aki nem kezdett el barátkozni a távoli ország kultúrájával, vagy egyszerűen csak idegenkedik a kosztümös filmtől.

A hangszerek nemcsak kísérői a panszorinak és társainak, hanem önállóan is élményt nyújtanak. Hangzásuk általában eléggé más, mint a nálunk megszokott. Sokan érzik azt, hogy szép-szép egy tradicionális hangszer és azon előadott több száz vagy ezer éves zene, de nem lehetne más hangokat is kicsalogatni belőle? Számukra az előadóművészek igyekeznek a mai idők zenéit is bemutatni rajtuk. Szép számmal vannak előadások, amelyeken a régi és az új, a hagyományos hangszerek és a modernnek mondott internacionális hangszerek együtt adnak hangversenyt. Vannak olyanok is, amikor a régi hangszer művelője huszadik, vagy huszonegyedik századi, ismert nótát ad elő annak reményében, hogy a hallgatóhoz így közelebb hozhatja a múlt eme darabját.Sokukat a történelmi sorozatokban szerepeltetik többek között az előző cél érdekében, vannak aztán olyanok, amelyek a Koreában igen közkedvelt utcai ünnepségek alkalmával szerepelnek a közönség nagy örömére.

Két olyan hangszert is bemutat a kiállítás, amely a mi citeránkra emlékeztet.

Az egyik a sanjoajaeng, a császárfából készült 140 centiméteres, 8 nyersselyemből sodor húrral felszerelt hangszer. A dolog érdekessége, hogy ezt a citerának tűnő hangszert nem pengetéssel, hanem vonóval szólaltatják meg. Érdemes meghallgatni, mit tud Park Hye-kyoung zeneművész elővarázsolni a Time After Time c. dalból.

A másik a sokak által ismert gayageum (가야금), amelyen a 12 húr a 12 hónapot jelképezi. Az előzőhöz hasonlóan császárfából és nyersselyemből sodor húrokkal készítik. A hangszeren két kézzel játszanak, a jobb kéz penget, a bal lefogja a húrokat. Nevét származásának helyéről, az ősi Gayaról kapta.
Lee Luna gayageum-művész egyike azoknak a koreai hangszereseknek, akik az előbb említett célt tűzték ki maguk elé. Világszerte népszerű számok előadásával feltehetőleg sikerül is egyre ismertebbé tenni hangszerét.

A vonóshangszerek legkedveltebbje a haegeum (해금). Bambuszgyökérből készített üreges test és két selyemhúr alkotja. A hangszert a két húr közé fűzött vonóval szólaltatják meg. Az Ázsia északi részén vándorló nomád törzsektől került Koreába, ahol aztán az udvari és a népzenében egyaránt használatossá vált. Előszeretettel mutatják történelmi sorozatokban. Számomra különösen emlékezetes, amikor a Dong Yi (A királyi ház titkai) c. dorama címszereplője egy alkonyi órán szívhez szólóan játszott haegeumjén, vágyakozva a király után, s mit ad isten, a király esti sétája közben meghallva az ismerős zenét, azonnal odasietett hogy keblére ölelje a leányzót. Dong Yit Han Hyo-joo, a szerelmes királyt pedig a rajongók nem éppen legifjabb csoportjának kedvence, Ji Jin-hee alakította. 4:57-től nézzétek.

Ha valaki azt hiszi, hogy a színésznő teljesen műveletlen a haegeum művészetben, akkor nagyon téved. A sajtótájékoztató alkalmával bemutatta tudását, éspedig a Dae Jang-geum (A palota ékköve) c. nagy sikerű sorozat dalával. Az eredmény bizonyítja, hogy nem könnyű mesterség a haegeumon játszani.

Tudjátok, mi az a szájorgona? Ha igen, akkor biztosan műveltebbek vagytok nálam, mert nekem korábban fogalmam sem volt róla, hogy van ilyen. A Terebess szerint az ókorban is ismert volt már, kínai találmány, de mint látjuk, a koreaiaknál is meghonosodott. Tizenhét bambuszcsövet rögzítenek egy kiszárított tökhöz. A tök a légkamra, a bambuszcsövek a sípok. Fúvókát erősítenek a hangszerhez, azzal szólaltatják meg, a csövek nyílásait kézzel befogva születnek meg a különböző hangok, amelyek az orgona hangjához hasonlítanak. A hangszer koreai elnevezése a saenghwang (생황), kínai neve a sheng (felemelkedni).

Személyes kedvencem a Sum (숨, lélegzet) nevű kéttagú koreai együttes. Volt szerencsém néhány évvel ezelőtt meghallgatni Budai Vigadó-beli koncertjüket. Olyan módon képesek a múlt hangszerein mai fül számára is izgalmas zenét adni, ami szerintem egészen ritka. Park Jiha játssza a saenghwang szólót, míg Soo Jungmin a gayageum rokonán, a yanggeumon kíséri.

A fafúvósok családjába tartozik a taepyeongso (태평소). A 30 centiméter hosszú, jujuba fából készült duplanádas hangszer sem koreai, hanem perzsa eredetű. Éles, magas hangja miatt előszeretettel alkalmazták a seregek menetelésekor. A felvételen a hagyományos koreai, egy nyugati stílusú zenekar és zongoraszóló közös produkciója ad különös, helyenként kissé dzsesszes hangzást. Benne többször felismerhető a taepyeongso majdhogynem fülsértő hangja. 0:53-nál kapcsolódik be, eltéveszthetetlen.

Az ütőhangszerek egyike az ulla (운라). Az állványon tíz kicsi (kb. 10 centiméter átmérőjű), de eltérő vastagságú, és ezért eltérő hangzású gong található. Hangot egy kalapácsszerű szerszám varázsol belőlük.
A hangszer a modern zenébe nem nagyon illeszthető be, vagy csak ügyetlen voltam, és ezért nem találtam megfelelő zenei illusztrációt. Azért egy kis ízelítővel tudok szolgálni. A hangzás barátságos, egész jól el tudom képzelni egy karácsonyi hangverseny egyik szereplőjeként.

Fafúvós hangszer a piri (피리). Egy nagyjából 26 centiméteres bambuszcső nyílásába nádat helyeznek, az előadó ezt a nádat (seo) illeszti a szájához, majd megfújja. Ugyanúgy találhatók a csövön hanglyukak, mint a mi furulyánkon. A hanglyukak lefogásával és a fújás erősségével változtatják a hangmagasságot. Népi, de zenekari hangszerként is alkalmazzák.
Az alábbi felvételen Paul Yeon Lee koreai-amerikai zeneszerző műve hangzik fel. A sanjo szellemében a piri széttöredezett zenét szólaltat meg, de a hangzásban keveredik a hagyományos panszori és a mai, modern zene.

Nem véletlen, hogy a yonggo (용고, sárkánydob) megjelenése olyan szembeötlő: az ütőshangszert ugyanis a dobos egy húr segítségével a vállára veszi, hiszen elsősorban ünnepi felvonulások alkalmával használják még manapság is.
A videó épp egy ilyen ünnepi alkalommal készült. A kanárisárga ruhában masírozó zenészek mint a mi katonazenekaraink tagjai, gyakorlottan játszanak menet közben, igaz az Arirang egy kicsit tisztább is lehetne. Látható a yonggo, de a több más mellett a taepyeongso is. Sőt, ha nagyon figyeltek, akkor 0:45-nél felfedezhetitek a déltengeri csigaházat, amely fúvóshangszerként szolgál.

A kkwaenggwari (꽹과리, az elnevezés eredete feltehetően hangutánzó szó) egy kb. 20 centiméter átmérőjű sárgarézből készült gong. Hagyományosan a nongak (농악), azaz a földművesek munkája során használják az együttműködés serkentésére, de meneteléskor, panszorinál, sámánzenénél, maszktáncnál és különböző szertartások alkalmával is alkalmazzák.
A felvételen egy 38 hónapos kismanó üti a kkwaenggwarit meglepően jól érezve a zene ritmusát.

Főként méretében és az ütő formájában különbözik a kkwaenggwaritól a jing (징). Ez a sárgaréz gong 38 centiméter átmérőjű. Alkalmazása is amazéval megegyező annak ellenére, hogy időnként nem kézben tartják, hanem állványra helyezik.

A finom koreai humor és a jing találkozása.

Szintén a nongakban, illetve ahogy a neve is jelzi, a pungmul (풍물, dobolást, táncot és éneket magába foglaló népzenei hagyomány) során használják a pungmulbukot (풍물북), a díszítetlen dobot. Érdemes nézni a dobosokat, szinte eksztázisba kerülnek. Évekkel ezelőtt a MOM Művelődési Központban volt egy remek előadás, ahol a fiatal srácok még a videón láthatókon is túltettek, és ez az eksztatikus hangulat a nézőkre is átragadt.

 Pálcákkal használt dob - ezt jelenti a janggu (장고 vagy 장구, de seyogo néven, azaz karcsú derekú dobként is ismert). Hangja és formája nyomán úgy tartják, a férfi és a nő közötti harmóniát képviseli. Első ábrázolása a Silla királyság idejéből maradt fenn. A hangszer üreges teste készülhet fából, porcelánból, cserépből, tökből. Legtöbbször a Paulownia nevezetű, Kelet- és Dél-Ázsiában őshonos, nagy, szív alakú leveleiről ismert fát használják hozzá, mert ez a legkönnyebb anyag, a legjobb rezonanciát adja és gyönyörű a hangja. A homokóraforma középső része a jorongmok nevű cső. Ez határozza meg a hang minőségét. Az egyik oldalt vastag marha-, ló-, vagy szarvasbőrrel borítják, ez adja a mélyebb hangokat, a másik oldalon kutya- vagy vékony lóbőrt alkalmaznak a magasabb hangok elérése érdekében. Nyírfából vagy agancsból készítik a kerek bunkójú, bambuszgyökér fogantyújú ütőt, a gungchae-t, a yeolchae mindig bambuszból készül. A két fejrész közé hurkolt állítható kötél biztosítja a dob feszességét.
A videót úgy nézzétek, hogy a dobtáncot egy 94 éves férfi járja el.

Azok számára, akik hihetetlenkedve nézik a táncost, ideteszek egy képet. A plakát mint látható, egy tavalyi előadásra invitál. Az idős férfinek csak az arcvonásai mutatják korát.

A kiállításon látható és itt fotókon megörökített hangszerek egytől egyig Dél-Korea kulturális örökségének listáján szereplő darabjai.

Szöul nagyvárosi forgatagában van néhány kis sziget, amely őrzi a régmúlt emlékeit. Ilyen a fényesre glancolt Bukchon Hanok házak csoportja, amelyről írtam már ottjártunkkor. A hagyományos koreai lakóépületek nem múzeumok, családok laknak benne. Nappal a házak közötti utcákon turisták andalognak. A Jongno-gu ad otthont az 1930-as években épült másik, az előbbinél kócosabb, de rendetlenségében is megkapó, emeletes épületek által körbezárt házcsoportnak. 

Az Ikseon-dong egyelőre nyugalmasan leheli a harminc-negyven évvel ezelőtti élet hangulatát. A területet az 1920-as években Gyeongseong néven emlegették. A japán gyarmati uralom következtében egyre sűrűbben épülő japán stílusú épületek miatti aggódás eredményeként Jeong Se-gweon ingatlanfejlesztő a város számos részére hanok falvakat tervezett. Elgondolásának csak egy töredéke valósult meg, mint például a Bukchon és az itt bemutatott Ikseon-dong, de amit tett, azzal nemcsak elindította a Szöulban, s ezzel együtt Koreában addig ismeretlen műfajt, a várostervezést, hanem hozzájárult a koreai tradicionális építészet megőrzéséhez. A házak aránylag kicsik, átlagosan ötven négyzetméteresek, a hagyományostól eltérően vízvezetékkel és padlólappal készültek az akkori kornak megfelelően. 

Ikseon-dong a környező sokemeletes házak, mondjuk az Ibis Ambassador Hotel valamelyik szobájának ablakából nézve kaotikus labirintusnak látszik. A magasból leereszkedve azonban mást, vagy mást is láthatunk.

A koreai háború után sokan találtak ott menedéket. Virágzó és élénk közösség alakult. A 2000-es évek elejéig működtek ott szórakozóhelyek, ahol fiatal nők mulattatták pénzes vendégeiket zenével, tánccal, beszélgetéssel, majd 2004-ben terv született a terület lerombolására. A lakosság azonban tiltakozott, így sikerült megmenteni a hanok házakat.

Manapság a Bukchon mellett az Ikseon-dong is egyre több kíváncsi látogatót fogad. A girbegurba sikátorok, a kicsi házak a múlt nosztalgikus hangulatával örvendeztetik meg a sétálókat.

Ám nemcsak sétálni lehet, hanem enni-inni, emléktárgyakat vásárolni. Számos sajátos hangulatú vendéglő, kávézó várja a nézelődésben megfáradt hazai és külföldi turistát.

A nyolc éve nyílt Tteuran (belső kert) teaházban üldögélni a testnek és léleknek egyarán üdítő.

Az Uncle Video Town a kávén kívül filmnézéssel is csábít.

Mennyei mártásban pihenő, lótuszgyökérrel bolondított tészta. (Japánban a lótuszgyökér az újévi ünneplés elengedhetetlen része, mert a növény gyöktörzsének lyukacskáin keresztül - hitük szerint - meglátják az újesztendő lehetőségeit. A légzőszervekre kifejtett jótékony hatása miatt teát is készítenek belőle, de Japánban az ételkészítés mindennapos kelléke, Kínában a növény levele saláták egyik összetevője.)

A Szöul Intézet adatai szerint 2006-ban számlált 22672 hanok házból 2014-re már csak 11195 maradt. Hogy mit jelez a városban itt-ott feltűnő zöld-rózsaszínű függöny, és egyéb hanokkal kapcsolatos nem túl biztató tudnivalókról a Korea Times cikkét itt olvashatjátok.

Aki teheti, látogasson el ide mihamarabb. A városvezetés tervezi a környék felújítását, amely feltehetőleg véget vet a csöndnek és nyugalomnak.

 Megközelíthető a Jongno 3-ga metróállomás 5. kijáratától.

A Gamcheon Culture Village látképei közismertek a Korea iránt érdeklődők számára. A görög Szantorini szigethez, illetve  Machu Picchuhoz hasonlított busani városrész vidám tarkasága első látásra megfogja a szemet. A második világháború alatt apró házak álltak azon a hegyoldalon, amely ma már kedvelt turistalátványosság, és amely 2012-ben megnyerte az ENSZ-HABITAT ázsiai Városkép díját. 

A koreai háború idején menekültek sokasága özönlött Busanba, mivel a város relatív biztonságot ígért. Busan és környéke volt a félszigetnek egyetlen része, ahol nem folytak harcok. Egy év leforgása alatt a város lakossága 880 ezerről 1,4 millióra nőtt. Az ideérkező, földönfutókká lett emberek közül sokan a kikötő vagy a Jagalchi halpiac környékén, sokan pedig a hegyoldalban telepedtek le. Pénztelenek voltak, ezért az akkor épült házak szerény méretűek lettek. A gamcheoni mintegy 800 ház hulladékvasból, fából és szikladarabokból készült. Hosszú időn keresztül ez a környék bizony nem volt más, mint a város szegénynegyede. Egy számomra meglehetősen sajátságos koreai vallási mozgalom, a Taegukdo és annak megalapítója, Cho Chol-je segítségével aztán a lakosok képesek voltak saját bevételeikből csatornázni. 1955-től a hely a Taeguk falu nevet kapta, s egyúttal a Taegukdo vallási központja is volt. Közbevetőleg jegyzem meg, hogy a Taegukdo előfutára volt a mára állítólag hatmillió tagot számláló Daesun Jinrihoe elnevezésű új vallási mozgalomnak.

A kilencvenes évektől fejlődésnek indult Gamcheon, de korántsem olyan mértékben, mint Busan többi negyede. 2009-ben a busani városvezetés útjára indította a Dreaming of Machu Picchu Busan projektet. Ennek keretében a girbegurba, meredek utcák színesekké váltak, a házak falára képzőművészek és helyi lakosok festettek képeket. A városrész mára kedvelt turistacélpont lett. Órákat, de akár egy egész napot is eltölthet itt a látogató. A keskeny és kanyargós sikátorokban andalogva - közben azért az lábunk elé nézve - újabb és újabb eredeti látványosság kerül elénk. A séta közben betérhetünk az apró kávézók valamelyikébe, vagy némelyik kis boltocskába, ahol emléktárgyak kínálják magukat. Célszerű nem hétvégén vagy ünnepnapon menni oda, mert olyankor túl sok a bámészkodó. A városnegyednek ma sincs több, mint tízezer lakosa. Az itt élők nehezen szoknak hozzá a lépten-nyomon fotózó látogatókhoz. A városi falu reggel kilenctől délután ötig, illetve nyári időszakban hatig fogadja a turistákat. Mivel itt emberek laknak, a szöuli Hanok Village-hez hasonlóan kerülni kell séta közben a hangoskodást.

Amit látunk, barátságos, vidám, de ez csak a kirakat. Nagy kérdés, vajon belül, a házakban és az ott lakók szívében-lelkében mi van. Dél-Korea nem Magyarország, Szöul, Busan és a többi nagyváros pedig nem Budapest. Nálunk a várost ölelő hegyeken és dombokon a jómódúak laknak. Hiszen ott tisztább a levegő, mint a város belsejében, zöld köröskörül minden - kivéve azokat a divatos részeket, ahol nyerészkedés miatt a telkeknek oly nagy részét építik be, hogy a vagyonokért odaköltözők sokszor játszi könnyedséggel beláthatnak a szomszéd tányérjába, zöldet meg akkor látnak, ha virágot tesznek az asztalukra. Ha nyernék a lottón (nem lottózom, de ha mégis) akkor egy óriási telket vennék fenn a hegy tetején, a közepére kicsi házat építtetnék és körbe annyi fát, bokrot ültetnék, hogy a szomszédot ne is lássam. Csak a madarak, a mókusok juthatnának be, meg akit én magam hívok, és csönd lenne, csak a madárdal, a szél és a fák lombjainak susogása hallatszana. A kis kitérőt követően térjünk vissza Dél-Koreához.

A koreaiak számára a hegyoldalban lakni egyenlő a szegénységgel. Szegénynek lenni pedig ott nagy szégyen, bár mostanában már nálunk is az. Ha valakinek lihegtető lépcsőkön kell felmásznia otthonához, akkor pontosan tudják, hogy a szerencsétlen sanyarú körülmények között él. Olyan helyen azok laknak, akiknek nem telik jobbra. Így aztán a busani Gamcheonban feltehetően az évtizedekkel ezelőtt kényszerűségből odaköltözöttek szegényen maradt leszármazottai, vagy hozzájuk hasonló családok népesítik be a színesre festett házakat. Aki módosabbá vált, már régen elköltözött. Ebből következik a kérdés: az ott lakók mit gondolnak a bámészkodó turisták láttán? Főként pedig, jobb nekik azóta, hogy a városrész az érdeklődés középpontjába került? A vidám külső vajon elégedett belsőt takar?

Annak, aki néhány órát tölt el ott, nem szükséges a fentieken elgondolkodnia. Élveznie kell a derűt sugárzó, tarka és vidám házfalakat és lépcsőket, meg persze a nagyszerű kilátást, a többi városrész felhőkarcolókkal sűrűn megtűzdelt látványát. És a tenger látványát.

Jöjjenek hát a koreai hivatásos és amatőr művészek kreativitásának bizonyítékai.

A macskák igaziak.

Ezek is.

Este elcsöndesedik Gamcheon.

A háború elvett sok mindent. Nemcsak hogy irgalmatlanul eltaposta szeretett családjainkat és a szomszédokat, hanem a boldogságot, reményt, hovatovább magát az emberséget. Mintha ez nem lenne elég, a végén aztán elpusztított mindent a föld színén, hátrahagyva romokat, kétségbeesést, éhínséget és a bánatot...

Bár szenvedett a koreai háború sokféle utóhatásától, az 1950-es évek a felépülés időszaka volt. Reményt találtam abban, ahogyan láttam a városok és a vidék közösségeinek újraéledését, a sürgő-forgó piacokat és a nevető gyerekek csillogó szemét, amit már el is felejtettem. Lassan, de fokozatosan felépültem emberségemben. Han Youngsoo - Az élet

A koreai háborútól kezdve három évtizeden keresztül fényképezte Dél-Korea növekedését, változását, örökítette meg a gazdasági és társadalmi újjászületést Han Youngsoo fotográfus szöuli és olykor vidéki életképeivel. A fotók láttán az ember elmerül abban, amit sosem látott, mégis magával ragadó. A fotós a közelmúltig hazáján kívül szinte ismeretlen volt. Mostantól egyre ismertebb lesz határon túl is a lánya által létrehozott Han Youngsoo Foundation segítségével. Képeiből épp a napokban mutattak be harmincnyolcat New Jersey-ben, de néhány egyéni és csoportos tárlaton már korábban is láthatók voltak munkái. Visszafelé haladva az időben, 2012-ben New Yorkban, 2006-ban Pozsonyban és - most kezdhetünk csodálkozni - 1999-ben Budapesten, a Magyar Fotográfusok Házában lehetett megtekinteni lenyűgöző fotóit. Művei nemcsak dél-koreai (Seoul Metropolitan Museum, Photo-Museum of Dongang és Seoul Museum of History) gyűjteményekben, hanem a Magyar Fotográfiai Múzeumban is fellelhetők.

Han Youngsoo 1933-ban született Keszongban (ma Észak-Korea) egy jómódú családban. Részt vett a koreai háborúban. Pályafutását a Shinsun fotókörben kezdte 1958-ban. Később a koreai Fotóművészek Társasága alelnökévé választották. Legfőbb képviselője volt a Kreatív Fotóművészek Társaságának. 1966-ban megnyitotta a Han Fotóstúdiót, amelynek úttörő szerepe volt a reklám- és divatfotózásban. 1987-ben nagyformátumú kötete jelent meg Koreai élet a háború után címmel, benne az 1956 és 1960 között készített fotóival.
A művész 1999-ben, Szöulban hunyt el.
Képeből halálát követően lánya adott ki két kötetet Szöul: Modern idők (2014), ill. Egyszer volt, hol nem volt (2015) címmel.

- Az apám egy gyilkos, tudtad ezt?
- Látják ezt?
- Ez az én vérem.
- És könyörögtem, hogy ez a vér az övé legyen.
- Könyörögtem érte!
- Könyörögtem!
- És én nem járok templomba és nem hiszek Istenben.
- De letérdeltem és kurvára imádkoztam, hogy ez a vér az ő vére legyen.
- És te ott állsz, és azt mondod, tudod, hogy érzem magam?
- Hát baszd meg!
- Szart sem tudsz!

Korábban már írtam a koreai csecsemők, kisgyermekek külföldi örökbefogadásáról. Az idegenben felnőtt koreaiak által elmondott szomorú, de legalábbis szomorkás történeteknek se szeri, se száma. A koreai drámákban ugyan gyakran megjelenik ez a fájdalmas kérdés, de többnyire csak mellékszálak egy bonyolult, sokszor bosszú indíttatású történetben. Nemrég rátaláltam egy filmre, amely a biológiai szüleit kereső, egy örökbefogadás által Amerikában felnőtt fiatalemberről szól.

A filmet Hwang Dong-hyuk rendezte, akinek eddigi legnagyszerűbb alkotása a Silenced (Crucible, 2011). Így aztán két okom is volt, hogy nekilóduljak első rendezése, az Apám (My Father, 2007) című film feliratának. Volt egy harmadik ok is, a főszerepet játszó Daniel Henney, de róla majd később.

Bár az Apám kissé szentimentális, mégis értékesnek nevezhető alkotás. A rendező és a forgatókönyvíró (Yoon Jin-Ho) tartózkodott a külföldi örökbefogadások társadalmi hátterének boncolgatásától, így csak a valamelyest avatott néző fedez fel apró kritikai felhangokat. Mégis érdemes a film a megtekintésre. A magát kemény férfinek vélő Aaron Bates, aki a valóságban főszereplője volt a filmben bemutatott történetnek, könnyezett a premieren.

Daniel Henney és Aaron Bates

James Parker (Daniel Henney), az öt (koreai számítás szerint hat) évesen Coloradoba került srác 22 év után, amerikai katonai önkéntesként visszatér Dél-Koreába. Ő azon adoptált gyerekek egyike, akik szerető családban nőhettek fel, mégis felébredt benne a vágy, hogy felkutassa vér szerinti szüleit. Megérkezve Dél-Koreába, nekilát a keresésnek, aminek részeként egy erre létrehozott tévéműsorban is megjelenik. Ennek köszönhetően jelentkezik nála egy katolikus atya, mondván, ismeri James édesapját. A találkozás apa és fia között nem éppen idilli: az apa ugyanis gyilkosság miatt halálra ítélt rab. A szeretet azonban így is felébred bennük. James petíciókkal igyekszik bizonyítani az apja ártatlanságát, sikertelenül. Közben rendszeres látogatásokat tesz a börtönben, hallgatja apja visszaemlékezéseit. Többek között azt is tőle tudja meg, hogy édesanyja nem sokkal az ő születése után meghalt. A gyökerek keresgélése, szülei közös élete színtereinek végiglátogatása nyomán egyre többet tud meg, és meglepetések is érik...

Hogy egy adoptált koreai srác élete nem könnyű a szabadság hazájában, egy szinte mellékesen, de többször előkerülő momentum jelzi. Az amerikai - van ilyen egyáltalán? - barátnő apja, bár kedveli a srácot, egy idő után eltávolítja a lánya mellől. Nem illenek össze. Úgy látja, a lányának igazi amerikai házastárs kell.

Daniel Henney-t korábban a My Name is Kim Sam Soon című drámában láttam, ahol ez a modellből színésszé lett szépfiú támogató szereplőként volt jelen. Azt gondoltam, nem is igen alkalmas másra, de James Parker szerepében meglepetést okozott. Az érzelmi szétszaggatásban levő, ide is, oda is tartozó srác megformálása nagyszerűen sikerült. Szüleit keresi, aztán rá kell jönnie, hogy csak egy súlyos bűncselekmény miatt elítélt apát talál, édesanyjáról sikertelenül próbál legalább egy fotót szerezni. Ez önmagában is elég lehetőséget ad egy színésznek, képességeinek kibontakoztatására, és akkor még csak a cselekmény egy részéről tettem említést. Daniel Henney pedig él a lehetőséggel, és meglepően jól mutatja be a karaktert. Egy idő után azzal is megbékéltem, hogy a színészválasztás legfőbb szempontja a folyékony és hibátlan angoltudás volt, amely mellett elsikkadt az a tény, hogy Daniel csak részben koreai.

Számomra végül a filmben megjelenő lélektani kérdés volt a legérdekesebb. És ezt csak azok olvassák most el, akiket nem zavar, ha előre tudják a végkifejletet - vagy nem szándékoznak megnézni a filmet. James kénytelen szembesülni vele, hogy a férfi ott a börtönben nem az apja. Fellélegezhetne, hiszen borzalmas trauma, hogyha a végre valahára megtalált apa maga vallja be, hogy gyilkos. Könnyű lélekkel mehetne el azt gondolva, hogy az egész csak egy rossz álom volt, amelyből végre felébredt. Ám nem ez történik. Amikor már mindent tud, ágál, veszekszik a sorssal. Aztán a szörnyű bűn ellenére megőrzi a szeretetet a halálraítélt iránt. Csak találgatni lehet, hogy a sokszorosan megalázott, semmibe vett, végül gyilkossá lett ember iránti szánalom, vagy a biológiai apa megtalálása iránti vágy az erősebb. Mindkettő elképzelhető.

Nem kevésbé elgondolkodtató az apa karaktere, akit Kim Young-Chul alakít rendkívül hitelesen. Mert túl azon, hogy a halálsoron élő, az őrök megjelenésétől minden délelőtt rettegésben levő elítéltek között - ugyanis olyankor szoktak az ítélet végrehajtása miatt érte jönni a soron következőért - irigylendő egy olyan rab, akinek fia van, aki látogatja; az egész életében szeretet nélkül vergődő, ide-oda rúgott gyilkos számára mindent megér, hogy elhitetheti a fiatalemberrel és önmagával, hogy rokonok. Van egy fia, tartozik valakihez, szeretheti, ha késő is már mindenhez.

Ajánlom a filmet mindazoknak, akik szeretnének kicsit többet érteni az emberi lélekről.

Érdekes interjú Aaron Bates-szel és Daniel Henney-vel itt.

Filmfelirat letölthető innen és innen.

Az információs túlterheltség és a szüntelen stressz elleni védekezést célozza az az új sport, amit megálmodója figyelemfelkeltésnek szánt. Dél-Korea az egyik legstresszesebb hely a világon. Ahogy korábban a New York Times megfogalmazta: nemzet az idegösszeroppanás szélén.

Amikor 2013-ban kint jártunk, találkoztunk egy középkorú, koreai hölggyel, aki beszédünk hallatán egyre izgatottabb lett, végül megkérdezte, Magyarországról jöttünk-e. Miután bevallottuk hogy igen, elmesélte, hogy hosszabb időt töltött Budapesten. A legjobban azt szerette, hogy nálunk nyugalom van, nincs olyan rohanás, mint Dél-Koreában. Minden viszonylagos...

Ez a sportág nem izzaszt, mégis egészséges. A versenyzők evés, alvás, elektronikus kütyük használata nélkül, teljes csendben üldögélnek Szöul egyik nyilvános helyén, a Ichon Hangang Parkban.

Mivel a koreaiak szeretnek mindent szervezetten végezni, illetve igyekeznek mindenből valamiféle csinnadrattát varázsolni, az amúgy nagyon hasznos relaxálás sem mehet ötletszerű lazasággal. De félretéve a szarkazmust, a dolog nem is hülyeség. Ezek a versenyek segíthetnek azoknak, akik maguktól nem tudják felismerni, hogy olykor vagy rendszeresen ki kell szállni az őrült rohanásból. Hiszen az agynak pihenésre van szüksége az információk feldolgozása, a stressz kezelése, az emlékek létrehozása érdekében - mondta a szervező.

Szabályok vannak. A semmittevés közben tilos megnézni az órát, vagy mozogni. Tizenöt percenként ellenőrzik a szívfrekvenciájukat. Amennyiben az üldögélés közben valaki megszomjazik vagy a mellékhelyiséget kell használnia, engedélyt kér, és egy kis kártyát kap annak igazolására, hogy jogosan hagyta el helyét. A lazítással töltött 90 perc elteltével győztest hirdetnek. A verseny első helyezettje az, akinek a másfél óra elteltével a legstabilabb a pulzusszáma.

Az ötlet kivételesen nem egy férfi, hanem egy nő agyából pattant ki: WoopsYang vizuális művész hozta létre az eseményt, még 2014-ben.
A rövid felvételen a fiatal nő nyilatkozik, fején a tradicionális férfiviselet egyik elengedhetetlen kellékével, a kattal.

Az alábbi videó az első versenyt örökítette meg.

A kezdeményezés ismert embereket is magához vonzott: 2016 május 22-én a Crush (Shin Hyo-Seob) néven működő rapper lett az aranyérmes. Mint elmondta, új albuma készítése során fizikailag és mentálisan annyira kimerült, hogy csak pihenésre vágyott.

Dél-Korea 50 milliós lakosságának 88%-a használ okostelefont, méghozzá átlagosan napi 4 órában, ami alatt tweetelnek, beszélgetnek és játszanak. A felmérések szerint 15%-uk mutatja a függés jeleit.

A semmittevés sajátos formája még nem nevezhető tömegsportnak, hiszen a tavalyi rendezvényen, amelyre 2000-en jelentkeztek, a selejtezőt követően csupán 70 versenyző indult. A kezdeményezés azonban terjed, hiszen 2016-ban 80 versenyző részvételével Peking megrendezte az első nemzetközi semmittevés versenyt.

Ők is indultak a versenyen? A kép az ELLE beszámolójából való.

Ha alaposabban körülnézünk, rá fogunk jönni, hogy nálunk is vannak, akik bár titkolják, űzik ezt a sportágat.