Most zajlik (Dél-)Korea kulturális örökségeinek (sic!) hete, melynek keretében a budapesti Koreai Kulturális Központban kiállítás nyílt a hagyományos koreai hangszerekből. A hét lényegében egybeesik a Budapesti Tavaszi Fesztivállal, így a kiállítás több koreai zenei előadással és workshoppal kapcsolódik össze.

A kiállításon bemutatott hangszerek ismerősek lehetnek a történelmi sorozatok nézőinek, de idegenként tekint rájuk az, aki nem kezdett el barátkozni a távoli ország kultúrájával, vagy egyszerűen csak idegenkedik a kosztümös filmtől.

A hangszerek nemcsak kísérői a panszorinak és társainak, hanem önállóan is élményt nyújtanak. Hangzásuk általában eléggé más, mint a nálunk megszokott. Sokan érzik azt, hogy szép-szép egy tradicionális hangszer és azon előadott több száz vagy ezer éves zene, de nem lehetne más hangokat is kicsalogatni belőle? Számukra az előadóművészek igyekeznek a mai idők zenéit is bemutatni rajtuk. Szép számmal vannak előadások, amelyeken a régi és az új, a hagyományos hangszerek és a modernnek mondott internacionális hangszerek együtt adnak hangversenyt. Vannak olyanok is, amikor a régi hangszer művelője huszadik, vagy huszonegyedik századi, ismert nótát ad elő annak reményében, hogy a hallgatóhoz így közelebb hozhatja a múlt eme darabját.Sokukat a történelmi sorozatokban szerepeltetik többek között az előző cél érdekében, vannak aztán olyanok, amelyek a Koreában igen közkedvelt utcai ünnepségek alkalmával szerepelnek a közönség nagy örömére.

Két olyan hangszert is bemutat a kiállítás, amely a mi citeránkra emlékeztet.

Az egyik a sanjoajaeng, a császárfából készült 140 centiméteres, 8 nyersselyemből sodor húrral felszerelt hangszer. A dolog érdekessége, hogy ezt a citerának tűnő hangszert nem pengetéssel, hanem vonóval szólaltatják meg. Érdemes meghallgatni, mit tud Park Hye-kyoung zeneművész elővarázsolni a Time After Time c. dalból.

A másik a sokak által ismert gayageum (가야금), amelyen a 12 húr a 12 hónapot jelképezi. Az előzőhöz hasonlóan császárfából és nyersselyemből sodor húrokkal készítik. A hangszeren két kézzel játszanak, a jobb kéz penget, a bal lefogja a húrokat. Nevét származásának helyéről, az ősi Gayaról kapta.
Lee Luna gayageum-művész egyike azoknak a koreai hangszereseknek, akik az előbb említett célt tűzték ki maguk elé. Világszerte népszerű számok előadásával feltehetőleg sikerül is egyre ismertebbé tenni hangszerét.

A vonóshangszerek legkedveltebbje a haegeum (해금). Bambuszgyökérből készített üreges test és két selyemhúr alkotja. A hangszert a két húr közé fűzött vonóval szólaltatják meg. Az Ázsia északi részén vándorló nomád törzsektől került Koreába, ahol aztán az udvari és a népzenében egyaránt használatossá vált. Előszeretettel mutatják történelmi sorozatokban. Számomra különösen emlékezetes, amikor a Dong Yi (A királyi ház titkai) c. dorama címszereplője egy alkonyi órán szívhez szólóan játszott haegeumjén, vágyakozva a király után, s mit ad isten, a király esti sétája közben meghallva az ismerős zenét, azonnal odasietett hogy keblére ölelje a leányzót. Dong Yit Han Hyo-joo, a szerelmes királyt pedig a rajongók nem éppen legifjabb csoportjának kedvence, Ji Jin-hee alakította. 4:57-től nézzétek.

Ha valaki azt hiszi, hogy a színésznő teljesen műveletlen a haegeum művészetben, akkor nagyon téved. A sajtótájékoztató alkalmával bemutatta tudását, éspedig a Dae Jang-geum (A palota ékköve) c. nagy sikerű sorozat dalával. Az eredmény bizonyítja, hogy nem könnyű mesterség a haegeumon játszani.

Tudjátok, mi az a szájorgona? Ha igen, akkor biztosan műveltebbek vagytok nálam, mert nekem korábban fogalmam sem volt róla, hogy van ilyen. A Terebess szerint az ókorban is ismert volt már, kínai találmány, de mint látjuk, a koreaiaknál is meghonosodott. Tizenhét bambuszcsövet rögzítenek egy kiszárított tökhöz. A tök a légkamra, a bambuszcsövek a sípok. Fúvókát erősítenek a hangszerhez, azzal szólaltatják meg, a csövek nyílásait kézzel befogva születnek meg a különböző hangok, amelyek az orgona hangjához hasonlítanak. A hangszer koreai elnevezése a saenghwang (생황), kínai neve a sheng (felemelkedni).

Személyes kedvencem a Sum (숨, lélegzet) nevű kéttagú koreai együttes. Volt szerencsém néhány évvel ezelőtt meghallgatni Budai Vigadó-beli koncertjüket. Olyan módon képesek a múlt hangszerein mai fül számára is izgalmas zenét adni, ami szerintem egészen ritka. Park Jiha játssza a saenghwang szólót, míg Soo Jungmin a gayageum rokonán, a yanggeumon kíséri.

A fafúvósok családjába tartozik a taepyeongso (태평소). A 30 centiméter hosszú, jujuba fából készült duplanádas hangszer sem koreai, hanem perzsa eredetű. Éles, magas hangja miatt előszeretettel alkalmazták a seregek menetelésekor. A felvételen a hagyományos koreai, egy nyugati stílusú zenekar és zongoraszóló közös produkciója ad különös, helyenként kissé dzsesszes hangzást. Benne többször felismerhető a taepyeongso majdhogynem fülsértő hangja. 0:53-nál kapcsolódik be, eltéveszthetetlen.

Az ütőhangszerek egyike az ulla (운라). Az állványon tíz kicsi (kb. 10 centiméter átmérőjű), de eltérő vastagságú, és ezért eltérő hangzású gong található. Hangot egy kalapácsszerű szerszám varázsol belőlük.
A hangszer a modern zenébe nem nagyon illeszthető be, vagy csak ügyetlen voltam, és ezért nem találtam megfelelő zenei illusztrációt. Azért egy kis ízelítővel tudok szolgálni. A hangzás barátságos, egész jól el tudom képzelni egy karácsonyi hangverseny egyik szereplőjeként.

Fafúvós hangszer a piri (피리). Egy nagyjából 26 centiméteres bambuszcső nyílásába nádat helyeznek, az előadó ezt a nádat (seo) illeszti a szájához, majd megfújja. Ugyanúgy találhatók a csövön hanglyukak, mint a mi furulyánkon. A hanglyukak lefogásával és a fújás erősségével változtatják a hangmagasságot. Népi, de zenekari hangszerként is alkalmazzák.
Az alábbi felvételen Paul Yeon Lee koreai-amerikai zeneszerző műve hangzik fel. A sanjo szellemében a piri széttöredezett zenét szólaltat meg, de a hangzásban keveredik a hagyományos panszori és a mai, modern zene.

Nem véletlen, hogy a yonggo (용고, sárkánydob) megjelenése olyan szembeötlő: az ütőshangszert ugyanis a dobos egy húr segítségével a vállára veszi, hiszen elsősorban ünnepi felvonulások alkalmával használják még manapság is.
A videó épp egy ilyen ünnepi alkalommal készült. A kanárisárga ruhában masírozó zenészek mint a mi katonazenekaraink tagjai, gyakorlottan játszanak menet közben, igaz az Arirang egy kicsit tisztább is lehetne. Látható a yonggo, de a több más mellett a taepyeongso is. Sőt, ha nagyon figyeltek, akkor 0:45-nél felfedezhetitek a déltengeri csigaházat, amely fúvóshangszerként szolgál.

A kkwaenggwari (꽹과리, az elnevezés eredete feltehetően hangutánzó szó) egy kb. 20 centiméter átmérőjű sárgarézből készült gong. Hagyományosan a nongak (농악), azaz a földművesek munkája során használják az együttműködés serkentésére, de meneteléskor, panszorinál, sámánzenénél, maszktáncnál és különböző szertartások alkalmával is alkalmazzák.
A felvételen egy 38 hónapos kismanó üti a kkwaenggwarit meglepően jól érezve a zene ritmusát.

Főként méretében és az ütő formájában különbözik a kkwaenggwaritól a jing (징). Ez a sárgaréz gong 38 centiméter átmérőjű. Alkalmazása is amazéval megegyező annak ellenére, hogy időnként nem kézben tartják, hanem állványra helyezik.

A finom koreai humor és a jing találkozása.

Szintén a nongakban, illetve ahogy a neve is jelzi, a pungmul (풍물, dobolást, táncot és éneket magába foglaló népzenei hagyomány) során használják a pungmulbukot (풍물북), a díszítetlen dobot. Érdemes nézni a dobosokat, szinte eksztázisba kerülnek. Évekkel ezelőtt a MOM Művelődési Központban volt egy remek előadás, ahol a fiatal srácok még a videón láthatókon is túltettek, és ez az eksztatikus hangulat a nézőkre is átragadt.

 Pálcákkal használt dob - ezt jelenti a janggu (장고 vagy 장구, de seyogo néven, azaz karcsú derekú dobként is ismert). Hangja és formája nyomán úgy tartják, a férfi és a nő közötti harmóniát képviseli. Első ábrázolása a Silla királyság idejéből maradt fenn. A hangszer üreges teste készülhet fából, porcelánból, cserépből, tökből. Legtöbbször a Paulownia nevezetű, Kelet- és Dél-Ázsiában őshonos, nagy, szív alakú leveleiről ismert fát használják hozzá, mert ez a legkönnyebb anyag, a legjobb rezonanciát adja és gyönyörű a hangja. A homokóraforma középső része a jorongmok nevű cső. Ez határozza meg a hang minőségét. Az egyik oldalt vastag marha-, ló-, vagy szarvasbőrrel borítják, ez adja a mélyebb hangokat, a másik oldalon kutya- vagy vékony lóbőrt alkalmaznak a magasabb hangok elérése érdekében. Nyírfából vagy agancsból készítik a kerek bunkójú, bambuszgyökér fogantyújú ütőt, a gungchae-t, a yeolchae mindig bambuszból készül. A két fejrész közé hurkolt állítható kötél biztosítja a dob feszességét.
A videót úgy nézzétek, hogy a dobtáncot egy 94 éves férfi járja el.

Azok számára, akik hihetetlenkedve nézik a táncost, ideteszek egy képet. A plakát mint látható, egy tavalyi előadásra invitál. Az idős férfinek csak az arcvonásai mutatják korát.

A kiállításon látható és itt fotókon megörökített hangszerek egytől egyig Dél-Korea kulturális örökségének listáján szereplő darabjai.