Azt mondják az okosok, mindennek oka van. Otthonról való indulásunk utolsó hetében botlottam bele a neten a Busan egyik hegyén álló, eldugott és egyben csodálatos Seokbulsa buddhista templomba. Úgy éreztem, el kell oda feltétlenül mennünk. Azt terveztük, busani kirándulásunk középső napja lesz erre alkalmas. Pontosabban: úgy terveztük, hogy kell egy egész napos itt tartózkodás a templom megtalálására, megnézésére, ezért két éjszakára foglaltunk szállást.
Ember tervez, az időjárás végez. Tegnap este elkezdett esni az eső, esett egész éjszaka, sőt reggel is. Nyilvánvaló volt, így nem vághatunk neki a több blog szerinti nehéz útnak. Ezért fájó szívvel lemondtunk róla abban a reményben, lesz majd egy másik utazás, amikor bepótoljuk a most elmulasztottat.
Keresni kezdtük, hol töltsük a hirtelen támadt időt. Némi tétovázás után a Taejongdae Parkot választottuk. A térképet megkukkantva megállapítottuk, hogy a 88-as és a 101-es busz visz oda. Kiballagtunk a Busan Stationhoz, megérkezett a 101-es busz, felszálltunk. Mentünk, mentünk és láttuk, valahogy nem olyan részeken haladunk, amin a tengerparti világítótorony fog feltűnni. Egy idő után gyanakodni kezdtünk - már vagy háromnegyed órája zötykölődve Busan keskeny és meredek utcáin ralli stílusban száguldó autóbuszon ülve, - hogy valami disznóság történt. Az utolsó pár percben egyre több olyan ponton haladtunk át, amely ismerősnek tűnt. Végül bizonyosak lettünk abban, járművünk hamarosan visszaér a Busan Station megállóhoz. Mivel nem vesztettünk elszántságunkból, blazírt pofával ültünk tovább, végül a busz a korábbihoz képest ellenkező irányban haladva, elért a kikötőhöz, majd azon is túlhaladt.
Egyszer csak az az érzésünk támadt, itt kell leszállni. Megtettük és mint bebizonyosodott, jól tettük. Egy modern épület előtt álltunk, benne kagyló múzeumot nézhettünk volna meg, de eltekintettünk tőle. Távolabb egy móló látszott, rajta kisebb világítótoronnyal. Nyilvánvaló volt, rossz helyen keressük a Taejongdae Parkot.
Tovább sétálva elhagytuk a múzeum körül bámészkodó látogatókat, olyan kis utcákra tértünk, ahol láthatólag a helyi halászok laknak, dolgoznak, árusítanak. Ahogy kanyarogtunk, remélve hogy megtaláljuk a mólóra vezető utat, egy szűk, utcának alig nevezhető részen haladtunk. Abban sem voltunk biztosak, idegenek járhatnak-e arra, de kitartottunk. Gondoltuk, megvárjuk, amíg ránk szólnak, addig minek visszakozni.
A kis utca valóban egy magánház mellett haladt el, amely nem egy ház, hanem több picike házikó volt, hullámos tetővel, a tetőn nehezékként szolgáló kövekkel. Az útnak itt vége is szakadt: a meredek utolsó szakasz egy kis öbölbe vezetett.
A hely önmagában is rendkívül vonzónak tűnt. Mire mi odaértünk, a tenger felől, sebesen gomolygó köd közelített a part felé, pillanatok alatt részben elfedve a part menti fákat, dombokat. A látvány, az érzés csodálatos volt. A természet erejét, a tenger által közvetített szabadságot éreztük, miközben arcunk nedves lett a tengeri párától. Intenzíven sós tengeri levegőt szippantottunk, álltunk a szélben, hallgattuk a parton megtörő hullámok hangját, a visszahúzódó víz nyomán a parti kövek ritmikus zörejét.
Nem kerestük meg a Taejongdae Parkot. Nem lett volna értelme. Amit így láttunk, több és szebb volt, mint az lett volna.
