Ma megtörtént az, ami eddig még soha. Sőt, azt hittem, ilyet nem is fogok megérni. Húsz perccel a vége előtt felálltam a Koreai Kulturális Központ filmvetítésén és otthagytam a filmet a fenébe.
Már útközben éreztem, hogy nem kellene odamennem. A HÉV elment az orrom előtt, aztán a villamos leállt a Széna térnél. Megfordult a fejemben, hogy ez intő jel, most kellene visszafordulnom, de mivel életem eddigi évtizedei az összeszorított foggal való helytállás jegyében teltek, meg hát gyermekkoromban is erre neveltek, becsületesen elbaktattam mégis a központba. Csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy az avatatlan látogató arra gyanakodhat, a dél-koreai kulturális kormányzat nagyon gyengén támogatja a koreai kultúra külhoni népszerűsítését, mivel mint már korábban is megesett, ma sem működött a fűtés a teremben. De az is lehet, hogy a filmklubnak csúfolt mozizás számít mostohagyereknek, mert más programok alkalmával ilyen anomáliát nem tapasztaltam.
Száz szónak is egy a vége, maradtam a hideg dacára, hiszen egy jó film megér egy kis didergést.
A mai program az Alíz hűségföldjén (성실한 나라의 앨리스; Alice In Earnestland) c. dráma volt. A film a 2015-ös Blue Dragon Film Awards-on a legjobb színésznő (Lee Jung Hyun), a 2016-os Paeksang Art Awards-on a legjobb forgatókönyv díját (Ahn Gooc-Jin) nyerte el. Ahn Gooc-Jin volt mellesleg a film rendezője is, eddig első és egyetlen munkája ez a finoman szólva beteg alkotás.
A központ oldalán a filmismertető ennyi:
"Soo-nam szegénységgel küzdő nő, aki mindent megtesz, hogy vegetáló férje kórházi számláit ki tudja fizetni. Annak ellenére, hogy minden erőfeszítése hiábavalónak tűnik, mégis minden jóra fordulhat életében, amikor a kerületében egy felújítási projekt veszi kezdetét. Az ebből kimaradó lakosok mindent megtesznek a fejlesztés megakadályozására. Soo-nam is kénytelen mindent bevetni, hogy végre megszabaduljon adósságaitól."
Mentségükre szóljon, hogy az asianwiki sem közöl ennél többet.
Már a történet indításakor sejtettem, mégiscsak a megérzésemre kellett volna hallgatnom. A főhősnő először gúzsba köti a pszichiáternőt, majd nyers és persze véres húscafatot töm a szájába, miközben késsel fenyegeti. Jó, sokan talán úgy találják, egy pszichiáter nem érdemel jobbat, de azért akkor is...
A képen a vértől csöpögő húsdarabok még vagy már nem látszanak.
Soo-nam férjének nyomorúságát, megsüketülését, egyik kezén három ujjának elvesztését, önmaga felkötését, az azután következő kórházi vegetálását, Soo-nam kínjait, megverését még aránylag türelmesen néztem.
Akkor szántam el magam a távozásra, amikor Soo-Nam már elszenvedte combjának forró vasalóval való sütögetését és épp egy ipari méretű, működő mosógépbe igyekezett belefullasztani őt egy másik szereplő, a dührohamok miatt gyógyszeres kezelés alatt álló Hyung-Suk.
A nálam műveltebbek most nyilván fejcsóválva olvassák szövegemet, mert ugye illene érteni, hogy a megnyomorított kisemberre mindenfelől lesújtó lelki nyomorúság okozza itten ezt a kegyetlenséget. Meg hát nem is ezek a szegény emberek tehetnek a vasalóról és a mosógépről, hanem ez a csúf világ, amiben élniük kell.
Értem én ezt, de mégis... Soha nem kedveltem az öncélú borzalmakat. Már zsenge ifjúságomban is szívesebben olvastam Mikszáth és Móra szegényparasztságról szóló regényeit, mint Móricz azonos témájú történeteit. Az előbbiek képesek voltak a móriczi naturalizmus gyomorforgató kegyetlensége nélkül is kellően ábrázolni a nincstelenek szomorú életét.
Amikor felpattantam, a vetítést végző fiatalember segítségével jutottam ki az amúgy már bezárt épületből. Távozásom közben megjegyeztem, hogy nekem ennyi mára elég volt. Meglepő módon nem ütközött meg rajta, sőt. Mint mondta, a koreai filmek nézőinek nagy része érdekes módon a legvéresebb és legbetegebb filmekre tódul. Így például az idei koreai filmfesztiválon is ezt lehetett tapasztalni.
Az utóbbi évek koreai filmtermését nézve arra a megállapításra kezdek jutni, hogy valamiféle rosszul értelmezett verseny van kialakulóban. A filmkészítők a közönség és a kritikusok figyelmét mintha a durvábbnál durvább és betegebbnél betegebb forgatókönyvekkel igyekeznének felkelteni. Vagy azt hiszik, olyan magas már az ingerküszöb, hogy csak ezekkel a borzalmakkal operálva lehet hatni az emberekre? A nagyjátékfilmek és a televíziós sorozatok között ma már alig lehet olyat találni, amelyben a szeretet lenne a főszereplő. Pedig a szeretet, a tisztaság és jóság és az arra való törekvés még nem halt ki az emberi lélekből. Nem lehetne ezt állítani a középpontba? Az élet mindenkinek nehéz. A művészet elsődleges feladata az lenne, hogy ezt mutassa meg, és ezzel mutasson utat számunkra.