Egy kis zenehallgatásra hívom az idetévedőket. A MOT (못, tó) kéttagú dél-koreai indie rock banda - volt. Első albumuk a Non-linear (비선형) 2004-ben jelent meg, majd 2007-ben adták ki második, s egyben ezidáig utolsó albumukat Strange Seasons (이상한 계절) címen. Ezzel a MOT működése véget is ért, a két srác szólókarrierbe kezdett.

Zenéjüknek azonban egyéni hangja van. Nem éppen a kirobbanó derű jellemzi őket, de sajátos hangulata megfogja a hallgatót.

1998-ban, a mindössze 21 éves eAeon elindította önálló karrierjét, mint énekes és gitáros, MOT néven. 2001-ben, miután három évig szólóban játszott, úgy döntött, hogy kéttagúvá alakítja a "zenekart". Írt egy hirdetést, hogy keres egy zenekari tagot és találkozott a nála három évvel fiatalabb Z.EE-vel. Mindketten szerették a dzsesszt, különösen Miles Davist, valamint a Radioheadet és a Portisheadet. Végül megszületett a MOT. Aeon volt az énekes és a szövegíró, míg Z.EE összpontosított a gitárokra. eAeon a Yonsei Egyetemen villamosmérnökként diplomázott, Z.EE az informatikában volt jó. eAeon készítette a zenét és a multimédia beállításokat a Koreai Nemzeti Múzeum 2005-ös megnyitójára, és a 2002-es labdarúgó világbajnokság ulsani ünnepségére. Első albumuk komor de érzékeny zene, amelynek eredményeként létrejött saját rajongótáboruk. A későbbiekben több alkalommal írtak filmzenét az album számainak át- és feldolgozásával. Ennek, és maximalizmusuknak volt a következménye, hogy második albumukat - amely hangzását tekintve nem maradt el az első mögött - jelentős késéssel adták ki. A MOT reménykedett a nemzetközi karrier létrejöttében, ügynökségük szándéka ennek segítése volt, de ez végül nem járt sikerrel.

A kevert fajú árvákról szóló régebbi posztomban már érintettem, hogy az elmúlt hatvan évben Dél-Koreából legóvatosabb becsléssel 160 ezer gyermek nemzetközi örökbefogadása történt meg, de a téma ennél többet kíván. Az alábbiakban laza szálra fűztem néhány tényezőjét ennek a szomorú és nehéz kérdésnek. Nem célom elítélni a dél-koreaiakat, sokkal inkább okulni érdemes, miközben tudomásul kell venni az adott körülményeket, elsősorban a történelem és a hagyomány adta nehézségeket.
Bár nem kétséges, hogy a koreai gyermekekénél a guatemalai és kambodzsai gyermekek örökbe adása még szívszorítóbb, de mi, akiknek érdeklődése valamilyen okból Dél-Korea felé fordult, nem mehetünk el szemünket becsukva az ottani áldatlan és szomorú helyzet mellett. Általános igazság, hogy amit vagy akit szeret az ember, annak nem kizárólag a szép oldalát látja, hanem törekszik megismerni a fényt és az árnyékot egyaránt, és szereti azt árnyaival együtt. A csak a szépet látó, csak azt tudomásul vevő nem szeret igazán. Hitem szerint így van ez Dél-Koreával kapcsolatosan is. Látnunk kell az árnyakat, mert csak így értékelhetjük valóban az ott található szépet és jót.

A szövegben elhelyezett linkek közül több is említi azt, amit én is alapvető fontosságúnak érzek: a sok-sok szomorú élet hátterében a koreai gondolkodás áll, aminek gyökere a konfuciánus filozófia, amit le kellene vetkőzni a jövő generációinak kedvéért.

A kezdet

A kezdet a koreai háború időszaka. A véres testvérháború alatt rengeteg gyermek lett árva, és hasonlóképpen sok keveredett el a családjától. Ez külön posztot kívánna, most csak az egyik legismertebb történet... Kang Koo-Ri-re 1951 tavaszán amerikai katonák találtak rá egy koreai faluban. Meztelen, éhes, rémült és csendes volt. A fal tövében guggolt abban a szobában, ahol az anyja bomló holtteste feküdt a szalmán.

Kang Koo Ri, a kisfiú, aki nem mosolyog - Michael Rougier fotója a Life Magazinból

A család (születés) fontossága

Steve Kalb a fenti felismerésre kislánya születésekor ébredt rá. A fiatal férfit az USA Iowa államában fogadták örökbe. Történetét szívet megérintő módon írta le. 1978. május 5-én, 16 hónapos korában érkezett meg ahhoz a fiatal párhoz, akik elfogadták fiukként. A repülőtéren a középkorú koreai nő, a kísérője gyengéd mozdulattal adta át új anyjának. Ez a jelenet mint egy álom él ma is a férfiban. Anyanyelvén, simogatással búcsúztak el tőle, és ő nem sírt, valamiféle sokkban volt. Szülei nem féltek beszélni neki Koreáról. A buzgó katolikusok három anyát emlegettek neki: a koreait, az amerikait és Szűz Máriát. Feltehetően anyja és apja nyitottsága miatt békésen élt, nem nyugtalanította, hogy nem tud semmit biológiai szüleiről. Ugyan néhány alkalommal elképzelte, ahogy egy idősebb koreai nő megöleli, ahogy egy hátborzongatóan ismerős fiatal férfi kezet ráz vele, de az igazi érdeklődés gyökerei iránt csak kislánya születésekor éledt fel benne.

"A mosolyok, kuncogások és a rosszallások meghitt képeinek felvillanása, amelyek vigasztalják a lelket, mielőtt az eltűnik az éterben. Láttuk az anyját, ahogy vigyorogni készül, a sógornőmet a ravasz mosolyával, a komor hangulatú gyermekkorom régi fényképeit, a feleségem nagyanyját ahogy összeszorítja a száját. Aztán megüt engem. A biztonság meleg burka, amelyet aznap éreztem amikor megszületett, elmúlt, mert végül volt valaki, aki olyan volt mint én, mert végül lett valaki, aki olyan volt a családomban mint én. Talán mert a szülőanyám a ráncolt homlokával, a szülőapám a sokk hatása alatt, nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek, nagyszülők – hirtelen rájöttem hogy minden nap addig a  családomat kutattam, amikor a lányom visszanézett rám. Még azon gondolkodtam, hogyan vagy miért olyan lényeges nekem hogy a saját családom olyan ritkán látott bele az elmémbe/lelkembe, amikor a lányom jelentette az egyenes utat a múltamba, amely bizonyosan meghatározza a jövőmet."

 Steve Kalb kislányával

Korrupció és okirathamisítás

Egy örökbefogadott koreai nő Jane Jeong Trenka blogjában elolvasható az a megrázó történet, hogy milyen precíz módon igyekeztek örökbe adásának idején minden szálat elszakítani, amely a valódi identitását jelentette. A posztíró kerüli az emberrablás és emberkereskedelem kifejezéseket. Leírása nyomán azonban egyértelmű az örökbe adó és a lebonyolítást végző tisztviselő(k) félrevezetési, hamisítási szándéka. Az eredmény nemcsak az adoptált, hanem az őt elfogadó szülők és a biológiai szülők számára is élethosszig tartó hatással van. Az "orphaning" kifejezés más jelentéssel bír a jogi nyelvezetben, és más a köznapi értelemben. Utóbbi esetben árva az, akinek nincsenek - nem élnek, vagy nem találhatók meg - a szülei. Jogi értelemben: gyermek család nélkül. Jelentős különbség.
Jane koreai szüleiről, hátteréről ennyi derült ki: Az apa az építőiparban dolgozó alkoholista férfi volt, aki semmilyen programban nem vett részt, hiszen nem egészen húsz évvel a koreai háború után, a Park Chung-hee nevével fémjelzett katonai diktatúra tizenegyedik évében ilyen nem is létezett. Az anya és gyermekei számára tehát nem volt biztonságos otthon, csak egy súlyosan alkoholista férj és apa, aki attól sem riadt vissza, hogy gyermeke megölésével fenyegesse meg feleségét. Az elkeseredett nő számára egyetlen megoldás volt látható, lemondani két legifjabb (négy és fél éves és hat hónapos) gyermekéről. A történet folytatása, illetve a hivatalos iratok meghamisításának mikéntje itt olvasható végig. Jane Jeong Trenka azon valamikori örökbefogadottak egyike, akik felismerve a nemzetközi örökbefogadások életeket megnyomorító lehetséges következményeit, minden erejével igyekszik feltárni, és a lehető legtöbb fórumon ismertetni az ezzel kapcsolatos visszásságokat. Blogjában rengeteg olvasnivaló található a témáról.

A külföldi - főként amerikai - örökbefogadás

Dél-Koreai gyerekeket legnagyobb számban az USA-ba vittek és visznek. Szerencsés esetben az örökbefogadók életét kiteljesíti a kicsi vágott szemű apróság érkezése, ám van, amikor nem ez történik. Állítások szerint több ezer azoknak a száma, akik nem rendelkeznek sem zöld kártyával, sem amerikai állampolgársággal, mert szüleik nem igényelték meg számukra. Adam Crapser és húga örökbefogadással került az Egyesült Államokba, de a közös élet nem tartott sokáig. Egyik árvaházból a másikba, egyik lakóotthonból a következőbe vezetett az útjuk, majd nevelőszülőkhöz kerültek. A kislány nevelőszülei elfogadták őt, meg is kapta az állampolgárságot, Adam viszont nem volt ilyen szerencsés. Nevelőszülei soha nem kérték meg számára a zöld kártyát, nem kapta meg az amerikai állampolgárságot sem. Szerencsétlenségére a Crapser családhoz került, ahol szinte minden olyan megtörtént vele, amitől egy gyereket meg kellene óvni. 2015 áprilisában az akkor 39 éves férfi küzdelmes életet élt, munkanélküli, hajléktalan volt, és mivel illegálisan tartózkodott az országban, a kiutasítás várt rá.

Adam Crapser egyik gyermekével a három közül. Vajon hol van most Adam?

Mezítláb és piros nadrágban

1973. október 26-án találták a szöuli Yeongdeungpo Gu-n. Vajon megtudja-e valaha, kik voltak a szülei? A Yeongdeungpo Rendőrkapitányságra vitték be ezt a kislányt, akinek volt már néhány fogacskája, nem beszélt tisztán, de tudott járni, megértette amikor beszéltek hozzá. Kim Yung-hee-nek nevezték el, becsült születési idővel vették nyilvántartásba. 1975 augusztusában vette magához egy amerikai házaspár. Az örökbefogadási iratokon ez szerepelt: rövidlátó, jobbkezes, a haja nem koromfekete. Hegyes áll, magas arccsont, a második lábujj hosszabb, mint a nagylábujj

Abojee! Abojee!

Egy fehér családban, túlnyomó részben fehérek lakta városban nőtt fel Nicky Sa-Eun Schildkraut költő, tudós és tanár. Körülbelül két éves volt amikor örökbe fogadták. Azért körülbelül, mert a születési dátumát valószínűleg a Daegu-i Fehér Liliom árvaház szociális munkásai adták neki 1979-ben. Ahogyan sem a neve, sem a biológiai szülei nem volt ismert. "Apám úgy emlékszik, hogy amikor megérkeztem, ő felébredt és rám kiáltott 'Abojee! Abojee!'."

Miért olyan piszkos a bőröd?

Laura Klunder a bal alkarjára ezt tetováltatta: K85-160. Ez volt az az ügyszám, amelyen nyilvántartásba vették azután, hogy a Holt Gyermekügynökségre elvitték a szöuli rendőrőrsről. Még csak két hét telt el az 1985-ös évből, de már ő volt a százhatvanadik odakerülő gyermek. Kilenc hónapos volt. Wisconsinban nevelkedett, ott tette fel az egyik iskolatársa neki a fenti kérdést. Lázadó kamasz lett, aki gyakran állt harcban a szüleivel. Bár anyja azzal igyekezett megnyugtatni, hogy szülőanyja szereti őt, de Istennek más terve volt vele, ez neki nem volt elég. Dühös volt a szüleire, hogy nem értik meg az érzéseit. Egyszer azt mondta apjának: Én nem jelentkeztem ide. Küldj vissza. majd 2011-ben visszatért Dél-Koreába. Örökbefogadó szülei bánatára, miközben identitását kereste - és meg is találta - tőlük eltávolodott.

A 80-as évek közepén naponta átlagosan 24 gyermek hagyta el Dél-Koreát.

Az otthonra találók

Persze sokan valóban otthonra találnak a nemzetközi örökbefogadás eredményeként.
Mint például a két ikerkislány, akik Minnesotában élnek. Szüleiktől csak jót és szépet kaptak, nem akarják elhagyni őket - de gyökereiket ők is szeretnék felkutatni.

A nemzetközi örökbefogadás szervezetei

Az International Korean Adoptee Associations számos tagszervezettel rendelkezik. Közöttük többségben vannak az Usa egyes államai, de a koreai gyerekeket örökbefogadó franciák, belgák, olaszok és hollandok is egy-egy szervezetet alakítottak. Sőt - gondolnátok? - Svédországban is élnek örökbefogadott koreaiak. Idén, az Adopterade Koreaners Förening fennállásának 30. évfordulója alkalmából szeptember 30-tól október 2-ig tartó rendezvény keretében ünneplik meg magukat. Ezalkalommal várják a 18 évüket betöltött örökbefogadott koreaiakat, családtagjaikat (házastárs és gyermekek). A hollandiai szervezet az Arierang szintén ünnepel, ők a 25. évfordulóra nemcsak a Hollandiában felnőtt, hanem a világ más országaiban, örökbefogadottként élő koreaiakat is vendégül kívánja látni a Zeist nevű, Utrechttel lényegében összenőtt városkában, szeptember 23. és 25. között.

A képen Sarah Savidakis 1969-ben egy szöuli árvaházban.

Az IKAA különben évente rendez találkozót, azaz világkonferenciát. Az ideit augusztus 2. és 7. között tartották Szöulban Egy közösség a fényes jövő felé címmel.

Sarah Savidakis az elnöke a 325kamra nevű non-profit szervezetnek, amelynek célja, hogy egymásra találhassanak az örökbefogadott gyermekek és biológiai szüleik. Ennek érdekében létrehoztak egy DNS-bankot. Kezdeményezésük eredményeként már sikerült külföldön nevelkedett koreaiaknak rábukkanniuk szüleikre.

Az IKAA, a 325kamra és a többi hasonló szervezet célja a világ számos pontján élő, Koreából örökbefogadás során elkerült emberek összekovácsolása, segítése hogy megtalálják gyökereiket. Nemcsak biológiai szüleik felkutatásában adnak segítséget, hanem a koreai kultúra megismertetésével, a koreai nyelv oktatásával igyekeznek megadni számukra a teljes identitást.

Kyung Eun Davidson az első, aki a DNS-minta és persze a 325kamra segítségével megtalálta szülőanyját. Édesanyja nem tudott arról, hogy az apa átadta a Holt ügynökségnek lányukat. Az amerikai apa azzal vitte el a kicsit, hogy családja fogja felnevelni. Az anya addig egy kicsi szobában élt lányával. "Ő volt a mindenem." Minden évben telefonált az apához, hogy boldog születésnapot kívánjon lányának. Az apa mindig megnyugtatta: ne aggódj, jól van. Az asszony soha nem adta beleegyezését az örökbe adáshoz. Csak 2008-ban tudta meg, hogy a férfi soha nem regisztráltatta a családi nyilvántartásba a gyermeket. Hároméves korában fogadták örökbe Oregon államban. 

Mi a jó a gyermekeknek?

2007 óta kvótarendszer szabályozza a külföldre örökbe adható gyermekek számát. Előnye van a lányoknak, fiúnak lenni hátrány, a legrosszabb helyzetben a fogyatékkal élő gyermekek vannak. 2005-ben a dél-koreai kormányzat megkezdte a hazai elfogadás ösztönzését, de ez csak minimális eredményekkel járt. 

2011. június 29-én a koreai Nemzetgyűlés újabb törvényt fogadott el. A négy legfontosabb pont:
- Az anyák a szülést követő 7 napban a gyermekükről való lemondással kapcsolatban meggondolhatják magukat.
- A felnőtt örökbefogadottnak joga van hozzáférni örökbefogadásának adataihoz.
- További erőfeszítéseket kell tenni, hogy támogassák az egyedülálló anyákat és ösztönözni kell őket, hogy a szülő örökbe adás helyett nevelje maga a gyermeket.
- Folyamatos hangsúlyt kell fektetni a hazai örökbefogadások növelésére.
Amennyiben a hazai adoptálások száma nem emelkedik kellőképpen, gyermekjóléti intézmények létrehozása várható. Egyúttal Dél-Korea tovább kívánta csökkenteni az éves kvótát.

A koreai kormányzat ugyan optimista, de a valóság ezt nem indokolja. A 2007-es intézkedések óta alig növekedett a hazai örökbefogadások száma. A konfuciánus filozófián alapuló gondolkodás, a családi vérvonal feletti őrködés, a történelmi hagyományok miatt az emberek ellenállása ma is nagy. 

2010-ben 8590 gyermekről mondtak le a szüleik. Közülük 1462-t fogadtak örökbe belföldön, 1013-at külföldön. A fennmaradó 6115 gyermek az állam által működtetett gyermekjóléti intézményekben nevelkedik 18 éves koráig.

Ezek a fiatalok aztán kikerülnek az életbe, azaz egy mélyen előítéletes társadalomba, ahol a fiatalok munkához jutása amúgy sem könnyű, számukra pedig végképp nem. Aki látta a No Regret c. filmet, az valószínűleg soha nem felejti el milyen lehetőség kínálkozott az árvaház védettségéből kilépő Soo-Min számára. 

A No regret árvája, Soo-Min (Lee Young-Hoon) elhagyja addigi otthonát a vidéki árvaházat.

Hogy ez a kérdés mennyire élő probléma, jelzi az a sok koreai film és televíziós sorozat, amelyben az árvaként felnövő fiatalok nehézségeit taglalják. Közöttük alig találunk olyat, amelyben a befogadó család édesgyermekként nevelné a valamikori árvát. A kevés kivételek egyike az én örök kedvencem, a Coffee Prince, amely egészében szeretetet sugároz, és ebben a kérdésben is példamutató.

Az ENSZ megállapítása szerint a koreai árvaházak állapota, felszereltsége nem kielégítő, ebben tehát változás várható. Azonban az ott nevelkedő gyermekeknek nem ez okoz problémákat, hanem a szeretet hiánya. Ezért aztán az árvaházakban a legmagasabb a mentális problémákkal küzdő gyermekek aránya. Ugyanakkor a nemzetközi örökbefogadásoknál jellemző az identitásválság és a veszteség érzése. Ezeken a területeken készültek kutatások, így jól körülhatárolható a helyzet. A hazai örökbefogadások illetve nevelőszülőknél elhelyezett gyermekek esetében kutatások - a személyiségi jogok védelme és a társadalmi kirekesztéstől való félelem miatt - szinte alig készül. Pedig ezekre is nagy szükség lenne, hiszen az elemzések segítenének a döntésben: mi a legjobb a gyermekeknek. Persze tudjuk a választ. A legjobb a biológiai szülőknél lenne. Ehhez azonban még jelentős változások szükségesek a koreai társadalomban. Biztató, hogy a fiatal generációk már sokkal kevésbé hordozzák az előítéleteket. Ha lassan is, de változások várhatók.

Dél-koreai árvaház a közelmúltban

Az idősebb generáció rendkívül elutasító, a fiatalabbak már megengedőbbek a kérdésben. A probléma nagysága többek között abból is lemérhető, hogy ma is jellemző az árva fiatal nők árva fiatalemberekkel házasodnak össze. Felnőtt árvát sem szeretnek befogadni a családba. 

A képen Luke McQueen és Jane Jeong Trenka, a Truth and Reconciliation for the Adoption Community of Korea egyik alapítója. Chungbuk tartományban élnek lányukkal. Mindkettőjüket az USA-ban fogadták örökbe.

Drámaian nő azoknak a száma, akik szeretnék megtalálni a biológiai szüleiket, de az összesnek csak 14,7%-a találja meg őket. A koreai hivatal csak akkor adhatja meg a szülők adatait, ha ők hozzájárulnak. Három és fél év alatt 2301 távirat a biológiai szülőknek, 705 hozzájárulás az adatok megadásához, 1596 nem válaszolt, vagy névtelen kívánt maradni.

Így szállították a koreai babákat 1956-ban az USA-ba. A képen látható kicsik ma már talán nagymamák, nagypapák. Vajon ők már megtalálták koreai gyökereiket?

A legjobb megoldás a gyermeknek a biológiai szülővel élni, aztán következik a hazai elfogadás, majd a nemzetközi örökbefogadás.

2005-ben a hazai örökbefogadottak 98%-a az országos nyilvántartás szerint biológiai gyermeke az örökbefogadó családnak! Most fordítom a My Lawyer, Mr. Jo című koreai sorozatot, amelynek 10. epizódjában a fiatal feleség jéghidegre dermed abban a pillanatban, amikor férje azt javasolja, a hétvégén menjenek el az árvaházba, ahol a férfi felnőtt. A gondolatot is visszataszítónak találja, és hozzáteszi: Az atya nem is az apád. Így aztán nem mennek el látogatóba az árvaházba, nem találkoznak az árvákat szeretettel nevelő atyával. Pedig a férfi kislánya szeretne elmenni.

Van tehát fejlődés. Van remény.

Az alábbiakat a poszt megírását követő napon olvastam a Korea Herald 2016. augusztus 21-i számában. A cikk bizonyítja, mennyire élő probléma a téma a koreaiak számára. Az írás lényege: minden negyedik állami fenntartású menedékbe (árvaház, nevelőszülőnél való elhelyezés, stb.) kerülő gyermek családon belüli erőszak áldozata, a gyermekek legtöbbje egyedülálló anya vagy elvált szülők gyermeke. 2015-ben 4503 gyermek kapott kormányzati védelmet (került állami gondozásba), közülük 25% fizikailag vagy érzelmileg bántalmazott otthonokból, 23,7% felbomlott családból, 20% hajadon (egyedülálló) anyától. Csak 6,68% volt mindkét szülőjét elveszített árva, 0,57% eltévedt gyermek. Egy tavalyi kormányzati tanulmány kimutatta, hogy az egyedülálló anyák 83%-a soha nem kapott tartásdíjat volt házastársától vagy volt "romantikus partnerétől". Az összes egyedülálló szülőnek csaknem 80%-a nő, a koreai örökbefogadottaknak 90%-a hajadon anya, akiknek kevés forrás áll rendelkezésére, hogy egyedül felneveljék gyermeküket, és fenyegeti őket a társadalmi megbélyegzés.

A fenti kiegészítés óta láttam a We Are Brothers című filmet a budapesti Koreai Kulturális Központban. A filmben két már felnőtt férfi, egymás testvérei találkoznak. Apjuk hirtelenül bekövetkezett halála után anyjuk megpróbált egyedül gondoskodni a hét és a kilenc éves fiúkról, végül feladta, és állami gondozásba kerültek. Az egyik fiút amerikai házaspár fogadta örökbe, de ahogy megtudjuk, a helyzete hamarosan rosszra fordult. A másik fiú Koreában maradt, szervezett bűnözők kezébe kerülve nap mint nap koldult az utcán. A találkozásukig eltelt időben történtek lassanként bontakoznak ki. A filmben számos nevettető jelenettel próbálta a forgatókönyvíró és a rendező oldani a történet szomorúságát - kevés sikerrel. Miközben a két férfi, elkóborolt, Alzheimer-kórban szenvedő édesanyját igyekszik megtalálni, egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Lépésről lépésre éled fel bennük a testvéri szeretet, az egymást segítés és védelmezés szándéka. Angol felirattal megnézhető, az avistazról letölthető a 2014-ben készült film, amelyet a nagyszerű színészi játék és a megható történet egyaránt emlékezetessé tesz.  

Megtiszteltetésben volt részem: Maryu a Kim Nam-Gil főszereplésével készült Shameless c. nagyjátékfilm egészen frissen lefordított magyar feliratával ajándékozott meg - még a lektorálás előtt. Mondhatnánk úgy is, hogy a premier előtt volt szerencsém megnézni egy filmet. Nehéz lett volna úgy írni a Shameless-ről, hogy ne beszéljek a lényegről, ezért véleményemet csak most teszem be, amikor már sokan nyilván látták.

A k-pop világszerte hódít, de a bandák zenéje meglehetősen gyenge. Kiemelkedő alig van köztük. A fiúk-lányok kiállnak, táncikálnak, énekelnek. A dalok szövege legtöbbször semmitmondó, a dallamok egy kaptafára készülnek. Alig van köztük olyan, amelyben a tagok valóban zenészek lennének, és lenne értelmes mondanivalójuk. Valószínűleg a teljes k-pop hátulról irányított, de ezt már egy korábbi posztban írtam, most nem térek ki rá. 

Azért persze vannak kivételek. Az egyik ilyen a négytagú Nell, amelynek lelke a banda énekese Kim Jong-wan. Tagadhatatlan, hogy nem éppen vidám nótáikról ismertek, ahogy a wikipédiás szócikk írja: komor és pszichedelikus hangzás jellemzi őket, de száz közül is felismerhető, egyéni hangjuk van.

Tudom, a fentiek miatt nem ajánlatos túl sokat hallgatni, mert különben előbb vagy utóbb az ember keresi a kampót és a kötelet. Olykor azonban érdemes belehallgatni.

Július elején került adásba Dél-Koreában a Good Wife c. sorozat, amely az azonos című amerikai tévésorozat remake-je. Gőzöm sincs róla, hogy az egyes epizódok történetei mennyire követik az eredetit, hogy a koreai színészek tudnak-e valami újat mutatni az amerikaihoz képest. Majd meglátjuk, ha valaki elszánja magát, és készít hozzá magyar feliratot.

A dráma OST albumában a Nell is közreműködött. A zene eltéveszthetetlenül Nell.

Hogy fogalmat alkossatok a Nell-re jellemző mondandókról, ideteszem a Breath angolra fordított szövegét.

Can I be alright?
Is there a meaning?
Only doubts keep increasing

The fact that I’m alone is making me sad
I tried but it’s really hard
Nothing happens the way I want it to

Still, I need to endure
I need to return everything back to its place
Although I lost them, I shouldn’t forget
The truth is alive and breathing in me
There’s nothing that’ll make me stronger than that

Should I give up on everything now?
I think I did all I could
I’m just getting weaker

Still, I need to endure
I need to return everything back to its place
Although I lost them, I shouldn’t forget
The truth is alive and breathing in me
There’s nothing that’ll make me stronger than that

If just a small fire
Can brighten this darkness
That’s enough for me

If just a small shout
Can break this silence
That’s enough for me
That’s enough

(A dalszöveg forrása)

A 2001-ben alakult csapatnak voltak nagyon jól sikerült albumai. Működésük elején a k-pop egyik nagysága, Seo Taiji ügynökségénél álltak szerződésben, majd a Woollim Entertainment adott nekik otthont. Idén tavasszal önállósították magukat Space Bohemian néven. A legsikerültebb nótájuk szerintem a Words you shouldn't believe'.

Diszkográfiájuk a wikin megtalálható, nótáik a youtube-on hallgathatók. Amiről még nem lehet semmit sem tudni, az az augusztus 19-én megjelenő album. 

Szeretem a ködöt, amely eltakar, és egyedül lehetek benne.

Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, amelynek lakója a magány, királya pedig az álom.

Szeretem a ködöt, mert túl rajta zsongó jólét, meleg kályha, ölelésre tárt karok és mesék vannak, melyek talán valóra válnak.

Szeretem a ködöt, mert eltakarja a múltat, a jövőt, és a jelen is olyan homályos benne, hogy talán nem is igaz.

Olyan kevesen szeretik a ködöt, és olyan kevesen találkozunk benne, de akik találkozunk, nemcsak a ködöt, de egymást is szeretjük.

Fekete István

Könyv- és filmajánló

Egy férfi utazik a vonaton, és eközben visszaemlékszik tizenkét éves korára. Apja munkája miatt Szöulból egy vidéki városba kényszerülnek költözni, ahol a fiú fővárosi elitiskola után egy sokkal gyengébb iskola ötödik osztályos tanulója lesz. Várakozásával ellentétben, az iskolai életbe sokáig nem sikerül beilleszkednie, mert az osztálybizalmi egy hierarchikus megfélemlítési rendszert működtet, amelyet az osztálytársak látszólag zúgolódás nélkül el is fogadnak. Han Bjongthe megpróbál lázadást szítani, de igyekezete kudarcba fullad. Nemcsak a rendszert megadóan tűrő osztálytársak, hanem a tanárok és a szülők is értetlenül, sőt ellenségesen figyelik Bjongthe próbálkozását. A változást végül egy új, fiatal osztályfőnök megjelenése hozza el...

A regény (kisregény) a kiskamasz szemén keresztül ábrázolja az ötvenes évekbeli koreai fiúiskola számunkra megdöbbentő működését, de egyúttal érdekfeszítő módon mutatja be a diktatúra működését, felbomlását. így a regény kétszeres tanulságokkal szolgál: a Dél-Korea közelmúltbeli története iránt érdeklődőknek is érdekes, és a társadalmi-politikai helyzetekben tapasztalható emberi viszonylatokba is betekintést nyújt. A főhős érzésein keresztül látjuk meg, hogyan lehet - lehet-e egyáltalán - elfogadni a diktatúrát, boldoggá tesz-e annak megszűnése. Vajon milyen érzéseket ébreszt a férfiben az, hogy a történetet keretbe foglaló vonatozás közben szemtanúja lesz, amikor a diktatórikus hatalommal felruházott valamikor osztálybizalmit rendőrök hurcolják el?

A könyv szerzője Yi Mun-yol (1948-), a legismertebb kortárs koreai író első magyar nyelven kiadott műve a Torz hősünk (세계 의 문학, Our Twisted Hero), reméljük, további alkotásait is olvashatjuk majd idővel. Az író élete a 20. századi koreai családok jellemző elemeit példázza. Yi Mun-yol apja baloldali vonzódása miatt elhagyva családját északra ment. Felesége és fia egyedül volt kénytelen megbirkózni a mindennapokkal és az északon élő apa miatti gyanakvással. Az író a Szöuli Nemzeti Egyetemen folytatott tanulmányokat, majd odahagyva az egyetemet, újságíróként tevékenykedett. Közben irodalmi pályafutása is megkezdődött. A kilencvenes években a Szedzsong Egyetemen, jelenleg a Hankuk Egyetemen oktat. Regényeit hazájában számos irodalmi díjjal jutalmazták. Művei a társadalmi igazságtalanság és az ember belső világának boncolgatásával foglalkoznak.

A nyár elején megjelent könyvet Kim Heung Sick és Osváth Gábor fordította. A kötet megvásárlói bónuszként egy nagyszerű és élvezetes stílusban megírt utószót is kapnak. A tanulmánnyal felérő utószót Osváth Gábor adta közre. 

A kisregényből azonos címen 1992-ben film készült, amelyben az új osztályfőnök szerepét az akkor még kezdő Choi Min-sik játszotta.

A minidiktátor szerepében a tévében nálunk is vetített Silla királyság ékköve c. sorozat egyik szereplőjét, Hong Kyung-in-t fedezhetjük fel. Bjongthe szerepében Go Jeong-il látható, aki pár kisebb szerepben megjelent ugyan, de olyannyira nem tartják számon, hogy az alkotás asianwikis adatlapján nem is szerepel a neve.

A film felirat nélkül, nyolc részre szabdalva megtalálható a youtube-on.
Az alábbi rész az új tanár színre lépését, azaz a változások kezdetét tartalmazza. A jelenetben szembesülünk a koreai iskolákban megengedett testi fenyítéssel, amely 1998-ig életben volt.

Japán felirattal két részben nézhetitek meg. Első rész itt, második itt.

Azt ajánlom, hogy először olvassátok el a regényt, csak aztán csapjatok bele a filmbe. Sajnos angol felirat nincs a filmhez, legalábbis én nem találtam.

Torz hősünk : regény / Yi Mun-yol ; ... ford. Kim Heung Sick és Osváth Gábor ; az utószót írta Osváth Gábor. - Budapest : Pont K., cop. 2016. - 107 p. 20 cm